2020. április 1., szerda

Az intenzív osztályon vajon van VIP szoba?

Azt álmodtam, hogy OV-vel feküdtünk egy szobában az intenzív osztályon, többedmagunkkal. Az ő ágya nem volt korszerűbb az enyémnél. A lélegeztetőgépe sem. Hagyományos intenzív osztályos terem volt, se nem szokatlanul modern, se nem szokatlanul kopott. Beszélgetni nem tudtunk, nem voltunk eszméletünknél (de akkor honnan tudtam, hogy ő van ott, és ezen még csodálkoztam is, nini, OV :O ).

Nem tudom, hogy melyikünk hunyt el előbb.

Azt viszont tudom, hogy az alvás közben álmodott álmok soha nem válnak valóra. Így én és OV nemcsak a koronavirust ússzuk meg, de egyáltalán nem halunk meg. Soha. Már csak az ingyen sört kellene valahogy elintezni. Bár ha lehet választani, én inkább az örök Nutellát kérem. Az ugyanúgy hízlal.














Nálam tök rendszeres, hogy valami korszakalkotó újszerűt akarok írni, de mire papírra vetném, valaki lelovi a poént. Most nézem, az indexet megkekkelték (ezt biztos nem így írják, mert ez valami hülye halnév) , és OV ott is meghalt.
Szóval ezt pár napja álmodtam, csak nincs valami sok időm blogolni meg emlékezni.

2020. március 31., kedd

Dilemma dilemma hátán

Az én családomban az utolsó kitűnő tanuló a dédapám volt,  úgy 1880 körül. Ő az egyetlen magasröptű értelmiségi rokonom. Azóta se senki annyira.

Elvárhatom vajon a gyerekeimtől, hogy a dédapámhoz hasonlóan tanulják magukat kitűnőre?



















2020. március 29., vasárnap

Szerelem koronavírus idején

Női főszereplő:  bezz

Az örök szerelemmel kecsegtető férfi főszereplő: nincs*

Harmadik, bonyodalmakat okozó férfi főszereplő: nincs**


Vége






































*illetve bezz hogy, hogy nem, de a felét sem hiszi el neki
**karantén fogságában unatkozó letűnt, kedves csókák fel-felbukkannak

2020. március 26., csütörtök

Csak gyorsan

Azért ez eszméletle, hogy bombáznak feladatokkal. Nem győzöm. Alapvetően nem lenne ez sok, ha a gyerekeim nem tiltakoznának, és leülnének a fenekükre délelőtt fél 10-kor és délután 3-ig fel sem állnának, csak ebédelni, mint a versaillesi gyerekek. Nem, az enyémeket kergetni kell.

Kilenc (9) tanár egy ellen. Egy szülő ellen. De természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy-egy tanárral 25-30 gyerek áll szemben, sőt, az angol tanároknak 4x sok gyerek.

10 napja forr az agyvizem. Azért nem írtam eddig, mert jobb, ha kicsit lehiggadok, mintsem csípőből küldök el mindenkit a pébe.

Tegnap írt a fb privát csoportba az egyik osztályfőnök, ma délelőtt hívott telefonon a másik osztályfőnök, hogy a tankerület felmérést készít, hogy melyik gyerek min dolgozik. Laptop, tablett, telefon? És hogy hány darab van a háztartásban. Na? Mi van? Felébredtek? Nyilvánvaló volt, hogy általában véve nem minden iskolásnak van saját pc-je. Telefonon fogalmazást írni meg nem elég nehéz lehet, pláne, ha eleddig legfeljebb játszott a telefonnal.

Az egyik menő fater* már az első héten írt a közösbe, hogy álljon már meg a menet, ők azért nem állnak annyira rosszul, van két laptopjuk, de azon ők dolgoznak, a nagylánynak vettek egyet, de a kislánynak már ne kelljen már, mert úgy tűnik, azért ennyire mégsem megy jól. 

Tehát... ülünk a fiammal a laptop előtt, és megoldjuk a feladatokat felületen, redmenta, meg a többi.
Így aztán én nem tudok dolgozni. Elég jó kilátások. Mindegy, munkanélküli még úgysem voltam, hát majd most meglátjuk. Ezen pörgök állandóan. De legalább már híreket nem nézek. Úgyis beszivárog.





*itt a blogfaluban is dolgozik ott egy lány, neki zárt a blogja, én nem is tudom olvasni őt, csak a többiek, de olyan kicsi ez a Magyarország...

2020. március 21., szombat

Rémes idők (és ez még csak az első hét)

Már igazán illene bejelentkeznem, hát hiszen vannak, akik kedvelnek, és írnak privit, hogy mi van már velem?*

Nincs mit szépíteni a dolgon, én be vagyok szrva. Egyrészt, mindmeghalunk? Másrészt, mindahányan munkanélküliek leszünk?

Engem a barátaim bíztatnak, hogy de ne már, bezz, te többlábon élsz, nem lesz baj. Oké, de én nagyon rossz business woman vagyok, soha nem értettem hozzá, hogy hogy váljak olyan emberré, aki hasít az életben. Szóval én most úgy látom, ha a főállásom csődbe megy, mert mehet, akkor nekem reszeltek. Igaz, a főállásnak elég sok forrása van, valószínűleg nem megy csődbe, de ettől még kidob majd néhány munkatársat. Köztük engem is, mert én most nem vagyok igazán hasznos. Az olasz business nem dübörög egy ideje, most meg aztán pláne nem, mindenki otthon dekkol, már alig bírják cérnával, azt kérdezik, a kasszásnő miért mehet dolgozni, mi miért nem? Szóval nem hasít a business, mert olyan a mentalitásunk (nekünk, a cégnél), mint a dinoszaurusznak, magyarul elbaftuk. Pedig olyan jól ment az olasz meló, sőt, tovább megyek, egyedül az olaszok vásároltak, senki más. Na jó, hát ha kibafnak, kibafnak, akkor meg ott lesz még a tanítás. Na de kinek lesz pénze taníttatni a gyerekét olaszra? Szerintem most egyedül a patikusok és a pékek nem kényszerülnek térdre**, mindenki más igen. Én is. És itt a két gyerekem. Én annyira félek, de annyira.

Ellenben, ha megússzuk, majd rugalmasan elmegyek bárminek. Nem hozok példákat, mert nem akarok sértegetni egy szakmát sem.

Ezen felül túlvagyunk az első hét eiskolán. Borzalmas volt. Két gyerek közt futkosni, letölteni, megoldani, olykor kinyomtatni (!), feltölteni, előtte átnevezni, de mégelőtte elküldeni a fotót a messengerre, mert a pc nem reagál a telefonra (vagy fordítva)...

Oké, nem tudok írni, túl nagy a zaj, már mindenkivel üvöltök, hogy ne üvöltsön senki, de a tévé még mindig szarik rám és üvölt.

Majd jövök még.














* azért ennek így mindig olyan hangulata van, mint akik azt mondják példul az instagrammon, hogy annnnnnnnnnnyian kérdeztétek, hogy...

** Krisztus barátnőmet idézem

2020. március 16., hétfő

Gyerekszáj

Azt tudtad, hogy a csikizéstől meg lehet halni? Mert annyira nevetsz, hogy a földön fetrengsz és elszakadhat a hangszálad.

Bandita, 8 éves

2020. március 13., péntek

Izgulok

Ugyan tilos, de ma délután kettőkor rágtam a körmöm, majd a nagy bejelentés eltolódott délután négyre, akkor megint rágtam a körmöm, aztán kiderült, csak szarpofozás. Aztán bejelentették, hogy 24 órán belül döntenek... Most meg kiderült, hogy 21:15-kor döntenek. Már 21:30 és semmi, várni kell. Mondjuk most látszik, hgoy ők sem vakarásszák a valagukat.


Frissítés:

Bejelentette. Bezárnak.

2020. március 10., kedd

Mindenki koronavírusozik... én is.

Vajon a trollnak mivel okozhatnék örömöt? Miről szeretne olvasni? Mert az látszik, hogy naprakész a blogomból... (Vicc)



Szóal'... Helyzet van...

Próbálom visszapörgetni az időt és próbálok emlékezni, hogy február 22-én hány megbetegedett volt Olaszországban. Vagy hány elhalálozott? Mert az az a nap, amikortól naponta tájékoztatjuk egymást Krisztus barátnőmmel. Előtte is tudtuk, hogy maszkot már nem lehetett kapni, de utána nagyon gyorsan elkezdtek pörögni az események. Február 22-én mondták, hogy a focimeccsek elmaradnak.

Én most nem tudom eldönteni, hogy kapitális ökör voltam, hogy elmentem az A38-ra lúzerkedni (vagy hogy is nevezett a troll? Ja, tényleg, nyomorultnak), de Pásztor Annát nagyon bírom, és még soha nem voltam koncertjén, meg akartam hallgatni magamnak. Élőben. Vitáris Iván és Sena alap, az ő koncertjeiken sűrűn megfordultam. Delov Jábvorról már nem is beszélve. És a többiek.

Én ma moziba szeretnék menni, de bizonytalan vagyok. Lehet, hogy nem kell megvárni a felsőbb vezetés utasítását, hogy maradjak szépen otthon a valagamon és ne mászkáljak társaságba, kerüljem a tömeget.

És én még egy hete szicíliai nyaralásról ábrándoztam. Nyilvánvaló volt, hgoy ez idén sem fog menni, mint ahogy három éve folyamatosan nem megy, de én fel szoktam pattanni az internetre és repjegyekre vadászok, hoteleket nézek (őőő... lakáskákat... őőő... kempingeket), megtervezem, hogy a reptérről miként lehet eljutni a szállásra (vonattal, busszal... én nagyon szeretek vonatozni), onnan hogy lehet eljutni a következő nevezetességig. Álmodozom arról is, hogy mit fogok mindenképpen enni: arancini, kardhal, pisztácia, cannoli... Ma már úgy tűnik, hogy a no budget nyaralás sem fog menni. Nem látom, mikor lesz vége korunk pestisének. Rémeket látok. Oké, tudom, legyek bizakodó.

Most jut eszembe, nem tömtem tele a blogot a szilveszteri fotókkal (most sem, de kedvem támadt néhányat megmutatni).

Il gobbo
(itt kiáltották ki a newst, valamint idáig hurcolták a trollokat, aztán jól elbántak velük.)
(Azt mondják, William Shakespeare a Velencei kalmárban írt erről.)


Felirat hozzáadása

Én nagyon bírom a fritto mistót.

Meg a giccses naplementét...

Meg a kakastollas maszkokat...


A Holdat, a gondolákat.


Ez pedig a padovai mentolos kávé, amiről én azt hittem,
hogy micsoda marhaság, erre kiderült, hogy állati izgalmas és finom.
A kávé meleg, a mentahab hideg, rá egy kakaószórás, kanál nem jár hozzá, nem kell keverni. Így kell meginni.
Csomószor jártam már Padovában, de mindig csak rohantunk (mindig csak a meló, ugye),
soha nem ittam még a Caffè Pedrocchiban.

2020. március 5., csütörtök

Erős Pista vagyok

... éppen olvasom Zazit... és zsibog a fejem... tegnap behívott az öreg indiánfőnök, nagyon kedves volt, mondta - többek közt -, hogy fizeti a kezelésemet... azt még nem tudom, hogy milyet, melyiket, miért, csak annyit tudok, hogy alternatív, mert az orvosok csak a gyógyszert akarják ránk sózni... és akkor én ott elvesztettem a fonalat. Engem, mintha pofán csapnának ezek a mondatok. Egy nagy visszhang dübörög a fülemben. Se kép, se hang. Bámulok magam elé, nem értek semmit. Visszhangzik bennem, hogy mi van? Az orvosok sarlatánok? Csak arra megy ki a játék, hogy letoljanak a gigámon valami akármilyen gyógyszert? Miközben olvasom Zazit, akinek az orvosai fogják a kezét és együtt futnak versenyt az idő és a tudjukmi ellen, emberek kijelentenek olyat, hogy az orvosok széltolók, akik csak a gyógyszer eladásásra mennek rá. Ezek a sarlatánok konkrétan meggyógyították az én édesanyámat, és az én édesapámat is. Ha komoly és nehéz betegségek után 15+ éve itt vannak köztünk, akkor elmondható, hogy meggyógyították őket. Nem pusztán a mázlin múlott. Az én orvosom konkrétan összerakta Gida barátnőmet. Gida hetekig fikusz volt (ő maga mondja így), most pedig újra egy szökdellő csodalány.

A nemtudom milyen, melyik, miért kezelés titkos. Nem beszélhetek róla. Hm. Értitek. Nem mondhatom el (a még egyelőre nemtom mit). Szerintetek legyek résen?

Szóval Zazi...  Zazinak kimondták, hogy nem fogyhat tovább. Ez egy mérföldkő a duciknál. Hányszor hallottam én is, hogy áh, nem is baj, hogy bálna vagyok, legalább, ha majd betegség adódna, lesz miből fogyni. Micsoda egy hozzááállás, mi?

