2020. december 30., szerda

Már megint Norvégiában szeretnék élni... vagy egyszerűen csak norvég akarok lenni

 Gyerekek, hát én nem vagyok már mai csibe, hogy éjjel fél háromig nézzem a sorozatot... de az is lehet, hogy már három óra volt, amikor kényszerítettem magam, hogy vonuljak aludni. Pedig folytattam volna szívem szerint. Egyszerűen alig tudtam abbahagyni. Most meg itt ülök a munkahelyen, mint a mosott takony. Ilyenkor egészen kíméletlenül megöregszik az arcom a kevés alvástól, tényleg úgy nézek ki, mint egy grúz öregasszony. Apukám szokta így mondani, amikor rám néz és nem hisz a szemének, hogy mennyire rányomta az arcomra az öregséget az idő vasfoga. Furcsa nekem is, amikor a tükörbe nézek. Én sem hiszek a szememnek, hogy ez én vagyok. 


A sorozatot Milonka írta a blogján (köszi a tippet!), az Új barátot karácsonyra. Arra gondoltam, miközben néztem, hogy vajon mitől lehet ez a Norvégia-őrület mostanában (pár éve)? A turizmusban élő Grizzly barátnőm is odavan az észak-európai városokért, hiába, hogy reszeltek a turizmusnak, még mindig Norvégiáról, Finnországról, Svédországról álmodozik és posztolja állandóan a fotóit, nem tud leszakadni, annyira imádja, és hisz benne, hogy egyszer visszajön a régi világ. (Azért egy év alatt jól elintézett csomó iparágat ez a denevéres víruska... én nem tudom, hogy tud majd visszaállni az eredeti turizmus.) 


Szóval gondolkozom, hogy mikor ugrott be ilyen erősen a világ tudatába Norvégia. Én, hiába, hogy csak 24 órát töltöttem ott és nem is volt különösen csodálatos romantika... hm... de, az volt... (már előre érzitek, hogy most ülök fel a nosztalgiavonatra, mi?), tömény, csöpögős fluoreszkáló rózsaszín csillámporos egyszarvú pónilovas romantika volt a vikinggel. 24 órás romantika. De vajon a magyar fiúk miért nem tudnak ilyet? Oké, oké, tudnak ők is. Csak nem velem. 


Norvégia. Nem baj, hogy csak 24 órás volt a kiruccanás, sőt, jobb is, mert így most erősen vágyódhatok oda, kicsit még kirándulgatnék ott. Például én mindig feszülten várom, hogy írjon Isolde a blogjára valami érdekeset Norvégiáról. Én még azt a hideget sem bánom, ami ott van. Pedig utálok fázni. A dédi mondta mindig, inkább eszem krumplit krumplival, csak ne kelljen fázni. A háborúban állítólag piszkosul hideg volt, elviselhetetlenül hideg. 


Meg ez a lány, hát komolyan, mintha magamat látnám, csetlik-botlik (hát igen, mesélni tudnék... amiket én lerendeztem az életem során az örök szerelmet keresve, egek!), gyönyörű lány (én ugyan ennyire gyönyörű sosem voltam, de azért volt, amikor még én sem 150 éves és 150 kiló voltam), és ez a lány ott szánkózik... én is 30 éves akarok lenni és én is Norvégiában akarok szánkózni! 




2020. december 29., kedd

Be vagyok majrézva

 Rengett a föld. 

Éreztem, hogy mozog.

Olyan, mintha szédültem volna. 

Kinéztem az ablakon, mozgott a függöny. Oké, fúj a szép, csak erről lehet szó - gondoltam.

Néztem a poharamban a vizet. Mozgott. Oké, szédülök, csak erről lehet szó - gondoltam. 

De Horvátországban most volt erős földrengés pár napja - cikáztak a gondolatoka  fejemben. 

Felpattantam a hírportálra: földrengés Horvátországban. Most is. 

Felpattantam a facebookra, az egyik havernőm kérdezte a főfalon: más is érezte, hogy mozog a föld?

Aztán a volt kollégám írta ki, hogy hintáznak a szomszéd épületek. 

Azt is írta a kolléga (a volt), hogy most olvasta, jöhetnek még utórengések... Talán nem kellene itt ülnöm a munkahelyen, annál is inkább, mert tegnap futottam a busz után és nem ment, nem tudok még futni a jobb lábammal, egyszerűen nem megy, és én innen a munkahelyről hogy fussak le, lifttel nem merek már menni (nincs nálam kaja, hihi), tisztára libabőrős vagyok... 

Nem ez az első földrengés, amit megtapasztalok, de baromi régen volt az, amelyiket igen, már el is felejtettem, hogy ez elég rémes érzés. De itt a Kárpát-medansziéban olyan biztonságos, itt nincsenek földrengések, nincs vulkánkitörés, nem jön a tzunami. Apropó, Pompejiben (én Pompejnek hívom) most tártak fel egy új thermopoliuomot. 



Ui.: de mi az a thermopolium? :)


Ui.2: tegnap óta biciklivel járok dolgozni. (Nem is tudtam, hogy ennyi emelkedő van a munkahelyig.) A biciklitároló pont nem szélcsatornában van, a bicaj mégis eldőlt. Úgy, hogy még a kitámasztóval is kitámasztottam. Érdekes. 

2020. december 24., csütörtök

 Tegnap óta legalább ötször sírtunk, mint a záporeső a kisfiammal. Francokat! Tegnap is legalább ötször, meg ma is legalább annyiszor. Ő azért, mert látja elmúlni a hörcsögét, én meg azért, mert látom a kisfiamat zokogni az elmúló hörcsögön.

 Nagyon megvisel minket ennek a kishörcsögnek a megöregedése és megbetegedése. Valószínűleg már nem sok napja van hátra. A másik hörcsög két nap alatt lehelte ki a lelkét, érte is zokogtunk egy sort. De valahogy annak a hörinek a halála nagyon hirtelen jött, tényleg két nap alatt lezajlott... A kis morzsaszínűnek meg már napok, hetek óta látszik a naplementéje, olyan nehéz nézni, és egyszerűen nem tudunk segíteni. A fiam kérdezte is, miért nem örökké élnek azok, akiket így szeretünk. (Én meg azzal magyaráztam, hogy jól néznénk ki, ha még a mammutok és az ősemberek is itt sündörögnének, mert őket is biztos nagyon szerette valaki, de legalább az anyukájuk biztosan, most képzeld el, milyen tömeg lenne itt a Földön.)

 Ma azon izgultunk egész nap, hogy csak ezt a napot bírja még ki, mert milyen volna a karácsony egy gyerekléleknek, ha a hörcsöge pont aznap távozna el?  Így is piszok nehéz nézni, hogy még él és még eszik is....

 A fiam ott áll felette, nézi, potyognak a könnyei, puszit küld neki (megpuszilja az ujját és rárakja a höri hátára), aztán én átölelem, beszélek hozzá, hogy tudod, megmondták, a hörcsögök nem élnek túl sokáig, nem olyanok, mint a kétszáz éves teknősök, de örüljünk, hogy nem is tiszavirágok (és akkor itt jött egy rögtönzött bioszóra, a tesóm felesége mesélte el nekik, milyen is az, aztán megnézette velük a youtubeon egy videóban). A hörcsögnek ennyi idő jutott, előre tudtuk. 

 A kisfiam olyanokat mond, hogy ő nem is tudja, miért akart hörcsögöt, szörnyű ez a fájdalom, nem bírom abbahagyni a sírást - mondta - ,  meg ő ezt nem bírja nézni, ahogy szenved a höri, és mi lesz, ha meghal és ő nem tud már rá vigyázni? Magányos lesz? (Mármint a höri a mennyországban. A fiam nem akar istenhívő lenni. Ugyan még nagyon kicsi ahhoz, hogy ezt így tudatosan eldöntse, én sem értem, hogy ezt hogy éri, de most látom rajta, hogy hajlik rá, hogy most jól jönne hinni a lélekvándorlában, vagy a mennyországban... és akkor megbeszéltük a Coco c. rajzfilmben látottakat is, hogy hogy mennek ezek a dolgok Mexikóban.) Megkérdezte a kisfiam, hogy szereti-e őt a höri, és szerintem szereti, megesküdnék rá, hogy tudtak kommunikálni is. 

 Azért ma sikerült kivenni a ketrecből, mert valahogy felélénkült. Amikor vég nélkül alszik, nincs szívem kivenni, piszkálni, felébreszteni. Nem visz rá a lélek. 

 Nagyon nehéz a kisfiamat látni, ahogy szenved, rémesen

Régen volt, amikor Wertermeister Anikó barátnőm tengeri malaca távozott el és én nem értettem, hogy mit kesereg ennyit. Na ma már értem. Ma már azt is eldöntöttem, hogy több szeretreméltó állatot nem vállalok, se kutyát, se macskát, hát bírom én ezt a bánatot.

Ez aztán jó kis karácsonyi bejegyzés lett, mondhatom. 

2020. december 21., hétfő

A nagybetűs Jeruzsálemi kalács, a babka

 A babka maga a jeruzsálemi kalács.


Én Mautner Zsófi és Havas Dóra receptjét csinálom, mert nem sokban különböznek: szinte semmiben. A siker viszont eléggé garantált. Ráadásul Dórának van hozzá youtube videója is, a kezdő makik kedvéért (nekem), ha valaki nem értené, hogy hogy kell befonni a kalácsot (vágd el hosszában :O , aztán fonj!). 


Mindkettőjükért rajongok. Mármint Zsófiért és Dóráért*. A babkájukért is. 


Mautner Zsófi is belerakja a saját ízlését a kalácsba, pl. a kardamomot és a narancs kandírozott héját és

Havas Dóra is, ő a cukorszirupba vaníliát rak, a megsült kalácsot azzal locsolja. Én pedig tanulva az első babkámból vagy -tól, tegnap már nem raktam egy egész teáskanál sót a még nyers tésztába, ahogy a recept írja, hanem csak egy határozott csipetnyit. Az első babkámba sós mogyorót raktam, mondván szeretem (a sós mogyorót... aztán meg nézhetem a kiütéseket az arcomon), bátor is vagyok, kísérletező is, és különben is, ha kell bele egy evőkanál só... mármint egy teáskanál só, akkor miért ne lehetne belerakni sós mogyorót? Hm. Azért ennyire nem kellett volna bátornak lenni. Szerencsére a babkatészta másik felébe rendes diót raktam. Száz szónak is egy a vége, szerintem elég egy csipet só. (Most, hogy olvasom a receptet, valószínűleg a teáskanálnyi sónak az egyik felét a tésztába kell rakni, a másikat pedig a csokis kencébe, mindegy, egyébként is állandóan mindig mindenki variál a recepteken, szerintem elég a csipetnyi.)


Szóval... ezt a sütit nem nehéz megcsinálni, még én is képes vagyok rá (jó, mondjuk kelt tésztákban elég ügyes vagyok... legalább ez, ha már a főzelékeket mindig elrontom), nem kell sok alapanyag, liszt, élesztő, cukor, tojás, csoki, holland kakaó, vaj (most margarin, mert apukám gyomra ég a sütött vajtól... az egyik babkát otthon hagytam, csak a másikat hoztam el magammal), dió. 


A tésztát ketté kell osztani, mert a fenti receptekből két babka lesz, és amikor én tegnap megcsináltam az elsőt, gellert kaptam, és a másodikhoz daráltam még diót, hogy gazdagabb legyen, mert megtapasztaltam, hogy a sütőben cukorral és csokival megpirult dió István ajándéka, hát gondoltam, hadd szóljon, de sajnos amikor meg kellett fonni a kalácsot, szétesett, igen ám, de amikor készre sült... hát gyerekek, az valami csodálatosan szép süti lett. Hiába esett szét, hiába tűnt úgy, hogy már megint túlzásba estem, tökéletesre sikerültek. 







*még mindig nagy Paprikatévénéző vagyok, Jamie, Nigella, Gordon, a két dagi nő (meghaltak), a két öreg, mindig odaragasztanak a tv elé, ha véletlenül a gyerekek nem óbégatnak.


Bónuszfotó:




Marton Zsófit írtam Mautner Zsófi helyett, Linda barátnőm hívta fel a figyelmem, hogy elbénáztam.

Ha eljöttök, lesz babka

 Megsütöttem a második babkát is. Most alig várom, hogy valaki bejelentkezzen, hogy megsüthessem a harmadikat. Nagyon szeretek kelt tésztát sütni, engem jobban lelazít, mint bármi más. Régen a sajtos pogácsára mondtam ugyanezt, de azért egy csokis sütit nem nagyon lehet überelni.  

Vasárnap eljött két barátnőm hozzám, ezért szombaton a gyerekekkel akkorát takarítottunk, mint az olasz reménybeli fickó előtt, amikor közölte, hogy akkor ő eljön főzni hozzám. Ami nem tegnap volt. Akkora rumlit vagyunk képesek csinálni mi hárman, hogy azt szavakkal nem tudom ábrázolni. Volt is nyafogás, hogy ezt a szintet miképpen tudjuk megugorni (ugrani?), de aztán turbóra kapcsoltam és sikerült délután kettőig végezni. Ha belegondolok, hogy ez körülbelül nettó 5 óra volt, akkor nem értem, hogy mi a francot kell előtte egy órán át nyávogni és duzzogni. Közben még reggelit is sütöttem a gyerekeknek, még ebédet is adtam nekik, így meg aztán már végképp érthetetlen a mértéktelen ellenállásom, ha a takarítással kerülök szembe. 

A lányok hoztak sk. padlizsánkrémet, (sk!) füstölt halkrémet, körözöttet, hozzá egészséges kenyeret (!), zserbót (lánykori nevén gerbeaud), és még egyéb sütit, hozzá az én babkám (amit a buli végén szívesen elvittek, amiért én hálás vagyok, mert ha nem vitték volna el, én mind megeszem, annyira állati finom volt, csak hát nekem végképp nem hiányzik, hogy ennél is tovább hízzak, a lányok meg csinosak, ők ehetnek ilyeneket), jót scrabbleztunk, én még a zenét is bekapcsoltam meg a fényeket is, szóval elég karácsonyi volt a hangulat. Azt hiszem, ha most ennél több nem történik karácsonyig, az is jó, ez a tegnapi este feltette a cseresznyét az ünnepekre. Ja, és kaptam egy Háy János könyvet, és miután elmentek, fel is ütöttem. Tetszik.

