2020. július 3., péntek

Az olasz rendőrségről

Van egy másik jó élményem is, elmesélem. (Úgy néz ki, jól állnak a csillagok, csupa jó dolog történik, de azért ez nem biztos, mert a cuki olasz tegnap este elkezdett nyígni, hogy fáj a lába. Basszus, vajon ez ugyanaz a szitu, mint az én "gyengélkedő aranyhalammal"?)

Az egyik kollégám kapott egy fizetési felszólítást Olaszországból, miszerint 77 km/h-val suhant 70 km/h helyett március 9-én a Padova-Velence autópályán. Csak az a baj, hogy több vérből is sebzik, nem, több sebből is vérzik a dolog, mivel nem elég, hogy folyó év március 9-én már kizárt dolog volt Olaszországba menni, de a kollégám autója 10 éve ki sem tette a lábát kerekét a Magyarország területéről.

Megírtam a válaszlevelet a rendőrségnek, aztán elkezdtem izgulni (mindenen tudok izgulni). Nagyon ritkán végződik sikerrel egy-egy ilyen olasz rendőrségi ügy. Eleve leráznak, hogy áh, signora, nincs mit tenni, a szabály az szabály, a törvény az törvény, legjobb, ha kicsengetik az összeget, és nem is találkoztunk. Oké, de esetleg fénykép volna a tilosban/rosszul parkolásról? Neeeem, olyat ők nem csinálhatnak, hát a törvény azt nem engedi. Ilyenkor a sértett eldöntheti, hogy mennyire piszkálja az ingerküszöbét a kiszabott összeg. Ezek megtörtént esetek, csak példának okáért mesélem.

A szóban forgó kolléga ezt a békát viszont nem nyelte le, elküldte ajánlott levélben a levelet. Elküldte e-mailben is, hozzávetőlegesen számtalanszor, de arra valahogy urvára nem választak. Az ajánlott levél esetén azonban nem tehettek úgy ezek a fess, jóvágású, snájdik és szexi talján rendőrök*, mintha meg sem történt volna. (Apukám, ennyit pofázni egy ilyen egyszerű ügyről, magam is csodálkozom.) VÁLASZOLTAK! Tudjátok mit? Sűrű elnézést kértek, porszem került a gépezetbe, emberi mulasztás történt, remélik, nem okoztak fejfájást.

Ezt a kollégámat nagyon szeretem, okos és vicces, és egyrészt nagyon örülök, hogy segíthettem neki, másrészt nagyon örülök, hogy ő nagyon örül.

Most mondjátok meg, mik vannak!















*szeretném megtudni, hogy mikor nő már be a fejem lágya és nem csábulok majd el holmi felszíni szépségtől. 47 évesen már mit akarok? Miben reménykedik a tudatallattim? Vagy egyszerűen csak tagadom az idő múlását? Ilyen alapon azt is kijelenthetném, hogy a Föld lapos.




2020. július 2., csütörtök

Gitár és tábortűz

Tegnap este olyan buliban voltam, amilyenben nagyon régen, legalább 200 éve.

Rendben lezajlott a magasikola záróértekezlete (online), majd másnap lezajlott az informális kerti parti is (offline).

Volt gitár, volt tangóharmónika, furulya is, közös éneklés. Mérhetetlenül tudok rajongani az ilyen összejövetelekért. Képzeljetek el egy mesebeli kertet, fent, Budán, a hegyen. Mindenhol kertecskék, mindenhol zöld, semmi kétsávos dugó, semmi sétáló, rohanó emberek. A mesebeli kertben, az óriási diófa alatt már rotyogott a bográcsban a csülökpörkölt. Imádom, amikor megcsap bármilyen bográcsban főtt finomság illata (kivétel a kecskesajt). Tárcsán sült a krumpli, a kis halak és a pácolt hús, közben érkeztek a vendégek, velük a pogácsák, tábulék, padlizsánkrémek, torták, kis süti, nay süti, borok, borok, borok.
Nekem az a fixációm, ha bármilyen meghívásra megyek, olasz sütit kell vinnem*. Vittem is, nem kevesebb, mint a Dolcissima cukrászdából, az autentikus olasz cukiból. Cannolit sicilianit, pasta di mandorlét, sfogliatellét. Csak az a kár, hogy elvesztették az eredeti texturájukat, mire odaértem... kissé túlzás volt a hőmérséklet. Ezen felül volt otthon egy prosecco is, elég menő parafadugóval... ugyanis alig tudták kinyitni a fiúk. Azt mondták, finom volt (szerintem is az volt). Ideje volna megint beszerzőkörútra menni Olaszországba, de idén szerintem elmarad. Szerencsére Zoli főnök már be van sózva, mennünk kellene, csak éppen meló nincs még, így hát garantáltan maradunk itthon. Kár.

Én, amikor gyerek voltam, kórustag voltam Rómában**. Templomokba jártunk énekelni, amikor nem az iskolában kornyikáltunk. Tegnap előjöttek az emlékek, amikor a kollégáim énekeltek. Van nekik saját repertoárjuk, fellépésük is volt (kár, hogy akkor még nem dolgoztam velük, biztos, hogy én is szerettem volna velük énekelni). De milyen repertoár? Énekeltek franciául, angolul, szerbül (állati cuki volt, amikor dal közben mondták "most adja el a lovat", mert a dal arról szól, hogy mindegy mi van, buli, az kell, és ha máshogy nem megy, akkor eladjuk a lovat is, házat is, de buli, az kell). Azon meglepődtem, hogy a bemelegítődal az olasz Lasciatemi cantare volt :). Zavaromban elő kellett venni a dalszöveget a telefonomon, mert lemaradtam és nem tudtam, hol tartanak (furcsán indítottak, vagy nem volt jelen az elmém, nem is tudom, mágnesviharba kerültem, mint a vasórrú bába).

Van ebben a társaságban egy mókamester. Tudjátok, a nagydarab, göndörhajú fiú, aki ha megszólal, garantáltan üt. Mondjuk az énekhangja is figyelemre méltó. Nagyon szeretek ilyen anekdótázó embereket hallgatni, hogy mit mondott a gimnáziumi tanára. Ezek annyira jó életjelenetek.

Jó volt beszélgetni a társasággal, kicsit körvonalazni, hogy ki kicsoda. Jött pár nyugdíjas kolléga is, idősek, és én néztem a házaspárokat, hogy mennyire aranyosak, mennyire egy húron pendülnek. Megható volt.
Van egy kolléganő, aki pont ízlésemnek megfelelően szerény. Beszélget, de nem túl sokat, nem túl keveset, de mindenképpen fogva tartja az ember figyelmét.
Van egy másik kollgéganő, ő is rendkívül kedves: megkérdezi, hogy hogy van az egészségem, és kereken két másodperccel később már a másik oldalán ülővel beszélget. Vagy keresztül rajtam, a mellettem ülővel, egészen más témáról. Az ilyen emberektől régen kiakadtam, ma már magasról nem érdekelnek.

Most látom, címlapon vannak a budapesti szúnyogok. A tegnapi évzáró bulit is a szúnyogok csapták agyon (mi meg a szúnyogokat próbáltuk... agyoncsapni... kevés sikerrel). Irgalmatlan sok vérszívó van, a lábam nem túl elegáns így, hogy ennyi csípés van rajta. Mint valami himlő. 

Most rohannom kell, nem nézem át az elütéseket, holnap is jövök, mert nagyon izgulok (már kifutottunk a kolléganőmmel ruhát venni nekem, meg a bort, a holnapi bulira), és ilyenkor sokat írok. Ki kell magam ventillálni, megmondta a kommentelő. :)




* jó, hát a holnapi buliba magyar bort viszek, nem merek olasz társaságba olasz sütit, olasz bort vinni. Mert azért annyira nem értek én ehhez. Meg azt sem tudom, hányan leszünk. Közel állok a szituhoz, hogy bejelentsem, nem tudok menni, mert... az aranyhalam gyengélkedik, mellette kell lennem ilyen nehéz időkben.

** a minap hallottam a rádióban Sárközy Júliát, MTI római tudósítót, akivel együtt játszottunk az udvaron. Ő nem hiszem, hogy emlékezne rám, de én igen, mert nagyobb volt nálam, és a kislányok felnéznek a nagylányokra.
Neki sikerült, mert eleve olyan családból származik, ahol születéskor eldől a hogyantovább. Nekem meg még csak most kezd leesni a tantusz, hogy hogy kellett volna csinálni. De nem elégedetlenkedem, mert azért ez a tegnapi buli azt mondatja velem: nem éltem hiába, az ilyenekért megéri az élet. Micsoda szép végszó, nem?





2020. június 30., kedd

Pletykavonat (most apjukról)

Impulzusíró vagyok, és most megint van mit ideimpulzálni.

Apjuk tegnap írt whatsappon 16:51-kor, hogy "van egy gondom nem tudom hogy tudok-e jönni majd tájékoztatlak" (vesszők nélkül).

Reggel 6:56-kor még rákérdezett, hogy ugye tudom, hogy szerdán jön?

Nem is ő lenne, ha nem adódott volna már megint valami gebasz.

Arra tippelek, hogy megint elveszítette a személyi igazolványát. Nem először, nem másodszor. Volt egyszer olyan is, hogy jött hozzám, akkor még csak udvarolni, és nagyon valószínűleg a repülőn felejtette a személyijét (miért rakta oda a hálóba? - kérdezhetnétek). Aztán Mo-ról még hazaengedték őt jogosítvánnyal, de legközelebb, amikor jönni akart, Fr.o. nem engedte ki az országból, mondván az nem úti okmány.  Erre csapott egy kis balhét, de én ezt már csak utólag tudtam meg, hogy műsort rendezett, amikor azt mondta (üvöltözte?): BEZZEG MAGYARORSZÁG engedett utazni jogsival. Ez tényleg megtörtént. Persze azóta Mo. egy szarrakás a szemében, de akkoriban, annak idején még szerette.

Vagy az is lehet, hogy A Szerelme nem engedi?

Vagy nincs szabija? Fr.o-ban az embernek összesen 2-3 nap fizetett szabinap jár évente, vagy még annál is kevesebb. Ja, hogy halálosan büszkék rá, hogy bizony ők harcolták ki maguknak 1936-ban, még a dédi is kivonult, mesélte, és lengette a karjait, hogy sza-bit-a-ka-runk, sza-bit-a-ka-runk, hogy legyen egyáltalán olyan, hogy szabadnap, ne csak vasárnap lehessen szusszani (basszuskulcs, azért az kegyetlen lehetett). Kimentek az utcára tüntetni, és addig tüntettek harcolva, vagy harcolva tüntettek, amíg lett. A világ nekik köszönheti, hogy lett - mesélte a dédi. Ehhez képest az én gyerekeim apja mindig ezzel jön, hogy neki nincs (vagy nincs több) szabinapja.
Ehhez képest azt írja az internet, hogy "La loi fixe le nombre de congés payés à 2,5 jours ouvrables par mois de travail effectif chez le même employeur." Ebből a 2,5-et én is értem, akármilyen hülye is vagyok franciából, meg azt is értem, hogy par mois (= havonta). És matematikából is teljsen hülye vagyok, de ez akárhogy nézem, 30 nap/év. Írja is az internet: Cela correspond à 30 jours... Oké, az lehet a baj, hogy ő lépten-nyomon munkahelyet változtat, ezt is tudom. Mindegy, nincs ezen mit rugózni, egyszerűen kezelhetetlen helyzet. (De én hogy keveredhettem bele ilyen helyzetbe?!?! Tök ciki.)

Más tippem nincs.


(update: nem kérdeztem meg tőle, hogy mi az oka, hgoy nem biztos, hogy tud jönni. Nem szeretek vele beszélgetni, ezért. Meg azért sem, mert ha magától nem érezte úgy, hogy illene rendesen tájékoztatnia, akkor mire fel nyomuljak? Meg azért is, mert magától értetődőnek vessem, hogy mindenért lebasz /lehetne ezt szépen is mondani, pl. leteremt/ , én meg már nem vagyok kíváncsi az ilyenre.)