Egyébként pedig minden úgy eltörpül, amikor Zazit olvasom. Az indiánfőnök különös világnézete. A harmadindián verbális agressziói. Miszerint te nem érsz annyit bezzeg, hogy rendezzük a vígjátékba illő fizudat***, de igen, a férfikollégák, akik ófaszt illetve lóaszt sem adnak el és egyébként naphosszat lógnak és céges autóval fullra tankolva külföldre járnak nyirinyaralni ők igen, nekik jár a rendes fizu (most akkor növesszek én is kukacot vagy inkább tanuljak meg végre egget nyalni vagy simán urvuljak meg?).

Ami viszont tisztára felvillanyozta a reggelemet az az, hogy amikor felkeltem, mit láttam a telefonomon? Írt a menő olasz, hogy beszélt korunk Antonio Vivaldijával*. Telefonon. És Antonio valószínűleg megint jön Budapestre. Szeritnetek is össze kellene szednem magam és végre komolyan rástartolni erre a mókusra és végre abba kellene hagynom a bizonytalankodást? Vagy ez hülye dolog, mert így úgy tűnik, csak azért tetszik, mert ilyen Vivaldikkal társalog, és ez szimpla érdekkapcsolatnak hat, az pedig nagyon csúnya dolog? Igazából imponál, hogy ilyen körökben mozog. Mondjuk én erre alkalmatlan vagyok, szóval nincs mitől félni, szépen folytatom úgy, ahogy eddig: néha elmegyünk traccsolni egyet, meg megnézzük a világ összes mozifilmjét, visszamenőleg a vonatos filmig.

Egyébként nem tudom mi lehet velem, de reggel ötkor ébredtem (de aludtam még majdnem hatig), hat óra előtt jártunk még, amikor fogmos, zuh, hajmos, hajszárít után feldobtam egy vizet a rezsóra, szalonnát a serpenyőbe, felütöttem két tojást, spaghettit bele a forrásban bugyogó vízbe**, majdhogynem eredeti parmezán (mert amiket itthon lehet itt-ott kapni, az valami botrány) és pikk-pakk kész is a carbonara (ezt vitték ebédre a makik). Párhuzamosan még 2-2 szendvics, sütikék, kulacsba vizet stb. Ja, és párhuzamosan, miközben vártam, hogy felforrjon a víz, feldobtam a szemeimre egy kis ceruzát, spirált, mert ezek nélkül pontosan úgy nézek ki, mint egy friss lárva. Mindenesetre 7 órakor már úton voltunk.

Volt még valami nagy pletykám a dzsientológiáról, de nem jut eszembe, mi. Marha nagy pletyka lehetett, mi? Na majd előkotrom a memoárfiókból valahogy.






* jó, túlzok egy picit, de azért 200 év múlva meglátjuk, kinek volt igaza...

** mert a tésztát a forrásban lévő vízbe kell dobni, nem úgy, mint a norvégok, hogy teletöltik a fazekat vízzel, beledobják a spaghettit, aztán felteszik a tűzhelyre, főzik úgy kábé 30 percig és kész is. 


*** mert minden utólag jut eszembe. minap a harmadfőnök vitt Kutyapessre (bkv-val járok, de amikor meglát, hogy megyek haza és éppen ő is megy, akkor elvisz egy darabon), aztán ahogy beszélgettünk, úgy adódott (mer' asszem' felhozta megint, hogy neki köszönhetem, hogy a péntekeket nem kell kivennem szabiba), hogy rá tudtam kérdezni: de azt is elmondtad az indiánfőnöknek, hogy miért kell máshol is dolgoznom? Miszerint ebből a fizuból nem élek meg, kénytelen vagyok még 3-4 helyen trükközni. Na és akkor jött ez a válasz, hogy én ennyit érek és punktum. Hát köszi bazz, emész a picsbe, úgy konkrétan, de ezt csak gondoltban mondtam, ellenben a számmal ki tudtam mondani szépen, artikulálva, hogy értse: oké, rendben, én ennyit, értem. de tudod stan és pan 3 éve dolgozik nálunk, én pedig 16 éve, stan és pan kereken 100 ezer forinttal keresnek többet mint én és még kocsit is toltatok a valaguk alá, stan és pan ketten együtt (!!!) a tavalyi évben kereken 1 forint forgalmat hoztak a termékből, én pedig 90-et, és ne törődj vele, hogy pan szó szerint urvázni jár vidékre és ezt te is tudod, de nekem mindegy, nekem így is jó, mert emberileg ezen már nincs mit ragozni, egy a fontos, én jól vagyok, és ezek férges dolgok nem érdekelnek, pont********.
Az ilyesfajta dolgok eléggé felúrják az agyát (nézz oda a kis taknyos, nem lehet csak úgy eltaposni)... szóval, oké, nő vagyok, de megoldom a nehéz helyzeteket, és igen, olyan a fogadj istván, mint az adjon istván, ha ő megpróbál elnyomni, mint a cigicsikket, majd én megmutatom, hogy velem lehet ujjat húzni, csak nem érdemes, én is tudok csípős paprikát törni.


********de, persze, néha pattogok, mint kecskeszar a deszkán, mindenesetre igyekszem nem törődni vele. csak ezt kellett mondanom neki, hogy felforrjon az agyvize. mert ha nem mondjuk ki a tényeket, akkor azt hiszi, hogy úgy jó, ahogy ők csinálják. néha igenis ki kell mondani, hogy üssön, hogy ébredjenek fel végre. aztán lehet, hogy nem ébrednek fel, mert kényelmes aludni, de legalább én megpróbáltam. állati bölcs forradalmár vagyok, csak úgy zeng a ház.

2020. március 4., szerda

Pletykavonat

Miről írjak inkább? A pasasokról, akik nem léteznek? Vagy a dzicientológia alattvalóiról? Melyik az izgalmasabb pletyka? Vagy ne zarakodjak, írjak mindkettőről? Csapjunk bele a ratatuilleba (rátátujj, magyarul lecsó)?


Hétfőn írt a tulipános ember, hogy mizu, mizu? Két mondat után kiderült, hogy mihez volna kedve. Annyira romantikus, komolyan. Nekem megállt az eszem. Ezek a fickók addig nyomulnak, míg meg nem kapják az elképzelésüket?
(Jó, itt hisztizek, miközben tényleg cuki tulipánnal indított, csak hát ezek az olaszok nem normálisak /neáltalánosíts bezzeg! de már hogyne általánosítanék?!?!? Milánótól Bariig mind egy kaptafa/, egyszerűen tudjukmiremegykiajáték, nekem meg romantika kell, nem egy szimpla pilótakeksz, de persze honnan tudhatnám, hogy a tulipános emberből mi lehetne?!?! Oké, nem tudom, de én nekem nem nagyon tetszik... Akkor meg mit kínlódom?).

Miután jól hülyének néztem a tulipános embert magamban, valamilyen ihletnél fogva írtam az úri olasz fickónak, hogy jövő héten a gyerekeim táborba mennek, állatira rá fogok érni, és keringőre hívtam: moziba és/vagy egy közös főzésre. Azzal a kitétellel, hogy ő főz. :D Simán belement. Oké, hát ő mondogatta egy időben, hogy eljönne főzni hozzám. Én meg mindig lepattintottam, mert utálok takarítani és rendet rakni, márpedig ahol két gyerek és egy magamfajta hippi él, az egy elég hurrikán sújtotta lakás, én oda egy úri figurát nem engedek be, mer' mit szól? Szóval valami kibúvó kell, mert azóta persze már nincs kedvem főzni, sem előtte kitakarítani. Persze azóta már neki sincs sok kedve hozzám, ez érezhető. Mégis simán rávágta, hogy van kedve. Most akkor vajon az van, hogy én baftam el? Könnyen lehet, van benne tapasztalatom.
Meglehetősen határozott széltyúk vagyok, mi?

Gondoltam még a kollégára is, de őt csak vészhelyzet esetén hívom "főzni"... Áh, fölösleges zarcsapkodás, nincs értelme, hagyom a francba. Oké, de ha nem lesz más, akkor teszek egy próbát. De inkább örülni kellene, hogy sikerült lerázni... Ha felkavarom az állóvizet, mi lesz? Azért elég melós volt leállni. Áh, ezt a vonalat urvára nem kellene eröltetni.

Szegény Lúká, tegnap is nyafogott, hogy a koronavirózis (annyira szépen mondtam, nem?) miatt nem tudunk találkozni, pedig már teljesen beleélte magát. Már az ő városában is vannak fertőzöttek.
Érdekes figura, 35 éves koromban bezzeg nem mondott ilyen cukiságokat, amiket most mond. Oké, azért nem kell bedőlni neki sem (Milánótól Bariig, ugye...).

Igazából legjobb lenne szépen beülni egy filmre, egyedül, attól nincs fejfájás.

Más:

Munkahelyi pletyka... francba... futni kell dolgozni... majd jövök. Ez azért jó taktika, nem? Húzom az idegeiteket, hihihi.












2020. március 3., kedd

biobanán (de nevezhetném pletykarovatnak is)

Mindig fordítva csinálom a dolgokat: először írok egy posztot, utána pedig válaszolok a kommentárokra.

A gyerekek apja el. Vissza a friss babájához. Most egyet sem üvöltözött. Békésen ment el (még vasárnap reggel, csak csúszásban vagyok). Végig egészen normális volt. Úgy értem, nem volt 'eggfej. Persze hülyeségeket azért tudott mondani, de ezen már nem rendülök meg.

Például azt, hogy nekünk magyaroknak furcsa lehet, ha azt mondják, együnk inkább vegánul*, mintsem húst, hiszen olyan sokáig éltünk szegénységben, hogy nekünk ez nehéz lehet, hogy most, hogy tudunk végre (!) húst enni******, azt kérnék tőlünk, hogy együnk inkább triplaannyiért műhúst**. Ezen azért felszökött a szemöldököm. Mintha már itt-ott nem lenne szegénység. Mintha az utánunk következő generáció nem volna egészen más, mint mi vagyunk***. Mintha még mindig a lóhátón, nyereg alatt puhítanánk a kirántotthúst, hátrafelé nyilazva, és mosógép sincs otthon, a patakra járunk. Az eszem megáll. Az rendben van, hogy olykor az olaszok is ilyeneket mondanak, de én ezzel az emberrel lehúztam 6 (vagy 7?) évet azonos fedél alatt. Bázz bezz!

Én nem tudom megmondani, hogy Fr.o-ban hányan vannak, akik kis háztáji kertben termelik meg magunknak a zöldséget, hányan tartanak állatokat. A gyerekek apja szerint szinte senki. Mind a 60 millióan a boltban vesznek meg mindent, készen.

Ebből látszik, hogy megpróbáltunk beszélgetni.

Én utálom, ha rajtunk ennyit látnak, hogy magyarok=szegények (vagy bármi más, ami nem túl hízelgő... mittomén', magyarok=fasiszták (volt ennek aktualitása, de ne politizáljak), magyarok=büdösek /ja, nem, azok a franciák... grrr, és akkor én is ilyen vagyok, hogy rájuk sütök ilyen kellemetlen bélyegeket? na jó, de tényleg hónaljszagúak, most mit csináljak? oké, tudom, meg lehet szokni két nap alatt. lapozok./, ésatöbbi).

Arról is megpróbált velem beszélgetni, hogy Fr.o-ban a bio banán az mitől bio, és hogy Spanyolországban a bio banánon még van 10+ kenőanyag, tehát az már nem igazán tekinthető bionak. Szóval hogy egyes országok mennyire nem veszik komolyan a bioságot - mondta. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy vagy anyósom tömi a fejét, hiszen ő tényleg biomegrögzött****, vagy az új szerelme ilyen hithű biohívő. Franc tudja honnan fúj a szél.








*elképszető, mekkorát hasít a vega életforma, nem?
**ez egy picit keszekusza mondat lett, mi?
***most telerakom a szöveget nektek csillagokkal... a minap jártam a 13. kerületben, uhh, hogy ott hemzsegnek a 20-30 körüli fiatalok a menő épületek előtt, gondolom ott dolgoznak, félelmetes, hogy már ők is dolgoznak és nem ovisok, félelmetes, hogy lassan én leszek a házsártos Mária (a munkahelyemen ő volt az utálatos öregasszony, de már nyugdíjba ment)
****ha jól látom, itthon azért az imádott, de szutyok kis kerületemben nem evidencia a bio, de tény, biotojást már én is vettem egy elborult pillanatomban.
******mármint vásárolni




2020. február 28., péntek

Rántott agyvelő

Kinyitom a kommentfiókot. Én sem szeretem, ha korlátoznak, így milyen alapom és milyen logika mentén zárok be? Végre van, aki ír, erre fel én bezárom a kaput? Ábszurd.

Szóval a nyitva tábla kitéve. A trollokat is vállalom. És a saját hülyeségemet is. Az összeset.



Ma három órát tanítottam, + 1 magánórát, este hat óra, kimerültem. És én akarok gimnáziumban is tanítani? Jó, de a helyváltoztatások is kimerítettek, reggel 9 óta úton vagyok.