Pénteken meg felugrottunk Annáékhoz mézeskalácsot sütni. Anna előre begyúrta a "rögtönpuha" tésztát, a gyerekek, miután kiörömködték magukat az ajtóra szerelhető húzódzkodó rúdon, kinyújtották, kiszurkálták a sütit, be a sütőbe, végül kidíszítették, kicsit még játszottak, miközben Anna szorgalmasan töltögette a tojás likőrt magunknak, aztán sipirc haza, nehogy elkapják a grabancunkat nyolc után. Ez a kis összejövetel is szuper jól sikerült. 

Most itt ülök a munkahelyen, alig van ember rajtam kívül, de aki próbaidős, az így járt. Munka, az nincs. 

Ma és holnap még elfutok ajándékokat venni, mert ugyanúgy állok, mint múlt héten: sehogy.


2020. december 17., csütörtök

Én nem vagyok Anikó kedvence

 Velem most madarat lehet fogatni. Kaptam egy elég jó ajándékot karácsonyra az olaszaimtól. Még soha nem kaptam tőlük úgy, hogy csak én kaptam volna és nem mindenki más is. Sőt, eddig csak olyanokat, amik mindenkinek jók, bor és valami regionális kaja. Erre most, hogy leléptem, küldtek egy szuper bónuszt. Meglepődtem. De ezek szerint megéri sokat dolgozni, mert valamikor csak beérik az a gyümölcs. 

A munkahelyen a sipákoló, visítozó kolléganő egészen szimpatikus volt, pedig eddig állandóan kitéptem a hajam tőle. 

De ami igazán fontos: a kisfiam írt egy négyes dolgozatot nyelvtanból. Ő, aki hajlik a diszlexia felé. A nevtanban a lehető legpocsékabban teljesített, olyan borzalmas lett minden eredménye, hogy azt elmondani nem tudom. Már azon gondolkoztunk, hogy nagykorában legfeljebb lovász lehet majd belőle, erre most négyest hozott. 

A blog meg egy csudaklassz dolog, mert írt nekem valaki, valamit, hihi, azért mindent nem mesélek el, mert babonás vagyok, de örülök, hogy az olvasóim 99% része ilyen jó ember. El sem tudják képzelni az Évik 1%-uk. Na jó, nem akarom húzgálni az oroszlán bajszát, pláne nem megetetni. 

Gyerekek, én ma úgy örülök! 

Egyébiránt olyanokról is tudnék most írni a munkahelynek hála, hogy a tíz bajszotokat megnyalnátok, de nem tehetem, pedig feszít, állati sztorijaim vannak... persze ez egy orvosnak nem lenne nagy kunszt, csak a magamfajta gyalog embereknek. Talán majd egyszer, nagyon titokban megírom. (De ez meg nem korrekt, a mézes madzagot elhúzni, aztán meg csöndben megtartani a pletykát, de aúúú, nem írhatom le.)

2020. december 15., kedd

Nyolcadik nap

 Ma elküldtem a pályázatomat egy másik munkahelyre. Nem azért, mert itt annyira rossz, de tegnap lefokoztak (?), nem tudták (?), hogy nincs olyan végzettségem, ami ide kell. Pff. Meg van még valami, amit nem mondtak el. Rossz, hogy nem írhatom le. Nem olyan rossz itt, amíg csak admin feladatok vannak, meg a főnökök is szimpatikusak, meg tényleg közel van, meg amíg admin feladataim vannak, addig jó, de volt alkalmam beleolvasni egy-két doksiba, és azért az nem ibolyaillatú. 

Az állás, amit ma pályáztam meg korán reggel (mert már tudom, hogy mikor érkezik a főnök), nem teljesen rám lett szabva, de gondoltam, egy életem, egy halálom, most, hogy ilyen kalandor lettem, megpróbálom, legfeljebb azt mondják, hogy nem, és akkor maradok itt, ahol vagyok, és legfeljebb a pokolra kerülök. 

2020. december 12., szombat

Ötödik és hatodik

Szerda óta a munkanap után ledaráltam még 2-2 óra tanórát, lóg a nyelvem. 

Holnap megyek MR-re, remélem, nem találnak foltot az agyamban. 

Annyira cuki a dokim, képes vagyok szerelmes lenni belé, úgy, hogy már fogalmam nincs, mi az a szerelem. Így aztán csak rajongok érte. 

Szerda óta egész álló nap dolgozom. Sajnos szoktam téveszteni, nem tudok koncentrálni, még mindig túl sok párhuzam fut a fejemben. Nagyon jó, hogy megtarthattam egy szeletét a régi munkámnak, nagyon jó, hogy van ez a pár diák, és az is jó, hogy van egy szerény, bájos kolléganőm (nem bírom a rikácsoló, sipákoló, beképzelt /de mire?/, alpári nőket... ilyen is van, valószínű ki fogom tépni tőle a hajam), nagyon bírom, hogy a főfőnöknek éles a humora (remélem, szimpatikus marad és nem a demo fut, mindenesetre és szerencsére a mérleg serpenyőjében ő az erősebb, nem az alpári), szeretek bejárni dolgozni.

Hogy hogy lesz ebből mindenkinek karácsonyi ajándék, nem tudom. Holnap munkanap. Megszórtak melóval, de legalább el tudok lógni az MR-re, aztán futás a gyerekekért, aztán futás a tesóm kisfiának a szülinapjára. Hogy mikor tudom elvégezni a munkát, nem tudom. Éjjel sajnos nem tudok dolgozni, mert alszom, és ha nem alszom, akkor próbálok aludni, de semmiképpen nem nyúlok a telefonhoz tekergetni az internetet, mert akkor fix, hogy hajnal ötig nem tudok elaludni, és akkor az egész napnak kakukk, és én ilyen könnyelműségeket nem engedhetek meg magamnak. Szerencsére megint feltaláltam a meleg vizet és hallgatni szoktam jó kis műsorokat (akkor mégis hozzányúlok a telefonhoz?), amiktől 2 perc alatt elalszom. 

Futnak a párhuzamok a fejemben... van egy görög kollégám... a gyerekkori barátnőm férje is görög. Ennek a két görögnek a fizimiskája nagyon hasonlít egymásra (a szemük állása, a bőrszínük, meg a rengeteg hajuk). Nagyon érdekes a genetika. És a kolléga is töprengő, és a barátnőm férje is. Egyszer mesélte Vali, hogy a görögök, amikor bulizni mennek, állnak a pult mellett, és töprengenek (filozofálnak), megfigyelnek. Valit is megfigyelte Jorgos, aztán döntött. Eldöntötte, hogy feleségül veszi, és így is történt. Tényleg látszik, hogy gondolkoznak, valahogy süt az értelem a szemükből. Oké, én csak 1,5 görögöt ismerek, abból még nem lehet statisztikát csinálni. Kár, hogy nem vagyok már 30 éveske. (Azért eléggé csapongok, az imént még a dokiért rajongtam, most meg a görög fiúért. Az a szerencse, hogy mindjárt 50 éves leszek, így aztán csak ártalmatlanul mesélek, mint a nagyik.)


2020. december 9., szerda

Negyedik nap

 Szó szerint egész nap dolgoztam. Közben magamban nyígtam, hogy picsbe, annyi egyéb dolgom is lenne. 

Itt a nyakamon a karácsony, mégis mikor fogom beszerezni az ajándékokat, a hajamat is elhagyom, annyi a rohanás.

Ma is befutottam a boltba megvenni a holnapi uzsonnát, aztán futás a gyerekekért, futás haza, diák egy, rögtön utána diák kettő, utána futás a konyhába, sütötttem rántott csmellett (liszt, tojás, panír), sült krumpli, és most  van 19:42, aludni kell menni. 

Nem tartom normális dolognak, hogy ennyit lóssak-fussak (?). Miért nem lehet megélni egy fizuból? Mindig ugyanaz az unalmas lemez...

2020. december 8., kedd

Harmadik nap

 Csordogál az idő, elég lassú.


A főfőnök háromnegyed nyolcra jár dolgozni. Én is akkor érek oda. Ma összetalálkoztunk az utcán. Elég távolságtartó. 


A főnököm kilenc előtt érkezik, három körül távozik, de otthon még dolgozik. 


A titkárnő távolságtartó. Csinos nő, billegeti magát, azért segítőkész, nem mondhatok róla rosszat. Csak kicsit miss. Remélem, rossz emberismerő vagyok. 


Két kolléganő szimpatikus, az egyikkel ebédeltem ma a kantinban. A kantin eszement jó, mintha Olaszországban járnék valami autogrillben vagy a modenai gyárban, nagyon menő. Ma csőben sült karfiolt ettem besamellel nyakonöntve, hozzá natúr csmell (nem nagyon tudok vegán lenni, francba, pedig amikor vegán voltam, omlottak le rólam a kilók... na majd holnap vegán leszek, mert a szimpi kolléganő sem eszik húst, majd vele bratyizok). Ráadásul 612 Forintot fizettem, összesen, azért ez elég baráti ár. 

Ma bejött a kolléga, akit savaznak. Köszönt, aztán elköszönt. Állítólag filmet nézni jár be. Meg semmit nem csinálni.

A két asszisztens is szimpatikus. 

Ma, mielőtt elmentem volna a gyerekért az isibe, még beugrottam vacsorát meg holnapra uzsonnát venni a dedeknek, és még így is időben értem értük. 

Ma munkaidőben össze tudtam dobni a zh-t (közben megvilágosodtam, valóban vannak orvostanhallgatók és ők mondják úgy, hogy demo, itt a blogon is Évi /akit remélem, nem az Évi-névtelen-Évi-névtelen/). 

Még izgulok, nem nagyon találom a helyem. 

2020. december 7., hétfő

Második nap

 Második nap a munkahelyen. Az új munkahelyen. Délelőtt 11-kor befejeztem a munkát... onnantól unatkoztam. Még nem tudtam, hogy kellett volna vinnem magammal könyvet. Persze filmet is nézhetnék, ha lenne bátorságom. Vagy pofám. Állítólag januárig nem fogunk megszakadni a melótól. De az is lehet, hogy utána sem, de ez csak a vírustól függ. Meglátjuk.

A kollégák... Első nap még fogtam a a fejem. Mert volt néhány meglehetősen negatív hozzászólás (na, mondom magamban, hova jöttél?!?! Tököm tele a rikácsolókkal.), de ma már találtam két szimpatikus embert, akik nem kárognak. Még tapogatózom, nem nagyon látom át, hogy ki kicsoda, ki milyen, ki mit csinál, milyen lesz később. 

A főnök a második nap is szimpatikus. 

Egyelőre egyebet nem tudok mesélni. Hiányoznak a kollégáim. A régiek. De az nem hiányzik, hogy ott is állandóan ment a nyávogás, hogy ki, miért, mikor, mennyire hülye. Azért a két főkolléganőmet nem hiszem, hogy tudná pótolni bárki is. Nagyon hiányoznak.

Most csak akartam jelentkezni, hogy elmondjam, minden rendben, jól vagyok, isteni dolog 10 perc alatt hazaérni (na jó, ma az esőtől dugó alakult ki, így ez most 15 perc volt, de még így is be tudtam rongyolni a DM-be, venni ajakápolót a kisfiamnak, mert kifújta a szél a száját, és ha már ott voltam, vettem egyéb elengedhetetlen dolgokat is, például a lányomnak is ajakápolót, nehogy úgy érezze, ő nem kapott). 

Lehet, hogy holnap beviszek egy könyvet, a szobatársam közölte, hogy elvonul szabira, a főnök eleve 3 óra előtt lekoccol, utána én meg mit csináljak? Kiolvashatom az internetet, ez igaz. 

2020. december 3., csütörtök

Akkor írok, amikor jön a jó

A nap végére elmondhatom, hogy minden jó, ha a vége jó.

Eszement stresszes napokon vagyok túl. Ez a kálvária az ide menj, oda menj, szerezz még papérokat, azokat hozd ide, vidd oda... 

Ma reggel elvittem a gyerekeket az iskolába, hazafutottam (futás idézőjelben), leültem tananyagot fejleszteni (így mondják, holott csak átnéztem a slideokat, pakoltam hozzá, hogy bőséges legyen), demót készítettem (már nem zh-nak mondják, egek), elbringáztam a gyerekorvoshoz, mert kétszer valahogy nem volt a rendelőben rendelési időben, hála égnek, most az asszisztense ott volt (kopogni kell az ablakon, ott adják ki a recepteket, igazolásokat, egek, egek), onnan elrongyoltam egy varrodába, de zárva volt, hála az égnek ez most egy divatos szakma, ezért tudtam, hogy hol a következő varroda, és láss csodát, nyitva volt (nem olyan régi varroda ez, de fut a szekér, látom... emlékszem, amikor megnyitott, most meg dugig van ruhákkal, amiket meg kell varrni), bementem, mondtam, hogy kiszakadt a kabátom, mert úgy néz ki, meghíztam a karantén alatt, és hát ebben a kabátban, ami rajtam van, megfagyok, mikorra tudná megvarrni? És az orosz akcentusú nő azt mondta, délután háromra kész lesz. Én régen örültem így egy jó hírnek. És mennyibe fog kerülni? - tudakoltam meg. 1200 Forint. Ezerkétszáz. Elképesztő. Én innentől fogva minden lyukas ruhámat ide fogom hordani. A nő nagyon kedves, az akcentusa nagyon bájos, a varrás pontos, láthatatlan, mi mást kívánhatnék? Lyukas ruhám meg van bőven. 

Aztán hazarohantam, tananyagot fejleszteni, de állati rosszul ment, így hát bezabáltam. Ha stessz van, enni kell. Nem kell, csak valahogy utólag jövök rá mindig, hogy bázz, ezt nem kellett volna.

Futás a gyerekekért, mert délre volt időpontunk a nevtanba, mert ugyan ők jó gyerekek (kivétel, amikor a fiam éhes), csak a tanulmányokkal vannak gondok. Nem is az érdemjegyekkel mert azok is jók, még a fiam is megtáltosodott, hanem mintha most keverne be a kétnyelvűség, ami nincs is, de ezek szerint most is képes beleköpni a levesbe. 

Onnan a Pennybe, ahol vettem mákos guba ízű pékárut. Ha ettetek isteni finomat! Nem volna jó ötlet rákattanni. 

Haza. A gyerekeket megkértem, hogy egy nesz nem sok, annyit se mukkanjanak meg, mert mindjárt órám lesz. És fogtam magam és tananyagot fejlesztettem (magyarul duzzasztottam a slideokat). 