(upupdate: rákérdeztem, hogy mi az ábra. Elvileg tud jönni.)


(upupupdate: mégsem hétfőn utazik vissza, hanem inkább vasárnap. Nem tudom, nem értem mi ez a sűrű jövök/nem jövök/máskor jövök.)

2020. június 29., hétfő

Pletyka, pletyka hátán...

Most meg kiderült,  hogy a gyerekeim apjának a járatát átrakták szerdára (eredetileg pénteken kellett volna jönnie). Tehát, szerdán a gyerekek már teremjenek Budapesten (most vidéken üdülnek a szüleimnél), igen ám, de én szerdán a magasiskola évzáró bulijába vagyok hivatalos, amit semmi pénzért nem hagynék ki a világon, ráadásul kerti parti lesz.
Pénteken is lelépek, mert feladat van (tudjátok, a vacsora). Apjuk majd látja, hogy itt zajlik az élet, nincs megállás... Ez az ember mennyit csesztetett engem annak idején bezzegországban, egek, szegényt nehezen viselem, amikor feltörnek az emlékek.

Hétfőn már indulnak a gyerekek az első táborba, izgultam, hogy hátha azt a  járatot is átrakták másik időpontra, de szerencsére hétfőn reggel 6-kor már el is repül a csodálatos Párizsba, vissza, az igaz szerelméhez, mert ugye midnannyian tudjuk itt, hogy én csak egy gyengén muzsikáló amőba vagyok* a földgolyóbison. (Nem a játék, hanem az egysejtű.)







*válogatott káromkodások, például faszkalap, féreg, hasonlók


Pletykarovat folyt.köv.



(Ajjaj, most** hívott meg egy vacsorára egy barátjához, aki nem kevesebb, mint festő. Nem szobát. /Most kicsit izgulok, hogy nehogy olyan olvasson, aki dekódolja nemcsak azt, hogy melyik utca hány számban lakom, de azt is, hogy kikről fecsegek. Meryllina, csak csipkelődöm, remélem, tudod :) /.

Voltam már egy kiállításán, állati klassz festményei vannak*, pontosan én is ilyen nagyszabású művész szerettem volna lenni 16 éves koromban, de a szüleim azt mondták, lófisz kisfiam, mi ez merengő allűr? Szépen érettségizz le és szerezz rendes szakmát, aztán irány dolgozni - mondták, és én ma már értem őket, a szüleimet, igazuk volt, de azért akkoriban elég rosszul esett, amikor a kollégájuk szintén festőművész gyerekének több kiállítására elzarándokoltak, és utána áradoztak róla. Neki lehetett, nekem nem /mármint a kolléga gyerekének, aki a mai napig jó barátnőm, mondhatni gyerekkori barátnőm/. Miért? Neki miért lehetett? Mindegy. Elmúlt. A talán volt, talán sosem volt tehetség is mindegy ma már.

Vissza a kályhához: én nem tudom, hogy mi ez. Elmeséli nekem a nőket, akikkel járt, még a szerelmét is megemlíti, és akkor engem visz ilyen vacsikra. Nincs a városban valami jobb vacsorapartner? Mi ez az egész? Én nem tudom. Én nem értem. Én nem tudok ennyire sokrétűen társalogni, én nem vagyok ennyire szimpatikus, hogy engem vigyen. Mi az istenért engem hívott. Vagy a többiek (többi nő a telefonregiszterében) éppen nem értnek rá aznap este, ezért hívott engem? Aha, ez lehet az indok.
Ezen felül még itt lebeg a további probléma: mit vegyek fel, nem tudok beszélni, kövér vagyok. De tudjátok mit? Adom önmagam, elmegyek a kis csúnya ruháimban, amik túl kicsik rám, igyekszem minél kevesebb halálciki fiszfaszságot kiejteni a számon, és majd arra utazom, hogy megússzam aznap este. Apropó, olvastátok Marcello d'Orta Én reméljük megúszom c. könyvét?)




*és legszívsebben vennék is egyet, sőt, mindenkinek vennék

** frissítés: most realizálom, ezt már szombat óta írom, csak nem tudtam befejezni

2020. június 26., péntek

Titokban mégis jó lenne, ha a titkos ember úgy döntene, hogy legyen köztünk valamiféle dolog a mozin, ajándékocskákon, evészeten kívül.

Vajon helyes-e beállni a sorba a 300. helyre? - töprengek magamban.



Mango lassi

Van munka. Nincs kedv. A szokásos forgatókönyv zajlik, beszélnek a kollégáim, nem tudok koncentrálni. Az idő csak megy, csak megy. Gondoltam egyet, jövök, mesélek, írni akkor is tudok, ha beszélnek körülöttem. De dolgozni miért nem tudok úgy? Passz. Rejtély.

Tegnap voltunk a helyi (mikrokerületi) nepáli kis szutykosnál Őzgida barátnőmmel. Felhívott, hogy mizumizu, hogy vagyok és mit csinálok, én pedig éppen unottan gyalogoltam hazafelé, mondta, hogy unatkozzunk együtt. Erre fel én a távolban megláttam ezt a mi kis kedvenc szutykos éttermünket (mert picit koszosnak tűnik, kopottasnak, viszosvászon terítővel, de mi így szeretjük), mondtam, hogy napok óta éhes vagyok, menjünk oda, már piszkosul régen voltunk.
Nagyon szeretjük ezt a nepáli vendéglőt (szinte indiai, nem sok különbség lehet a kettő között, ha jól érzem). Tegnap összesen ketten voltunk az étteremben, vírus előtt általában tömve volt. Én vegetáriánus tikka masalat ettem, amiben sajt volt (remélem, jak, az olyan különös tehén szerintem). A héten az első állati eredetű étel, amit ettem. Most ittam életemben először mango lassit is, meg kell mondanom, elég finom, szinte desszert.

A végén kiültünk a kis térre levegőzni. Tömve volt. A vírusnak nyoma sem látszott.

2020. június 24., szerda

és semmi

kezdem a végéről. nem volt semmi. 

jó volt vele találkozni, sokat dumáltunk, okosan ettünk (téntahalkarika, bébikoktélrák, egyéb tengeri biszbasz divatosan prezentálva), aztán hazakísért (valahogy úgy sétált, hogy egyyszer csak hazakísért), és én nem hívtam be. tudod miért? soha nem találnád ki (kapaszkodj, most jön a szokásos bezzeges csetlés-botlás): azért nem, mert pontosan a házam kapujával szembeni épületben lakik az ex nője. érted? :DDDD az én szomszédom az ő nője volt. mesélte már régebben is, amikor hazakísért, hogy "itt lakik egy barátnőm", de azt nem, hgoy "OLYAN" bénő. most nyugodtan mondhatnátok, hogy bazz bezz, már megen' mit ittál, mit szíttál? már megen' mi ez a kicsavarodott história??? ilyen nincs az életben. ilyet nem ír a sorskönyv, de még az álmoskönyv sem. maximum egy elrugaszkodott romantikus filmben lehet ilyesmi. nem ilyen, hanem ilyesmi. 
és csak mesélt és mesélt a nőről. és még egy másik nőről is (emeljük a körülményességet négyzetre, vagy köbre, mit szórakozunk). és nekem ezen a ponton elment a kedvem az egésztől (jó, hát meg sem tudott jönni a kedv), hirtelen nem volt kedvem a lista végére beállni 300. lehetőségnek. túl komplikált és túl unalmas a 300. helyezés. de azért szórakoztató volt a szerelmi életét hallgatni. és remélem, még mesél majd a nőiről, mert tényleg jókat nevetek rajta és lehet csipkelődni is, odamondogatni, hogy nem érzed magad esetleg gazembernek? 
azért nem akarom őt bántani. én sem vagyok hímesebb tojás. én is esetlenkedtem már életemben 299-szer. 
mindenesetre ennél több pletykát nem meslélek, mert nem szeretnék részletekbe belemenni, hátha olvassa az ex nője (ezt csak azért képzeltem ide, mert ezek szerint tényleg tisztára kicsi a világ, basszus, hát Bp nem kicsi város, erre tessék, egy utcában, apukám, állati!) és akkor ő most itt picsogna, hogy brühühü.  ne picsogj te kis fiatal lány! nincs miért, nem történt semmi, tőlem aztán viheted a fickót, ha még ilyen szerelmes vagy belé, majd 47 éves korodra te is rájössz, hogy miféle a Passzátszél*. 

azért mesélt másról is, az is tök érdekes volt. 

természetesen egyáltalán nem biztos, hogy ő akarna tőlem valamit. ez egyáltalán nem derült ki. még mindig nem. de akkor miért adott könyvecskét ajándékba, miért mentünk meglehetősen szimpatikus helyre vicsivacsizni, miért jött el a kapumig??? miért és miért és miért??? 







* szólalt meg bezzeg, a világcsalódottja



2020. június 23., kedd

Lilaliba


Most meg elkezdtem majrézni, mert megint enni kell menni, de nem tudom milyen rongyot vegyek fel, a körmeim sem frissen festettek (azaz látható lenövés látható), a hajamat mondjuk még tudom korrigálni, de a maradék 6 kg-t hogy dobom le estig? És azt még nem is meséltem, hogy pár hete tüsszentettem egyet, miközben a szempillámat pödörítettem, erre kitépődött egy kazal értékes szempilla. Még nem nőtt ki, ezért ott is trükközni kell. 

Ezek ilyen elengedhetetlen és létfontosságú dolgok, tisztában vagyok vele. 

Az egészben az az elegáns, hogy magamban, de néha másokkal is, nagyon jól és intenzíven tudom fikázni ezeket a témákat. Forgatom a szemeimet és magamban mondom, te, ez mekkora egy hülye, felszínes piha. Üres locsogásnak tartom, amikor valaki csak arról tud napokig beszélni, hogy (példuál) jaj, jajjaj, ajjajaj, túl rövidre vágta a fodrász a göndör hajamat, nem tudok megbarátkozni vele, mi lesz így velem?!?!? (Ez egy instagramlány, ne aggódjatok.) Közben meg tessék, én sem vagyok különb. Hamut a fejemre. 

És miközben ezeket a sorokat írom, párhuzamosan futnak a gondolatok a fejemben, hogy oké, de nekem ő nem igazán tetszik. Akkor meg mit nyávogok? Nincs min izgulni, mert 1.) nem tetszik; 2.) én sem tetszem neki. Ha tetszenék neki, akkor már történt volna valami. De nem történt. 
Hála az égnek, mert így legalább azt veszek fel, amit akarok, hiszen úgysem tetszem neki. Csak érteném, hogy miért nem a többi nőismerősével csapja el az idejét. De nem értem. 