Apjuk még normális. Ja, tessék. Most normlis, erre egy másik nővel fut. Pfff. Szabályszerű.


Ja, és szeretném kihangsúlyozni, hogy végül megbeszéltük a barátnőmmel a dolgokat. Valószínűleg nem jutottunk a téma végére, de mindketten jószándékkal álltunk egymáshoz.


Most egyedül vagyok itthon, az apjuk vitte a gyerekeket a tornára, szeretnék írni, de végem van, elfogyott az erőm, az agyamnak kampec.





Tudom, hogy kommentár a hivatalos, szabályos.

2020. február 27., csütörtök

Helyzetjelentés

Apjuk megérkezett.

Köszönt.

Normális.

Egészen otthon érzi magát. (Belenéz a hűtőbe, például.)

De legalább levette a cipőjét, amikor bejött. (Normális esetben nem veszi le, szívbaj nélkül betrappol és még a fehér szőnyegre is rátrappol.  Oké, tudom, Fr.o-ban ciki levenni a cipőt. Olyan béna zokniban lenni szerintük.)

Megkérdezte, hgoy van-e kávé.

Most kiment enni venni, mert éhes. Ugyan mondtam neki, hogy egyen valamit (ülj le bezzeg, egyes), de inkább meleg kajára vágyik (az is van, de ő inkább kiment. Oké, engem aztán nem zavar már). A gyerekektől megkérdezte, hogy hozzon-e valamit. Kapaszkodjatok meg, tőlem is megkérdezte. Ahhoz képest, hogy két évvel ezelőtt nem köszönt és nem szólt hozzám, egészen kikupálódott.

És most először (!!!) hozott valami csekélységet a gyerekeknek. Eleddig mindig teljesen üres kézzel jött. Komolyan. Oké, itt vett neki ajándékot, de a gyerekek általában szeretik, ha a régen látott, messziről jött ember (asztmondamitakar) hoz valami csekélységet, valami szuvenírt, valami akármit.

A fiam furulyázott neki. Egészen jól furulyázik szerintem. Jó, én minden zeneszerszámhoz hülye vagyok, így aztán számomra, aki felismerhető dalt zenél, az már zseni.
Apujuk megdicsérte.




Más. Most beszéltem potom 44 percet a legnagyobb jóbarátommal, aki szombaton jött haza Szicíliából, és hopp, máris karanténban van (de csak házi), mert a cége rögtön hétfőn írt egy világköremailt, hogy aki netelántán Olaszországban járt, húzzon haza, de urvagyorsan és izibe'. Odáig jutottunk a beszélgetésben, hogy ha én most lennék egyetemista, gyötrődés nélkül tudnám, hogy miről szeretnék szakdolgozatot értekezni. Francba, hogy elsuhant feletteem az idő, a kutya mindenit.

Momentán

Azt melyik blogger szokta mondani, hogy "nem az van, hogy nincsen semmi"?

Mert vanni van. Pletykák (krízis van, írjak, vagy ne írjak blogot, nehezen emészthető kritikát kaptam önnön saját barátnőmtől /24 éve barátnő/), aggodalmak (ma jön a gyerekek apja, és máris kicsapta a biztosítékot... írta a whatsappappon, hogy esetleg nem lehetne haszált biciklit venni a kislányunknak? merhogy' az 52 ezer forintos Csepelnél biztos van olcsóbb... októberben volt itt utoljára, karácsonykor nem volt lehetősége jönni /de az új családjával lekirándulni Délre volt lehetősége... hm./, engem fáraszt ez a faszi, szó szerint lezsibbaszt a hülyeségeivel***), fáradtság (a cimbalom után rohanás a tornára, a tornán a fiúk összekaptak, nekem elgurult a türelmem, Vera kibékítette a fiúkat, a fiam végül összekapta magát, és segített főzni, közben konstas bűntudat, hogy szaranya* vagyok), kedden befejezedőtt az olajcsere, így most tök jól vagyok, tudok írni, tudok járni, az oldalamban nem érzem a furcsa érzést, a szemem viszont furcsa, ott a folt, meg persze esténként kipusztulok, de ezek mind semmisségek, összességében jól vagyok.


Tudjátok mit? Elmesélek egy szuper dolgot nektek. Megen' voltam a Momentán társulatot megnézni, most a Dzsinnt. Álllllllllatiiiiiiiiiiiii! Én annyit röhögtem, de annyit. És töprengtem is. Mert rengeteget viccelnek, aztán meg hopp, jön egy földbe döngölős mélygondolat (he?), jó kis hullámvasút, én imádom, és már meg is van a következő jegyünk. Én nem mondom, hogy menjetek ti is, mert akkor nekem kevesebb jegy jut. Hihi. Deeee, menjetek ti is, marha jó!!! Meglátjátok! (Már aki még nem volt ilyenen.)






















* ezt most olvassátok úgy, hogy kiabálok. NEM VALAMI JÓ, HOGY CENZÚRÁZNI KELL ÖNMAGAMAT, MERT JUJ, OLVAS AZ ANYUKÁM, AKI NEM SZERETI, HA NYAFOGOK ÉS NYÍGOK ÉS KAPJAM MÁR ÖSSZE MAGAM, ÉS JUJ, A BARÁTNŐM KÖZÖLTE VELEM, HOGY NEM ÉRT ENGEM, MI SZÜKSÉGEM VAN NYÍGNI A BLOGON? CSAK AZÉRT CSINÁLOM, HOGY BEGYŰJTSEM A BÓKOKAT AZ OLVASÓKTÓL? ÉS KÜLÖNBEN IS, NEKI MEG NYÍGOK, HOGY JAJ, BE SZAR AZ ÉLET, KÖZBEN MEG A BLOGON MEGY A MÓKAKACAGÁS? - ÍRTA. MARADJUNK ANNYIBAN, HOGY ROSSZ A SZÖVEGÉRTÉSI KÉPESSÉGEM. MERT ÉN NEM ÉRTEM, MIT TETTEM ROSSZUL, NEM ÉRTEM, MIT ÍR, NEM ÉRTEM, MIT NEM ÉRT. HAZUG VAGYOK ÉS HAMIS, EZEK SZERINT. ÉS MI ÉRTELME ÖNOSTOROZNI MAGAM. ÉS ETIKÁTLAN VAGYOK, EZEK SZERINT. SZÓVAL ÚGY A POFÁMBA TOLTA, HOGY SZAREMBER VAGYOK, HOGY A FAL ADTA A MÁSIKAT ÉS SZEM NEM MARAD SZÁRAZON. HÁT BAZZ, NE OSTOROZZAM MAGAM, MER' ÉRTÉKES VAGYOK ÉS NINCS SZÜKSÉGEM EGYÉB /BLOGÁLTALI/ MEGERŐSÍTÉSRE - MONDTA - MIKÖZBEN ÚGY KIOSZTOTT, HOGY KOMOLYAN ELGONDOLKODTAM, NEMCSAK AZ INSTÁT HAGYOM ABBA (mer' a kolléganő azt mondta, dedós, amit csinálok, hát jó, akkor befejezem, meg untam 3-4 kukkoló embert /a gyerekek apjának rokonai és haverjai, meg egy régi pasasom/), DE A BLOGOT IS. De aztán azt mondtam magamnak: ne, bezzeg, ne! Te szereted a blogodat. Szereted ezt az egészet. Egyet már abbahagytál, mert érezted, cenzúrázni kell önmagad és az úgy már túl mesterkélt volt, nem írhattál csak tinglitangli témákat /ragyogóan süt a nap, csodálatos szivárvány, csipicsöpög az eső/, aztán a végén már te magad is untad. Nem hagyom abba ezt a blogot. Énekelni nem tudok, főzni nem tudok, táncolni nem tudok, festeni sem, rajzolni sem, verset sem tudok írni, akkor mégis miben éljem ki magam, mi lehetne a hobbim? Hogy járjak el futni a szigetre, mikor örülök, hogy járni tudok (és tessék, most máris úgy érzem, hogy úgy érzi, sajnáltatom magam, hogy írjatok bátorító kommentet, hát ne mááár)? Hogy járjak el úszni (egyáltalán nem biztos, hogy még tudok)? Hogy? A blog itt van kéznél, nem kell elmenni érte két kerülettel arrébb. Szeretek írkálni. De persze most nem esik annyira jól, mert hátha megint rám szólnak, hogy bezzeg, ne pletykálj és ne hazudozz. Megrendült bennem valami. Én azt hittem, őszinte ember vagyok, erre kiderül, hogy lófisz vagyok. És akkor most lebasznak, hogy nyígok. Akkor maradjon a juj, ragyog a nap? Meg a szivárvány van az égen? Meg a csipicsöpög az eső? Végülis érthető valahol, számos embernek vagyok a boxzsákja, nincs mit csodálkoznom.
Indulattal írtam, valószínűleg pontatlanul, biztos kihagytam részeket, emiatt bocsánat.


Akkor ez a poszt is maradjon piszkozatban?


Ide ne kommenteljetek, ha akartatok volna. Le is zárom, ha megtalálom, hogy hol kell. Mondjuk ez meg nagyképűség, lehet, hogy nem is akar senki. Bármit cselekednék, az nem jó, vagy így, vagy úgy, de kicsorbul valahol.





*** hála az ég, késik a gépe, nyertem 3 óra minuszt. Ne, ne is kérdezzétek, miért engedem átlépni a küszöbömet és nálunk aludni. Fogadjátok el ti is, hogy mindenki másképp hülye. Én így. Igen, tudom, a hülyeségnek is van egy határa, és én már átléptem. Tudom. De van ennek az egésznek egy komplikált pszichológiája. Tudjátok. Apropó! Aki olvasta Orvos-Tóth Noémi bestsellerét, az tudja, hogy jó messzire el lehet jutni, mire az ok-okozatot felfejti az ember a saját pulcsiján.


2020. február 21., péntek

Bridget Jones mesterkurzus

Most azt képzeljétek el, hogy a kis félős bezzegnek már nem volt pofája kibúvót keresni, és elment a tárlatmegnyitóra.

Ugyan hívták, de a kis félénk bezzeg nem ment el az Urániába megtekinteni a Rocco és fívérei c. örökérvényűt Alain Delonnal és Annie Girardot-val (mármint nem Delon és Girardot hívta bezzeget, hanem az olasz fickó), mert fáradt volt, mint a kutya. Aztán hiába hívta a kis elesett bezzeget, nem ment el kedden sem az olasz kultintézetbe megtekinteni a Tedd a nagyit a fagyasztóba c. filmet, mert annyi ereje sem maradt estére az olajcsere után (vagy maga az élet utan?, mittomén), mint egy lepkeszárnynak. Ezt mindenesetre megbánta, mert állítólag vicces film. Oké, de hívta őt az olasz fickó a tárlat megnyitójára szerdára, ami abszurd és abszolút nem ideális időpont, hát hiszen aznap futunk a zeneiskolába, onnan pedig az akrobatikára, hát bírja a törött lábú gólya ezt az állandó rohanást? Nem. Igen ám, de a tárlat és a tornaterem közt kereken három perc gyalogút van, sűrűn járunk arra, tudom. Nem volt pofám erre is nemet mondani. Még a végén még úgy járnék, hogy kész, nem hív majd soha többé sehova. És akkor meg jönne a klasszikus pislogás, hogy nahát, hát miért nem hív? És jönnének a farkaskutyák is (Bridget Jones, ne mondjátok, hogy nem tudjátok).

Maradtunk húsz percet, aztán lekoccoltunk. Mert nem egyedül mentem ám. Ilyen bátor vagyok, látjátok? Hív a menő olasz pasas? Hát bizzztos, hogy nem megyek egyedül esetlenkedni. Meg különben is, Vera barátnőm gyereke is jár akrobatikázni, és ha már, akkor eljött ő is, pláne, hogy ő is művésznő, csak még nem bontotta ki a szárnyait. (egyébként most feszültséget oldok az írással, dolgoznom kellene, ehelyett itt verem a klaviatúrát.) Verával meg jött az ő barátnője, mert a fia is a fiainkkal jár akrobatikázni. Így aztán már olybá tűnhetett, hogy micsoda társasági ember vagyok. Amúgy az vagyok. Már aki szimpatikus nekem, mert a gyalog rongyrázást nem tűröm. Mindjárt írok erről is.
A tárlat már bőven folyt, meg a pezsgő is, mert hát egy ilyen trendi galériában mi más folyhatott volna?

Ti ismeritek az Ari Kupsus galériát? Szinte nap, mint nap ott gyalogolok el előtte, és mindig bepillantok a vitrinen, mert húzza a szemem, nem bírom ki, hogy ne kíváncsiskodjak. Különleges hely. De nem voltam még bent, mert mi keresnivalóm volna nekem egy elegáns, értelmes, kortárs galériában? Semmi. Most viszont nem volt visszaút, be kellett menni. Uhh, gyerekek, állati. Micsoda galéria!!! Micsoda élettörténet!!!
(Oké, attól én még nem vágom hanyatt magam az ilyen úri muriktól... ott áll az a sok proccparadé ember, kezükben a pezsgő (vagy bármi, nem tudhatom, én nem ittam), társalognak, nézik a fesssményeket... mostanában az ilyen életszituk marha távol állnak tőlem.)