Végül  eljött az én órám. A hallgatók meg csak jöttek, jöttek. (E-mailen előre megírtam nekik, hogy nincs kecmec, most aztán a maximumot kell kihoznunk magunkból, mert felvételt kell készítenem, utasításba adták. Utolsó pillanatban.) A legcukibb hallgató még gyorsan elnézést kért, mert áramszünet volt náluk, nem tudta bekapcsolni a kameráját, hogy ne szívja le az energiát a laptopjáról. Aztán record gomb benyom, CIAK, si gira - mondja az olasz, a magyar meg azt, hogy forgatás indul. Letoltam 1 óra 36 percet, volt, amikor dalra is fakadtam. Szerintem jó kis tanóra volt. 

Aztán még gyorsan dumcsiztunk a kolléganővel, hogy hol állítsam be a mit, meg kis pletykák. Örök hála neki. Nagyon komoly része van benne, hogy én visszataláltam önmagamhoz, és végtelen örömöt okoz a tanítás. De ez tényleg mámorító érzés. 

És mindezek után beálltam a tűzhely mögé vacsorát készíteni a dedeknek. Szerencsére újra felfedeztük a meleg vizet, azaz a fagyasztott hamburgert, azt sütöttem nekik. Mélyfagyasztott sült krumplival (csak a lányomnak, a fiam köszöni, azt sem szereti). 

Egészen megnyugodtam. Olyannyira, hogy lett energiám újra nekifutni a barátnőmtől kapott szuper Szifon telefonnak, ami napok óta beint. Egyszerűen nem engedte, hogy bármit letöltsek, ezért csak telefonálni lehetett vele, semmi mást. 
A helyzet az, hogy a munkahelyi telefont le kellett adnom. Elkezdtem túrni a netet, hogy milyen telefont vegyek (hála! Mélyen meghatódok még most is, köszönet nektek, olvasóknak, hogy rádumáltatok a paypalra, mert azzal akartam venni magamnak telefont), mire Borcsa, a gyerekkori barátnőm azt találta írni, hogy neki van két használaton kívüli telefonja, szívesen nekem adja. De hogy az egyik ráadásul szifon?!?!? Oké, nem a Szifon 12-es, hanem a 6-os, de én eleve csotrogány vagyok, nekem ez már a mennyország. Lett volna, ha akart volna működni, de nem akart. A megoldás a youtube-on volt. Szépen elmagyarázta egy fickó az ilyen elavult embereknek, mint én vagyok, hogy mi a teendő, és tádáááám, sikerült. Mondjuk tökig le kellett gyalulni minden addigit a memoárjából.
Ez egy szép, vadiúj telefon. Karcmentes, ütésmentes, mert közben ő szert tett egy másikra, aztán ez a 6-os nem kopott el. 

Azt meséltem, hogy holnap megyek az új munkahelyre? Azt meséltem, hogy megtarthattam az olaszaimat a régi munkahelyemen? Azt meséltem, hogy a magasiskolában egészen szürreál a pontozásom (jó, hát úgy néz ki, bírják a hallgatók, amikor dalra fakadok... valahogy az énekhangnak ereje van, még ha repedt fazék is az a hang, látom, hogy minden alkalommal felcsillan a szemük, amikor zenéről van szó, szóval biztos csak ezért adtak jó pontokat). 

Futás aludni. Holnap nagy nap lesz.

2020. december 2., szerda

tájul

 Picit visszaállítottam piszkozatba az előzőt balekságból kifolyólag. 


Mindent elmesélek majd. 


Megkaptam az plecsnit. 


(Mi van, most átmegyek chatbe? - kérdezhetnétek.)

2020. november 26., csütörtök

Szegény embert az ág is...

 Éjjel 4:13


Valamivel éjfél után ébredtem fel. Kimondhatom, egész nap mosott felmoaorogy leszek (de elsőre mosott szart akartam írni, csak gondoltam, az nem túl kifinomult.) 

Elromlott a mosógép. Tudom, tudom, ez ilyen: fogja magát és elromlik. Ez a második alkalom. Szerencsére az elsőnél még volt rajta garancia. Olcsó hústól ugyebár ne várjak sokat. De az ilyen szituk annyira frusztrálnak... Le kellene lazulni, hiszen csak egy mosógép. Most emiatt nem tudok aludni? Vagy azon izgulok, hogy ajjaj, mi lesz velem? 

Végül úgy döntöttem, amikor már éreztem, hogy végképp és egyáltalán nem fogok tudni aludni, hogy osszedobtam a holnapi tananyagot. Állati jó lett. (na ez majd élesben fog kiderulni... Van, amikor teljesen jól megy, és van, amikor elalszanak.)



2020. november 25., szerda

Nem bírom cérnával

Olyan, mintha december 23-át írnánk. Olyankor minden évben őrültek háza van a munkahelyen. Minden azonnal kell, lehetőleg még idén, azaz ma, és minden sürgősen sürgős.

Én lehet, hogy maholnap gutaütésben patkolok el.

2020. november 24., kedd

Totó - lottó

Csapkodnak bennem az érzések ide-oda, pláne, amikor megkérdezik, hogy nem bántam-e meg a döntést. 

De. Néha úgy érzem, hogy felelőtlen voltam ezekben a víruszivataros időkben. Miért nem tudtam a valagamon ülni még 2 (3?, 4?) hónapig, amikor majd újra olyan lesz, mint március 16. előtt. 

Túl sok helyről hallom, hogy szerdán ismét eldöntenek valamit. Vajon az iskolák zárnak be? Vagy a csodálatos plázák?

Ha az iskolák, akkor én tökönbököm magam (bocs!). Nincs más választás, a gyerekeimnek a szüleimhez kell menniük. Szerencsére a szüleim nem nyafognak. Csak hát már nem annyira fiatalok. Mi van, ha hordozók a gyerekeim? Majd marcangolom magam élethosszig, hogy én okoztam a bajt. 

Ha a boltokat záratják be, akkor nem lesz karácsonyi ajándék. Bár a szüleimét már beszereztem. A gyerekeimét még nem, tesómékét sem. Persze vannak futárok, de szerintem nem bírják majd szuflával. Meg rajzolni is lehet karácsonyra, nem kell mindig kaviár. 

Most azt kellene eldöntenem, hogy az öt különböző emeletre milyen sütikét hozzak a kollégáimnak búcsúsütinek. Tiramisùt mindenkinek? Mert arra vágynak. Holott még soha nem csináltam. Pláne nem öt vájdlinggal. Vagy süssek nekik tortát? Vagy rongyoljak be a cukrászdába, vegyek két mázsa sajtos pogácsát, és egy rahedli krémest és el van intézve? Dilemma dilemma hátán. Táncos mulatság nem lesz, mert érthető okokból nem lehet. 

Most meg azon röhögünk a kollégákkal, akiket régen nem nagyon szerettem, de ma már igen, hogy basszus, mi van, ha idén lesz év végi pulykakakas osztogatás, én meg 17 éven át vártam rá, erre én balek, pont karácsony előtt dobbantok, így lemaradok életem egyetlen pulykalehetőségéről. Oh, a francba, nyihahaa! (Nem lesz ilyen, ebben biztos vagyok.)

Uhh, villognak az emlékek a fejemben... 


Felhívtam anyukámat. Már ő is azt mondja, hogy be fognak zárni az iskolák. Pontosan akkor, amikor én az új mh-en kezdek. Grrr! 



2020. november 17., kedd

Éjjeli jelentés

 Éjjel 3 óra.


Egészen kellemes ez a kijárási tilalom, megszűnt az állandó morajlás. Még a villamost sem hallom, biztos ritkították a járatokat, mert nincs utas. Azt kifejezetten utáltam, amikor valami vagány(kodó) jampec a kipufogóját kipufogtatta, ahogy elszáguldott az ablakunk alatt. Itt nagyon jó visszhang, Tihany csak irigykedik. Még a fal is beleremeg, nemcsak az ablaküveg, amikor robbantgatják a kipufogót (de ez mire jó? Egyszerűen nem értem). Nem kell az Etna lábához költözni, hogy érezzem, reng a föld, elegendő egy idióta subarubuzi.


Már csak a kutyusok pipijét kellene valahogy megoldani. Aranyosak ezek a kerületi kutyák, egyik cukibb, mint a másik, már kabátot is hordanak, egyik divatosabb, mint a másik (ha itt a nyócba' ilyen parádés a megjelenésük, milyen lehet Párizs, NY, Milánóban?), a kutyagumit rendben össze is szedik a gazdik (mármint majdnem minden gazdi), de a pipi sajnos ott csurog mindenhol, és hát meg kell mondjam, elég büdi, még ha hozzá is lehet szokni orrilag (mondjuk ez elég nagy hülyeség... hozzászokni, hogy kutyapisában gázolunk? Kizárt dolog.)

2020. november 16., hétfő

Röviden

Kivételesen nem akarok kivételes lenni. Nem akarok 46 (vagy már 48?) éves nő lenni, akinek van egy alapbetegsége, ami most nincs*, és aki el találna patkolni covid következtében. 







*ez azért tök jó, hogy már lefelé is tudok lépcsőzni bekacsázó láb nélkül. Szerintem 99%-os vagyok. 


2020. november 12., csütörtök

Babona

Reggel, amint kiléptünk a kapun, beleléptem valami csúszósba. Vagy kutyaszar volt, vagy falevél. Mindkettővel gazdagon meg vagyunk szórva. Nedves, koszos utca, nem tudtam eldönteni, hogy ez a mázli előszele volt-e vagy a semmijé. 

2020. november 5., csütörtök

Hírek

 Többen kérdeztétek, ezért jövök, mesélek.

Engem választottak. 

És én elfogadtam.

Ma felmondtam.

És sírok, mint a záporeső.

Mert mégiscsak 17 évet hagyok a hátam mögött.

Hiába na, egy családot hagyok hátra. 

De ettől még tudom, teljesen tisztába vagyok vele, hogy én ott már nem maradhattam, nagyon súlyosan kedvetlen voltam (depis?).

A fiatal főnök cuki volt. 

Az öreg is. Az indiánfőnök, akivel sokszor egymás agyára mentünk. 

Aztán az egyik főkolléganőm ma nem jött dolgozni, mert a férje nem érez szagokat, így beültem a helyére, és megláttam egy papírt, amitől megnyugodtam: jobb, ha én innen lekoccolok.

Szinte egész nap sírok, de közben meg ma is beugrottam az új munkahelyemre, és olyan kedvesen fogadtak, és izgalmas a munka (amit még nem tudom, mi lesz, de biztattak, hogy semmi félelmetes). Majd mutatok képeket, ha már ott leszek.

Mármint számomra izgalmas, más lehet, hogy kiborulna. De ennek a munkának abszolút van értelme. Pláne ilyen vérzivataros időkben. 

Szóval kész, felmondtam. 17 év után. 

Remélem, beválok. De ha ők engem választottak, akkor máshol is lenne esélyem. Meg hát az iskolában is most írtam alá a szerződést, az is szépen működik. És vannak kis magántanítványaim is, ők is szuper cukik. Amióta tanítok, azóta nem nyígok, hogy elfogy a pénz fizetés előtt. Persze még mindig röhejes a keresetem, pl a tesóm megmondta, ő ennyiért egy fűszálat sem mozdítana meg, de hát na, nem vagyunk egyformák. 

És a gyerekeim is azóta érzik, hogy nyugodtabb vagyok és nem üvöltözök, amióta tanítok és annyit dolgozom, mint egy ló. Mondjuk a lakás fut. De képzeljétek, a kislányom szobáját kiganéztuk, ketten, közösen, és átrendeztük, és annyira jó lett, most mindhárman állandóan ebben a szobában kuckózunk. A gyerekek lefekszenek a szőnyegre és a farmmal játszanak közösen, békében, hát ezt is megértem. 

Azért remélem, a kollégáim, mármint a régiek, meghívnak a karácsonyi partira, amit úgy utálok, mert annyira ócsó szar, bár az is igaz, hogy idén valószínűleg nem tartják meg, tekintettel a vírusra. 

A kislányom azt mondta, de ugye Mary Poppins a barátnőd marad. Ezt az egyet kívánta. 

Ha nem lesz jó, hát keresek másik munkahelyet. Nagyon izgulok... 

Most meg felhívott Anna, hogy bátorítson, nagyon jól esett. 

Ma is elugrottam az új munkahelyre, és tényleg maximum 15 perc alatt oda lehet érni, háztól házig. 

Én nagyon remélem, hogy nem balek húzás volt ez a felmondás. De már annyian mentek el tőlünk. Meg persze sokan maradnak is, akiknek nem annyira rossz, meg nem probléma az utazás, meg a fizu, meg a furcsaságok.

De nem vagyok vajon öreg szatyor, hogy munkahelyet váltsak?

2020. november 2., hétfő

A mindenki számára kötelező maszk nem mindenki számára kötelező

 Én március vége felé abbahagytam a hírolvasást. Egyszerűen sokkolt, éreztem, hogy becsavarodok. A főhírek beszivárognak, ha akarom, ha nem, meg azért persze napi szinten rápillantok a hírportálra, hogy ne legyek teljesen remete. Ma például Bécsben volt egy önkéntes, aki úgy gondolta, helyes, ha felrobban (azóta már tudom, hogy nem egy, nem önkéntes, nem robbant, hanem csomóan, sok lövéssel patizánkodnak... Ez a klasszikus nem osztogatnak, hanem fosztogatnak és nem Moszkvában, hanem Leningrádban). A párizsi hacacárékhoz már-már hozzászoktam, ha lehet ilyet mondani, na de Bécs? Az itt van a sarkon. Meg Bécs 1. kerülete? Nincs elege a világnak a coviddal? 