Kapaszkodjatok meg. Meséltem már, hogy voltam jósnőnél? (Sajnos nem emlékszem, hogy meséltem-e. Most mehetnék visszaolvasni, hogy ne írjam meg, ha már megírtam volna... oké, megyek, csekkolom, pillanat... itt vagyok, elvileg nem meséltem róla.)
Szóal'... voltam valódi jósnőnél. Oké, azért mégsem olyan nagy ugrás a mélybe, mert a kisfiam ovis csoporttársának az anyja praktizál jövőbelátóként. Persze nem ő maga, hanem a kártyái, meg a horrorpók (hát hiszen a horosz és a kóp sem jelent semmit, ellenben a horrorral és a pókkal), meg ilyesmik. 
Kiderült, hogy nem fogok meghalni, ellenben vár még rám a nagybetűs Szelerem és a nagybetűs Férfi. Na? Mit szóltok? Állati, nem? Úgy kezdődött, hogy ki kellett húzni a pakliból mittomén mennyi kártyát, tetszőlegesen. Erre rögtön kijött a kaszás. Megláttam, és majdnem szörnyet haltam ott a helyszínen. Mert nem elég, hogy kaszás volt, de egy csecsemőt tartott a kezében. Magamban szitkozódtam, "válogatottkáromkodások, te a gyerekeimhez nem nyúlsz", gondoltam magamban. De mondta az ovis csop.társ anyja, hogy fékezzem vissza a habzást, ne hüledezzek előre, ez nem az, aminek látszik. Csak azt jelentette, hogy vége, lezártam egy fontos kapcsolatot, mégpedig a gyerekeim apjával. Erre én libabőrös lettem, majdnem sírtam (úgy kellett visszafogni magam... ultra gáz. Mert tudom, hogy vége, persze, hogy tudom, csak mégis, azért szarul esik, hogy így jártam, de mit vártam, hát mitől lehetett volna másképp, ha mind a ketten eleve defektesek vagyunk? De azért ő jobban. Áh, mindegy, vissza a főtémához), szóval lezártam. Mentünk tovább. Dóra meghökkent. Erre én is meghökkentem. Ott néztünk egymásra, meg a kártyákra, ő értette, én nem. Azt mondta, kimondja, túl egyértelmű: itt bizony hamarosan megjelenik a szelerem. Erre kipukkant belőlem a nevetés (de szerencsére nem fröcsögős nevetés volt). Ez nem volt valami kedves tőlem, mert amíg az imént még picsogtam, hogy ajajajaj, milyen szomorú dolog, hogy a gyerekeim apja ekkora segg, most meg kiröhögöm szegény Dórát, hogy ilyen balgaságokat dumál itt nekem, hogy szerelem. Ja, azt még hozzáteszem, annyira mi nem voltunk jóban, hogy Dóra tudhatta volna, hogy mi a státuszom: van férj/nincs férj, mert amikor még ovisok voltak a gyerekek, akkor a gyerekek apja még meg-megjelent évente fixen akár háromszor is, és még ovis ünnepségen is volt, tehát úgy tűnhetett, mintha volna rendes apjuk. 
Szóval, kimondta, itt hamarosan valaki kopogtatni fog és már ismerem is. Tehát nem tinderboy lesz. 
De én mondtam Dórának, hogy alapvetően nem erre vagyok kíváncsi, hanem, hogy ez a szkl.mltx. alakul-e majd tovább, vagy megáll itt, így, ahogy most van. Azt mondta, hogy ezzel kapcsolatban semmit, de semmmmmmit nem üzennek a kártyák és a csillagok. Egészséget lát. Már csak azt kell eldöntenem, hogy merre billenjen a mérleg nyelve: hinni vagy nem hinni?

Csak ezt akartam elmesélni. Most megyek, izgulok tovább. 



2020. június 22., hétfő

Egy jó és egy rossz


A lapos: 

szombaton, miután kisült az agyam attól, hogy a gyerekek mennyit nyomkodják a telefont, gondoltam egyet és elvittem őket biciklizni. Elindultunk jobbra, de gyorsan kiderült, hogy minden átalakult a körnéyken, ezért már nem ismerem eléggé a terepet a szüleim falujában, ami az én falum is, hiszen legalább 10 évet éltem ott, ezért elindultunk balra is, lementünk a tópartra, de nem akartam túlságosan messzire menni, mert ott túl homokos a terep, és a múltkor is eltaknyoltam, mert a homoksziget lefékezte a biciklit. Újraterveztem az útvonalat, felhívtam az unokatesómat, hogy eljöhet-e velünk a kislánya. Így már négy gyerekkel bicajoztam. A tesóm kisfia is velünk volt. Addig-addig, míg kikötöttünk a szomszéd faluban, így összesen több, mint 9 km-t tekertünk, ami nem sok, de ha beleszámítom azt a pár emelkedőt, akkor már nem rossz teljesítmény. A tesóm kisfia (6 éveske) és én néha leszálltunk a bicikliről, mert nem bírtuk szuflával, a többiek simán vették az akadályt. Vadregényes terepen is mentünk, erdőben. A gyerekek cukik voltak, be voltak tojva, hogy elveszünk (én hajlamos vagyok erre és ők ezt tudják is), meg a medve, farkas, rém lehetőségétől is majréztak. Ez volt a hétvége legjobb része, mármint a bicajozás.

A lélektépő:

nem hétvégén volt, hanem csütörtökön. Én egész nap csak sírtam. Meghalt Benedek Tibor. Én nem ismertem őt személyesen, de mégis van egy kapcsolódási pontunk. Epres Panni is akkor "lakott" a klinikán, amikor én. Mindketten a kislányainkat vártuk. Benedek Tibor pedig jött a kisfiukkal kézenfogva, és hozta Panninak a görögdinnyét. 11 éve történt, mégis tisztán emlékszem rá. 
Ülünk Pannival, aki nemcsak szép, de kedves is, bájos és szimpatikus és még sokan mások, akik szintén kedvesek és bájosak vagyunk... ülünk a folyosón, várunk, egész nap csak várunk, beszélgetünk, egész nap csak beszélgetünk (na jó, plusz vizit, nst, ultrahang stb., ami ilyenkor szokott lenni) a többi terhestárssal, hogy elüssük az időt. Egyikük éppen meséli, hogy hogy történt a szülése. Rá is tisztán emlékszem, ikreket várt, elfolyt a magzatvíze, de mire odaért a nővér, már vészhelyzet alakult ki, rohanni kellett, tolták a műtőbe, hajnalodott, hosszában császározták, altatással, mi meg csak pislogtunk, hogy húha, ez kemény lehetett. Egyszer csak megérkezik Tibor a kisfiukkal, kezében egy görögdinnyével.
Nagyon csípem az ilyen embereket, akik nagyot alkottak, de mégis szerények maradtak. Semmi hivalkodás. Csak nemes elegancia.

A másik pedig, hogy a kislányom "elballagott" az ált.isk. negyedik osztályából. Ez, hogy el kellett búcsúznunk az osztályfőnökétől rémesen megríkatott. Napok óta nyomasztott, hogy el kell válnunk tőle.
Amikor az osztályfőnök az évzárón mondta a búcsúszöveget, egyszer csak azt hallom, "bezzeg, nem nézhetek rád, mert én is sírni kezdek", és sírt. Pedig úgy igazítottam a hajam, hogy ne látszódjon, (jaj, most is potyognak). Komolyan, nem is tudom, kihez hasonlítsam őt. Talán Mary Poppinshoz. Vagy a Matilda c. mese tanárnőjére. De a tanárbácsiját (nem szeretem bácsizni) is nagyon szeretem. Aki úgy tanít, hogy a lányom, aki nem túl erős matematikából (mondhatni úgy is, hogy rossz), nem utálja a számtant, sőt, négyese lett. 
Én egész nap itattam az egereket, nem volt valami könnyű nap. 

A ballagás után elmentünk az osztállyal, és csaptunk egy "bankettet", mert nemcsak a tanári kar volt szuperjó, hanem mi szülők is nagyon jól összejöttünk az évek során. Elmentünk a Grundra. Eredetileg a Margit-szigeten kellett volna záróbulit tartani, mert ott tartottuk a nulladik napot (D-day), de az időjárás miatt nem oda mentünk, plusz aznap este ott tartottak megemlékezést Benedek Tibornak. 
A Grund fedett, a gyerekek elmentek játszani, mi szülők pedig békében tudtunk traccsolni a tanárokkal.

Másnap elhoztam a kislányomat a munkahelyemre, ahol mindenki elképedt, hogy milyen magas. Nem sok centi van már köztünk. 
A munkaidő végén elugrottunk Ikeázni egyet, már nagyon régen voltunk. Még ettünk is, igazi lányos napot csaptunk magunknak. A jó bizonyítványért három plüssmalacot kért ajándékba. Három. Plüss. Malacot. 10 éves. Szerencséjére valóban játszik velük, varrt mindháromnak ruhát saját kezűleg. 

Most más nem jut eszembe.



2020. június 16., kedd

Napi bölcselet: minden jó, ha a vége jó

Mindig akkor írok, amikor valami nagyon jó, vagy amikor nagyon rossz. Vagy amikor nagyon lapos, de azon utólag csodálkozom is, hogy mi értelme volt megírni? 

Ma az történt, hogy megjavult az autóm. Ami nem az enyém, de enyém lett az évek során, mert a tesómnak már nem kell. Azért kinek van ilyen tesója, aki autót ad ajándékba?

Igen ám, de amikor támad a szklerózsa, én nem tudok vezetni, mert se kezem, se lábam. Az meg veszélyes volna mindenkire nézve, ha autóba ülnék. Én nem akarok bajba kerülni, hogy például nekimegyek valaminek, ne adj óristen valakinek. Így hát az autó február óta nem gurult egy millimétert sem, csak állt és foglalta az utcában a parkolóhelyet. Szóval, állt, állt, csak állt az autó. A kereke teljesen aszfaltig lelapult már, annyit állt (meg eleve valamiért mindig lelapult, én meg mindig felfújtam valami benzinkúton). Aztán egyszer csak, amikor már jól voltam, túl a vércseréken (már március közepe volt, akkor indult a vírusmizéria), szóltam a tesómnak, hogy segítsen felpumpálni a kereket. Fel is pumpálta, aztán megpróbáltuk beindítani... és semmi. Meg sem mukkant. Megpróbálta bebikázni. Semmi. Vett bele egy új akkumulátort, mondván annyira régi az autó, hogy ilyenkor ezen egyrészt ne csodálkozzon senki, másrészt megérdemel némi ráncfelvarrást. Az autó. Mondjuk én is, de nem szarkalábak felvarrását, mert azok szépen ki vannak tömve természetes és saját önnön párnáimmal, brrr, legyen inkább egy hasplasztika, ha már választani kell. Vissza az autóhoz. Kapott hát új akksit (kb. április volt már). Meg sem mozdult. De legalább a világítás a tudjátokmin.. hogyhívják... tudjátok.... a monitoron... műszerfalon kigyulladt, már ennek is örültünk. Persze annak nem, hogy nem mozdult meg. De semennyire nem. Híre terjedt a helyzetnek a munkahelyemen, a sok férfi hirtelen mind segíteni próbált. Szóban. Köszi. Egyikük azonban nem csupán szóban, hanem valóban is megnézte az autót, mondván ért hozzá. Közölte, hogy ez bizony immobilizer probléma, tehát el kell vinni szerelőhöz, trailerrel, ami 80 ezer forint karácsonykor - így mondta (na bzz, ennyi pénz nincs a világon, gondoltam magamban), aztán hazament a kolléga. A kolléganőm férje autószerelő, ő is azt mondta látatlanban, hogy immobilizer, és 100-150 ezer forintra számítsak. (Miiii???? 85 ezer trailer meg még a szerelés 100 ezer vagy még több? Itt már kimondtam, hogy basszameg.) Aztán gondoltam egyet, és rágugliztam, találtam is egy instant immobilizer szerelőt (mi a tököm az az immobilizer?!?!?), másnap ki is jött, szerelte vagy fél óráig, mindenféle mobilmonitort rácsatlakoztatott az autóra, meg mittomén még miket csinált, és az autó meg sem moccant. Ez 25 ezer pénzbe került. A semmi. Ez a pasas is azt  mondta, kössem fel a gatyámat, vagy adjam el a picsbe a bontónak. Aztán innentől fogva nem izgultam, elengedtem az ügyet. 
Az autóflottás kolléganő megkérdezte az autóbontós emberét, hogy mennyiért venné meg. Ekkor már trágyaként aposztrofálták az autómat, nem a kolléganőm, hanem a férfiak (ami amúgy egy nagyon szép autó, csak régi, meg a visszapillantó borítását letörte valaki, meg a felnik tisztára csúnyák, de ki szoktam porszívózva, meg le is szoktam mosni olykor, szóval... még, hogy trágya?!?!?! pfff. Szóval már azt vizionálták, hogy koránál fogva ez bizony megy a kukába, jó lesz alkatrésznek. 14 éves.)
Aztán a kistesóm fogta magát, elhúzta madzagon egy haverjával vidékre, egy autószerelőhöz. (Azt mondta, nem kicsit kurvaaanyáztak a nyóckerben, amikor elszakadt a vontatómadzag és némi dugó alakult ki a körúton, ajjajaj, hát na, nomen est omen vagy mi.) 
Ma felhívott a tesóm, és tádááááám, örömhír, megjavult a kocsi, az autószerelő meg tudta csinálni. A tesóm nem akarja elárulni, hogy mennyibe került, de 100 ezer alatt volt. Állítólag. Nem az immobilizer volt a probléma, de nem tudom mi, mert nem értek hozzá. Nem akarja, hogy kifizessem neki. Kinek van ilyen jó kistesója? Persze én ragaszkodom hozzá, mert hát neki is van családja. 