Aztán ráleltem az olasz haveromra, odamentem hozzá, köszöntem szépen. Puszi, puszi. Verát is ismeri, még dolgoznak is együtt néha, vele kezet rázott. Értitek ti ezt? Én sem.
Dumáltunk, dumáltunk, egyszer csak hopp, bemutatta a művészt. Aki naná, hogy jó barátja. Beszélgetni kellett vele is, például azt, hogy úgy egyébként én mivel foglalkozom? Ettől mindig megzavarodom, mert annyi felé szakadok, hogy már én magam is unom. Kissé esetlenül mondtam, hogy oké, akkor felsorolom a listát (milyen könnyű volna ilyenkor azt mondani, hogy van egy ultra menő olasz csempeboltom, és ehhez még urva menő ruhákban feszítenék, mindig frissen berakott platinaszőke hajjal... van egy ilyen exoszt.társam, nem kifejezetten okos, ellenben állati szép és nagyon is tudja használni ezt a tehetségét. Nagyon sajnos: én nem ilyen vagyok.). Elkezdtem volna a felsorolást, de az olasz haver kimentett, mint mindig. Egyszerűen kiragadta a leghangzatosabb munkámat és ezzel elintézve az esetlenségem: Bezzeg a  magasiskolában tanít. Én meg hozzátettem a másik két cégemet is, meg a kicsiket is. Erre a művész rám bökött az ujjával, hogy akkor te tudsz venni fesssményt, ha ennyi helyen dolgozol. És akkor én ott instant lefagytam. Ha önmagamat adhattam volna, kimondtam volna: azért dolgozom ennyi helyen, mert bazz ennyire csóró vagyok, nem azért, mert urvára szeretem a pénzt. Ehelyett csak elkerekedett a szemem, mint egy rendes japán rajzfilmfigurának, belém rekedt a szufla, és nem bírtam megszólalni. Szép bemutatkozás, igazán.
Aztán gyorsan a lányokra böktem, hogy ők, ők akarnak venni, már le is osztották a képeket egymás közt. És akkor a művész és a lányok beszélgetésbe elegyedtek, huhh. Én akkor már tiszta zizi voltam, rettenetesen melegem volt és tömegiszonyom is, zavarban voltam (46 évesen mi a francért vagyok még mindig 15 éves nyikhaj???), a maláriám is jelzett, hogy el onnan (gólyalábazni kellett). Szerencsére Vera vette a lapot, és szépen elkezdett elköszönni, nem húzta az időt. A menő olasszal puszi-puszi, a festőművésszel puszi-puszi. Megáll az eszem. Hova keverdtél te kis szürke bezzeg...

Itt a vége a sztorinak.*

Azért ti, ha tetszik nektek egy olyan szicíliai festő munkássága, aki Budapesten él és a pesti gangos házakat festi meg egészen különleges kevert technikával (mondta, de nem hallottam, a fülem is kripli) vegyetek tőle festményt. Nem drága (oké, mihez képest. Pl. nekem, aki bünti hátán büntit fizet /2019-es autópálya, internet stb./, nekem drága, de Náray Tamás festményeihez mérten már nem).
Én, ha lenne szabad 300-400 ezer forintom, simán vennék, mert annyira tetszenek, és van is egy üres falam a lakásban. Persze kell hozzá a festő története is, meg kell hozzá, hogy én is gangos házban lakom, kell az egésznek a hangulata, meg kell az is, hogy eredetileg én pont ilyen festőművész szerettem volna lenni gyerekkoromban.


Nicolò Bottalla




* Nincs vége. Nagy a baj. Ma felhívott Ildi barátnőm, hogy hétfőn elmennék-e tolmácsolni az RTL klubtelevízióba? És bezzeg mit mondott? NEM. Mert egy bofosi alak. Ugyan kurva jól beszél olaszul, csak éppen maláriás, és az agya nem kicsit van rottyon, és önbizalma sem volt soha, és hiába győzködött Ildi, hogy mekkora egy segg vagy bezzeg, hát hiszen nincs nálad jobb, vállald el, de bezzeg sajnos annyira seggnek érzi magát, hogy nem, nem, nem és nemet mondott. Holnap megy a pszichez, gondolom ő is le fogja bszni. De hiányzik nekem egy RTL-es reggeli nyávogó műsor? Vagy ez simán műsznobizmus részemről? Most végre csinálhattam volna pénzt? De én tényleg végtelenül timida (félénk) vagyok, nekem ez nem megy. Ja, hogy 24 éve tolmácsolok, és igazán irracionális, hogy nemet mondtam? Nem tudom, egyszerűen nem megy. Vagy ment volna? Basszus, de Ildi meg könyveket fordít (persze a kis piszok olyan munkát nem passzol le), ő is nagy ász. Csak hát lámpalázas. Ez a mi generációnk ilyen beszari? Nemtom. De vajon hívnak még máskor? Hát de hülye vagy bezzeg!!! Mindenesetre köszi a nemtomkiknek, nemtomminek, hogy ennyi önbizalomamam van, beszarás, mennyire, de mennyire le lehet rombolni az embert... egyszerűen nem mennek ezek a dolgok, és úgy, hogy közben ütnek-vágnak, hogy bazzmeg bezzeg, te vagy a legjobb.

2020. február 20., csütörtök

Lelőtt pletykarovat

Napok óta fröcsögök itt a blogon (lásd piszkozatban, :P), kisül az agyam, lángokban lobog a hajam, pattogok, mint kecskeszar a deszkán, gondolatban elküldtem a pihába egy csomó embert (emészteapééébe), erre mi történt ma reggel? Csoda. Vagy jólelkűség. Mindegy minek nevezem.

Loholok felpüffedt, kifestetlen szemekkel a munkahelyre, és az egyetlen korán kelő főnök, amint meglátott, már be is hívott az irodájába, hogy meg kell beszélnünk valamit. Én ilyenkor menetrendszerűen halálra rémülök, hogy már megen milyen melót sóznak rám (nem mintha megszakadnék, de valahogy a nemtúlszimpi melók nálam landolnak,  hát hiszen ráérek).



És tádááááááááám!!! Tádádádáááááááááám!!!!



Az történt, hogy a korán kelő főnök megbeszélte az öreg indiánnal, hogy úgy tudnak rajtam segíteni, hogy a péntekeket nem kell többet kivennem szabiba, amikor tanítani megyek a magasiskolába. Töltsem a gyerekeimmel a szabikat, mondta a korán kelő.


Piff! Erre nem számítottam. Majdem sírtam. (Oké, én mindenen majdnem sírok, ez nem rendhagyó.)


Mert, hogy - tette hozzá a korán kelő - nem tudni, hogy mivé és hova fejlődik ez az én maláriám, és ha ide, a menő agglomerációba majdan nem is tudok majd kidöcögni (hm, ne is mondjátok! csak nem valami gurulósfotőjt vizionált??? remélem,  nem), azért tanítani valószínűleg fogok tudni, építgessem magam arrafelé. (Mondjuk szerintem nem, de piszliscáré dolgokon ne akadjak fent.) (Meg valószínűleg rájöttek, hogy eeasztuk a kapcsolatot az olaszainkkal, többé nem terem olasz babér.)


És akkor most már a piszkozatban dekkoló, hegyekben tornyosuló, fröcsögő posztokat nem is illik kipubblikálni? Nem illik. Picsbe, pedig a tíz ujjatokat megnyaltátok volna.


2020. február 16., vasárnap

Valaki igazán letörthetné a kezeimet

Holnap szépen megírom a pletykát is, de most közlési kényszerem van, és inkább írom meg, hogy a gyerekek apja vajon dolgozik vasárnap este 22:18-kor?

Este 7-től 8-ig tanítottam ma, mert a cuki lány tézét (témazáró, ezt magamtól kellett kisakkoznom, nem mertem rákérdezni, nehogy őskövületnek nézzen... az én időmben is volt, persze, de mi témazárónak hívtuk, nem tz-nek), szóval tézét ír holnap, és hirtelen sürgőssé vált számára egy ismétlés. Ügyes lány. Nekem mondjuk már semennyi agyvelőm nem volt elmagyarázni a megszámlálhatót, megszámlálhatatlan (alma, körte, víz, cukor, éééérted), de igyekeztem. Aztán miután vége lett az órának, hopp, megint felhívott és lenyomtunk még fél órát. Hála az égnek csak fordítanom kellett, nem nyelvtani szabályokat beletölteni az ő agyvelejébe.

Igen ám, de nincs vége, még egy youtube-os videót is le kell fordítanom neki, mert egy kukkot nem ért belőle, viszont ebből is írják a tézét.

Mondjuk nyugodtan mondhattam volna neki, hogy nyuszifül, vasárnap este kilenc után nincs kedvem, de nem mondtam. Kattogtak a dollárjelek a szemeim előtt, mint a Donald kacsának a nagybácsijának a szemei előtt, tudjátok, mint a félkarú rablónak, úgy pörögtek a bingók. Igazából meg két forint két fillérek, mert nem változtattam a barátnőm árain. A barátnőm passzolta át nekem a diákjait, mert ő hamarosan szül. Megnyugtató, hogy nem egyedül vagyok ilyen antibusinesswoman. :D

Csak azt nem értem, miért nem tudok nemet mondani... Mikor egyáltalán nem bírom szuflával.

Viszlát Nyuszi

A hörcsögünk az örök hörcsögmezőkre távozott tegnap reggel.

Megsimogattuk a kislányommal a kis hörcsögtetemet, aztán beraktuk egy régi, karácsonyi parfümös dobozkába, és hazahoztuk őt a vonattal (mert nem vezetek, a boka nem engedi) a szüleim kertjébe. Ma eltemetjük. Azért nem tegnap, mert a kisfiam a testvéreméknél hétvégézik. Ez a kis hörcsög a hármunk ügye, mindenképpen megvárjuk.

Most világosodtam meg, hogy ez a mi kis hörcsögünk teljes értékű nevelő volt. A gyerekek tőle tanulták meg, hogy minden reggel meg kell nézni, van-e a tálkában étel és víz, gyümölcsöt és zöldséget kellett pucolni, hetente friss almot készíteni neki, ezen felül simogatni, játszani kellett vele, és végül... bevezette a gyerekeket a halál misztikus milyenségébe. Egyrészt láttuk egy napon keresztül, hogy valami nem stimmel, nem ugyanúgy viselkedik. Látszott, hogy jön a vége. Tanácskoztunk, mi legyen. Vigyük orvoshoz? Aztán másnap reggelre örökre elaludt. Tudtuk, hogy elpusztult, mert ő soha nem szokott a házán kívül aludni.
Az érdekes volt, hogy a kislányom nem borzongott megsimogatni a kis tetemet és belehelyezni a dobozkába.



2020. február 15., szombat

A múltkori pletyi

Olyan pletykám van, hogy a tíz bajúszotokat megnyaljátok. Legalábbis nekem kisült az agyam tőle.

El merem mesélni, mert a szereplők álnéven szerepelnek majd. Meg hát mindenkinek joga van tudni az ilyen förtelmes pletykát.

Kedden, amikor már hazaértem az olajcseréről és éppen aludtam, mert olyankor nagyon fáradt vagyok, de nem gondolom, hogy maga a terápia miatt, bár franc tudja, valamiért csak nem véletlen, hogy nem jöhetek haza egyedül a metróval, szóval kénytelen voltam aludni egyet délután, hogy én hogy keveredek ki ebből a mondatból, illetve hogy tudok rákanyarodni a lényegre, nem tudom. Új bekezdés.

Egyszer csak csörög a telefon. Az egyik munkahelyem indiánfőnökének a lánya*. Hogyaszongya szia, most beolvasok neked egy szöveget olaszul, lefordítod nekem? Az is lehet, hogy úgy mondta: te meg fordítsd. És már darálja is a szöveget (egészen szépen olvas olaszul. ezt el kell ismernem). Én meg fordítom neki, mint a robot. Nem is tudom, miért nem mondtam neki nemet. Talán azért, mert tudom, hogy milyen sumák (óh, hát nyilvánvaló, hogy kisvártatva valami rozsdás bökőt döfött volna a a hátamba, volt rá példa... a mai napig felhozza, hogy amikor a szülei bajba kerültek Olaszországban én nem vettem fel a telefont... hát nem, mert nem engem hívott. Simán egy másik céges telefonszámot hívogatott, de ezt még mindig úgy meséli, hogy én nem vettem fel a telefont, igazán korrekt még évek múlva is így mesélni a sztorit mindenki előtt...). Aztán még elküldött egy kézzel írott szöveget is, amit nem tudott elolvasni, mert régies, olasz kézírással írták, azt is fordítsam le - utasított kérte. Lefordítottam, de csak a lényeget, nem pedig szóról szóra. Én sem tudtam elolvasni rendesen, kicsi a telefon, meg éppen rettenetesen fáradt voltam. Megköszönte? Nem. Hm. Én meg pattogtam, hogy nézz oda, micsoda taplógomba. Lehet, hogy egy köszit odaböffentett, de hogy az írott szöveget nem köszönte meg, az fix.