Mondjuk ma én is majdnem felrobbantam. Az egyik alfőnök egyszer csak elkezdett gyengélkedni, úgy délelőtt bőven 9 előtt, hozta is a pisztolyos lázmérőt, hogy nézzük meg, csak 35. Kérdeztem tőle, János, maszk? Azt a választ replikázta oda nekem, hogy rajtad van, ne aggódj! Aztán térült-fordult, hozott egy másfajta hőmérőt, mutatta, nézzük meg, az is csak 35 egész valamennyi. Közöltem vele, János, a csigaevőknél ezek a fajta hőmérők teljesen irrelevánsak, egyedül az ánusz meghőmérőzését veszik tudomásul, volt is egy film - folytattam - ahol az amerikai fiú a szájába veszi a hőmérőt, a lány meg közölte vele, hogy figyu, az előbb mértem vele lázat. A fiú értetlenkedik. A lány elmagyarázza, hogy náluk Fransziaországban úgy szokták, hogy. Szóval, János, először is, maszk, valamint lehet, hogy el kellene hagynod a hajót - fricskáztam. Persze ilyenkor piszkosul csípem a szemüket, hogy egy ilyen kis senki, mint én mit vitrioloskodik itt, ahelyett, hogy befogná a cinikus száját. De basszameg, hát a kiba' életbe, itt tombol a covid, ez meg maszk nélkül jön és magyaráz, és még engem basz le. Pfff. Ja, várjatok, a csúcs, hogy ez az a főnök, aki mindig iszonyú közel jön mindenkihez, bele mindenki aurájába, közel az arcokhoz, mindenki ideges ettől. Most is, jött, közelített, de én már bemajréztam, így ahogy közelített hozzám, kitettem a karom, hogy állj, ne gyere közelebb egy lépést sem - közöltem. Mindezt azok után, hogy lepörköltem, hogy nem hord maszkot, holott a cégen belül is kötelező hordanunk, ő tette kötelezővé (mármint a saját "munkaállomásokon" nem kötelező, de amint elhagyjuk a saját munkaterületünket, ott már igen) Szóval, gyengélkedik (magyarul szarul van), és még így is tornyosulna mindenki fölé, tök belehajol az arcunkba. Nem győzünk kimenekülni. 


Ezen felül egy másik kolléganő is bejött dolgozni, majd reggel 9 előtt sápítozott, hogy rosszul van. Nagyon jó, mi a francért jött be? Hazament. De tőle is betojtam.


Mondjuk, ha ezek ketten párzani mentek, akkor is rossz vicc egy ilyen műsor a mostani covid sújtotta időkben. Túl közel volt a két bejelentés, ráadásul a kis kolléganő szeret ezzel a tornyosuló faszival cicusozni (mondjuk ez meg úgy hülyeség, ahogy van... a lány 22 éves, a hapsi meg mindjárt 65. Bár, lehet, hogy egy kapuzárási pánik okozta autótól meg a végtelenített dicsekvéstől a kislány hanyatt vágja magát, a hapsi meg tény, hogy minden friss húsnál próbálkozik... én nem értek hozzá, inkább csöndben maradok.)


Mindenesetre legalább bizonyosságot szerzek, hogy innen el kell jönni. 


2020. október 30., péntek

Ismét lenyeltem a magnószalagot

Állásinterjúról jövök. (Írtam ezt délelőtt.) Nagyon izgatott vagyok. Akkora élmény volt, hogy muszáj írnom róla. Persze ködösítenem kell, nem írhatok le mindent úgy, ahogy van. Kár. Ki tudja, ki olvassa ezt a kis titkos blogot, nem volna jó, ha esetleg a főállás megtudná, hogy hol egerésztem. 

Időben odaértem, mert egy ideje órát lehet hozzám igazítani. Akár svejci órát is. Izgultam, amikor odaértem, mert egészen különösen lehet kezelni a liftet ezen a munkahelyen, el is rontottam, nem a jó liftbe szálltam be, az meg nem ott állt meg, ahová én menni akartam, de lévén időben voltam, még nyugodtan pancserkodhattam, így is 10 perccel korábban értem oda. Remélem, ez jó pontnak számít. 

Aztán bemutatkoztam kéznyújtás nélkül, egészen tanulékony vagyok. Hellyel kínáltak, leültem, és vártam. Aztán tűpontosan megérkezett a vezető, aki nő. Értitek? Egy nő! Tovább megyek: egy szimpatikus nő! Még tovább: egy értelmes nő! 

Kész, ha engem választanak, igent mondok, annyira különbözik ez a hely az aktuálistól... meg a főnökeimtől (akiket nem akarok becsmérelni, milyen jogon tehetném, ki vagyok én, meg nekik is vannak jó oldalaik, mint mindenkinek, meg van két alfőnök, akik végeredményben nem szkalapok, de ott vannak ezek a régi és új tüskék, és én nem vagyok sün Aladár, én ezt már nem akarom cipelni).

Azért emelem ki ennyire hangsúlyosan, hogy nő a vezető, mert ahol most dolgozom (főállás) a nőket nem tekintik egyenrangúnak (kivétel a kollégáim, velük nincs baj, őket nagyon szeretem, képzeljétek, azokat is megszerettem, akikre nagyon haragudtam, hogy nem dolgoznak, ellenben zsíros fizut kapnak, csak azért, mert férfiak és jól elő tudták magukat adni, amikor becsekkoltak... ma már nem károgok ellenük). 

Nem egyedül interjúztatott az igazgató, hanem még másik két nő is beült, gondolom fontos, hogy ők is kialakítsanak egy képet rólam, ha már együtt kell dolgozni... Az első percekben még nem tudtam bemérni őket, hogy merre billenjen a skatulymérleg, de ahogy ment előre az interjú, úgy éreztem, ők is szimpatikusak. 

A munkát érzésem szerint kicsit alacsony rangúnak találják, de én nem. Nekem tetszene egy olyan munka, ahol nem kell agysebésznek lennem. Most sem az vagyok, nem ezért akarok váltani. Ti is tudjátok, hogy megtelt a padlás a csentológusokkal. Akikkel én nem tudok azonosulni. Elegem van. Menni kell. El kell hagynom a hajót. Nem mindenáron, mert a kollégáimat szeretem. De ez, hogy naponta elmegy két óra az utazássa, már fáraszt, mire beérek a főállásba, kifáradok (remélem, nem ez a hülye krónikus alapmizéria fenyeget már megen'). Ez a hely, ahova pályáztam, 15 percre van a lakhelyemtől, azért az elég jó, nem? Potom másfél órát sprólnék naponta csak az utazáson. 

A munkahely miliője nem rossz. Kicsit szocreál, de az irodák izgalmasak, és ami a lényeg, értelmes emberek lennének a kollégáim. Tudom, hülyék mindenhol vannak, de nem mindegy, hogy hányan, és hogy a főnök a főhülye vagy vele lehet együttműködni. Az viszont fix, hogy ott meglehetősen tanult emberek mozognak. (Tudom, hogy kik lennének azok, akik most kimosnák az agyam, hogy nem magától értetődő, hogy a tanult emberek ne lehetnének ordenáré szkalapok, mert ilyen ismerőseim is vannak, akik ezt mondják, és tudom, igazuk van, áh, hogy az ember már semmit nem mondhat, mert jön a lebaszcsi...)

A fizetés... hát az siralmas... Francba! De aztán, amikor hazaértem, azonnal felcsaptam a nettóbérponthut, és kiderült, hogy csak 30 ezer forinttal keresnék kevesebbet (ennyire értek az adózáshoz). Van caffetteria. A főállásban nincs. Erre az új munkahelyre biccajjal is el tudnék tekerni, tényleg nagyon közel van hozzánk. És maximum a tanítással kipótolnám. Mondjuk most, hogy ennyit dolgozom, már egészen szürreális a keresetem, már majdnem eléri egy normális ember fizuját, persze mi a normális? De ennek is ára van, a gyerekekkel nem tudok túl sok időt tölteni, még kevesebbet, mint eleddig... De van annak értelme, hogy kevesebbet keressek, amit ki kell pótolni egyéb munkákkal? Akkor is ott lennék, ahol a part szakad, a gyerekekre nem jutna elég idő. Este 6-7 felé tudnék velük érdemben foglalkozni, az azért elég kevés szerintem. Minek szül az ilyen ember? Frcanba, nem így terveztem.  

Jövő héten jeleznek, hogy kit választottak. Szerintem írok nekik gyorsan, hogy kiszámoltam, nem rettenetesen keresnék náluk kevesebbet, és szívesen vállalnám a munkát és maradnék, míg meg nem halok nyugdíjba nem vonulok (még 18 évet kell lehúznom).

Izgatott vagyok. Nagyon szeretnék váltani. Félek is, naná, hát közel az ötvenhez nehéz váltani, de nem képtelenség. Félek, hogy mi lesz, ha nem válok be. De hiszen odaraknám magam, hogy beváljak. Meg ez olyan a munka, ami tök izgalmas. Szerintem tök izgalmas. Meg amikor valami munka tetszik, akkor nem nyervogok, nem duzzogok, nincs ellenállás, nem hullik ki a hajam, hanem örömmel csinálom. Ha nem baszogatnak csentológus elvekkel, akkor én nyugodt vagyok és nem sül ki az agyvelőm. 

És ott van egy nagyon szép park, a munka végén fognám magam, és megpróbálnék futni a futópályán. 

Én úgy érzem, hogy ez a hely tetszene nekem. Szeretek arról ábrándozni, hogy egy irgalmatlan menő helyen dolgozom, nagy tudású emberek közt, akik olyannal foglalkoznak, aminek ténylegesen van értelme, és nem azt az igét terjesztik, hogy ők most feltalálják a meleg vizet. Mert a főállás csomószor ezt csinálja, feltalál valami magától értetődőt, vagy ha mégsem sikerül, akkor hazudik egy akkorát, hogy plafonrendszerek hullanak ránk, és ezt évekig képesek csinálni. Nekem csak az a bajom, hogy nekem nem jutott a két húzóágazatból (két termék, ami nem hazugság és nem szarcsapkodás), magyarul én pont a rossz oldalra kerültem, meg még az is zavar, hogy oké, hogy én a rossz oldalon állok, de miért keresek jelentősen kevesebbet, mint a férfiak, akik szintén a rossz oldalon állnak? Nem igazságos. 

Adja az univerzum és a Jó István, hogy engem válasszanak! Érzem, van bennem annyi erő, hogy le tudjak koccolni és meg tudjak újulni. 

De azért ez egy fantasztikus dolog, hogy ennyi kínlódás után képes vagyok megújulni, nem? Nehéz volt eljönni bezzegországból, otthagyni a gyerekek apját, nehéz volt megállni a helyem egyedül (már ha ez annak mondható), nehéz volt, amikor közölték, hogy onkológia, áh, nem, mégsem, csak valami krónikus betegség, nehéz még mindig a folyamatos dicsekvést hallgatni a főállásban egyesektől, na jó, ezt a vonalat nem is akarom tárgyalni, annyira kicsinyes.

Egyszerűen csodálatosnak érzem magam két szempontból: hogy immáron két éve tanítok egy szuper iskolában (oké, egy szemeszter kiesett, francba, még most is utálom, hogy kiesett fél év az életemből, nem tudom megemészteni... ahelyett, hogy örülnék, hogy nem onkológia lett a vége), és szuper, hogy el tudtam határozni, hogy lekoccolok, és behívtak interjúra erre a világ legszuperebb munkahelyére... oké, elábrándozni azon, hogy lekoccolok könnyű, de lelépni azért nem magától értetődő, nekem ott a két gyerekem, a létbiztonság nagyon fontos, nem könnyelműsködhetek, ez nem játék, szóval egyelőre maradjak annyiban, hogy már ez is egy csúcscsoda (?), hogy behívtak az interjúra és ott nagyon klassz volt. 

Én most egy pozitív töltetű posztot akartam írni, nem akartam kitérni és nem akartam hányósat, én csak azt akartam elmesélni, hogy ez egy szuper élmény volt, és ha nem engem választanak, akkor is örülök, hogy ott lehettem, mert legalább felnyílt a szemem, hogy van más, van jobb, van lehetőség változtatni (csak engem válasszanak), és bátornak kell lenni, nem kell beleragadni a fosba (oké, nem szabad csúnyát fröcsögni a főállásra, ez egyáltalán nem elegáns dolog, de mondjuk az sem, hogy nem tűr ellentmondást a főnök és igenis el kell menni arra a "kezelésre", mert ő hisz benne, de én nem találom az engedélyszámát, és nem tudom, hogy mit sugároznak belém, hát ez sem elegáns, és most imádkozzak, hogy tényleg nem okozott kárt ez a szkalap... és akkor a kollégáim nyugtatgatnak, hogy dehiszen nem lehet baj.... nem a lófszt, hát hogy a viharba ne lehetne baj, gyerekek, hát azzal, hogy azt mondjuk, hogy nem lehet baj, attól még lehet...), visszakanyar: nem muszáj elfogadni az elnyomást, és én már egyszer le tudtam koccolni egy olyan életszituból, ami nekem nem tett jót, hát akkor most is le fogok tudni, csak adjon az univerzum és a JóPista erőt. Bár... az erő bennem van. Nem mindig, de van, amikor igen. 

2020. október 28., szerda

Az őszi szünetben a mami home wellnessben áztatja a habtestét

 Nutellát vacsoráztam. Egy fél csuporral. Akkor tértem észhez. Közben még három kanállal elnyalogattam, és megkérdeztem magamtól: te nooormáááális vagy???

Éppen az Egyenes beszédet néztem, benne az orosi kamara elnökét, de a telefont is görgettem, mert nem bírok magammal, sokszoros bódítószer kell már (éppen egy ilyen cikkbe botlottam ma a kisdiákkal, eléggé szégyelltem magam, hogy basszus, ez rólam szól), aztán a kezembe akadt az Elviszlek magammal, benne Gryllus Dorka, hát gondoltam egyet, beültem a kádba, eresztettem magamra a vizet és jól megnéztem magamnak a műsort, és csak jöttek a gondoltok, jöttek, csak jöttek, mondtam is magamban, ezt majd jól megírom itt a blogban, de most itt ülök, és nem emlékszem. 

Talán ott lehetett valami velős gondolatom, amikor Dorka azt mesélte, hogy mennyire más a német társadalom a magyarhoz képest. Hogy ott nincs ilyenfajta elnyomás, ami itt folyik a színházi világban (meg a főállásban is, hogy hozol nekem egy kávét? Oké, én hozok, mert szeretek kávét főzni, de főnök, te mit hozol nekem? Semmit? Meg ma mesélte egy kolléganőm, aki maholnap nyugdíjas lesz, és egy meglehetősen jó egyetemen végzett mérnök, hogy a fizuja nettó 250, és most felvesznek a helyére egy tök pályakezdőt főiskolai végzettséggel 300-ért, hát na). 

De most cuppanjak vissza a fürdőkádba, hogy eszembe jusson mit akartam írni? Én csak 2-3 évente fürdök, egy nap alatt lezavarni az átlagot hülyeség lenne.

Tegnap megírtam kb. 3 blogposztot, de unalmasak lettek, de valahogy mégis el akarom mesélni, hogy írtam a dokimnak.