Én mondjuk szeretek vonatozni meg békávézni, nem zavar, hogy olyan, amilyen (a vonat egészen szép, a négyes metró is, a villamos is szép, csak tiszta fertő), de néha, amikor iskolába kell menni és zuhog az eső, jól esik beülni és nem megázni, mint ma. Ma dézsából öntötték, amikor 6:45-kor elindultam itthonról. Késve. Izgultam is, hogy a főnök, aki lent dohányzik a bejáratnál meglát, hogy már megint kések, de szerencsére ma csak 7 percet, és pont nem volt lent, hogy ellenőrizze a nem pontosan érkezőket.
Persze az is jól esik, hogy ennyi hónapon át egy kanyi benzint nem kellett beletölteni az autóba, tiszta spórolás. 

Most még gyorsan megcsináltatja a szervókormányt is a tesóm, ha már kéznél van, mert sajnos jó ideje csak úgy tudtam vele parkolni, mintha zsiguli volna, irtó nehéz. Meg akkor már valami kerekeket is veszek rá (mármint a tesóm intézi, én meg majd kifizetem neki, mert én nem értek hozzá, hogy milyet kell venni és hol. Engem simán rá tudnának beszélni valami Maserati kerékre, jóleszaz alapon.)


2020. június 14., vasárnap

ó ió ció áció káció akáció vakáció

Idén is eljött a vakáció, mint tavaly is. A különbséget zongorázni lehet. 

Tavaly, amikor a munkahelyemről hazaértem, csak feküdtem a kanapén két héten át és a plafont bámultam. Esetleg aludtam. Annyira fáradt voltam, hogy többre nem voltam képes. 

Ma, amikor hazaértem, azonnal bedobtam egy mosást, utána pedig nekiálltam a konyhát kitakarítani, mert szombaton ordenáré kupit hagytunk. Még a pókhálót is leszedtem, a hűtőt is ki-, és lemostam, a sütőt is. 

Van még mit takarítani. Hála az égnek, a fürdőszoba nem olyan trágya, mint a lakás többi része. De a többi sajnos vállalhatatlan. Egyelőre. Most úgy érzem, menni fog, meg tudom csinálni. Tavaly augusztus 30-án sem volt igazi erőm. Nem is lett tökéletes a rend és a tisztaság. Azért hiába pöffeszkedek, hogy én hippi vagyok és úgy jó, ahogy van, az ember (én) nem élhet egy szemétdomb közepén, pláne, ha gyerekei vannak.  

Csak azt akartam elmesélni, hogy tavaly már nyár elején lehetett érezni, hogy valami nem jó, csak éppen azt hittem, hogy szimplán lusta vagyok és nyafogok. 

(Kicsit visszatekertem, megnéztem, mit írtam tavaly ilyenkor. Basszus, mostam. Ha másra nincs is, de legalább mosni midig van erőm.)

Egyébként hezitáltam, hogy mivel nyissam meg az idei vakációt. Ezek közül lehetett választani: 

1) elmegyek bicajozni egyet, nem érdekel, hogy esik az eső.
2) olvasom a könyvem
3) tádám, lett nekem is netflixem, hála a tesóm feleségének, aki befizetett engem is, így sorozatozhatnék
4) takarítok

A legunalmasabb győzött. De akárhogy nézem, erre is szükség van (sőt, még az is lehet, hogy végre kifestem a lakást), kinek van kedve a retek közepén olvasgatni? Vagy úgy hazaérni a bicajozásból, hogy itthon bozótvágóval kell bejutni a lakásba.

2020. június 10., szerda

Ma már nem írok többet

Még ezt elmesélem, aztán megyek. 

Ma este, úgy 11 óra körül küldött egy fotót az olasz ember (jó, de melyik? - kérdezhetnétek, Aki itt él Budapesten), mégpedig két könyv fotóját. Aztán odaírta, a kettő közül egy a tiéd. 

Elsőre nem értettem. Mi ez? Ki ez? Miért ajándék már megint?

A testvére író (rendes, igazi, hivatalos), sokat mesél róla. A testvére írt egy naplót a pandémiáról, A téma adta magát. Kíváncsi vagyok. 

Micsoda kiváló társaság. Mennyire kicsi vagyok én ehhez. 

2020. június 9., kedd

Az aranyos instagram

A játszótéren volt két fotótéma, az egyiket ki is raktam az instára. 

Érdekes dolog ez az instagram. Zárt fiókkal machinálok, így csak és max 35 ismerősöm látja a storykat. 

Én meg tudom, hogy a kb. 35 emberből fix 2 sekélyes alak, 3 rosszindulatú, kukkoló, a többiek aranyosak. 

Gondoltam, hogy letiltom őket (nem az aranyosakat), de túlzottan nem érdekelnek, hagyom, ha önszántukból akarnak megpukkadni vagy fikázni (szigorúan a hátam mögött), hát rajta, felőlem aztán nyugodtan. Mert olyanok ők, tudom. Néhányszor már kimutatták a foguk fehérjét... nem valami nagy furfangosok.

Megmondták, hogy esni fog

Szóval...

Ma a Múziumban voltunk, a gyerekek játszottak, mi Annával kvaterkáztunk (nem ittunk, hanem dumcsiztunk, mer' hát ezt is, azt is jelenti), még pikniknek valót is vittem, hogy ne kelljen rohanni bisztrózni (a gyerekek mindig éhesek, én meg már unom, hogy mindig valami evős helyen kötünk ki... nem túl gazdaságos, és nem is illik az én sóherságomhoz állandóan "bisztrózni"), mikor is dörrent egy visszafogottat az égbolt, és gondolatban pontosan kettőig számoltunk, amikor Annára esett egy kövér esőcsepp, aztán gondolatban még kettőig elszámoltunk és paff, leszakadt az ég.

Futottunk a legközelebbi kapubeálló alá. Többedmagunkkal. A gyerekeink meg annyira élvezték az esőt, hogy előre-hátra futkároztak, kitárták a karukat, a fejüket hátra hajtották és hagyták, hogymegázzanak. Először kértük, hogy ne legyenek vizesek (na ja!), de már látszott, hogy teljesen mindegy, falra hányt borsó, ők megkergülve futkostak tovább. Már 20 perce álltunk a kapu alatt, már fáztunk is, hát még csurig ázott pólókkal a gyerekek, egyszer csak fogtuk magunkat és elindultunk haza. Csitulni látszott, de természetesen újra nekiállt dézsából ömleni. Már teljesen mindegy volt, inkább haladtunk, egészen hazáig. 

Jó ez a Pál utcai fiúk ihletésű játszótér. Igaz, sokan voltak, de jó volt. 

Piszkozat

Én annyira szeretek itt lakni, Budapesten. (Szoktam gondolkodni azon, hogy vajon milyen lehet a budai életérzés. Budán lakni kell, Pesten szórakozni, mondják. Vajon tudnék asszimilálódni, mint nem Budára született ember? Vannak szimpatikus kerületek, sarkok, ahol szívesen élnék, de az ismerőseim budai urizálása nem annyira szimpatikus. Még a barátaim is minden áldott alkalommal valahogy tudtomra adják, hogy Buda, az valami. Igazából nem zavar, csak csodálkozom, hogy ezt miért kell mindig tudtára adni mindenkinek (vagy csak nekem). De nem debil barátokról, ismerősökről beszélek ám, van köztük magasan kvalifikált figura is, meg persze nem magasan kvalifikált is. Van köztük magasiskola igazgatója, grófkisasszon is, műfordító, orvos, jogász (naná), mittomén még milyen illusztris társaságok... most meg úgy tűnhet, hogy fel akarok vágni az ismerősökkel. Akar a hóhér. Csak arra akarok kilyukadni, hogy nekem (úgy értem, nekem!) a budai ismerőseimnek (meg barátaimnak) pontosan a 90% hányada (vagy 98%) bizony kényszeresen közli, hogy Budán... bármiről legyen is szó, akkor is Budán. Vagy ebből most azt lehet leszűrni, hogy kisebbségi érzésem van? Aki ennyi budázást hallott, persze, hogy szorong, mert ő nem budai. Csak szeretne lenni, de nem tud. :D Mert az nyilvánvaló, hogy a pesti kerületek alattvalóbbak. Jó, hát engem sem Matyón hímeztek, én meg a XXXVIII. kerület hallatán fintorgok, illetve nem tudom elképzelni, hogy abban mi a jó, olyan urva messze lakni. Tudom, hogy ott több a zöld és több a finom levegő, de ettől még nem értem. 

Ez aztán a fontos poszt, mondhatom! Majdnem olyan fontos témát érintek vele, mint az előzőben a tevével. Láthatóan szárnyalok. :D

Na jó, ez megy piszkozatba. Túl vékony a jég, a végén kapok a fejemre, hogy micsoda faragatlan tuskó vagyok. Pedig tudnám tovább fokozni a feszültséget ezzel a témával. 

Alapvetően a mai nagy esőzésről akartam írni, erre tessék... mi lett belőle. 

2020. június 7., vasárnap

A teve a sivatagban

3:30, éjjel, még nem pirkad.

Nem tudok aludni. Kiolvastam az internetet. Nem volt mit tenni, beültem a mozira, A filmre. Már este meg akartam nézni, de kipurcantam, muszáj volt aludni menni. 

Még el sem indult a film, máris muszáj volt googlezni, mert az egyik filmkészítőnek marha jó a "logója", ami nem logó, csak nem tudom minek nevezzem az üvöltő oroszlánt a tudjátokmelyik filmstudió elején... 

Egy teve átmegy a tű fokán. Hát nem óriási?


Aztán megnéztem, milyen filmeket gyártott. Nem rossz! Kecsegtető. 

2020. június 3., szerda

A menzagate

Még az is lehet, hogy olykor érdemes megmozgatni a vizeket, hogy elinduljon a lavina (asszem nem pontosan idézek).


A kanócot én gyújtottam be (nem öntömjénezni akarom magam, de azért na, ami igaz, az igaz... Évekig aludtunk tátott szájjal, bambán és nem forrongtunk a szarkaja ellen... És tudom, hogy sokszor kifejezem nemtetszésemet bezzegország felé/ellen, de ezt a forradalmaskodást, a hitet, hogy igenis fel kell emelni a hangunkat, kezünket, azt onnan hoztam, ez tény, és nem feledem, a magyar-francia dédmama 90+ évesen is ment tüntetni), az érdem oroszlánrésze azonban nem az enyém. Ahhoz két jogi doktor apu kellett (én olyan tűpontosan, hivatalosan, jogi passzusokat behivatkozva nem tudok fogalmazni), 4-5 mérges anyu, (akiket egy messenger üzenettel magam mellé állítottam... megvan még az első rémkaja fotója). és a tanári kar finnyogása is. Ugyanis nemcsak az én gyerekeim tiltakoztak a menza ellen.

Persze még nincs vége, de azért ezen már látszik, hogy foglalkoztak az üggyel. 

Anna, a palindróma

Van itt valahol piszkozatban egy olyan bejegyzés(kezdemény), ami arról szólt (volna), hogy kivel szeretnék mindenáron találkozni, amint kitehetjük a lábunkat a karanténból. 