Másnap mentem dolgozni, lefordítottam az olvashatatlan szöveget is. Telefonon túl kicsi volt, türelmem sem volt látni és kinagyítgatni... mostanában nincs türelmem. Semmihez.
Szóval, lefordítottam neki rendesen, hogy el tudjam küldeni emailen, mert egyszerűen nem bírtam lenyugodni, hogy ennyivel el van intézve részéről. A semmivel. Se köszi, se pá. Azért álljon csak meg a menet.

Az emailt megköszönte, sőt, amikor mentem haza és siettem volna, kidugta az orrát az irodájából és elkezdte fosni a szót, hogy hovamész? Haza. Megkaptad az emailt? És akkor nem volt megállás. Ez az egészségügyi államtitkárnak kellett, nem kispistának, és kérdezte az államtitkár, hogy te csak így leakasztasz valami tolmácsot? És tudod bezzeg, azért ott a minisztériumban hemzsegnek a tolmácsok, hát tudod, ott azért hogy megy ez, sokkal jobbak is rengetegen vannak... És elmeséltem neki, hogy van ez a tudodbajodbetegségtudod***, de nem úúúúgy, és tökrendesvolt, de tudod orvosi titoktar, tudja ő, tudom, és hogy egyedül neveled a gyerekeidet, és ha bármi kellene**, akkor ez nem kispista, és jogilag is, csak már még nyugodtan és nemkispista, és ha nincs bármi, kórházi ágy, akkor csak szólj, meg ha jogilag, mert nemkispista.

Igen, ilyen volt a mondatszerkezet. Én az esetek zömében egyáltalán nem tudom követni, hogy mit szeretne mondani, és ki, kivel van úgy egyáltalán.

Azért rákérdeztem: ez az államtitkár férfi vagy nő? Férfi, mondta. Nem kell nekem mindig mindent értenem. Nő vagy férfi, hát majd leváltják a nőt és akkor férfi lesz, most egy kis kavarodáson ne akadékoskodjunk, az is lehet, hogy mást mondott, csak én nem figyeltem. Mindenesetre az alindiánnak fontos lehet, mert flörtöt éreztem a szavaiban.

Vége a sztorinak. Végül még neveket sem kellett megváltoztatnom, hogy mindenki úgy tűnjön, mintha normális volna.


Ja, nem. Eredetileg oda akartam kilyukadni, hogy amikor helyezt van, az én orvosom másnap megvizsgál (mert késő délután írtam neki), akkor is beszorít a táncrendjébe, ha az csurig tele van. Azért az én orvosom 2 napon belül MR-t tud intézni nekem. Azért az én orvosom lezongorázza nekem az olajcseréket. A nem saját orvosaim is kezükbe vették a sorsom és intézték a vizsgálatokat, amikor a sürgősségire kerültem. Úgy, hogy egy senki vagyok. Csak egy egyszerű kétlábon járó ember, barna szem, barna haj, egy orr, két kéz, semmi különös. Egyáltalán nem kellett államtitkári közbelépés ahhoz, hogy minden létező vizsgálat és kezelés megtörténjen, valamint ééééérdekes, a VIP szobába kerültem. Jó, hát rendes VIP szoba nem volt (szóval én a tágas háromágyasba kerültem, ami olykor négyágyassá alakult), illetve de, volt VIP, oda kerültek a különleges külföldiek, de én speciel tökre szerettem többedmagammal lakni és nem egyedül magányoskodni. Nézzétek el nekem, hogy kicsit beakadt a lemez és még mindig erről a témáról dumálok, valószínűleg mélyen érintett. Vagy mondhatnám vulgárisan is, kissé betojtam. Mindenesetre igazán leakadhanték, tudom. Igyekszem!

Mi ebből a tanulság: az államtitkár férfi (?) nagyon segítőkész és halvány fogalma sincs, hogy bizonyos klinikai blokkokban igenis mindent megtesznek a páciensért az orvosok anélkül, hogy "valaki" volnék.












*velem egyidős, csinos, mindig az utolsó luiguccsiban feszít, de nem irigységből mondom, ő tényleg szeret páváskodni, meg kell mutatni, ki fújja a spanyol viaszt... szegényke, bejelölt az instagram fotóalbumomban, de nem jelölöm vissza, nem én, túlságosan ismerem, aztán meg megnézhetném magam... az az én privát játszóterem és kész.

**itt majdnem kimondtam, már vettem a levegőt, ott volt a nyelvem hegyén: egy rettenetesen zsíros külföldi állásra van szükségem, Róma vagy Milánó, nekem mindegy, köszönöm az intézkedést. Végül papírkutya maradtam.

*** ő, aki még a mai napig nem hiszi el, és azt mondja, figy, de akkor a dokid még mindig nem tudja, ugye?

2020. február 14., péntek

Szent Valentin mindig margóra kerül

Mindenki úgy utálja szerencsétlen Szentet a környezetemben, hogy én már nem is merek megnyikkanni. Én mindenesetre szeretem. Szeretném. De idén is, mint tavaly is, és azelőtt is, és előtte, előtte, előtte, előtte is, egészen 1973-ig visszamenőleg, csak szeretném. Én azt hiszem, velem senki nem ünnepelte őszintén. Maximum kényszerből. Mert tudta, hogy bevágom a durcit. De ez nem biztos, csak éppen így ismerem magam. Nincs rózsabokor? Durci. Azt hiszem senki nem ünnepelte velem a Valentint. Bár ami az én memóriámat illeti, az is lehet, hogy volt ilyen. Mindegy.

Ettől még, óh, mennyi, de mennyi  pasas vallott örök és igaz, sosem látott szerelmet. És? Rózsabokor volt Szent Valentinkor? Nem. Oké, tudom, nem ezen múlik. Tudom, tuuuudom. De mit csináljak, így szocializálódtam az iskolában, mindenki mondta, hogy jószentvalentint. Most meg nem mondja senki. Sőt, mintha valami leprás volna ez a szent.

De most mondjátok meg! Én mindezektől függetlenül minden évben reménykedem, hogy hátha. Hátha idén. Aztán persze semmi.

Úgy kellene csinálni, mint Lena Dunhamnak. Vesz magának egy bokor rózsát és kész, boldog. Oldd meg magadtól, ne számíts másra. De végül nem ezt csinálom nap, mint nap? De. Akkor igazán veszek magamnak egy kazal rózsát holnap. Majd ideposztolom, meg az instagramra, had pukkadjon meg a világ, hogy hú, micsoda szép csokrot kapott ez a bezzeg önnön magától, hú!

Apropó, éppen Báintnak kellett olvasnia és megoldania a feladatot a magasiskolában (óh, de szeretem, óh, de kár, hogy lerottyantam, így csak egy csoportom van, a másikat az önmizalomtól duzzadó helyettesem viszi), aztán hopp, elrikkantottam magam: FERMI TUTTI! AUGURONI VALENTINO! Oggi è il tuo onomastico.
És - úgy neszeltem -, Bálint örült. A lányok meg azt sem mondták, hogy helló Bálint. Jó, hát nem kell nekem mindenáron mindig mindent megérteni, most mit akadékoskodok?

Büntiből majd szépen kényszerítem őket, hogy hangosan énekeljük közösen a questo è l'ombelico del mondót Jovanottitól. Kicsit több életigenlést várok el, basszuskulcs. Én itt a taknyomon csúszok, tényleg nem bírom szuflával, erre ezek a cuki 21 évesek azt sem modják, hogy boldognévnapotBálint? Fel vagyok háborodva. Pedig aranyos lányok, csak valahogy karót nyeltek. Na majd én kiköpetem velük azt a urva karót.


2020. február 13., csütörtök

Hörcsögünk

Én ezt nem bírom. Hülyére izgulom magam. Úgy néz ki, a hörcsög feladja. Persze, tudom, nem élnek sokáig. De engem ez most megvisel. Tudom, hogy kis buta állat, de a miénk annyira kedves. Mi édes hörcsögünk. Kétségbe vagyok esve. Mit csináljak? Vigyem orvoshoz? De hiszen "csak" öreg. Mindenesetre hiába konyorognek a gyerekeim, ide kutya biztos, hogy nem jöhet. Ha egy hörcsög igy megkínozza a lelkem, hát még egy kutya?!?! Van nekünk három elhunyt kutyánk, hát én már nem akarom atelniujra azt a fájdalmat.

2020. február 12., szerda

szétasz az ideg

Atzt tisztán tudom, hogy nem tudnék dolgozni egy open spaceben, mert én már ettől a két kollégától is agybugyogást kapok, annyira hangosak és annyira egész nap beszélnek. Megyek, keresek magamnak egy üres irodát. Ha nem találnának, hívjanak fel telefonon. Szétloccsan az agyam. Megyek, csinálok egy kamillateát.

És akkor hazamegyek és a gyerekek is beszélnek.

Egyedül éjjel érzem magam jól. Amikor mindenki alszik és senki nem beszél.

2020. február 11., kedd

Inkább aludni kellene, mint itt csacsogni

Kicsit izgulok.

Vajon eleget ittam? Nem számoltam, de két  litert biztosan. Az is lehet, hogy hármat. Szombat óta csak vedelem a vizet. Éjfél múlt, már aludtam kettőt. Vajon izgulok, ezért ébredek fel ilyen sűrűn? Az egyébként ólmos faradtságból. Nem értem. Mindenesetre felebredek, ami nem rossz, mert legalább ihatok. Nem akarom, hogy az én vérmosóm csipogjon állandóan (mármint nem az enyém, csak amire engem kötnek rá, vagy ki), mert nem folyik jól a vérem. Az olyan kínos. Nyomkodom én a gumilabdát, pumpálok én veszettül a kezemmel, de csipog és csipog. A nővérek meg kénytelenek miattam ugrálni, mert ki kell ütni a csipogást. Miattam. Oké, a többiek miatt is. Egyébként tökre bírom a két nővért, szipatikusak.

Megyek, iszom még.

Érzem, hogy már nem gurul lejjebb a víz. Különös érzés. Telítettség a gigámban. Micsoda hülyeség, hogy érzem, mintha egy csordultig tele pohár volnék.

Vasárnap elhoztam magammal a szüleim centrifugájat (a zöldség - gyümölcsöt, nem a Hajdút, höhö... Na ezt a poénkísérletet a fiatalabb korosztaly biztos nem érti, bár franc tudja, az uszodában lehet, hogy még vannak ilyenek, nem tudom, de úgy képzelem, a fiatalok annyira tudatosan élnek, hogy uszodába is járnak, most ezt látom, a fiatalok olyanról csinálják, határozottak, tudatosak), egyrészt mert ők nem használják (itt most visszakanyarodtam a szüleimhez), másrészt én meg szeretek a kortárs hibbantságaimnak hódolni. Vagy nevezzem fixációnak?

Tegnap reggel, hogy friss legyen, meg hát este én már zombi vagyok ilyenhez, egy ilyet centrifugáltam, hogy

- 2 alma
- 2 cékla
- 2 répa
- 1 narancs

Mostanában sokat hallani a fenntarthatóságról is (nini, újabb hóbort), utána kellett néznem, hogy mit is jelent pontosan, hát például ezt is, hogy nem dobom ki Mary Poppins hozta Sió smoothies üveget, hanem újrahasznositom. 



Mindezekrol éccsanyám gondoskodott nekem. Hála!

Állati finom lett. De álllllllati.

Nem mintha ezzel én találtam volna fel a melegvizet, nem mintha először csináltam volna ilyet, mégis úgy örültem, mint a kisgyerek a vattacukornak a cirkuszban (a vattacukor az ördög receptje, a cirkusz meg... hát nemtom... furcsa egy hely... szerencsétlen állatok... meg a bohóc... de már megen' elkanyarodtam.).

Aztán még a tesóm felesége sütötte speciális kenyér is marha jó. De most komolyan, honnan van a sogornomnek ennyi energiája, hogy a két gyerek, allamvizsga, munka mellett még speciális kenyeret is süt, és annyit, hogy nekem is jusson egy hétre való? Ja és kétfélét süt. Egyet a normális  embereknek, egyet pedig a magamfajta normalitástól távolodó figurának. Mondjuk nem állítom, hogy nem hiányzik a bááármilyen főzelék. Az a liszttel, olajjal (a rántás... Micsoda hülye szó, nem? De mitől rántás? Miért nem besűrítés? Mondjuk ez is csúnya. Mi van, éhes vagyok, hogy az évéről beszélek? Vagy pusztán mindig csak ott lyukadok ki?