Írtam neki, mert már időszerű volt, csak eddig nem volt bátorságom zavarni őt az én hülyeségeimmel, de aztán megláttam a hírekben, hogy a klinikám (mert én a magaménak érzem, ennél jobb wellness szálló nincs a Kárpát-medansziéban) covid-korházzá avanzsál. Jó napot, látom, költözik a hivatal. Ezt írtam neki, meg azt is, hogy jól vagyok. És ő azt, hogy jó lenne látnia engem, csak várjuk meg, hogy csituljon a háborús helyzet. És én megint éreztem, hogy odavagyok a doktoromért. Mert ő olyan kedves. Valójában meg azt akartam írni, hogy sármőr, állati jó a profilképe, meg korban illik hozzám (foggggalmam sincs, hogy mennyi idős lehet), de mit akarok én, ha majdnem egy egész csupor Nutellát eszek vacsorára? Hülyeliba.

Egyébként ez az összes pletykám, amit össze tudtam szedni nektek, egyszerűen nem történik semmi mostanában. Sőt, még generálni sem tudok pletykát. Az a helyzet, hogy mindjárt indul a nagy éves olasz filmfesztivál és képzeljétek el, nincs kedvem menni. Most mondjátok meg! Láttatok már ilyet, hogy én a nagy, éves, olasz, filmfesztiváltól nem zsongok be? De valahogy mostanában még sincs kedvem elpatkolni covid által. Túl kicsik a gyerekek ehhez és újonnan egyre jobb a karakterük, már alig van hiszti (eddig is jó fejek voltak /jófejek?/, csak akkor gurult el a türelmük, amikor éhesek voltak), és akkor én most menjek a moziba, mert ez a mániám? Áh. Nem megyek. Pedig még múlt héten majdnem elmentem egy színházba, de szerencsére úgy alakult, hogy a magasiksolából a kolléganőmmel beültünk egy magányos bisztróba pletykálni, onnan pedig szépen hazamentem, meg jegyem sem volt a színházra, meg csak vágyakoztam, nem gondoltam én komolyan. Már csak a bkv-t kellene elkerülnöm, és akkor egészen jó lenne, nem hánynék a covidtól, ja, nem, mégis hányok, a főállásban a föncikék úgy érzik, normális dolog egy asztalnál öten-hatan ülni és nyitott szájjal ebédelni, közben mérgesen fröcsögni, miközben mesélik, hogy ki lett covidos, hát köszi... óh, édes kenyér! És csodálkoznak, hogy egy ideje, amint megérkeznek és elkezdik melegíteni a kosztot én turbóra kapcsolok, és mielőtt leülhetnének, én hopp, felállok és már ott sem vagyok. Meg is kérdezik olyankor, mi van, kerülsz minket? Ilyen gyorsan megebédeltél? Bújkálsz? Plusz hála az ég, hogy ilyen bálnatestű tehén vagyok, már nem liheg az egyik a nyakamba, most kipécézte magának a 24 éves kis friss nyuszimuszit, az ő nyakába liheg. Látjátok, erre jó a 15 kg súlyfelesleg (mondjuk reggelre híztam egy kilót, szóval már 16 kg-t kell ledobnom). 

Mit is akartam még mesélni? Nem emlékszem. 

2020. október 22., csütörtök

Krimi

Szintet léptek a gyerekeim, már vannak napok, amikor egyedül közlekednek a városban. Nem ők kérték, én döntöttem így. Muszáj volt berakni őket egy tanulókörbe, mert úgy láttam, hogy ez a délutáni szilencium az iskolában nem megy túl flottul, magyarul csomó lecke marad otthonra, a tanulásról meg ne is beszéljünk.  

Most, hogy látom, el tudnak jutni ából bébe, reggelente a villamosmegállóban válnak szét az útjaink, az iskola onnan már tényleg 2-3 köpet. 

Ma történt, hogy már a metrón ültem, amikor felhívott a kislányom. Azt mesélte, hogy itt van a játszótéren a Bandi kabátja. Értetlenkedtem, milyen kabát?!?! A kislányom is csodálkozott, izgatottan folytatta, hogy tényleg az övé, bele van írva a neve, hogy 2/A és még az utca, házszám is, hozzátette még, hogy tuuuudod, az a szép kabátja, az a pufi, sötétkék. Így már be tudtam azonosítani. 

A fiamnak most is két kabátja parkol az iskolában, az egyik még jó rá, a másik már kicsi, de mivel lépten-nyomon az iskolában felejti a cuccait, feladtam rá a kinőtt kabátot is, aztán most már a harmadik kabátnál tartunk, most azt viseli (amit anyósom küldött Fr.o-ból és amit már tavaly is ez volt a téli kabátja, a brocanteban  /zsibvásár?/ vette, mert anyósom nagyon szeret ott vásárolni, ez ráadásul egy IKKS, amitől hanyatt kell esni, olyan, mintha azt mondanám... mittomén, én már kinőttem ebből a korból, amikor azt hittem, hogy a plecsnitől vagyok valaki, így, hogy ma már tudom, hogy senki vagyok).

Szóal'...

Hogy a kinőtt pufikabát hogy került a játszótérre egy fényes csütörtök hajnalon, amikor a játszóterek tök üresek, azt nem tudom. Elképzelni sem tudom. 

Szerintem tavalyelőtt az iskolába felejtette, aztán az egyik turkáló (az isiben évente kétszer kiszórják a gyerekek által nem keresett ruhákat 5-6 asztalra, hogy a szülők túrják át, keressék a saját cuccukat) szóal' a turkáló során valakinek megtetszhetett, aztán elvitte magával. Jó, de idén miért rakta le a játszótérre?

Vagy valaki, valahol megtalálta, meglátta a címet, és az utcánkhoz legközelebbi játszótérre rakta, hátha megtaláljuk? Ez is lehet. Csak hát két játszótér van ugyanolyan távolságra tőlünk, miért nem a másikra rakta? Rejtély. 

Más ötletem nincs. Nem értem.

Azt, hogy miért tol az élet nevű bohózat az arcunkba ilyen képtelen sztorikat, azt sem értem. 

2020. október 20., kedd

Ronja, a rabló lánya

Betoppanok a főállásba, beülök a szigetemre, csak tisztességből átfutom a munkahelyi emaileket, gyorsan válaszolok mindre, aztán felütöm az internetet. Mindig ez megy. Meg kell néznem, hátha írt valaki. (Nem írt.) Aztán felütöm a lapozós oldalakat, és látom, a Pagony éppen ma 19 éves, ezért ma, és csak ma kedvezményesen lehet vásárolni. Meg is nézem mi a kínálat. Rajongok a Pagonyért (de jobban rajongtam a Két egérért, csak az most a covid alatt bezárt, sajnos). Rengeteg a magyar mesekönyvíró. Ahogy lapozgatok, egyszer csak eszembe jut megnézni, milyen Astrid Lindgren kiadványokat lehet kapni, és ott van Ronja is köztük, Ronja, a rabló lánya (Ronja, la figlia del brigante). Nekem sokáig ez volt a kedvenc könyvem. Gyerek voltam, 11 éves lehettem, és ez volt az egyik kötelező olvasmány az iskolában, és talán ez volt az a könyv, ami beindított. Én azt hiszem, azóta olvasok. 

Sajnos nincs már meg ez a könyv, elajándékozásra került (persze lehet, hogy kölcsönbe, aztán nem került soha többé vissza). 

2020. október 19., hétfő

Krúdy erre vajon mit mondana?

Denevérrel álmodtam. Engem más éjszakai álma nem nagyon szokott lekötni, ezért én most bele sem fogok, hogy elmeséljem, ahogy csimpaszkodott belém a kis karmaival, és féltem, hogy belém fog harapni, és belém is harapott, a körmei meg élesek, véresre karcolta a vállamat, a szőrzete pedig selymes, puha (?), a szárnya bőre vosszataszító volt, és követett, mindenhova csak repkedett utánam, és harapott, és nem tudtam lerázni ezt a macskaméretű bőregeret. Nem volt valami kellemes álom. 

2020. október 14., szerda

Paprikajancsi

Leszállván a buszról még kell gyalogolni jó 10 percet, hogy beérjek a főállásba. Ahogy gyors léptekkel megyek (mert mindig kések... ide egyszerűen nem tudok beérni fél 8-ra... de 8-ra is alig), mindig elindulnak a gondolataim. Rendszeresen ott kötök ki, hogy mi a francot keresek én még itt? Mi a büdös francért gyalogolok én itt? (Az eső is esett, a cipőm is átázott. Mire beértem, a digitális hőmérő /mert fénysebességgel követjük az eseményeket, már nekünk is van/ szóval a hőmérő már csak 32-őt mutatott, a recepciós mondta is, hogy a hüllők szoktak ilyen hőmérsékleten élni.) Vissza a gyalogláshoz: egy ilyen kisült agyú, kiégett ember, mint én hogy legyen elégedett? (Mert azt, hgoy boldogság fel sem merül bennem, nálam ez a szó már tisztán egyenlő a csentologyval, amit meg tisztán utálok). Tegnap is olyan sztorikat meséltek kollégák, hogy - persze csak képletesen -, fejbe lőttem magam. Volt egy kis rendezvény nálunk (covid idején - gratulálok, maszk nélkül - duplán gratulálok), onnan jöttek a pletykák. Például az egyik vendég, aki a "szakértőnk" ennyi pénzért (háromszá') és ennyi melóért (0,000000) továbbra is és szívesen meghallgatja ezt a sok sületlenséget (és nem egyedül van, rengeteg embert édesgetnek itt magukhoz sok pénzért, semmi melóért). De nekem ehhez semmi, de semmi közöm, hiszen ez a játszótér a főnöké, ott bssza el a pénzét, ahol neki tetszik. De én most nem azért jöttem, hogy keseregjek. Hanem azért, hogy a nagy füstölgésben a liftnél az egyik Paprikajancsi kollégámmal mentünk együtt a harmadik emeletig, és ahogy beszállt a liftbe, rázendített a hülyeségre, és én annyit, de annyit nevettem, hogy mire felértem a negyedikre minden búbánatom elszállt, és megvilágosodtam, hogy nekem a boldogság az, amikor telitorokból röhögök, mint a hiéna. 

A kolléga kifigurázta, hogy a negyediken dolgozom, mondván ott történnek a dolgok, ott a vezetőség, ott a krém, közel ülök a tűzhöz (brr), persze én kontráztam, mire elmesélt egy Jim Carrey filmet, azt, amelyikben a főnöke hivatja a 42. emeletre, és fel is megy, de rossz emeleten száll ki, és csodálkozik, hogy ott a kollégák kártyáznak, tekéznek... aztán 42. emeleten a főnök kirúgta. 

Aztán megérkeztem, elhelyezkedtem az iróasztalomnál,  és máris átjött egy másik kolléga, vele együtt meg néhány demoralizáló pletyka a tegnapi eseményről, kezdtem is nekikeseredni... de ekkor szerencsére felhívott a Paprikajancsi, hogy bemondja a telefonba a film címét (Dick & Jane), én megköszöntem és mondtam neki, hogy "hú, szuper, köszi, máris megnézem", és akkor a Paprikajancsi is kiesett a cipőjéből, úgy röhögött. Én azt hiszem, ez a boldogság. 


















Már kétszer álmodtam egy olyan kollégával semmiolyat!, aki régebben próbált velem sokat beszélgetni (ki nem?), és mással nem törődött, én értettem, hogy mit akar, de családja van, én meg nem akartam vele semmit, de semmit, meg most sem akarok, mondjuk most senkivel sem akarok. Még akkor volt ez, amikor 15 kg-val kevesebb voltam, megboldogult idők. De ez a kolléga szerintem azért bír engem, mert tudja, hogy hiába minden, nem megy sem ő messzire, sem egy másik kolléga, aki állítólag eléggé odavolt értem (én nem értem), de az anyja lehetnék, simán leráztam, szóval szerintem azért vagyok szimpatikus nekik, mert tudják, hogy nem vagyok lotyó (pedig az voltam, csak törekedtem a diszkrécióra), szóval én vele álmondtam már kétszer, nem tudom mit keres az álmok közt, érthetetlen... szoktunk értelmeseket beszélgetni még most is, meg eléggé felnéz rám a magasiskola miatt, tudom, hogy bír... lehet, hogy már annyira ki vagyok éhezve a szeretetre, hogy nekem már az is elég, ha valakiről tudom, hogy csípi a búrámat. vagy a hormonok szórakoznak velem, nemtom'.

2020. október 13., kedd

Ma majd normális leszek

 (Micsoda töketlen cím az, hogy Megint bedobom magam a horgot? Egek!)


Tegnap, amikor elmentünk aludni, a kisfiam egyszer csak azt találta mondni, hogy én nem szeretem őt. Így, csak így egyszerűen belemondta a csendbe. Eléggé megdöbbentett. Akartam tudni, naná, hogy akartam tudni, hogy ennek mi az oka. A válasz: állandóan kiabálok. Tanulság: magamba kell nézni. 

Én azt hittem, mindent megadok nekik (nem, ha bemegyünk egy akármilyen boltba, nem veszek meg nekik mindenféle vizilovas kinder pingvint, sem játékot, csak, ha indokolt, például szülinapjuk van, vagy kinőtték a ruhát... vagy ellágyul a szívem), viszem őket a szeretett lovaglásukra, viszem őket egyéb szeretett foglalkozásra, a tornára, a zeneórára (nem, oda már egyedül is el tud menni a lányom), nem üvöltözök, amikor kettest hoznak, csak megkérem, hogy törekedjenek a négyesre, ötösre (sajnos egy hirtelen jött röpdolgozatra nem voltak felkészülve, bizony becsúsztak a rossz jegyek), esténként, amikor fáradt vagyok, próbálok nem kiabálni és sikerül is, de ezek szerint mégsem eléggé, ha ez ragadt meg benne, hogy én üvöltözök, amit persze én tudok is, tudom, hogy tudok, és azt is tudom, hgoy olyankor seggfej vagyok, és igyekszem megnormálisodni, csak amikor elpattan az idegszál, akkor nehéz (de közben tudom, hogy vissza kell fognom magam), és az apjuk (most jön az ujjalmutogatás) meg nem is telefonál, csak amikor szülinapjuk van, és az ajándékot egy héttel később küldi el (még nem érkezett meg), és én nem tudom, mit csinál, meg nincs is hozzá semmi közöm, hiszen már új életet él, de azért bosszant, hogy más nőnek segít a mindennapokban, de nekem ehhez semmi közöm, nem is tudom, mi a szarér' beszélek most erről*, inkább törekednék arra, hogy megtaláljak egyetlen egy napot, amikor valami olyat csinálok, ami nem meló (de hogy képzelem, hogy ez elhihető, hiszen nem mindig dolgozom, például most sem, meg amikor bkv-val bumlizok az agglomerációba, meg vissza, meg vasárnap este bevásárolok az egész hétre, de már kedden látszik, hgoy dilettáns vagyok, mert mindjárt kifogy az éléskamra, mindenestre ma el kell menni téli kabátot és vízálló téli cipőt venni a kislányomnak, mert mindent kinőtt, de tényleg mindent, azt hiszem lassan le fog körözni magasságban, ezt baromi nehéz megemészteni ám, hogy a kis csecsemő mindjárt 50 kg és 170 centi, és nagyon érzékeny a lelke... én meg üvöltözök. Hát normális vagyok én? 