Anna. A kislányom egyik régvolt ovis csoporttárának az anyja. Nagyon bírom őt.

Az elején, amikor még csak látásból ismertük egymást, nem nagyon csíptem őt, mert távolságtartó volt, szinte miss. De mégis, a szememet vonzotta, mert furcsa, színes ruhákban járt. Nem hippi, hanem elegáns színes ruhákban. 

Aztán valami szülinapon elkezdtünk társalogni és tádám, most itt tartunk, hogy egészen jó haverok vagyunk. Felnézek rá, szeretem a tanácsait, mert bölcs és igazságos. 

Nem mellesleg különös ember is Anna, érdekes a szakmája, érdekes a hobbija is. Igen ám, de most se munka, se hobbi, hála a vírusnak. Kicsit összezuhant ő is. Ki nem? 

Ma mentünk átvenni a macaronos Dodóhoz a nyereményt, a kislányomnak a könyvet. Ahogy a sarokhoz értünk, felhívtam, hogy helló Anna, mi megyünk a Bazilikához, jöttök? És jöttek. 

A kölkök ettek két-két macaront. Mi anyuk nem, egyrészt, mert az ára kicsit pofátlanka a macaronnak, másrészt kövérek vagyunk, nincs mit szépíteni. Neki is betett a karantén. Francba. Megállapítottuk, hogy már megen' fogyókúrázunk, mert muszáj. 

Beültünk volna a Fröccsteraszra úriasszonyosat játszani, de felháborodtunk, hogy zsetont adnak a visszaváltós pohárért, ami oké, hogy bevett szokás, de 900 forintnyi zsetonnal mit kezdjek? Átmentünk hát az akváriumba, ott rendes üvegből vannak a poharak. Minden jó volt, mígnem 2 perc múlva a gyerekek közölték, hogy rögvest éhen halnak. Adtunk hát pénzt nekik, hogy menjenek fel a Digóba, vegyenek maguknak egy margheritát (azt is elmondtuk nekik, hogy kérjék úgy, hogy hárman tudják megenni). Én annyira bírom, hogy ezek a gyerekek nem ilyen beszari alakok, mint én voltam az ő korukban. Mert mennek, köszönnek, kérnek, kivárják, mint a felnőttek. 
Persze a biztonsági őrök nem engedték őket oda hozzánk, mert mi lent ültünk, oda meg nem lehet vinni fenti kaját.  Így hát felmentünk mi, nyanyák. 

Aztán megint visszamentünk a játszótérre, mert annyira jól érezték magukat a kölykök, hogy naná, hogy eszük ágába sem volt hazamenni. 

A fiam nagyon vágyott a gördeszkás fiúkkal gurulni, be is ment, és a nagyfiúk nem utálták ki őt, kis tökmagot. Mert kicsit tartottunk tőle, hogy ezek az ügyes nagyfiúk nem örülnek majd egy tökmagnak, aki elállja az útját, de semmi gond nem volt. Megállapítottuk, hogy ez egy cuki szubkultúra. 

Végül csak hazajöttünk. :D Holnap iskola, nincs mese, időben kell lefeküdniük. Meg nekem is.

Azért még összedobtam egy tortellini ebédet és egy penne ebédet a gyerekeknek (nemnormális, todom). Reggel még elkészítem a szendvicseket, nasikat. 

Apropó, az ig.hely. mondta, hogy a fiam kissé szétszórt, mert amikor vitték le őket reggelizni, még vissza akart futni a ennivalós csomagjáért, és levitte az ebédjét, amit a tanárok nem értettek. De a gyerekek ilyen szeleburdik, nincs nagy időérzékük, meg hát ő reggelizett itthon, az iskolában nem szokott, ezért biztos azt gondolta, biztos az ebéd következik, nem a reggeli. Makimajom. :D 

Ma jobb volt az iskolában, nem volt panasz a gyerekek részéről. 

Anna... én nem tudom, hogy tudunk kilábalni ebből a koronás mizériából, de remélem, mindannyian össze tudjuk kapni magunkat. 


Baglyos feljegyzés


Éjfél körül nagy robajjal elment az ablakunk előtt egy motoros, én meg jól felébredtem. Most meg nem tudok aludni. A gyerekek nem ébredtek fel, mélyen alszanak.
A baj az, hogy már éjjel két óra van. Borítékolható, hogy végig fogom kínlódni a napot. 
Elaludtam kilenc körül a gyerekekkel, és két óra alvás elég volt, hogy most nem tudok elaludni. Pedig szokott működni, hogy direkt eröltetem, direkt nem nyúlok a telefonhoz kiolvasni az internetet, de most nem akar összejönni. Így hát fogom gondoltam egyet, mesélek itt nektek. 

Az első koronavírusos nap az iskolában nem telt túl fényesen. Eleve éjfél körül kaptam információt messengeren, hogy milyen könyveket pakoljon be a fiam. Eddig az órarend szerint haladtak az online órák, tehát beraktuk (közösen, még mindig itt tartunk) a matekot, magyart, angolt. Tesit, éneket, technikát, etikát, ilyesmiket nem. Majd reggel fél nyolckor hívott telefonon az ofő, hogy látja, hogy nem láttam az üzenetet (nem láttam, mert ezek szerint nem sztatom elégszer a telefont), így elkezdte lediktálni az aznapit, de a vonal rossz volt (érthetetlen dolog 2020-ban egy recsegő telefonvonal, de úgy látszik, már ez is kezdi feladni), inkább leraktuk, én megnéztem a messenger üzenetet, és örömmel nyugtáztam, hogy aznapra környezetismeretet, fogalmazás könyveket kell bepakolni. Aztán láttam, hogy a kislányom ofője is üzent. Mégpedig az új iskolai szabályzatot. Mit lehet, mit nem. Például játékot bevinni nem lehet. Belépéskor fertőtleníteni kell a kezeket (a portás fújta be a kezüket, majd a fiam újra megfogta a kis koszos rollerét). Az csak iskola végén derült ki számomra, hogy a mikrót sem lehet használni, így esett meg, hogy a fiam a hideg spaghettit köszönte, de nem ette meg. Gondolom holnap sem fog rendes ebédet enni, amit én már el tudok engedni, mert minden embernek van valamiféle finnyáskodása, akkor neki miért ne lehetne, csak hát tudom, hogy a gyerekek szervezetének fontos a teljesértékű táplálkozás, meg ki tudja mit szólnak a tanárok, ha azt látják, hogy egész nap egy szendvicset eszik (hála az ég, hogy legalább ide eljutottunk), meg a csokikákat (próbálok egészségesnek kinézőt pakolni, pl. "csokis" műzliszeletet, ami két forintba kerül, hát tényleg igazán egészséges lehet, meg ilyen kinder feliratúakat, amin ott virít a tejes csupor, hátha így átvágom a felnőtt embertársaimat, a józan ész megáll, hogy még ilyeneken is kell trükközni... ráadásul beszéltem erről a lányom ofőjével, aki az ország legjobb tanára, és ő megnyugtatott, hogy itt aztán senki nem néz ferde szemmel rám, ha nem cukkinit küldök sárgarépával ebédre... tehát ezt a szorongásomat még bizonyára bezzegországból hozhattam magammal, ott állandóan üldöztek ezzel a csakis egészségesen szabad étkezni, különben elkárhozunk dologgal).
De nemcsak mi morfondíroztunk el ezen a mikrós dolgon, hanem mások is, akik iskolai menzát kaptak. Ezek szerint az is hideg volt. 
Egy kedves ismerősöm azt mesélte, hogy náluk az iskolában kötelezővé tették a maszk viselését a gyerekeknek, de szerencsére a tanárnőjük azt mondta, hogy fölöslegesnek látja, mert ebédelni viszonylag nehéz maszkban. 

Az iskola után beugrottunk a DM-be, mert a szüleimnél felejtettünk néhány nélkülözhetetlen dolgot, hónaljillatosítót, szempillafesték lemosót, /micsoda vicces poszt: https://helyesiras.blog.hu/2007/05/17/egybeirjuk_kulonirjuk_1/, aztán az élelmiszerboltba, végül haza. Itthon nagy terveket szőttem: főzni akartam a gyerekeknek, meg magamnak is, mert rémesen meghíztam a klasszikus magyar konyhától. Két hónap alatt hét kilót, ez rettenetes és látványosan is. Tehát vissza akarok térni a nem finom vegán életmódhoz, mert azzal csorogtak le a kilók. 
A gyerekek feladatait is át akartam nézni, meg hát be is kellett küldeni a classroomba. A fiam otthon remekelt, soha ilyen jó tanuló nem volt, mint az otthoni karantén alatt, most meg az iskolában olyan kis ügyefogyott, hülyeségeket írt, látszik, hogy nem ült mögötte senki, nem is ellenőrizte senki, hogy mit csinál, jó az úgy, ahogy van, majd lesz valami, gondolom ezt gondolta a jelenlévő tanár, aki nem nagyon foglalkozott a 10-es csoporttal (összesen 29 gyerek ment iskolába, ezek szerint a többi, számításaim szerint 280 gyerek szülei még home officeban, vagy ... remélem nem munkanélkülivé vált, és ezért ül otthon)
Aki foglalkoztatta őket, az az iskola pszichológusa volt, egy fiatal srác. Labdázott velük, mesélték, hogy az jó volt. Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy vajon a gyerekek mennyire valósághűen mesélik el. A fiam azért sokat nevetgélt, ezt mesélte a lányom. A fiam egy partiarc, könnyen barátkozik, állandóan az eszetlenkedő fiúkhoz csapódik, aztán együtt röhögcsélnek. 

Szóval itthon még átnyálaztam a tankönyveket, lefotóztuk, beküldtük, amit kell, aztán megettem őket vacsorával, fürdés, alvás, de már kilenc óra volt. 

Tegnap, amikor hazaértünk, nagy lendülettel minden meg akartam reformálni, de csak odáig jutottam, hogy kidobtam egy rakás kinőtt, elszakadt, kilyukadt cipőt. Nem is értem, mit gondoltam, majd valaki szívesen megveszi a gyerekeim kinőtt, elnyűtt cipőjét? Vagy én miért tartogattam a kedvenc szandáljaimat, aminek elszakadt a pántja és szét is tapostam? Csak azért, mert imádtam, még nem kell tartogatni. Nem múzeum ez! 
Tovább nem jutottam.Ja, de, a konyhát is kipucoltam, kidobtam minden olyat, ami hónapok vagy évek óta csak kerülgettünk. Ajándékba kapott dolgokat, amiket nem szeretünk. Így most a konyha és a cipős komód jól áll, a többi még fut. Kellene valami rendszert csinálni a sok gyerekrajznak. A vitrin tele van, kell még valami, de nem állíthatok fel kétszáz vitrint 18 éves korukig. Ikeás papírpapucsot vettem már, de azok is tele lettek. Majd kitalálok valamit, mert megesznek a rajzok. 

Ja, még az volt furcsa, hogy a fiam ofője is felhívott minap, hogy amikor majd ő lesz ügyeletes, akkor engedelmemmel foglalkozna a fiammal. Hm. Itt kellett volna leesnie a tantusznak, hogy akkor ez nem iskola, hanem csak gyerekmegőrző? De azért oké, mégis volt tanulás, nem mondhatom, hogy nem, csak éppen kiscit esetlenebb volt, mint amire számítottunk.