Nem kell izgulni, már tudom hogy zajlik az olajcsere. Nem nagy kunszt. Nem fáj. Csak kellemetlen. Oké, kicsit fáj, de teljesen  kibírható. Mert tudom, hogy csak két órán keresztül fáj. Az meg bagatell.
Azért Elmondható, hogy szerencsés vagyok. Hiszen tudom, hogy csak két óra és kész. A bizonytalanság, na az a sakk-matt, amikor az ember nem tudja, mi jöhet még. Nem állítom, hogy nem kerülök ilyen szitukba olykor-olykor. De legalább ezt a két órát tudom, hogy tényleg ennyi (+ a pihenés, kis megfigyelés), és tudom, mennyire fáj. Nincs meglepetés.






2020. február 10., hétfő

Pál utcai fiúk

Azt elfelejtettem mesélni, hogy pár napja (vagy pár hete? a franc tudja, mint a homok, úgy folyik ki a kezeim közül az idő) két fiatal állt a Práter utcában pont a Pál utcai fiúk szoborcsoportnál, a sarokban, az egyikük vizelő pozícióban. Én meg megrökönyödtem, és rászóltam: "na ne mááár, ne pisáld le a szobrokat!". Oké, az utca másik oldalán sétáltunk hazafelé, onnan könnyű volt átkajabálni, nem éreztem semmiféle veszélyt. A nempisáló fiú odafordult hozzám, kicsit talán meg is lepődött, és azt találta mondani, hogy "de hiszen csak telefonál". Én meg cöccögtem egyet, és hegyibeszédet tartottam: "na neee, az ember nem ott és nem úgy telefonál, különben meg csak pár métert menjetek arrébb légyszi, értem én, hogy nagyon kell, de ne pont a Pál utcai fiúkat pisáljátok le, egyrészt ez egy szoborcsoport (lehet, hgoy csak szobrot mondtam, és nem szoborcsoportot, nem akartam én az értelmiségit adni), másrészt én a Pál utcai fiúkat nagyon szeretem!" (még a kezemet is a mellkasomra raktam, mint egy operadíva). Erre a pisá... vizelő fiú hátrafordult, és azt mondta:

 - én is olvastam a Pál utcai fiúkat.

Tádááám! Erre a fordulatra nem számítottam.

Felhúzta a sliccét, és jólnevelten mindketten arrébbandalogtak. (Azért még hozzátette, most kezdheti előröl. Mit bzz, a pisálást? Komolyan megterhelő lehet ilyen fiatalon.)

A fiúk 15-20 év körülötti, jólöltözött roma/cigány fiúk (kinek hogy tetszik) voltak.

A kollégáim, akiknek meséltem a történetet, azt mondták, hogy ez a nők szuperereje, valószínűleg egy pasasnak beszóltak vagy jól pofán vágták volna. Lehet. Nem tudom. Én szerettem azt gondolni, hogy azért történt így, mert cuki vagyok és úgy tudok beszélni ezekkel a fiatalokkal, hogy velem mindig kedvesek. Aztán persze az is lehet, hogy csak mázlim volt. Vagy az is lehet, hogy akkor még lobonchajam volt (levágattam a hippihajam), és velem volt a kislányom, látszott, hogy ártalmatlan vagyok. Franc tudja. A lényeg, hogy mindenki jól jött ki a sztoriból.














(PS: tele volt a poszt elütéssel, hibával, de lelis-teli, itt javígtatom, holnap olajcsere, remélem, helyére rázza a koncentrációt is.)



2020. február 6., csütörtök

Csörög a kassza, pörög a macska


... hát gyerekek, nem térek magamhoz... beleszédültem... sőt, tegnap óta csak szédülök... jönnek az értesítő emailek, hogy helló bezzeg, csörög a kassza. Tisztára meg vagyok illetődve! Hogy ti milyen jóságos emberek vagytok! Meg kell néznem, hány napja itatom az egereket, hüpp, mert tényleg úgy van, hogy látom, email jött, nézem, és úgy fejen kólint, hogy nem az, hogy megszólalni nem bírok, de a levegő is bent reked, és kimeresztett szemekkel nézek magam elé, hogy ilyen létezik? Hogy nekem, a kis bezzegnek? Már-már Ernőnek képzelem magam, a Nemecseknek. Aki közlegényből lett valaki, nem is akárki (jó, belátom, kicsit elrugaszkodtam).

Arra gondoltam, hogy cserébe azért csak kellene adnom nektek valamit, nem? Mittomén', rakjak fel recepteket? Én, aki nem tud főzni? (Röhögök. Tényleg katasztrófa vagyok a konyhában.) Vessük hát el ezt az ötletet hamvában sülve! Vagy horgoljak, mert azt tudok ám, csak éppen megállt a tudományom a nagymama kockáknál, azzal sem megyünk messzire. (Megint röhögök). Adjak életvezetési tanácsokat? Én, aki taknyán csúszik, és nettó kínlódás, amit előadok? Hát egy rendes férjet nem tudtam találni magamnak eleddig, értitek. (Nagyon röhögök.) És ekkor bezzeg megvilágosodik: megtanítalak titeket olaszul? Na? Milyen ötlet? Kezdhetjük?

Kezdésnek küldök nektek egy őskövület dalt, amit mindenki ismer (hát igazán nagy business, mondhatom... hol itt a truváj? /truváj = trouvaille, kár, hogy nem olasz eredetű szó, de menjünk messzebbre, bizonyára a latinból vették a franciák is, és akkor már nem fáj annyira, mert az olaszok úgy vélik, ők fújják a Passzátszelet, na jó, kezdek elkanyarodni...). A kedvenc részem a "cerco un po' d'Africa in giardino, tra l'oleandro e il baobab", mert ott nagyon szép íves a dallam szerintem, meg én a baobabot eleve nagyon szeretem. A növényt is, de a szó maga olyan misztikus, gyerekkorom óta töprengek rajta.





Arra akartam kilyukadni, hogy itt is megköszönjem mindazoknak, akik csörgetik a kasszámát, meglehetősen meg vagyok hatódva, ilyen édeskés érzés, mintha egy gumimatracon feküdnék és egy tó közepén, csukott szemmel ringatóznék, olyan.


2020. február 5., szerda

Ci chiediamo cosa siamo venuti a fare

Azonnal válaszolok a kedves hozzászólásokra, de először ide írok, mert találtam egy új olaszt dalt, ami egyáltalán nem új, csak nekem (2009-es).



Az úgy volt, hogy a személyes névmásokat kellett gyakorolni a diáklánnyal, fel kellett készülnöm, de az idő sürgetett, a munkahelyen dolgoztam, közben készülnöm illett a diáklány mai dogájára (mármint fel kellett készítenem őt), közben pénteken indul a nagyiskolai oktatás, nagyon izgulok, készülnöm kell oda is, én meg hirtelen ezt a dalt találtam az interneten kész feladatnak. Meghallgattam és húúú, azonnal magával sodort. Nagyon szeretem az ilyen csupa erő zeneszámokat.
Aztán megnéztem a videóklipet, és megint húúú, hát ez az Elisa a nagy Giuliano Sangiorgival énekel közösen. A Giuliano nem kevesebb, mint a nagy Negramaro énekese és alapítója, akit én állatira szeretek, de állatira! Szóal' elégedett vagyok. Vagy csak egy kis tinédzser? Aki naphosszat dalokat hallgatna és ábrándozna az életen? Hogy mi a francot keresek én itt? Ideje lenne már felnőni, 46 éves vagy fiam, felelős anya, na húzzál szépen elmosogatni (meg mos, főz, takarít, dolgozik, dolgozik, dolgozik), az ábrándozás kora lejárt.


Ugyanitt... nanehezen megszületett a donate gomb. Még most is az asztal alá bújok, nem tudom valami jól kezelni a szituációt.
Nem volt ám könnyű linket kreálni, meg odabiggyeszteni, telefonos segítséget kellett kérnem, de lám-lám, a legvégén sikerült. :)

Aztán azóta már írt e-mailt Ági, hogy valami nem működik. Igazán nagy internetzsonglőr vagyok, mi? :DDD


PS: valamit állítottam a paypalon és tádáááám, műűűűködik! Köszönöm x 1000 Ági! 

2020. február 2., vasárnap

Bezzeg lenyelte a magnószalagot

Micsoda érzelmi hullámvasútra ültettetek fel, drága Olvasók! Itt óbégatok meghatottságomban.

Nehéz ám felfogni, hogy mi folyik itt. Ez egy kis semmi blog, akkora, mint a hangya tojása (mármint más, rendes blogokhoz mérten nézve), és akkor írtok, írtok, írtok privát emailt, hogy - idézem: - read-only módban sírok és nevetek a veled történteken (itt is köszi Zsu), és hogy 10-20 éve talán nem élem túl és nagyon durván fejlődik az orvostudomány (itt is köszi Szonja), és hogy éppen Anthony William könyvét olvassa, amit karácsonyra kapott, és én jutottam eszébe, miközben olvassa (köszi itt is Borsi), és Edit, akivel 2018.07.25. óta privizünk (itt is köszi Edit), és a jogi tanácsadás, hogy induljak el végre (itt is köszi Violet), és azt a sok jó eü tanácsadást és bíztatást (itt is köszi Pilla), és a jelenlétet (itt is köszi Martine), és Évi, azt a mindenit, Évi fantasztikus vagy (itt is köszi Évi) és mind, akik írtok kommentárt, mindig örülök, de mindig, mindig, mindig, ha valaki ír, nagyon jó érzés, és itt is köszönöm, de nagyon köszönöm. Ha valakit kifelejtettem, szóljon rám, korrigálok!
Most azért el kell gondolkodnom, mi ez, brazil szappanyopera? Vagy azt képzelem, az Oscar-díjon veszem át a főszobrot? Vagy a hormonok mondatják ezt velem? Vagy meghülyültem? Nem, nem, az utolsó email tényleg őrület volt, egyszerűen nem lehetettt kibírni brühühühühühühühü nélkül.

Ennek folyománya, hogy a paypalt a youtubeon már megnéztem (tutorial, a józan ész megáll, még ilyenre is is van, de érthető, a jelenlévő /=jómagam/ kis analfabétáknak elkél a segítség), de elvesztettem a türelmem, mert mostanából abból nincs sok nekem, összekuszálódnak a szálak az agyamban (=nem fogok fel semmit), szóval nem tudom mi van, a karom zuhan (=ki kell támasztani, hogy ne essen le, furcsa érzés ez, mert amíg nem zuhan, nem is tudtam, hogy milyen fontos, hogy ne zuhanjon), a kezem most jobb, de azért nem végtelenül jó (=minden harmadik betűnél elhagyja magát, amikor írok /kézzel, tollal, vagy klaviatúrán/, hát ez is, amíg ez gördülékenyen megy, fel sem tűnik, mennyire fontos dolog, hogy az ember tud írni), a lábam, hát kabaré, mert jól tudok járni (mindenki bíztat, hogy milyen jól járok, de mivel érzem, hgoy valami nem kerek, ezért meg szoktam kérdezni a gyerekeimtől, hogy muti, hogy megyek, mert a gyerek nem hazudik, nem kamuzik: és akkor mutatják és az nem is olyan rossz, sőt, és mondják, hogy a jobb lábam remeg /mint a kocsonya/, és tényleg, megnéztem), csak most állandóan osok, hogy mikor bicsaklik ki a bokám, mert azért még mindig fáj (nemcsak fáj, de ödémás, dagi, tapintásra fáj, kenem én, de na, hát mint halottnak a csók, annyit ér), és nem akarom, hogy megint kibicsaklódjon (vagy hogy mondják), és szegény gyerekeim nem szólhatnak hozzám az utcán (de persze, hogy el-elfelejtik), mert urvára* kell koncentrálnom, mert annyira be vagyok arva*, hogy kimegy alólam a lábam ,de megmondta a doki, hogy igen, ez most ilyen, mivel nem az igazi a tartása, nem mindent én irányítok, kiszökik alólam, és hordjak magas szárú cipőt (én most csimmát hordok, de jön a tavasz, itt van a sarkon, nem járhatok örökké csimmába', majd akkor járjak fűzős konyhás nénis/bölcsis nénis vászoncipőben? mondjuk koromnál fogva simán, ugye), az oldalam meg? Hát össze akar csuklani. De nem nagyon, csak mégis annyira, hogy állandóan asztatja a gondolataimat, rendesen koncentrálni kell, amúgy meg csak szimplán idegesítő érezni ezeket a kis piszkáló dolgokat, amik eddig nem voltak, amíg normális voltam. Ja, és a bőröm... furcsa ez az egész jobb oldali bőrzsibbadás, olyan, mint amikor műtét után nem érezzük a vágás részét, ezért állandóan vakarózom, hogy életet leheljek ebbe a zsibbadós/érzéketlen (nehéz megfogalmazni, hogy milyen, mit érzek) bőrbe.

Húzok dolgozni, kifutottam a határidőből...