* magamnak megírom, hogy soha nem küldött egyetlen fillért sem banki utalással, soha. Most igen, és rögtön 300 Eurót (nem én kértem. hát merek én olyat? hogy megfenyítsen megint? hogy majd akkor ad, ha a gyerekek nála laknak? mondjuk soha nem mondta, hogy lakhatnának nála is, pláne, hogy a nője előtt nem is lakott fixen sehol, vagy csak nem tudjuk, hol, szóval nem én kértem, magától jutott eszébe. na persze, magától... szerintem valaki mondhatta neki, hogy nézzen magába). A versaillesi barátnőm (mondhatnám úgy is, hogy hatvani) meg kiröhögött, hogy kapjak az eszemhez, nem gondolom, hogy az egy francia fizetésnek a fele volna. Meg mióta is élünk mi itthon hárman, a gyerekekkel? Nagyon pipa. 
Oké, nem küldött soha gyerektartást, meg nem is hív, ezáltal a gyerekek pompásan elfelejtettek franiául. De azért amikor tavaly itt volt, és a mosógép megadta magát, folyt orrán-száján, ő vett 60 ezerér' új mosógépet. Meg használhatatlan cipőfűzős cipőt a fiunknak (fikabezzeg). Erre meg a pszi azt mondaná, ne védd. Ilyenkor kicsit rájövök, hogy tényleg hülye vagyok. 

2020. október 12., hétfő

Megint bedobom magam a horgot, de most a munkapiacra

Megint érzek magamban egy kis erőt, hogy munkahelyet váltsak. Nem sokat erőt, csak valamennyicskét. 

Itt is köszi Mollynak!, hogy küldött egy álláshirdetést. Elég jó dolog ez a blog, komoly kis közösség áll mögötte, állatira csípem, csomó mindent köszönhetek neki, az ember nem is képzelné, hogy ilyen van.  

Elküldtem az önéletrajzom az álláshirdetésre, másnap már hívtak is, hogy PONTOSAN én kellek nekik. Igen ám, de mivel 97 éves vagyok, ezáltal dörzsölt, öreg róka, megköszöntem a balzsamozást, és rákérdeztem, hogy mennyi lenne a fizu (ezt Csilla barátnőmtől tanultam, hogy így kell csinálni, már az első telefonbeszélgetésnél rákérdezni a piszkos anyagiakra szívbaj nélkül, mondván ne húzzuk egymás idejét fölösleges körökkel /állásinterjúra elmenni azt jelenti, hogy kiveszek minimum egy fél nap szabit, vagy trükközök, füllententek valamit a főállásban, szóval macera). 180 ezer nettó magyar forint, mondta a nő, uhh, ez nem is rossz, ha azt nézzük, hogy mindezt négy óra munkáért, utána meg taníthatnék kedvemre. Aztán árnyalták, hogy a munka az 6 óra, de 4 órára bejelentve, és a bruttó bejelentett bér az 103 ezer volna. Hm. Mondtam, hogy ezen el kell töprengenem, de végül azóta nem hívtak vissza. Úgy volt, hogy majd menjek el hozzájuk egy elbeszélgetésre, amikor az olasz fószer itt lesz Hunországba', de ezek szerint vagy nem jött, vagy mégsem pontosan én kellek. Nem baj, nem vagyok már csitri, hogy a bruttó-nettóval trükközzenek, meg különben is, mekkora szívás lehet, ha az ember bekerül két hét kórházba, mennyi lenne annak a táppénze? Két forint két fillér? Meg a négy óra bejelentett állás a nyugdíjszámításnál félidőnek számít, ha jól tudom, hát én meg már most várom, hogy nyugdíjas legyek, 75 évesen meg majd pisloghatnék az Államkincstárban, amikor azt mondja az ügyinétéző, hogy kedves öregnéneőzikéje, nyugodtan menjen vissza a mekibe felmosni még öt évre, nincs meg a minimum elvárt ledolgozott évmennyisége. Indok: a négy órás munkaviszony szopóágra (juj, de vulgáris!) rakta kegyed. 


Aztán a főfórumomon Zsucc ajánlott egy álláslehetőséget, uhh, nagyon jó cuccnak nézett ki, kötetlen munkaidő, be sem kell menni, állati. Olyan motivációs levelet írtam, hogy a bajszukat megnyalták szerintem. Ők is lazára vették a bemutatkozást, én is viccesen írtam magamról (legalábbis úgy hiszem). Vissza is jeleztek másnap, küldtek rögtön három fordítani valót. A baj csak az volt, hogy pénteken délután 2-kor jött a levél, nekem 3-tól órám volt, onnan mindig lóhalálban futok a gyerekeimért, onnan tornára, aztán haza, vacsora, és én olyankor már kakukk vagyok, neki sem szagoltam a fordításnak, másnap szülinapi színházba mentünk a kislányommal, a fiam egy osztálytársa szülinapjára Mary Poppinsszal (mert egyidőben zajlottak az események, én meg nem tudtam szétosztani magam), a színházból (amúgy óriási, az Itt és most társulat adott elő a Ráday utcában egy álomszép épületben, az előadás szuper volt, csomót nevettünk a maszkunk alatt, még menni akarunk, csak mintha már nem lennének gyerekelőadások, :( , pedig szívem szerint minden szombaton ott ülnék), szóval a színházból haza, ebédet főzni, ja, előtte még átvettük a kislányom barátnőjét is, mivel három színházjegyet vettem, szóval haza ebédet főzni, aztán futás a szülinapi partira, amit idén a Nemzeti Múzeumba szerveztük, mivel lustaságból nem volt kedvem otthon előtte is, utána is összepakolni csillogósra a lakást, meg hát ott volt a legolcsóbb a program, meg nemcsak olcsó, de értelmes is. Vissza a kályhához: kettőkor jött a levél, hogy vasárnap este 10-ig fordítsak le három terméknek az adatlapját, megtartva a html nyelvezetet (hát ez is megérne pár mondatot, mekkora szívás). Neki is fogtam vasárnap este, de kiderült, hogy nem kompatibilis az ő excelük az enyémmel, meg is írtam nekik, hogy bocs, nem megy, adjanak időt, és egyébként mennyi lenne a munkabér? Visszaírtak, hogy félmillió. Uhh, ez nagyon jó pénz, soha nem láttam ennyit egyben. Igen ám, de 2 millió terméket kellene lefordítani + az ÁSZF-et + meg még egy egyéb tájékoztatót, mindez összesen kereken végtelen karakter (megszámoltam). Egy hónap alatt. Vissza is írtam nekik, hogy nem jön ki a matek. Aztán síri csend. Már röhögtem a markomba, hogy ezek szerint ezeknél is kicsaptam a biztosítékot a rákérdezéssel, de végül mégis írt a kishölgy, hogy majd jelentkezik, és hogy az öccá' az csak a termékek lefordítása volna. Oké, én ráérek, nézzük meg egymást (gondolom most a többieket nézik).

Aztán még Anna barátnőm szórt meg csomó, de csomó hirdetéssel, ezekre ma kell pályáznom, és száraznak kell lennem, hidegvérűnek, semmi smúzolás, semmi bratyizás. Mert ezek komoly állások, és nem olaszos dolgok. De mitől vennének fel engem, ha halál unalmas motivációs levelet küldök, ezt még nem tudom. 

Sajnos a főállásom nem tud már lázba hozni, még az olasz partnerek sem. Lépnem kell. Csak elég bátortalan vagyok. De én értem magamat, mert ha nem sikerül a váltás, akkor munkanélküli leszek, a gyerekeknek viszont enni kell adni, szóval eléggé majrézok. De benne ragadni sem lehet ebbe, amiben most vagyok. De vajon okos dolog a nagy covid alatt váltani? Dilemma dilemma hátán. 

2020. október 7., szerda

4 órás munkahely volna jó

Tulajdonképpen nem is volt rossz, hogy tavaly a doki kivett a rendszerből, és ellentmondást nem tűrve, kispadra (stand by?) rakott, mert én most is olyan fáradt vagyok, hogy folyamatosan csak erre tudok gondolni, hogy a tököm tele az emancipációval, egyszerűen nem bírom szuflával. Az lenne a legjobb, ha délután kettőre el tudnék menni a gyerekekért, hazagyalogolnánk, szépen tanulnék velük, türelemmel, mert észrevettem, hogy szeretnek velem tanulni, ha türelmes vagyok és nem üvöltözök, mint egy veszedelmes sakál. Tegnap is, amikor este 8-kor közöltem velük, hogy muszáj aludnom menni, de ők még piszmogtak, egyszer csak a kisfiam bebújt mellém, és azt mondta, siettem, hogy minél több időt tudjak veled tölteni. Akkor egy picit majdnem sírtam összekaptam magam, és együtt néztünk egy részt a Egyszer volt... az ember c. meséből. Aztán kisvártatva a kislányom is mellém bújt és reggel azt vettem észre, hogy hárman aludtunk. Én még mindig szeretek velük aludni. Mint a heringek. Mindenesetre este 6 után már nem vagyok hatékony... hát még este 7-kor... olyankor már mit akarok? Tanulni velük?Történelmet, matekot, nyelvtant, irodalmat? Szorozva kettővel, ha már ilyen kapzsi voltam és két gyereket akartam. Persze közben még vacsorát is prezentálni kell (most van időm, elmaradt az órám, a dedek pedig tanulókörben vannak, kipróbáltatok velük egy új módszert, hátha működik). Mindenesetre már mostam kettőt, míg itt húzom az időt, meg a kisfiam szekrényét kipakoltam, elegem van a kinőtt ruhákból (meg lyukas is, térdnél valahogy mindig kilyukad), végigjártam a kukával a lakást, a szárítót leszedtem, összehajtogattam, de még mindig annyi, de annyi tárgy van itt, hogy nem bírom uralni...  és most megyek, összeütök nekik egy carbonarát, vagy a hústrizssel, mire hazaérnek, legyen mit enniük, és megnézünk együtt egy jó kis Egyszer volt... az embert. 


És persze mindeközben tudom, jól tudom, hogy sokan vagyunk ezzel így. Hogy lóg a nyelvünk.

2020. október 1., csütörtök

Parádés törióra

Rendszeresen úgy indulunk el reggelente az iskolába, mint a málhás. Ma két iskolatáskával, (az egyiküké rémesen nehéz, a másikuké csak hétfőn reggel és péntek délutánonként botrányosan nehéz, mert akkor kell hazahoznia az összes könyvet illetve hétfőn visszavinni, felettébb érdekes, tavaly ez pont fordítva volt, a fiamnak kellett hurcolnia minden nap mindent, soha nem értettük, idén neki nem kell, csak a lányomnak... a lányomnak azt mondtá, hogy azért van erre szükség, mert mi van, ha hirtelen be kell zárni az iskolát? Akkor majd nem mehet be senki a cuccokért /márciusban be lehetett menni/), egy uzsonnás szütyő (reggeli, ebéd, uszonna, nasi), a klarinét (ráadásul ma van a zene világnapja), a lufis szatyor (tematikus hetek vannak, most a szüret folyik, lufiból csináltunk szőlőfürtöket, de csak kettőt, mert az első olyan randa lett, hogy már csak egyhez volt kedvem újra nekiállni szarakodni), tesicuccos szütyő, történelem szorgalmi feladatoknak egy egész szatyornyi.

A történelem szorgalmi állati jó feladatsor volt, kifejezetten élveztem (volna, ha nem egy konstans rohanás volna ez a kiba' élet, eléggé elegem van, minden áldott nap a karáncsonyi leállást várom, de még inkább a nyarat, de az is lehet, hogy a legjobban egy újabb három hónapos karantén jönne jól... amit akkor persze utáltam, pfff, akkor legyen egy lakatlan sziget, azt még nem próbáltam, se wifi, se semmi, se senki, csak a kedves szitakötők és én, éhes párduc és cápa sem kell, unom a stresszt).

Vissza a szorgalmi feladatsorhoz: kellett készíteni egy családfát. Nem is könnyű dolog, ha az embernek ennyi sok rokona van, az apósomnak (illik hozzátenni, hogy ex? hát hiszen már más nő jár hozzá sk konfitált kacsavacsorákra) ráadásul két felesége is volt, tehát a gyerekeimnek vannak félunokatesói is. Valószín tök fölöslegesen, de rábiggyesztettük őket is (most jut eszembe, az új nőt és a gyerekét nem rajzoltuk fel, nem jutott eszünkbe). A családfában aláhúztam pirossal, hogy apukát és engem ugyanúgy hívnak (Gabi és Gabi), meg a nagyanyáinkat is (Vilma és Vilma), és a legérdekesebb dolog, hogy a dédapáink 20 km távolságban születtek a Vajdaságban az 1800-as évek végén, aztán onnan az egyikük Párizsig jutott el, a másikuk Budapestig (az enyém). 

Aztán össze kellett gyűjteni pár régi tárgyat. Apukám összeszedett pár cuccot, például a majom alakú réz szivarvágót, a saját és a nagyapja kalamárisát, pecsétpárnát. Imádom az ilyen régi tárgyakat, dohosak, kopottak, de olyan izgalmasak. A márvány köpőcsészét nem küldtük be, az baromi nehéz, meg a kardokat sem, meg a lövedékeket sem, de csak azért, mert a tanár kikötötte, hogy ne essünk túlzásba, elegendő 4 tárgy (meg amúgy ezeket megette az idő, egy érintés és kis cafatokra bomlik szét, jobb nem is hozzáérni, kivétel a márvány köpőcsésze, az jól bírja). 

Kellett készíteni egy címert vagy egy pecsétet. Lévén minden nap délután 6 után fogtunk neki (már amikor nem tornán voltak), én akkor végzek a munkámmal (van, amikor fél 7-kor), nem nagyon törtem magam, hogy pecsétet gyártsunk példuál krumpliból (mi másból?), ezért a címer mellett döntöttünk. Címer, ami jellemzi a gyereket. Rakott bele lovat, cimbalomverőt, francia és magyar színeket, még lovat, meg még valamit, nem emlékszem már, talán egy trambulint. Ja, tudom: unikornist (hogy ez mitől jellemzi őt, passz).