Ma még azzal is terheltem az agyam, ahelyett, hogy rendesen egy-egy dologgal foglalkoztam volna, hogy az iskolai mosdó állapotán rugóztam. Frusztrál, hogy a kislányom nem szeret oda mosdóba menni, amin egyáltalán nem csodálkozom, mert én sem szeretnék. Azon csodálkozom, hogy a tanárok ezt hogy bírják. Lassan eljön a ciklus ideje, minden kislány csupa pihe, de így, ilyen mosdóban mégis hogy lehet a dolgokat intézni. Gondoltam hát egyet, beírtam a googlebe, hogy iskolai mosdó felújítása, és meg kelllett állapítanom, hogy folyó év március 31-én zárult le egy pályázat. Isteni. Persze nem tudom, hogy részt vett-e az iskola. Nem akarok én vádaskodni. Meg meg is mondta  a matektanár, hogy 40 éve ilyenek az állapotok. De én akkor is azt mondom, hogy 2020-ban az ilyen mosdó kínos. És lehet, hogy én olcsó müzlit adok a gyerekeimnek, de az, hogy nem akar elmenni wc-re az ugyanúgy egészségtelen, plusz én nem is tudom, hogy milyen rossz lehet egész nap tartogatni (oké, maximum egyszer használja, de hát na, én csak azt látom, hogy iskola után mindig rohanni kell haza). 
Az a taktikám, hihi, hogy ezeket az infókat tovább szoktam küldeni a minden lében kanál anyunak, hogy ő intézkedjen. Ő abban a szent percben továbbította is a pályázati felhívást az igazgatóhelyettesnek, így majd ő aratja le a babért, vagy ő kapja a fikát, ki tudja. Engem nem érdekel, csak induljon el már valami. Ha meg nem indul el, akkor még teszek néhány kísérletet. 

Most újra elkezdem magam kényszeríteni az alvásra. 

2020. június 2., kedd

Vissza a bányába

Jól bejöttem a munkahelyemre, gondoltam, relaxálok vagy wellnessezek egyet, erre itt dumálnak a kollégák. Én nem tudom, hogy ez mi, nem tudom, hogy miért nem viselem jól a folyamatos dumát, de engem zavar. Meg hallom, hogy ez csak nettó szarpofozás, beszélnek a semmiről. Oké, van egy-két ilyen "megbeszélős" kolléga, akinek az a dolga, hogy egész nap pofázzon, ettől érzi magát fontosnak, ő az elintézőember, sőt, az egyikük közölte, hogy a beosztottja vagyok, pfff és muhaha. Cuki, hogy az ő szerződésébe beleírtak, de az én szerződésemet nem módosították, sőt, nem is szóltak szóban sem, nemhogy írásban. Most megvárom, míg kimegy, hogy tudjak dolgozni. Ja, a másik kolléga meg itt eszik mellettem. Mondjuk addig, míg nem az almát recsegteti nem zavar. 

Nagy problémák ezek, todom. 

2020. június 1., hétfő

Nem kevesebb, mint rögtön három filmajánló, nem kevesebb, mint a Cirkó mozitól

Úgy terveztem, hogy csütörtök délután négytől beülök a Cirkóba, és megnézek magamnak egy csomó filmet. Ehelyett csak szombat este ültem be. Elsőnek megnéztem a Táncterápia címűt (eredetileg: Feeding your feet). Nekem pont az ilyen filmek tetszenek. Humoros és sírós egyben. Aztán rögtön utána a Szicíliai kísértettörténet c. filmet (eredeti címe: Sicilian Ghost Story). Ennek a trailere egyáltalán nem tetszett, sőt, taszított, de konzultáltam az olasz figurával, akivel nem történt soha semmi, csak akkor miért hoz mindig ragut és miért ad dvd-ket, ha tudja, hogy nincs lejátszóm? Meg hűtőmágnest, meg mittomén, mindenféle cukiságot. Mindegy, ennek a sztorinak sem látom a mertjét. Szóval... konzultáltam, hogy melyik online filmet ajánlja. A szicíliait javasolta, mondván igaz történeten alapszik, egy kisfiúról szól... meg a maffiáról. Többet nem mondok. Nézzétek meg, szerintem is kifejezetten jó film. Aztán most este pedig az Egy szó, mint száz: szerelem c. filmet néztem meg (eredeti címe: Lagn historie kort). A film dán. És én imádom. Persze az első két percben rájöttem, hogy én ezt már láttam, de nem éreztem fölöslegesnek, hogy befizettem rá, mert arra emlékeztem, hogy valamiért szerettem. Piszok jó film ez is. A film alapján kiderül, hgoy a dánok is ilyen töketlen 40-50 körüliek, mint én vagyok. Csetlik-botlik szinte minden szereplő. Velem ellentétben viszont állati jó a társasági életük, én is így szeretnék élni (mondjuk ahhoz valamiféle skandináv jólét is kellene, hogy felugorhassunk valamelyikünk hétvégi szuper házába valami vízpartra). Nekem megéri így moziba menni. 650 Forint egy film, gazdaságosabb, mint a rendes mozi. 
(Szegény francia filmeket fekete listára raktam, hát mit csináljak, a szeretett nyelvet úgy utálom, hogy szó szerint viszolygok, ha meghallom.) 

Azért is jó online moziba befizetni, mert bátran lehet sírni, senki nem lát, és nem kell vörös szemekkel lefelé pillantani, amikor jövünk ki a moziteremből, hogy nehogy észrevegye bárki, hogy milyen finomlelkű  és érzékeny vagyok, mert akkor oh, jaj, mi lenne? Keménynek kell lenni, még ha meg is hal az egyik szimpatikus szereplő. Eszembe is jutott, amikor nekem mondta a cuki dokim, hogy ez akár onkológia is lehet, aztán ráeszméltem, micsoda egy mázlifaktor, hogy mégsem. Oké, tudom, mindig ugyanaz a lemez. Jó, hát mit csináljak, a sokk, az sokk, és itt is írta egy kedves kommentelő, hogy ha ventillálni kell, akkor ventillálni. 

Megnéztem én a "távmozi" honlapot is, hátha végre meg tudom nézni az "Il traditore" c. filmet (magyarul: Az első áruló), de tegnap például pont nem lehetett befizetni, mert karbantartás volt, ma pedig egy film sem tetszett igazán  a listájukról, meg úgy látom, hogy ha úgy írják, hogy ötkor kezdődik, akkor ötkor. A Cirkónál az a jó, hogy megvettem a filmet, és onnantól 24 órán keresztül az enyém volt, bármikor megnézhettem. Ez a módszer jobban tetszik. 

Szóval, három filmet megnéztem. Jól esett. 

Kedden megyek dolgozni, mármint szó szerint, tényleg elindulok és megyek, nemcsak itthon ülök a laptop. A gyerekek pedig iskolába mennek (hárman egy-egy osztályból), kicsit izgulok, de négy hetet valahogy kibírunk. Már nagyon várom. 

Jah, hogy csütörtökön délután lett vége az utolsó vizsgának is. Ezen piszok sokat dolgoztam, de megérte. Végre lazíthatok. Valamennyire. A helyzet az, hogy túlvállaltam magam, ezért nincs leállás, de legalább az egyik részével most nem kell foglalkozni úgy, mint eddig. A túlvállaláshoz még itt van a gyerekeim iskolája, de az már igazán csak két hét és akkor megint leereszthetek. Mert ez így elég nehéz. Nem mondom, hogy nem lehet bármit kibírni, csak hát meddig lehet egy embert terhelni?

Vannak jó híreim is, például ma nyertem egy könyvet az instán. Meg egy komplett laptopot is, igaz, az használt, és hiányzik róla egy gomb, és még nem kaptam meg egyiket sem, de mindkettőnek nagyon örülök. 



2020. május 25., hétfő

Már csak nyolcat kell aludni....

Úgy döntöttem, hogy élek a felajánlott lehetőséggel, és június 2-től a gyerekeim menni fognak az iskolába. Én pedig dolgozni. Egészen június 26-ig. Utána majd meglátjuk, ki, hova.

A gyerekek csak ügyeletbe mennek, nem igazán tanulni. Az oktatás a digitális osztályban folyik majd tovább. Majd délután, amikor értük megyek, és bevásároltam, és hazabumbliztunk, indulhat a tanulás. Mindegy nekem, csak ne egész nap hangzavarban legyek.

Szükségem van a magányra. Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulhat a dolog. (Most is hallom a hangjukat... Ezek a gyerekek reggel felébrednek és mielőtt megreggeliznének, lenyelik a magnószalagot. Este nyolc körül, amikor már nem vagyok hajlandó nézni és hallgatni, holott nekik még mindig van mit mutatni és mondani, csodálkoznak, hogy ezt most miért nem??? /mármint ezt az utolsó most miért nem nézem és miért nem hallgatom meg?/ De aranyosak ők, sőt, egyre aranyosabbak, még a fiam is abbahagyta a lányom ok nélküli bokán rúgását. /de tudom, hogy mindennek van oka: vagy éhes, vagy féltékeny, vagy csupán az erejét fitogtatja, nem tudom, nem vagyok pszichológus/.)

Kicsit izgulok, hogy rossz anya vagyok (naná, mi más?), mert nagyon kevesen visszük a gyerekeinket iskolába. A lányom oszályából hárman (!), a fiam osztályából eleddig semennyien (!!!) rajtunk kívül. Hogy a pékbe tudják megoldani a szülőtársaim? Március 16. óta itthon dekkolunk. Augusztus 31-ig hogy tudják megoldani? Ennyire fiatalok a nagyijaik? Oké, tény, én marha későn szültem, belátom, ebből adódóan nincs pofám a szüleimre hagyni a két gyereket még kerek három hónapon át. Az azért tényleg túl sok lenne. Így is lesz két hónap, amit meg kell oldani iskolán kívül.

Én annyira szeretnék elruccanni valahova a kis makikkal... nyilván Olaszországba. Ez a lemez beakadt nálam. Oké, úgy is lehetne mondani, hogy nincs túl nagy fantáziám. De, de, van, mennék én bárhová. De egyelőre nincs merszem. Meglátjuk. Egyébként is, idén már voltunk Olaszországban, mit akarok én már megen' pont oda kirándulganti. :D (Mondjuk megint felülni a flixbuszra és 12 órát zötyögni nincs nagy kedvem... bár... meg is gondoltam magam, nem rossz az! Csak a gyerekek az utolsó egy órában elvesztették a türelmüket és elkezdtek esztetlenkedni, na köszi abból nem kérek, mert oké, hogy nem volt nagyon durva, de én nem bírom a feszültéget, meg a foga közt sziszegve sem lehet leordítani a hajukat, hogy fejezzék be, a busz nem gyűrűhinta, sem nem felemás korlát, vagy tornabak.

Most megyek, dolgozni kell... és még egy csomó feladat az iskolában.

2020. május 18., hétfő

Ímhol, előkerül az szürke szamár az ködből

Pedig akartam írni, sőt, írtam is, csak piszkozatban hagytam, mert befejezni egyik nekifutást sem sikerült. Az idő...

Pénteken mindenképpen akartam írni, amikor eufórikus hangulatba kerültem, miután koronát raktam a királyok királya fejére, vagy cseresznyét a tejszínhabos torta tetejére. Rendben lement a magasiskola digitális zh-ja és utolsó digitális tanórája is. A diákjaim azt mondták, az olasz órák voltak a szemeszter fénypontjai. Bázz! Kemény ám ilyet hallani.  (De ez most dicsekvésnek tűnhet... Nem akarom fényezni magam, mert azért nem érzem magam annyira nagy ásznak. Hm... Valahogy meg kell találni az egyensúlyt a szerénység és a jó dolgok elmesélése közt. Jó, de tény, hogy ezt mondták, és ráadásul a legutolsó óra és legutolsó zh után, amikor elköszöntünk egymástól, szóval nem volt okuk nyalizni egy jobb jegy reményében.)

Ettől függetlenül még van egy futásom egy diákkal, de erről még nem akarok beszélni... bár feszít, mert annyira jó... a diák megcsinálta a prezentációja nyers verzióját (sima ppt), én pedig fellépő ruhába öltöztettem (a prezit). A diák megmutatta a főorvosnak, aki (elmondás szerint) hanyatt dobta magát, és azt mondta, irány Európa. Mondjuk szerintem is ütős anyag lett. Jó, hát jól körülnéztem, hogy milyen egy ilyen prezentáció egy olasz egyetemen, szóal' puskáztam. De látjátok, ezek az olaszok értenek a cicomához, mert simán elalélunk tőlük (és nincs benne semmi majomkodás begurgulázó diákkal, nem erről van szó). Majd mesélek még, ha majd valóban végzünk a vizsgával, most még kicsit gyakorolni kell.