... de ez is, hócipő tele,  hát ahelyett, hogy idióta sorozatokat néznék, melózni kell, mert muszáj, nem  hagyhatom el magam, akarok dolgozni, de vasárnap van, este, azért a szirszar sorozatok is jók lennének. Jó, hát sajnos vannak pillanatok (percek, órák, napok), amikor blokkolva vagyok, éppen annyira be vagyok arva*, hogy nem tudok érdemben dolgozni, csak szorongok itt belül, vagy gyorsan alszom egyet, mert azt hiszem,  az megoldás, meg csak rettegek, ahelyett, hogy mittomén', autogén tréningeznék, amit még soha nem csináltam, na jó, itt dumálok, ahelyett, hgoy urvára* összekapnám magam és húznék a fordítani valóhoz. Puszcsimuszcsi mindenkinek, sietek, majd még jövök.










*itt ki kell találnotok, hogy milyen betű való a szó elé, pl. k, b vagy sz... mindenképpen kihangsúlyozom, hogy ez nem bezzeg humor, hanem cyla_officialé, akit én nagyon szeretek, mert őrülten vicces és szerethető fiú, és "beinfluenszált" engem annyira, hogy már én is így vagyok alpári. :D







2020. január 31., péntek

Pénteki elmélkedés a tulipános emberről

Azt én nagyon csípem, hogy régi-régi pasasok olykor-olykor elő-előbukkannak a semmiből. :DDDD

Azt mindannyian tudjátok, hogy nekem semennyi önbizalmam nincs, butácska vagyok, csúnyácska vagyok, unalmaska vagyok*, és mégis, tessék, egyszer csak írnak, jelentkeznek, és csupa kedves jelzővel nosztalgiáznak rólam és velem, én meg már-már elhiszem nekik, amit mondanak (írnak). Oké, tisztában vagyok vele, hgoy mindnek egy a célja, tudjukmi. De azért mégis, kedveseket mondanak, nem modortalan fajankók ők.

Hova akarok kilyukadni? Előkerült a nyári tulipános fiú is**. Aki nekem nem tetszik. De jó vele beszélgetni és egészen szórakoztató interakció (he? jó vele viccelődni) alakult ki köztünk az elejétől fogva, pédául amikor ő Bariban volt, mert odavalósi, elment a lottózóba megjátszani a számainkat, és megnéztük, hogy nyerünk-e. Mert ha nyerünk, akkor nyert ügyünk lesz, a jóistván is egymásnak teremtett minket, de nem nyertünk, és akkor tudtuk, hogy veszett fejsze. Nem is történt semmi. Ilyen egyszerű dolgokon múlik az élet. Látjátok? :DDD

Szóval előkerült. Végeredményben annál szebb tulipánokat nem kaptam még soha senkitől az eddigi életemben, mint tőle. Ha jól belegondolok, én a tulipánokat szeretem. Érdekes dolog, mert az embernek fel kellene, hogy álljon a szőr a hátán, ha meghallja, hogy a fiú bariii, mert aki barii, az csak troglodita lehet, de ő az Arioso hűha virágboltból hozta azokat a tulipánokat, és látjátok, az ember ne legyen előítéletes, mert a szuperművelt budapesti hapsik ófaszt se hoztak és még masnit se kötöttek rá, szóval na, ennyit erről. Ha elhívna moziba, még oda is elmennék, sőt, még vacsorázni is. Tovább nem. Mert engem most már ez egyáltalán nem érdekel***, nem akarok többet szelermesen ábrándozni egy pasasról sem, nem érek én rá ilyenekre, meg van ennél sokkal, de sokkal fontosabb is, hát de nem?

















*tudom, hogy most azt akarjátok mondani, hogy neeeeeem, de naaaa, érezzétek bennem az iróniát és a szerénységet. Mondjuk így sem jó, mert akkor meg azt hiszitek, hogy egyébként okos vagyok, szép és érdekes.
** és Luca is előkerült, ő is végtelenül cukin érdeklődik irántam, még az is lehet, hogy újra találkozunk, hát miért ne, végülis jó haverok vagyunk.
***indítsak lovit - helyre, tétre, bufutóra -, hogy mikor dől meg ez az elvem? akartok fogadásokat kötni? :DDD



2020. január 29., szerda

bungee jumping

csak gyorsan bejelentkezem.

írt a doktor.

idézem:

"úgy értékelték a képeket, hogy mégis látszik romlás".

tehát a "radiológus szerint az MR felvételeken a betegség zsugorodása látszik, tehát javulás" ma már nem érvényes.

a doktor újabb olajcserét intéz nekem.

hogy én mit szólok? cselekednem kell. jó, de mit? van megoldás? vagy valóban nincs? nem úgy volt, hogy mindenkinek van egy ismerőse, akinek van egy ismerőse, aki 20 éve tünetmentes és boldogan pislog, mint ama tükrös ponty a hálós szatyorban? oké, 66 évesen sem lenne ideális, ha. nem is akarok róla tudni.









(oké, egy kicsit padlóra vágott. persze természetesen magától értetődően nem akarok én üldögélni és félni, de azért mégiscsak rántott egyet a pórázon ez a malária. megint. olyan könnyű így dolgozni, igazán.)


(bízom az olajcserében. kár, hogy nem 20 évig tart a hatása.)


(halálosan idegesít, amikor azt mondják, hogy tegnaphoz képest egészen jól jársz. én nem is jártam most rosszul. csak a lépcsők, meg néha a dőlöngés. most inkább a kezem, az oldalam szaródott el, oké, a lábam is, de most a bokám a rosszabb. ezeken egyáltán nem látszódik semmi kívülről, szeritnem.)


(nagyon jól tartom az okosétkezést, legyetek büszkék rám.)


(és ami nagyon fontos: nagyon, de nagyon feltölt, amikor egy cuki diákot tanítok, és jókat röhögünk.)


(kár, hogy a feltöltődés után jött a hír... mi ez? bungee jumping?)



2020. január 27., hétfő

Grazie di esistere Zoli

Most hívott a másik főnököm. Az a főnök, akit imádok. Aki - önteltség nélkül mondhatom -, a jóbarátom. Az a főnök, akivel Olaszországba járok, Modenába dolgozni, a Garda-tóhoz andalogni (ő a szerelmével, én a többiekkel), a Falzarego hágóhoz pedig az élet értelmén töprengeni (ez a múlt év nagy kirándulása volt, állati önreflexió, vagy minek nevezzem... kicsit magasztos, érzem én... oké, legyen befelé tekintés, megnyugvás, idillikus béke és harmónia... ülni A heggyel szemben és forró bombardinóval melegíteni a kezeimet a nulla fok hidegben nyáron, végtelenül kedves, helyes, szimpatikus emberekkel társalogván... ennél nagyszerűbb képet nem nagyon tudok most elképzelni az élet esszenciájáról. :D)

Márciusban belevágunk egy újabb olasz cégbe. Már voltunk náluk tárgyalni, és szuper cég (na, na, azért mégiscsak olaszokról beszélünk, lassan a testtel!), ezért én most nagyon örülök, majd kiugrom a bőrömből... ugornék, ha tudnék. Az endorfinok viszont korlátok nélkül zumbáznak az agyamban.

Csak azért írom meg, hogy lássátok, mennyire örülök az élet alakulásának (megen' majnem' picsogok).

Konklúzió: lám-lám, a szarvihar is kitisztulhat.




2020. január 26., vasárnap

Midőn az MR-re várok

A bánatot kisöpörtem. Egy hapsiért nyafogni? Na ne! Se villamos, se pasas után nem futok.

Pénteken Mary Poppins elhívott moziba. Az 1917 c. filmre ültünk be. Nekem tetszett, Mary P-nek nem túlzottan, sőt, el is aludt.
Oké, kiszámítható film, én mégis dideregve izgultam, amikor kellett, és sírtam, amikor úgy kívánta a jelenet. (Az aktuális érzékenységem miatt úgy kellett visszafognom magam, hogy nehogy hangosan zokogjak, és csak némán potyogjanak a könnyeim. Azért az rémesen ciki lett volna, ha hangosan brühühüztem volna.)

Film közben persze, hogy a dédapáimra gondoltam. Eszement kemény dolog a háború. Halvány fogalmunk sincs. És akkor én egy pasas miatt nyígok? Na ne!

Most éppen ülök a klinikán és várom, hogy én következzek, mivel korábban értem ide, ráérek írni.

2020. január 25., szombat

Bezzeg, a pék

Bánatomban sütöttem egy kenyeret. Az éccsanyámmal, mindig együtt sütünk.



Szafilisztből. Én sem tudom, mi ez. Karácsonyi ajándéknak kaptam. Mindenesetre ez nem fehér liszt. Ez egészségtudatos liszt. Se glutén, se tojás, se élesztő, se olaj, valamint se tapióka, se rúzs, pontosabban rizs, se kukorica, se burgonya, végül mindenféle keményítő mentes liszt. Köles, rozskeverék, natrium-hidrogen-karbonat (mi ez, szódabikarbóna?) és citromsav van benne.
Most raktam bele paradicsomot, kapribogyót, a tetejére százammagot. A múltkor iszonyat sok citromlevet, amiből igazi, rettenetes citromos kenyér lett. Ez a mai jó. De én szomorú vagyok. Mert végül tényleg két szék közé huppantam. Mondjuk kinek kell egy törött lábú dodomadár?!? Érthető, hogy valahogy már nem vagyok érdekes. Pfff.

2020. január 24., péntek

Swiss made

Én úgy meghatódtam. A Svejcben élő barátnőm, akihez nem tudtam elmenni novemberben, egyszer csak küldött egy fotót a messengeremre.


Mittomén már, hogy hogy volt, valahogy szóba került, hogy ha már Svejc, akkor én ott garantáltan veszek majd magamnak egy Swatchot, egyrészt én csak azt hordok, másrészt, ha már ott vagyok, akkor magától értetődő. De nem voltam ott, így Moncsi gondolt egyet, és megvette. Nekem. Én meg ríttam, mint a szamár. Ez most olyan jól megy nekem mostanában. Jó érzés ez a rengeteg szeretet, ami csak ömlik, ömlik felém.








(Azért elképesztő, már a második repjegy megy a levesbe, picsbe, hát osom én a pénzt???? Jó, tényleg két fillér volt, a svejci meg különösen tényleg döbbenetesen két fillér, lévén nem valami népszerű desztináció, de hát akkor is, hát osom én a pénzt???)















Nem nyitok új ablakot, de helyzetjelentek kicsit: a bokám nem dagadt, csak nagyon pici eltérés van a két boka közt. Fáj, de már nem annyira, mint tegnap. Egész éjjel felpolcolt lábbal aludtam, marha kényelmes, mondhatom. A kezem még önálló életet él. Kész kabaré a szemfestés, csoda, hogy még nem szúrtam ki. De olyan nincs, hogy én emberek közé menjek szemceruza és szempillaspriál nélkül. Jó, néha előfordul, belátom, mert van az a rohanás, van az a késés, amikor nem fér bele, csak hát nem valami szép látvány egy lárva, na. Továbbá rémesen szomorú vagyok, hogy nem mehettem az ígéret földjére (pffff, bezzeg, ez egy orbitális nagy karó), de az élet megy tovább, összekaptam magam, és szépen kijavítottam egy dolgozatot (bárcsak harmincat kellene), készülök az órára, felhívok egy olasz rendőrséget, intézkedni egy gyorshajtás miatt (nem én), lefordítok pár dolgot, kész, mást nem, ezt is nehéz összezsonglőrködni.

2020. január 23., csütörtök

Kaland hátán kaland, kár, hogy mind negatív előjelű

Azonnal válaszolok a kedves kommentárokra és e-mailekre*. A nem kedvesekre nem válaszolok, mert olyanok nincsenek. Hála! Kinek hiányzik az epét hányó beugató kommentelő? Szóval türelmeteket kérem.

Most mondjátok meg! Szegény embert az ág is húzza. Reggel, amikor a kislányomat vittem az iskolába, kificamodott a bokám. Elsőre azt hittem, eltört. Kemény volt. Sőt, elsőre azt sem tudtam eldönteni, hogy a térdem tört-e ki, vagy a bokám, csillagokat láttam.

Rossz a járda, de a lábam rosszabb, és ha nem koncetrálok, akkor ez történik. A kislányom beszélt hozzám, egy autó túl közel parkolt a járdán, két embert is ki kellett kerülni, nekem ez már sok volt, nem figyeltem oda, tákk, boka ki.

Azért annyira nem csodálkozom, a jobb lábam rongyi, vagy puding, vagy takony, mindegy minek nevezem. Nincs tartása.

A kislányom eléggé megijedt. Segített bicegni. Eldöcögtünk egy bolt párkányáig, leültem a galamszarral pettyezett kirakatba, és figyeltem, hogy most mégis mim fáj. Szerencsére anyukám már a közeli villamosmegállóban járt, nem kellett sokat várni, a kislányomat is beküldhettem az iskolába. Aztán pont arra járt egy régi ovis anyu, akit nagyon szeretek. Ő végignézte az esetet, mentőt akart hívni. Na már csak az hiányzott volna, mert a fiam közben itthon volt.