Ha már történelem, meg kellett kérdeznie a gyereknek a nagyszüleit és a szüleit, hogy meséljen a régmúltról, ezért felhívta a szüleimet, hogy "Szia, én vagyok, mesélsz, hogy mi volt régen?". Apukám hirtelen nem értette. Már leírta a lányom a füzetbe Mongóliát, a moszkvai olimpiát  (apropó, meséltem már, hogy a dédanyám testvére olimpikon volt? Aztán most kutatom, szerintem nem járt ő olimpián, valahol elferdülhetett a családi legendárium, de azért 100 évig jó lehetett ezt hinni), meg Kelet-Berlint, amikor is rájöttünk, hogy a feladat címe "gyerekkori" emléket ír, akkor gyorsan odaírta még a körmöst, a lovasszánt, az autó nélküli utcákat, amelyeken biciGlizni lehetett, g-vel (amikor gyerek voltam, én is azt hittem, hogy jól hallok). 

Kódexlapot is kellett készíteni, ez könnyű volt, csak egy díszes, csicsás iniciálé kellett hozzá, némi szöveg, cicomás keret és kész is volt. 

Nem történelemhez kapcsolódott, de egy eszményi napot is le kellett írnia, és mit választott? A lovaglást tárgyalta. 

Bárcsak maradna ez a tendencia, hogy ilyen érdekes feladatokat kapnak, amelyek megmozgatják az egész családot. Mindenesetre megírtam a tanárnak, hogy milyen szuper volt. 

2020. szeptember 29., kedd

Munkahelyi zörejek


Mizofóniás vagyok. Ez már biztos. Évekig ketten ültünk az irodában a kollégámmal, aztán most, pár hete vagy hónapja egy másik figura is csatlakozott hozzánk, és pont az én asztalszigetemhez (a régi kollégám és köztem van egy polcsziget, így mindig megvolt a privát szféránk). Ez az új kolléga minden nap eszik egy almát, jó sokáig, harapja, rágja, szürcsöli, nekem meg feláll a fejemen a haj (körülbeül úgy, mint a macskának a szőre, amikor veszélyt érez), érzem a nyirocsomókat a nyakamban, érzem, liftezik és szaltózik a gyomrom, szétvasz az ideg, nem bírom hallgatni, befeszítem az izmokat, és amikor már a tarkómban is érzem, hogy ideges vagyok tőle inkább kimegyek a szobából, benézek a titkárságra a lányokhoz, de ott nem maradhatok, mert az idős főnök ott téblábol és nem bírja, ha ott kóválygok (szokott szólni a harmadfőnöknek, hogy szóljon a titkárnőnek, hogy szóljon nekem, hogy húzzak a pcsába a helyemre verni a klaviatúrát), ezért orrom leszegezve eljövök onnan, beülök a konyhába, várom, míg az almaevő befejezi a szürcsögést. Egyébként szimpatikus, nem rossz ember, csak ne szürcsölne. 

Baromi nehéz így dolgozni, hogy az egyik szörcsög, a másik meg simán csak üvöltözve beszél, egyszerűen nem bírom, ráz a hideg. 



2020. szeptember 28., hétfő

A palermói sfincione...


... az mi? - kérdezhetnétek. Kicsit pizza, kicsit focaccia, se egyik, se másik. Én is most találkoztam vele másodszor. Másodszor, mert úgy tűnik, annyira büszkék rá a helyiek, hogy ezt muszáj felkínálni minden buliban.  Hogy honnan ered a neve? A görög szivacsból (σπόγγος, azaz spongos, tehát spugna, magyarul szivacs... puha, mint a szivacs?). Én nem írok receptet, mivel "ahány ház, annyi szokás" (elkezdtem kutakodni az interneten, látom, hogy egészen sokat lehet róla pofázni, még arra is kitérnek, hogy a Montalbano felügyelőben is szó esik róla. Ezen, amit mi ettünk, volt paradicsomos hagymaszósz és szardella, hogy más volt-e rajta, nem tudom. 

Megültük a művészúr szülinapját. Emlékeztek? Nála voltunk pár hete, hónapja egy pizzavacsorán, amire azóta is szívesen emlékszem vissza. Erre a vacsorára mégsem volt kedvem elmenni, mert... mittomén'... éreztem, hogy értelmét vesztett ügy (az elhíresült veszett fejsze esete bezzeggel), hiszen már alig van dialógus köztünk, meg eleve, tíz napja nem beszéltünk, áh, egészen feladtam, de végül kedvesism. mégis írt, mégpedig azt, hogy számítok rád. Gondoltam magamban, hát oké, nézzük meg, kit lehet leakasztani délután egykor, hogy vigyázzon a dedekre este héttől. Anyukámnak programja volt, Mary Poppinsnak szintén, tesómék színházba mentek, meg különben is, tökéletesen hét közepén jártunk, mit képzeltem? Azért gondoltam megpróbálom Annát... és bingó, ő bevállalta. 

Kicsit azért mégis volt kedvem megnézni, hogy milyen egy ilyen szülinapi buli, meg kicsit féltem is, mi van, ha nem megyek? Akkor majd engem tényleg soha többet nem fog hívni sehova? Ezért elmentem, duzzogva, szorongva, de elmentem. 

Én még elvittem a dedeket a zeneiskolába is, aztán Annáékhoz, mégis pontosan értem oda a művészékhez. Ők meg késtek. Mert nem egyedül jött, ott volt a főnöke is. Én nagyon utálok várni a késős emberekre, miután én egy svájci óra vagyok. Úgy értem, az arra érdemes helyekre pontosan érkezem. Például a magasiskolába soha nem érkeztem késve, sőt, jóval óra előtt becsekkolok, hogy be tudjak izzítani mindenféle wifit, porjektort, feladatot stb. 

Volt egy tök esetlen szitu... (óh, hogy basszuskulcs, most, hogy írom eme sorokat... aúúú... a kollégája nem akart lifttel jönni, azt mondta, ő biz' gyalog megy /én simán azt hittem, hogy klausztrofóbia miatt/, mi meg ketten lifttel mentünk, mert én meg nem szeretek elfáradni*, és lehet, hogy lezsírozták egymás közt, hogy mi ketten legyünk a liftben? Ráadásul a kedvesismerős mondta, hogy nem is üdvözölt engem rendesen... ez vajon mi lehetett? Na mindegy, kár kombinálni, nem csőrözött le. Most sem). Megérkeztünk, becsengettünk, üdvözlés, ökölpacsi, semmipuszi, én elmentem szépen kezet mosni, aztán mindenki, aki már ott volt, bemutatkozott kézfogással, grrr, de szerencsére volt megint kézfertőtlenítés kézfertőtlenítővel, és utána azt vettem észre, hogy ott állok egyedül, kersztbe tett karokkal és esetlenkedek. Mert a nagy bemutatkozásoknál ott termett egy nő (inkább csaj), 40-50 közöttinek saccolom, aki kettőt pislogtam, és máris rácuppant a kedvesismerősre, velem meg közölte, hogy aha, már találkoztunk. Velem ugyan biztos, hogy nem, gondoltam magamban, de nem álltam le beszélgetni, tisztán látszott, hogy kire van ráindulva, engem meg csípőből lepattintott. Kicsit háttérbe szorultam, mit háttérbe? Sarokba, basszus. Elkezdtem egyedül unatkozni, hülye helyzet volt, de szerencsére jött a hatgyerekes lány (lány, mert annyira fiatal, filigrán, kedves, bájos fruska), és elkezdett velem beszélgtni, mondhatom, megmentett. Aztán a kedvesismerős egyszer csak odaült hozzám, és akkor onnantól már velem dumáltam, a cuppanós csaj meg ott ült, most ő volt magányos, pedig jóval jobban néz ki, mint én, vagányabb is, nem egy beszari alak, úgy cuppant, sőt, cuppantgatott, mint senki más, mint valami vakuumos tapadótappancs, vagy az algaevő harcsa az akváriumban. Szegény, még meg is sajnáltam egy pillanatra, még oda is akartam hívni, hogy na, gyere, te cuppogó, ne magányoskodj, ne búslakodj ott egyedül a széken. De nem hívtam, mert mondatban volt a kedvesismerős. 

Lévén tök hétköznap volt a buli, korán le kellett lépnem, szent ígéretet tettem Annának, hogy 9 órakor ott leszek náluk átvenni a dedeket. Így is történt, 21:00:59-kor (!!!) csengettem náluk. 

Persze lehet, hogy a cupákolós csaj maradt éjjel egyig, mert a kedvesism is addig. Ki tudja. Na mindegy, mit tehetünk, nehéz a mosónők anyák élete.

Mindensetre újfent eldöntöttem, hogy többet nem megyek sehova. Egyszerűen nem bírom szuflával. A múltor is elmentünk a hajóra megtekinteni a Random tripet MériPével, maj' meghaltam, már ott is eldöntöttem, hogy én soha többet sehova, most meg aztán tényleg, de tényleg szent elhatározás, majd valamikor az őszi szünetben, vagy karácsonykor. Fel kell fognom, hogy már nem vagyok...  csitri. Ez lehetne a záróakkord, de gyorsan elmesélem, hogy olyan focaccia volt és olyan tésztasaláta, hogy uhh... lecsukódott a szemem és máris nem Budapesten éreztem magam a szutykos körúton, hanem valami... jobb helyen. Isteni volt, imádtam. Ezen felül volt sokféle sonka, szalámi és még pizzák, kencék, mozzarella bivalytejből (ez nem ízlett annyira), meg mindenféle egyéb, amit meg sem kóstoltam, mert egy jellem vagyok, de azért sajnáltam, hogy a tortát nem tudtam megvárni, de sebaj, a focaccia mindenért kárpótolt (persze a selyemhernyóm másnap büntibe rakott, pedig csak három kis szeletet ettem). 








*pedig jót tesz a lépcsőzés, csak nem este, mert este én már elég kripli vagyok, és nem akartam érezni ezt a szokásos "elhagyatestem" érzést




2020. szeptember 22., kedd

Hektikus csapongás

Most nem azért írok, mert volna mit, csak elmesélem, hogy mire jöttem rá. 

Egyetlen egy főfórumom maradt meg, immáron 10 éve pofázunk a lányokkal (személyesen is ismerjük már egymást). Babafórumnak indult, ki, mikor, hova megy cukorterhelésre és hasonlók. Ez az egyetlen egy fórumom nem balhézott össze egymással, soha, soha, soha, nem úgy, mint a többi, ahol hihetetlen nagy balhék tudtak kialakulni piszlicsáré nézeteltérésekből, de én nem erről akarok beszélni.

10 éve megy a sóderelés ezen a fórumon, pontosabban a többiek írkálnak, én csak ritkán tudok hozzászólni. Ők állandóan az utazásaikról beszélnek, ki, mikor, mennyiért, milyen feltételekkel hova utazott, melyik szálloda milyen, milyen a kaja, milyen távolságra van az állatkert, én ehhez hozzápislogni sem tudok. 

A mai téma viszont egészen érdekes. Megosztotta valamelyik lány Gyárfás Dorka wmn cikkét erről a kiváló maskarás műsorról, amiben celebritások beöltöznek tökig, talán még a hangjuk sem a sajátjuk, és egyéb celebritásoknak kell felismerniük a beöltözöttet. Nem azért, mert én akkora értelmiségi lennék, de hányok ezektől az értelmetlen műsoroktól. Egyet sem láttam belőlük, sőt, még a reklámját sem, de a gyerekeim szeretnék megnézni, mert erről beszélnek az iskolában, remek. Ezért tudok róla, mert ők dobták fel, hogy szeretnék nézni. (Nem engedtem nézni. De közben meg emlékszem, milyen szarul esett nekem, amikor apukám nem engedte nézni a The visitors c. borzalmat, és mennyire vágyódtam rá, mert mindenki azt nézte.)

Amire ki akarok lyukadni az az, hogy Nagy Ervin, forradalmár, aki a szintén forradalmár, gerinces Péterfy-Novák Évával vacsorázott (akinek nagy barátnője Borbély Alexandra is, Szentesi Írónő Éva is, tudom, mert követem őket instán, mert tetszik a munkájuk, életfilozófiájuk, ahogy kiállnak a Színművészeti tetejére, de ezt most majd átgondolom, hogy naiv vagyok-e), szóval Nagy Ervin is ott szerepelt a maskarás műsorban (nem szólt neki senki, hogy ez a műsor egy best magazin?), és meglepődött azon, hogy a tigrisből Eszenyi Enikő ugrott ki. De én nem erről akarok beszélni. 

Hanem arról, hogy a fórumon arról beszéltünk, hogy van az a pénz, amiért az ember elgondolkozik azon, hogy elvállalja a szarmelót. Az övön aluli melót is. Ahogy most Nagy Ervin, a Katona József színház színésze (volt) ezt a fost. És ezen a részen elmeséltem a fórumtársaimnak, hogy a főnököm felvillantotta, hogy mi volna, ha én is foglalkoznék a plazmagenerátorral. A mivel? - kérdezhetnétek. Lehet, hogy ezt még nem is meséltem nektek. Ez nem a dialízisszerű terápia, amit én "vércserének" hívok, hanem valami fura dolog... Be kell ülni egy szobába, aminek az ablakain, ajtaján sűrű rács van, elég félelmetes, simán csak ülni kell, egy gép meg pulzál, világít, színt vált, a design körülbelül a 70-es évek, és az ember ettől meggyógyul. Én nem találtam róla semmiféle olyan leírást, ami alátámasztaná azt, hogy ez nem egy sarlatánság. Olyan, mintha bullshit generátorral írtak volna valami szösszenetet (az élő organizmus rádiófrekvenciát sugároz, és ha ezt a bennünk lévő parazitára irányítjuk, akkor elpusztul, tehát ülünk a szobában, villog a gép, ami belénkrezonál, ami megöli a bennem lévő parazitát, vírust, gombát, herpeszt... és hogy állapította meg, hogy mindez bennem van? egy kis kütyüvel, és mondta, látod, itt vannak, és én nem láttam, mert nem tudtam, hgoy mit kell nézni, hát ilyen egyszerű pénzt keresni ezzel. Csak ennyit kell tenni, hogy megfog két pilinckát az ember a kezével, a gép meg már mutatja is a bennem lévő férgeket, ha meg nem mutatja, akkor fúj a kezemre egy kis fertőtlenítőt, és akkor a nedvesség miatt mégis becsipog, hát működik ez, isteni, egészen jól hangzik, már itt is vannak a gombák és herpeszek meg a többiek, de nincs gond, mert csak be kell ülni szobába, világítani és tádám, kirezonálja belőlem ezeket az élősködőket... a józan eszem is megállt... hova kerültem), és én ehhez adjam magam meg a nevem, villgogtassak fényt az embereknek pénzért? Nagyon durva saját magam szemen köpése volna. És azt is utáltam, hogy nem tudtam nemet mondani, amikor a főnököm megszervezte nekem (nem kértem), hogy menjek el egy ilyen kezelésre (vagy mire). Egyszerűen közölte, hogy szerdán 14:00 órakor vár a doktornő. Aztán kiderült, hogy annyira doktornő a nő, mint én. Semennyire. És a kollégáim kérdezgették, hogy mit mondott a doktornő, és én mondtam, hogy gyerekek, ez nem orvos, ez egy illuzionista, semmi más. De nem, a kollégáim nem értették, másnap és harmadnap is doktornőztek, és én ingerülten közöltem, hogy ez-a-nő-nem-orvos. Ha a főnök azt mondja, akkor az úgy is van? Vakon megbízunk? Elég hiszékenyek vagyunk. Aztán meg ráfordultak a "de ha ő ebben hisz? a hit nagyon erős dolog" témakörre. Ha valaki ért hozzá, megírná nekem, hogy ez a plazmagenerátor valóban gyógyít vagy valóban csak palira vesz? 