Ezek a szuper dolgok történtek velem. Egyéb nem igazán. Itthon dekkolok és csak dolgozom (de eszelősen), a gyerekeimnek segítek tanulni (igyekszem nem kicsúszni a határidőkből, amiket a tanárok diktálnak, nem könnyű, de végeredményben sikerül. Szombat, vasárnap. Asszem' ezt nevezik mókuskeréknek. Meg kell örökítenem, hogy anyukám és apukám is sokat segít! Olykor összepattanunk, aztán kibékülünk.
A fiam, aki rémesen rossz tanuló most csupa ötöst hozott, mert rengeteg figyelmet kap, nincs kapkodás, nincs ingerültség, és ez nagyon jó hatással van rá. Állatira bánom, hogy túl korán irattam be az iskolába, és abba az osztályba, amelyikbe. Késő, már nincs visszaút. Egyszerűen nem találok a közelünkben neki való iskolát (valami gyerekbarát alternatív sulit... bár a lányom is abba az iskolába jár, és olyan tanárnőt fogott ki, amilyen nekem volt: Mary Poppins és a Muzsika hangja Mária ötvözete).

Még van valami... tépelődöm. Végre van egy szimpatikus álláslehetőség. Pont olyan, amilyenre régóta vágyom.
A kérdés az, hogy legyek-e bátor? (Természetesen megpályázom, legfeljebb azt mondják, kösz, nem.)
Határozott idejű szerződés (gondolom szülni megy, aki helyére keresnek valakit). Ez azt jelenti, hogy én kereken 50 éves leszek (ezt persze kikérem magamnak), amikor lejár a szerződés. Vajon találok munkát ötven felett? Vajon ötven felett, neadjúristván esetleg kicsit lebénulva (nem akarok én állandóan erről beszélni!!! csak azért mégis foglalkoztat ez a krónikus nyavalya) találok bármiféle munkát?
Bármikor előjöhet a betegségem (örülök, hogy kibírtam ezt a félévet! Csomószor éreztem, érzem, hogy próbálkozik, tisztán érzem a tüneteket, de egyszerűen két okból úgy összeszorítottam a fogaimat, hogy végül nem bénult le vállalhatatlanul egyik testrészem sem: semmi szín alatt nem akartam kórház közelébe kerülni a vírus idején, a szemesztert igenis ki kellett bírnom bohóckodás nélkül. Szóval, egy új munkahely izgalmakkal jár, és én az izgalmakat nem bírom (mármint az idegrendszerem bedobja a törölközőt).
Sokkal közelebb lenne az új munkahely a mostanihoz képest.
Rettenetesen tele a tököm a csentológus bagázzsal.
A fizetés... 195 ezer forint körül. (Ha egyedül élnék, urvára nem érdekelne, de én két gyereket nevelek, így viszont már nem fényes a szitu.)
A legjobb az lenne, ha elmennék az interjúra, és ott azt mondanák, köszi, nem, mert öregecske kecske vagy.
De mi van, ha felvesznek? Akkor megvalósul egy álom. (Jó, hát ez a 195 ezer nem a "merjünk nagyot álmodni" limbóléc.)
A tanárok véleményét szívesen venném, merhogy' ez egy tanári állás. Klasszikus állami.

Menni kell dolgozni holnap. Jó éjszakát!









2020. május 2., szombat

Barberiniék

Képzeljétek mi történt ma! Írt nekem egy egyetemista, hogy "Szia, építészmérnöknek készülök, tanulmányt készítek az általános iskoládról, aminek fantasztikus története van, és most minden időszakát kutatjuk, hogy mikor, milyen lehetett. Minden infó, minden részlet, minden fotó jól jönne" - mondta. A facebookon írtam egyszer, hogy keresem a tanárnőmet, betaggeltem az iskolát, így talált rám.

Azóta is levelezünk, minden kis faldarabot megkérdez, főleg, hogy a tetőterasznak milyen funkciói voltak. Mi oda a szünetekben jártunk fel, rekreálódni. Jó magas védőráccsal volt körülvéve, hogy ki ne essünk, mégiscsak a harmadik emeleten volt. Egyszer egy papír-cellux labda lerepült focizás közben, és kitörte egy kirakat vitrinjét... volt botrány belőle.

Küldött fotókat is a diáklány... meglehetősen lerobbant az épület... nem is értem, a Barberiniék nagy mecénások voltak, még egy pápát is kineveltek, meg csomó családi intrika. Mindenesetre eléggé megható volt látni a termeket... Mindig szíven vág, amikor az isivel kapcsolatban hallok valamit.
Sajnos körülbelül 2008-ban jártam ott utoljára, azóta sem.

Nagy kár, hogy piszkosul régen volt, amikor én oda jártam, alig van valami használható emlékem, pláne építészetileg. Most egy építészmérnököt vajon mennyire érdekli, hogy irtóztam a menzától? Mennyire érdekli, hogy mentünk a Cinema Farnesebe megnézni a Pinocchiót, amitől én be voltam tojva? A mai napig kiráz a hideg a rókától meg a macskától. Hogy lehet egy kisgyereket így átvágni, komolyan, mérges vagyok.
Hogy a Quarkot kellett néznünk a TV-ben, a mai napig imádom a zenéjét (Johan Sebastian Bach, Aria sulla quarta corda... de nekem ezt nem szabad meghallgatnom, mert azonnal bömbölök, mint a szamár, feltörnek az emlékek, amikor még jó volt).
Meg meg kellett néznünk a Muzsika hangját, imádtam, imádom ma is.
Mennyire érdekli, hogy mosószappanból faragtunk szobrot?
Mennyire érdekli, hogy mi magunk varrtuk a kezünkkel a karneváli maskarát, és mentünk a Campo de' Fiorira, a Piazza Navonára és Piazza Farnesére konfettit szórni és táncolni?
Hogy mi magunk festettük ki az osztálytermet év elején, ez mennyire lehet érdekfeszítő?

Most mondjátok meg, ilyen érdekes vagyok, hogy a fiatal huszonévesek kérdeznek engem, hogy milyen volt RÉGEN. Állati!

Mindenesetre azt vizionálom, hogy felújítják az iskolát, kiadnak egy emlékkönyvet, amiben szerepelek a köszönetnyilvánító résznél: köszönöm bezzegnek, hogy küldött korabeli fotókat. (Na persze, fotók... annyira régen volt, hogy ugyan már volt színes fotó, de nem szórták, mint manapság. Jó, ha két fotót találok majd.)
Sőt, azt is vizionálom, hogy meghívnak az avatóünnepségre, fel kell öltözni csinosan, be kell bodorítani a hajat, komplett sminket kell feldobni, és beszédet kell mondani a pulpituson, hogy igen, emlékszem, amikor 1982-ben lerepült a labdacs és kitört a kirakat ablaka, és baromira be voltunk rezelve mindahányan, azok is, akik nem fociztak, hanem csak az árnyékban pletykáltak (én), és ekkor tapsvihar, ujjongás, bekiabálás, hogy evviva i Barberini**, evviva Roma! A végén pedig odajönnek hozzám, és társalognak velem, hogy újra megkérdezzék az őrült érdekes és soha nem hallott sztorit a celluxos*** labdáról.












*tudja, hogy mikor jártam oda iskolába, ennek alapján az anyja lehetnék, és mégis letegezett, ez még mindig annyira tetszik az olaszokban.
** a franc tudja, hogy mennyire lehettek népszerűek... van ez a mondás, hogy amit a barbárok nem tettek meg, azt megtették a Barberinik.
*** ipari mennyiségű celluxos labdát csináltak a fiúk, állandóan fociztak, sőt, még nekem is kellett választanom kedvenc focicsapatot: sei della Roma o della Lazio? Valamit behasaltam, akkor is annyira érdekelt a foci, mint most.







2020. május 1., péntek

Majmok bolygója

Éppen egy záróvizsgázó anyagát rázom gatyába. Nálam van a nyersanyag, kicsit magyar, kicsit olasz. Tényleg elég nyers. Miközben finomállítok rajta, fordítom a lefordíthatatlant (aúúú, kegyetlen), eszembe jutott, hogy én akkor védtem a diplomámat, amikor ugyan már elektronikusan is le kellett adni a szakdolgozatot, de ppt még a Holdon sem volt. Ilyen csoroszlya vagyok. 

Egy ideje imádok ppt-ket készíteni. Pontosan tudom, hogy azóta, amikor gyerekeimnek az iskolájában kellett bemutatót tartanom. Az valami állati jó dolog volt, mintha narancsos csokitortát ettem volna a Daubnertől* Cake shoptól. Szerintem elég ügyes vagyok ppt-t csinálni, csak legyen idő... Nem is tudom, meséltem már valamit arról, hogy a urvaéletbe, mé' nincs nekem időm? 

A gyerekek végül egészen tűrhetően viselkedtek ma, csak  négyszer balhéztak össze (ha jól számolom). Az igazán csekélység. Mondjuk amikor "mondatban voltam"**, akkor azért kitéptem a hajam, füstölt a fülem. De azért becsületükre legyen szólva, akármilyen majmok, amikor tanítok, akkor csöndben tudnak maradni (mondjuk ma kétszer elgyalogolt mögöttem a fiam, settenkedve,  mint a róka... vajon mit gondolt, nem látják őt? :D). Azért ez igazán tiszteletreméltó dolog tőlük, és én tisztában vagyok vele, hogy igenis ők kontrollálják önmagukat a tanítások alatt, hogy ne szabaduljon el a pokol. Micsoda önmegtartóztatás lehet. :DDD Áh, majmocskák. 












*jó a Daubner, de nálam nem élvez monopóliumot, vannak rajta őrült jó cukrászmesterek máshol is, pl. Vácon a Mihályi jobb, de én hűséges maradok Sallay Fannihoz... én őt annyira csípem! Annyira kedves, bájos, profi.

**ez annyira jó duma! Köszönet érte Mamintinek! És egy kicsit Dragománnak is. :)

Csak mesélek


Nem történik semmi különös. Mindig ugyanaz a lemez. Itthon, iskola, iskola, munka, iskola, munka.

Hetente egyszer beugrom a munkahelyemre dolgozni relaxálni.

Tegnap eljutottam egy Aldiba (ahova soha nem járok, nem ismerem a termékeiket, nem tudom, hol keressem a sós mogyorót), vettem grillezni való élelmiszereket, hogy rendezzünk kerti partit, mert a tesóm csináltatott tesztet, kiderült, hogy negatív, és így már legalább találkozhatunk, nem kell a kerítésre akasztania a felesége készítette sk kovászból sütött jobbmintapéknél kenyereket, amikor jön. Ők sem járnak sehova, de mégis beteg lett (meg meg is gyógyult azóta).

Az Aldiba azért mentem, hogy vegyek magamnak egy rakás zöldséget, gyümölcsöt, centrifugálni. Sajnos teljesen helytelenül étkezem, amióta a szüleimnél lakunk. Most is érzem, hogy palacsintát sütnek.
Ha már bejutottam egy boltba, gyorsan vettem anyukámnak virágot anyák napja alkalmából. Egyrészt nagyon szép volt, nem tudtam ellenállni, másrészt vasárnap nem akarok tolongani a virágbolt előtt.

Most csak azért jöttem írni, mert a munka ünnepe örömére bevállaltam egy órát, ahelyett, hogy kiülnék az esőbe lányregényeket olvasgatni. Apropó, a szomszéd lánynak van függőágya, marha jól néz ki. A kert hátsó részénél van két ősrégi szilvafájuk, oda kötötte ki. Bele is szokott heveredni olvasgatni. Micsoda színtiszta idill, nem? Ha majd látok, veszek én is függőágyat, csak nekünk nincs két szilvafánk egymás mellett, francba.