A kisfiam reggelre egészen jól tudott járni, de az iskolába igazolást kell vinni, így anyukám most reggel elvitte őt a gyerekorvoshoz. Kezd egészen kedves lenni a doktornő, szokatlan. Most még ráadásul alapos is volt, teljesen szokatlan. Mondta, hogy ez az ügy nem bagatell, egy hét ágynyugalom, pisilni is karban kell kivinni a nyolc éves makit. Elmagyarázta, hogy miért, és hogy pont most van egy ilyen eset, egy kislány, aki szintén csípőizület gyulladásos, és már magántanuló, mert annyira eldurvult a gyulladás. Hm. Hiányzik ez nekem?

Tisztára szomorú vagyok... Holnap kellene Trevisóba mennem. Naná, hogy nem megyek. Egyrészt vasárnap este6-kor MR, és igaz, hogy a repülő 15:30-kor landolna, de nem merek kockáztatni. Meg ilyen bokával hova a francba mennék? Pedig tegnap még a hajamat is befestettem, a körmeim is tipptopp, a karszőrömet is lekaptam, hát én igazán készültem, erre tessék.

Pedig olyan jó lett volna egy kicsit elszökni. Egy olyan jóbaráthoz**, aki éppen lehozza a csillagokat az égről. Meg a Holdat is. Erre tessék, ennek is kakukk?

Éppen a ryanairnél próbálom módosítani a dátumot. Hagyja? Nem. Kifüstöl az agyam.


De mi ez az egész Zazihoz képest? Egy sétagalopp. Én annyira drukkolok Zazinak. Egek, mennyire drukkolok!!!!!















*az igazán menők ezt úgy írják, hogy jaj, nagyon sokan kérdeztétek, hogy ... én ezt a Cylát annyira bírom, hogy mekkora figura. Igazi berajongó, bekövető lettem.

**és én már azt hittem, hogy én hapsinak nem fogok tetszeni soha többet ebben az életben... persze simán lehet, hogy ennek a kapcsolatnak is annyi, meg a bambi. mármint nem kapcsolat ez, csak flört, mivel nem történt semmi köztünk. jó, egyszer már majdnem történt, csak én megfutamodtam. és ez kb. két éve volt. szóval nem tudom, de szerintem ennek is reszeltek. picsbe. de szerencsére mindig újra kezdi a flörtölést velem... áh, nem tudom, nem tudom, nem tudom.

2020. január 22., szerda

tűkön ülök

Jól állok. Az orvos válaszolt. A betegség zsugorodott, a felvételeken ez látszódik. Írta a radiológus (nem nekem, hanem az orvosomnak).  Tehát javultam.

Rosszul állok. Klinikailag éppen a fordítottját tapasztaljuk.

Vasárnap újabb MR, kiegészítő vizsgálatra van szükség.

Örülök, hogy a folt zsugorodott.

De valahogy mégis magam alatt vagyok.

Tornáztatom a lábam, karom, hát
am, nézem, hogy van-e javulás. Hogy reagál-e a testem. A múltkor reagált.

Most tudok járni, csak kicsit dobálom a lábam (csúsztatom, mintha csoszognék). A kezem az, ami bénább, meg mindig nagy levegőt kell vennem, mert az oldalam mintha össze akarna esni. Én sem értem az  összefüggést.

A fiam ma úgy kelt fel, hogy nem tud lábra állni. Ez most vagy pszichoszomatikus, vagy tegnap meghúzta a tornán. Viszem orvoshoz.

Most jut eszembe, a furcsa zsibbadás is megszűnt a kezemben, lábamban, már csak a lábam gyűrűsujján érzem kicsit.




2020. január 20., hétfő

Don Benetton

Néha szeretem visszaolvasni, hogy miket hordok én itt össze nektek, erre mit találok? Leírtam vala, hogy Bennetton (ráadásul nem vettem semmit, csak megnéztem mindent). De hülye vagy bezzeg. :D Oké, biztos, hogy csak elütés, de akkor is! Az is lehet, hogy azért írtam így, mert van olyan régió Olaszországban, ahol megnyomják az n betűt... lehet, hogy ez vitt be a susnyásba.

Drága Olvasók, legközelebb szóljatok rám, ha kapitális hülyeséget írok!

Ez nem túl fontos poszt. Belátom.

Kicsit rongyosra izgulom magam

Éjjel 1 óra 21 perc.

Nem tudok aludni.

Éppen szorongok. Olvasgatok, vajon most mitől puffantam le? A D-vitamint szedem becsületesen (+kurkuma és tsai*). Tornázni... Azt nem becsületesen. Vajon hiba volt elhanyagolni? Vagy ha tornaztam volna legalább naponta egyszer, megúsztam volna? Be vagyok osva. Persze naná, hogy most minden harmadik percben ellenőrzöm, hogy mozog-e a talpam. Mozog. De egyre szarabbul. Elbíztam magam az első olajcsere után, gondoltam, tessék, nincs is nagy baj, pikk-pakk meggyógyultam (egyes, ülj le bezzeg). Most meg jöttek új tünetek is. Marha jó, mondhatom.

Holnap bemegyek dolgozni, aztán kiveszek szabit. Így a doktor javaslatára is hallgatok, és pénz is lesz. A klasszik betegállomány no way, ez fix. A kórházas betegallomanyról nem is beszélve. (Apropó, a nagynevű biztosító valahogy aazik válaszolni a levelemre... Pfff.)

Ma délután négy körül felhívtak, hogy tudok-e korábban menni az MR-vizsgálatra. Tudtam. Ugye milyen flottul mennek a dolgok?
Szokásos (kb.) 40 perces szeánsz volt, a vége felé a kontrasztanyaggal.
Amikor jött az önsajnálat (és sírás, aúú, de ciki) kiscicákra gondoltam. Ábszurd. :DD Ez onnan jött, hogy amikor valaki azt javasolja, hogy legyek pozitív és gondoljak valami jóra, kedvesre, akkor én visszakérdezek: a kiscica jó lesz?







*viszont elkurvultam decemberben, már nem vagyok vegán. Kb. 80% vegán maradtam. Vajon ez is hiba volt?

2020. január 18., szombat

Paff

Volt láz? Egyéb betegség? - kérdezte a cuki doki.

Nem volt.

Vasárnap MR.

Ott, előttem lezongorázta az időpontot. Ügyesen rendezi az életemet a cuki doki.

Valószínűleg eljött az első gyógyszeres kúra ideje. Injekció. Combba. Önnön kezem által. Érdekes lesz. Persze először is megvárjuk az MR eredményét. Meg kell nézni, miként áll a maradék egy folt. Lett új? A régi megvan még egyáltalán? Aktív? Meglátjuk.

Én egy olajcserének (magyarul aferezis) jobban örülnék, végeredményben az olyan jó volt. Eddig. Persze, mondták, hogy nem tart örökké a hatása.

Azért kicsit megijedtem, megkerdezte a doki, hogy a vizelettel hogy állok. Most jól.
Múltkor volt, hogy bepiss. Egyszer az utcán. De úgy teljesen. Az állati ciki dolog. Szerencsére eszembe jutott, és a kabátomat a derekamra kötöttem. A körúton voltam, nem egy üres utcában. Ultra ciki.
Bocs, ha már meséltem. A memóriámnak kampec. Kérdeztem a dokit, hogy ez az új haverom a memóriára is rossz hatással van-e. Oh, a neurológia kifűrkészhetetlen - mondta.

Aztán kicsit megint megijedtem. Mert megint betegszabira akart küldeni. Auuuu! Ledumáltam erről. Éhen fogunk halni, ha nem dolgozom. Ez a novemberig tartó első betegszabi baromi nagy érvágás volt. Nem akarom megint ugyanazt. Persze tudom, nem kivasagmusor.


2020. január 16., csütörtök

Jó napot, olajcserére jönnék...

Holnap beugrom a dokimhoz. Aki nekem úgy köszön, hogy csókolom. Annyira cuki!

Még, hogy micsoda egy fos a magyar egészségügy?!? Nekem elég volt egy  viberüzenetet írni és a doki 16 óra múlva máris fogad.
(A telefonhívást nem tudta felvenni napközben, de a viberre visszaüzent egy kész időponttal.)

Remélem, MR-t is ilyen gyorsan tud intézni. (Kizárt dolog, az egy meglehetősen leterhelt gép.)

Remélem, olajcserét viszont tud intézni jövő hétre. Úgy érzem, helyzet van. Ma majdnem beleültem valaki ölébe a metrón. Valamint a kolléganőm asztaláról levertem a komplett berendezést. Az asztallábakkal sem vagyok jóban. Továbbá bevertem a vállam. Tegnap Anna barátnőm csodálkozva megkérdezte, hogy ittam-e. Alkoholt. Mert tudja, hogy nem szoktam és akkor most mi a francot csinálok?!?! - kérdezte. Állítólag az arcom sem a régi és látja, hogy imbolygok. Bizonyos mozdukatoknál elvesztem az egyensúlyom. Meg sorolhatnám. De azért nem rémesen vészes a helyzet. Lehet, hogy csak túlparázom. Lehet, hogy bagatell az egész.. Majd holnap a liebling orvos megmondja.

Zazi

Dübörög bennem a düh, pipa vagyok, felforr az agyvizem, csikorog a fogam, hogy a kurva életbe, miért kell mindenkit a földhöz csapni? Most Zazit is. A Mozog a Zazit.

Nem ismerem őt személyesen. Én őt 2014. óta olvasom. Akkor kezdett el futni. Én is akkor kezdtem el futni. Ő eljutott valahova a futással és az egyéb sportokkal (amikor úszni tanult nagyon vicces volt), én nem. Emelem kalapom előtte, felnézek rá, nagyon tetszik, ahogy csinálja, tetszik a "milyen volt, milyen lett", de nem is csak erről akarok írni, hanem arról, hogy ő milyen jól ír. Most, hogy szar van a palacsintában, még mindig megvillantja, sőt, csillogtatja a humorát, engem simán meg tud nevettetni. Még ezekben a feszült időkben is.

Én tudom, hogy nem úgy van az, hogy csak eldöntjük, küzdünk, hiszünk, és akkor legyőzünk bármi rosszat. Van, amikor nem győzünk. Van, amikor igen. Nem hiszem, hogy tőlünk függ. Sem az Istentől (már aki jóban van vele). De valahogy azt nem fogadom el, hogy Zazit legyőzi. Az nem opció. Olyan forgatókönyv nincs.

 Az írásai... olyan mély üzenetük van, olyan brilliáns a humora... engem magával rántott. Remélem, még 40 évig olvashatom a beszámolóit. Zazi, igazán megmutathatnád, hogy nincs igazam, és igenis rajtad és a hiteden múlik!

Egyszer láttam őt Zebegényben. Verseny volt.

Csak el akarta mesélni, hogy mennyire szeretem Zazit.

2020. január 15., szerda

Ma az üzemanyagárakról

Fel-feltör belőlem a röhögés, amikor a kollégáim az olaj áráról társalognak élvezettel. Hogyaszongya Malajziában csak 0,44, de nézd, Kuwait 0,32, Quatar 0,43, Irán 0,26, meg sem állunk Venezueláig, ahol 0,000000002 eurócent az olaj ára. Aztán ott rögtön átnyargalnak az infláció, válság, átlagfizetés témakörökre. És mesélnek és csak mesélnek, ki, mikor, hol, milyen olajárakkal találkozott élete során.

Mi ebből a tanuláság?



















Semmi. Csak beszélgetnek.

2020. január 10., péntek

Egyébként simán előfordulhat, hogy két szék közé esek,


mert most hívott a menő olasz egy koncertre. Holnapra. Mi van, szintet léptünk? Az eszem megáll. Miért nem lép már végre valami rendeset? És akkor nem kellene Trevisóba mennem (mondom ezt, miután a zsebemben van a repjegy, pfff). Vagy van ilyen, hogy egy pasas csak szimplán haverkodik egy nővel? Én még ilyennel nem találkoztam. Oké, a gimnáziumi osztálytársaim más tészta, abban az esetben normális. De így, hogy egy moziesemény után elkezdünk találkozgatni, és fél éve csak társalgunk, moziba megyünk, társalgunk, moziba megyünk, világot megváltunk, vacsorázunk, már megnéztünk kétszáz filmet, de ennél több és egyéb nem történik azért szokatlan számomra. Na jó, mindegy, én elugrok Trevisóba, ott legalább tudom mire számíthatok. Hihi.

Bezzeg napi pletykamorzsáit olvashatták a T. olvasók.





PS: most jut eszembe, legutóbb is kaptam tőle ajándékocskát, hát én már tényleg nem tudom, mire véljem. És most végre én is adtam neki ajándékot, most először. A kedvenc könyvemet. Állítólag tetszik neki. Bingó. Mármint bingó volna, ha történne valami frivol. De nem történik. Marha jó. :DDD Röhögök magamon. :DDD



PS2: a könyv nekem is megvan természetesen, de már csak antikváriumban (online) lehet megszerezni, és ezt még a gitáros fiúnak vettem, annak idején, nyáron, mert ő biztos értékelte volna, de már nem volt lehetőség odaadni neki. Így most a menő olasz kapta meg. Ezt még el akartam mesélni, hogy vigyek egy kis árnyalatot a sztoriba.