Elmeséltem ezt az okos kollégámnak is, aki először csendben hallgatott, mert rögtön átlátta, hogy mi a szitu, kétszáz éve dolgozik itt, naná, hogy tudja honnan fúj a szél. Ő annyit mondott, van az az élethelyzet, van az a pénz, ami miatt az ilyen szitut elvállalja az ember. (Nem vállaltam. Menekülök a téma elől. Pláne, mert kicsit ráinterneteztem a dolgokra, volt ott valami könyv is A szobában, és hát mit ad istván, mit nem? A tököm tele, de már megint a kiba' csentológiához vezetett, hát bazz, urvára dobbantanom kellene már.) (Aztán látom, valami fodrászatban is alkalmaznak ilyen villantós plazmát, az arcbőr regenerálására, több lábon kell állni.)

Szóval van az a pénz, amiért a Vígszínház volt igazgatója elmegy a balettba rangon alul ugrálni, ezek szerint. De nem ítélkezni akarok, mert lehet, hogy elsőre úgy tűnt. Szóval értem én, hogy kell a pénz. Vajon melyik az az állapot, amikor azt mondjuk, hogy mindegy mit, de valamiből élni kell. Lehet, hogy Eszenyinek elfogyott a pénze. Ki tudja. (Francba, máris itt a következő elmélkedés, itt lüktet a fejemben, a barátnőm egy éve hagyta ott a minisztériumot, mert kiégett az agya, aztán januárig dolgozott egy fix szerződéssel máshol, tehát a számításaim szerint ő 8 hónapja a megspórolt pénzéből él. Ehhez képest ezek a színészek keveset kereshettek, ha most el kell szegődniük tigrisnek, ja most jut eszembe, a Vajna Mágnás Miskáné is elszegődött ebbe a műsorba nemtom' minek, várjatok, rászűrök... kék dolognak, nem tudom mi lehet, de kék, szóval valószínűleg neki is elfogyott a pénze, óh, mennyi nehéz sors. Ronda vagyok, nem látok bele az életükbe és itt károgok, ez igazán csúnya viselkedés. Biztos csak irigy vagyok. Vagy a nagyanyám, ő volt ilyen epés.

A van az a pénz témánál meg eszembe jutott, hogy igaz, régen történt, az egyik barátnőm mondta, hogy el lehet menni gyógyszerkísérleti próbababának. Én komolyna elgondolkodtam, hát hiszen jó pénz, és még nem voltak gyerekeim. Az orvos havernőm meg mondta, hogy szépen üljek le, és ne hülyüljek meg. Így nem lettem gazdag. Sem halott.

Aztán a maskarás műsorról átkanyarodtunk a vérzivataros vírusra, ami még mindig itt tart minket bizonytalanságban. A fórumtársnő írta, hogy a cukrászdában az egyik pultos tesztje pozitív lett, de a cuki nem zárt be, hm. Ahogy az iskolák sem, holott már az én gyerekeim iskolájában is megjelent, két gyerek lett pozitív, és elindult a lavina, mindenki tudott mesélni hasonló eseteket, és azt is, hogy kinek, mennyi időre kellett vagy NEM KELLETT karanténba vonulnia, míg márciusban fogvacogva féltünk, és alig vártuk, hogy lehúzhassuk a rolót. A józan ész megáll. Meg még zuhanyzás közben jutott eszembe, hogy most Olaszországból kevesebb rémes hír érkezik, bár Krisztus barátnőm szomszédnője (kb. 50 éves) minden nap zokog, mert rettegve pánikol, hogy mind odaveszünk, de ott éppen most nem tombol már a vírus. Én már semmit nem értek. Teljesen megzavarodok. És arra is gondoltam, milyen igaz a vicc, hogy "szerencsénk, hogy nem 15 évvel ezelőtt történt ez a vírusmizéria, mert akkor egy Nokia 3310-essel kellene kígyós játékkal eltölteni a karanténokat", vagy hogy is szólt, és akkor tovább pörgött a gondolatom, hogy amikor még nem volt internet, akkor honnan tudtuk megnézni 2 másodperc alatt, hgoy tulajdonképpen pontosan mi is az az enzim, amit a selyemhernyó csinál az emésztőrendszerében, ami nekem jót tesz. Mondjuk, ha ez az ára, hogy én olyan karcsú legyek, mint utoljára 20 évesen voltam (21 éves korom óta csak hízok, hízok, hízok), akkor én nemcsak a selyemhernyó fekáliáját eszem meg, hanem magát a kis állatkát is. Valamit valamiért. 



2020. szeptember 21., hétfő

Elmesélem a semmit



Azt mondták, éljek a mában, sőt, a mostban, és akkor majd boldog leszek. Mert az a boldogság. De ha az a pillanat éppen valami nem túl kellemes, nehéz helyzet? Nem is akarok példákat mondani... akkor az nem lehet boldog. Áh, kivagyok (de ezt külön kellene írni, nem? csak így jobban néz ki) az ilyen megmondóemberektől. Meg hülye is vagyok, hogy nem állok odébb, amikor rázendítenek. Ráadásul általában nem úszom meg fél óránál kevesebből az ilyen elmélkedéseket, a végére rendszeresen kisül az agyam.

Egyébként meg nem nagyon történik semmi... persze kitehetnék egy csomó piszkozatot, amiket elkezdtem megírni a hétköznapokról, és soha nem fejeztem be, vagy menet közben kiderült, hogy veszettül unalmasak... lehet, hogy mégis érdekes lenne, ha egyszer kiraknám az összeset, úgy, ahogy vannak, félkészen. 

Úgy tele van a naptáram, hogy lángol a fülem, és már odaáig fajultam, hogy a google naptárba írom, hogy mikor, kinek, hol kell lennie és mit kell magával vinnie, mert már nem tudok mindenre emlékezni (ma például nem találtuk a fiam maszkját, már kezdtünk megőrülni, amikor a lányom megtalálta, a kilincsre volt felakasztva, hogy el ne felejtse felvenni. Én raktam oda), és állandóan blokkol az agyam, mert tudom, hogy valamit tudnom kellene, de mit? (Például, hogy hol a maszk.)
Én, aki tisztára szervezetlen vagyok, akinek a feje felett állandóan összecsapnak a hullámok, google naptárban vezetem az életemet. Nem mintha fontos volnék, nem erről van szó, hanem hármunk életét én egyedül már nem vagyok képes átlátni. Mh1, mh2, iskola1, diák1, diák2, diák3, zene1, zene2, hobby1, hobby2 stb. 
Mh3 most nincs. Különóra1 és különóra2 nincs. Szerelmi élet nincs. Idő sincs rá, de azért valaki igazán írhatna néha, hogy szóval tartson. De nem. Mindenki lekoccolt mellőlem. 

Ez a szeptember mindig olyan strapás... volt olyan, hogy elrohantunk a dedekkel az iskolába, onnan én dolgozni, aztán délután futás a gyerekekért, loholni a zeneiskolába, ott közöltem a kislányommal, hogy most egyedül kell átmenni a tornára (azért rollerrel 10 perc körül van, gyalog meg több), én el a fiammal a tornára gurultam át, én onnan haza, tanítottam egyet, aztán beálltam a tűzhely mögé vacsorát meg másnapra ebédet főzni nekik, és amikor a dedek hazaestek már este fél nyolc volt, cipő le, kézmosás, ülj le vacsorázni, fürdés, fogmosás, alvás. Már nem is nagyon tudnak tornázni menni, mert kipurcantak, állandóan nyígnak, hogy csak ma ne kelljen. 
Még csak szeptember 21-ét írunk, de mi már tényleg a karácsonyi szünetért fohászkodunk, hogy jöjjön már el, mert lóg a belünk. 
Van egy kedves ismerőslány, aki ajánlotta (régen volt), hogy menjek tanítani az ő waldorf iskolájukba, én meg nem akartam, mert nem Budapesten lett volna, most meg megbántam, de nagyon. Hogy lehettem ilyen liba?!?! 

Lezajlott a fiam első szülinapi bulija. Jól sikerült. De azért előző nap megkérdeztem magamtól, hogy vajon normális vagyok-e, lóg a nyelvem, nem bírom szuflával, de még szombaton is rohanok a tortával, csipsszel, üdítőkkel a buliba, ahelyett, hogy a lábaimat lógantám és bámulnék ki a fejemből üveges tekintettel, álmélkodnék a bárányfelhőkön, hogy mackót ábrázol-e vagy mókust. 

Viszont van egy jó dolog. A Gazsi barátomtól kaptam egy életelixírt (he?), amit ha beveszek (kapszula), akkor utána két órán keresztül nem lehet enni, különben nem hat (mindenre jó). Na most ha nem ő adja, akkor én valószínűleg csalnék, de ő adta, ezért nem csalok. Máris elkezdtem fogyni. Ennyire puding vagyok... hogy ezt eddig nem tudtam, hogy ha nem eszem, akkor nem hízom?  
Reggelire beveszek egy ilyen kapszulát, aztán nem zabálok bele a gyerekek kajájába, amit hajnalban készítek el (ebédre rizs, hús, igen, hajnalban sütök, főzök, nemnromális, szendvicseket kenek, csomagolok, meg készen vett kekszet, pingvint, ilyesmiket bőségesen, olykor zöldséget, gyümölcsöt), és tök ciki, de amiket én befaltam reggelikészítés közben, az iszonyatosan sok kaja volt, hiszen csak egy falat, az nem számít, hm, aztán az a falat máris egy egész, komplett bivaly lisztben megforgatva, zsírban kisütve... most meg beérek a munkahelyre, elnyammogok pár korpovitot, tényleg csak  néhányat, aztán rendes, de kevés ebéd, öt körül az utolsó kajálás, hétkor (olyan is volt, hogy hatkor, és akkor négykor ettem utoljára) beveszem az életelixírt és utána már nincs se idő, se lehetőség enni, szóval tök jó, csak nehogy megen' elkurvuljak.


2020. szeptember 16., szerda

fógyókúra


Hétfőn kezdtem. Végre elhatároztam magam, hogy komolyan veszem. 


Ehhez képest két kilót híztam. 


Szerda van. 


Igazán eltökélt vagyok, ami azt illeti. 

2020. szeptember 8., kedd

Toncsi

Egyszerűen, mint a vulkánkitöréskor, úgy fröcsköl az agyamban az örömhormon, amikor az általános iskolai osztálytársam lájkolja a fotómat (mindig van 2-3 ember, akinek a lájkjának szerfelett örülök). Ő egy hozzánk lebukott fiúcska volt. Cuki volt ő, a szó szoros értelmében, és már akkor szépfiú (érdekes, de nem voltam szrelmes belé, én akkoriban még csak a Plátókért rajongtam). Most is szép (és a családja is az, és látszik, hogy odavan a fiáért). 

Volt ő padtársam is. Állandóan csacsogtunk. Én, a zárkózott kislány. Aztán a tanár lepirított, hogy ne dumáljunk óra közben, de mi folytattuk. Ahogy a kislányomat is lepirította a vadiúj tanára (ezen a héten még nem kapsz egyest, de jövő héten már igen - mondta a matek tanár, mert a kislányom elmondta, hogy még mi volt a házi feladat matekból, holott nem őt kérdezte, de akit kérdezett, nem tudta a választ. Hm... hát majd most megtanulja a poroszok istenét a ded). 

Tóni most vezérigazgató egy menő cégnél, és még a hírekben is benne volt az előretörése. Tudom, ez még nem jelenti azt, hogy általában a rossz tanulókból lesz valaki, de legalább a reménycsillag csillog. Vagyis a reménysugár. Nekem jobban esik erre gondolni, amikor a döcögő gyerekeim tanulmányi eredményeire látom (a tavalyi év igazából tök jó lett, de az nem számít hagyományos tanévnek), mintsem a "tanulj, mert ha nem, utcaseprő lesz belőled" (apukámat idéztem), vagy bkv-ellenőr (Szilva barátnőmet idéztem, akinek a kisfia végül nem senki lett).

A francba, hogy nem tudok írni Tóninak, hogy helló, figyuzzámá', ha már itt lájkolgatsz, nincs valami zsíros állás nálad? (Tudom, mindig ezen rugózom... rajta vagyok az ügyön, csak hát éppen közben gyerekeket is nevelek, főzök, mosok, megállás nélkül rohanok, készülök a szeptemberi nyitásra, lobog a hajam, szóval türelem, türelem.) (Jó, meg persze kicsit bátortalan is vagyok, jól meg kell gondolnom a dolgokat, nincs itthon férfi, akinek megmentene, ha nem jól sikerülne a mhváltás... vagy csak beszari vagyok? Nem tudom.)

Amikor ezt a sztorit elmeséltem egy gyerekkori barátnőmnek, hogy Toncsi milyen volt és milyen lett, akkor még azt is hozzátettem, hogy tudod, ott lakott a szembeépületben, a legfelsőbb emeleten, erre a barátnőm azt mondta, hja, úgy könnyű (mert ebből magától értetődően fakadt, hogy jó családból származott, és tényleg, mert az anyja orvos, az apja szintén zenész és még mérnök is, szóval nem a hátulról indult a fiúcska, még ha évet is kellett ismételnie). Nem szeretem, amikor letörik a jókedvemet.