A gondolatok nem állnak össze a fejemben... hallom a gyerekeket, hogy minden igyekezetük ellenére összeakasztják a bajszukat. Nem bírnak magukkal. Szerintem nem állhatok mellettük a nap 24 órájában, hogy ugorjak békét teremteni köztük, ha megtörténik a "de a Bandi rámnézett" = sikít, "de a Maris kiröhögött" = üt, Maris meg üvölt.  Pedig hányszor mondtam már nekik, hogy ne tartózkodjanak egy légtérben, kererüljék egymást. Falra hányt borsóültetvény. Nem tudom, hogy nevelhettem ilyen ellenségeket a két gyerekből. Persze, mindkettő az én figyelmemet akarja, értem én. Nincs apu, csak anyu van, ők ülnek a bizonytalanságban, hát így adják ki a frusztrációjukat. Így kell kikönyökölniük egymást, de ezzel elérték, hogy ahogy meghallom a nyávogásukat, kisül az agyam. Pedig nagyon aranyos gyerekek (voltak, amikor megszülettek), nem velük van a baj, nyilvánvaló, hogy én rontottam el valamit.

Hála a magasságosnak megjelent az interneten egy újabb vicces anyu, az anyukivan, és én legalább látom, hogy másnak is kisül az agya, és ez rajtam sokat segít, mert nem, mintha nem tudnám, de mégis, ezzel kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek forr az agya a saját gyerekeitől. Szóval, tudtam én, de néha mégis eltévelyedek, és úgy érzem, egyedül én vagyok ilyen elfuserált figura.


2020. április 25., szombat

Bezz filozofálgat

Szombat, 5:30

Tekergetem az instát (ahelyett, hogy az elmaradásokkal foglalkoznék), valakinek (félcelebnek tűnik, de ez sértő lehet, akkor legyen inkább fancy publicista, én nem ismerem, csak következtetek) éppen kérdéseket lehetett feltenni, válaszol is szorgalmasan.

A comfort foodja a nachos. A kedvenc filmje a star wars. Ezt én nem érthetem, egyszerűen nem tudom felfogni, mi ez a világrajongás (nők és férfiak egyformán), pedig egy részt én is láttam a sokból, nem az van, hogy úgy pofázok, hogy nem is láttam... Igaz, +20 évvel ezelőtt lehetett, már nem is emlékszem... Mindenesetre a kedvenc magyar filmjei felsorolásásnál nem vérzik el, jókat mond. Kedvenc sorozata három is van neki. Itt bevillant, hogy de hiszen én is szeretek sorozatot nézni, és feltettem magamnak a kérdést, hogy akkor megy el az élet mellettem, ha nézek sorozatot, vagy akkor, ha nem nézek? Ezt egy huszárvágással megoldom: úgysincs rá időm. Azért kár. Közben pedig irigylem a haverjaimat, akik nézik a sorozatokat. Jókat mesélnek. Úgy tűnik évek óta ontja magából a filmipar a jobbnál jobb sorozatokat... Az utolsó, amit láttam, azt is majdnem egy évvel ezelőtt, azt is egy év késéssel a Csernobil volt. Azóta semmit.





2020. április 23., csütörtök

Bezz füstöl... vagy megint füstöl... vagy már megint... vagy még mindig...

Gyakorlatilag minden nap felrobbanok valamitől. Minden. Egyes. Nap. Pattogok. Mint. Kecskeszar. A. Deszkán.

Ma csak négyszer jöttek be a szobába, miközben vagy a fiammal foglalkoztam, vagy dolgoztam (-ni próbáltam).

Én nem tudok ugrani megnézni a másik gyerek feladatát, miközben el vagyok mélyülve az egyik gyerek feladataival.

Nem tudok ugrani fagyit enni, ha éppen nyakig benne vagyok egy melóban.

Nem tudok ennél jobban szétaprózódni. Így is rettenetesen sok fos cikázik az agyamban.

Tudom, a négy az nem nagy szám. De előttem van még 16 feladat (ha jól számolom). Tudom, megvárnak.  (Lóaszt, a holnapi határidő holnapig vár, holnapután már késő.) Nem dől össze a világ. Csak éppen ha nincs kész, az halál ciki.

Délután öt óra. Annyira felszták az agyam, hogy semennyire nem tudok koncentrálni (ilyenkor jövök ide, és gyorsan írok).

Szaranya zárójel kinyit: ma is a kislányom haját ordítottam le, pedig ő olyan kedves teremtés, csak egyszerűen nem képes felfogni, hogy amikor felnőttel beszélek, vagy dolgozom, akkor ne zavarjon meg, ne csacsogjon bele. Pláne ne teljesen lényegtelen dolgokkal. Mert akkor üvöltözök. Szegény, állandóan ő issza meg a levét az én dührohamaimnak. Szaranya zárójel bezár.

Azt még nem is meséltem, hgoy voltam olyan balek, és úgy jelentkeztem be a fiam google osztálytermébe (lánykori nevén: classroom), hogy mind a négy e-mail címem nyitva volt, és pppppppont a bezz volt legnyitvább, és amikor még ismerkedtem, kutakodtam a classroommal/ban mit látok? bezzegfr ott éktelenkedik az osztályteremben. Megállt a szívem, füstölt a füelm. Hiába próbáltam, sehogy nem tudtam törölni magam onnan (egyszerűen nem találtam), ezért megkértem hát a hoppmester tanárnőt, töröljön minél gyorsabban. Meg is tette. De kíváncsivá vált, hogy mi ez a bezzfranciao. Egy emailcím a sok közül - válaszoltam. Grrrr, most viszont nem mesélhetek arról, milyen ez az általános iskolai osztály, pedig nagyon színes.

Tegnap a rádióban Nino Rota A keresztapa c. zeneszámát sugározta a Bartók rádió. Én nagyon szereteem. Nino Rotát.



2020. április 21., kedd

csak mesélek

Március 16-án bezárt az iskola és nekem a mai napig alig akadt munkám. Erre mi történt? Minden értékelhető munka ma ugrott be a postafiókomba. Óriási. 

Ott tartok, hogy lista, lista hátán. 

Az olaszaim ébredeznek. Mondjuk én ettől azonnal fel akarok mondani, mert olyan furcsán közlik a dolgokat, hogy égnek áll a hajam, kb. "helló bezzeg, ugyan én még itt dekkolok a kanapén, de te ugorj és csináld meg, mert különben nyócvankilencmilliárd eurójendollárt veszítünk". Csak egy baj van papuskám... Engem a malter nem édekel. Egyszerűen nem hoz lázba. 

Megyek is, inkább csiszolom az óravázlatomat, az legalább érdekes.


























Az a helyzet, hogy ... képzeljétek... észrevettem valamit, amikor netbankoltam. Utalni akartam valami számlát, és a címzett rovatba beírtam egy betűt (mittomén, telekomból a t-t, erre kidobta a csentológus partner címét. Én a privát bankomba soha nem írtam be azt a címet. És miért nem hoz be más címeket? Mittomén', pl. a közös ktg. címét? Szerintem kb. 2 éve küldtem el a csentológus címét a könyvelőnek, azóta snitt. Azt észrevettem, hogy a "térkép" be volt kapcsolva a bankomban (?????), ki is kapcsoltam nagyon gyorsan. De régen nem írt ki semmiféle címet, amikor bankoltam. Valami összekuszálódott a gépemben? Vagy csak üldöztetési mániám van? Mondjuk az én számláman nyugodtan nézegetheti bárki, maximum jót röhög. 

2020. április 20., hétfő

Nálam a stafétabot

Onnan indulok, hogy köszönöm Milonka, hogy rám is gondoltál, nagyon is jól esett! Úgy neszelem, hogy azért is passzoltad nekem a pozitív stafétabotot, hogy kicsit pillantsak befelé, nézzek magamba, keressem a jót, keressem a szépet. Működik! :)

Velem is törtétek jó dolgok a múlt héten. Nem is egy. Rögtön kettő!

(Ez a harmadik nekirugaszkodás... mindig van valami borúlátás a posztjaimban, azonban ennek a posztnak igenis meg kell próbálnia pozitívnak lennie. De vajon hiteles volna, ha csak csupa jóról írnék? Az én volnék? Nem igazán. A kolléganőm is megállapította, hogy nem ugyanaz vagyok, mint régen. Mondjuk elég réges régen lehetett, amikor én még csupa öröm voltam, mert ha jól számolom, engem 12 éve húz az ág. Zárójel bezár. Nem, nem, azért igenis vannak csupa jó dolgok!!! Most zárójel bezár.)

Minden alkalommal be vagyok sz... szorongok az olasz óráktól, hogy hátha olyat kérdeznek a diákok*, amire nem tudok válaszolni (pláne, hogy elég masszív penész ül az agyamon). Mert az, hogy "igen, ez rendhagyó, így kell mondani és kész" elég gyenge érvelés. Nem? De szerencsére eddig nem volt ilyen (jó, hát pont olyanokat kérdeztek, amire hiába nem stimmel a szabály, van rá tök jó logikus és elfogadható válasz).

Ami jó volt a múlt héten az az, hogy a diákoknak nagyon tetszett a kahootom. Jó, hát tényleg elég jót dobtam össze. Most csináltam először ilyet, pedagógus** kolléganőm ajánlására. Az elején egyáltalán nem láttam át, hogy ez mégis hogy fog működni, de végül isteni lett. Rendesen versenyeztek. Sőt, kérték, hogy mindig legyen kahoot (azért, hogy húzzuk az időt? - kérdeztem magamban. De nem gondolhatom ezt, mert egyszerűen ahol humor volt, ott nevettek, ahol tudni kellett, ott fogták a fejüket, ahol időre ment, ott siettek, szóval szuper volt.

A videóban a nőnek különös neve volt, kíváncsi voltam, hogy felfigyeltek-e rá


Az óra végére mindig rakok valami izgalmas "érdekességet", azt is szeretik. Aztán rájöttem, hogy az óra elejét is valami figyelemfelkeltővel érdemes kezdeni, pláne így, hogy csak monitoron látjuk egymást, és mindig várni kell egy kicsit, hogy befusson mindenki. Meg arra is, hogy szinte minden slideba be kell rakni valamit, ami megragadja őket, mert a száraz nyelvtan és a száraz szakmai anyagtól simán elalszunk mindahányan. Mindig kell valami rendkívüli, valami húha élmény. Mesélni is kell, hiába nagy lovak, mégis úgy látom, hogy szeretik a mesedélutánt. Koromnál fogva meg nyert ügyem van, mert már olyan vagyok, mint a nagyszüleim, akik mindig a háborúról meséltek, nekem is mindig van miről mesélnem. A gyerekeim is szeretik hallgatni, hogy mi volt régen (sőt, elalvás előtt már nem mese kell, hanem a mivotrégen /pl. nem volt elektromos áram a lakásokban és petróleumlámpával kellett világítani (nem az én időmben)/). A diákok is szeretik. Aranyosak.

Apropó, képzeljétek, van egy koronavírusos diákom. Jól van, nem került kórházba (értelemszerűen intenzív osztályra sem, ezt csak azért írom, mert sokan kérdezték a haverjaim közül, és feltűnt, hogy szinte mindenki felszisszent, aggódott). A tünetei pontosan olyanok voltak, amiket olvasni lehet: száraz köhögés, láz, szagelvesztés, gyengeség. Őt tesztelték. Kedves diák (és sok szép haja van, francba, miért nem vagyok 22 éves?).

A másik jó dolog, ami történt velem, hogy elkezdtem podcastokat hallgatni. A halyzet az, hogy nem tudok egy egész éjszakát végigaludni, mindig fel szoktam ébredni (és látom a messengeren, hogy ki kukorékol velem együtt), és olyankor olvasgatok, a szememnek viszont nem tesz jót az éjszakai olvasgatás, kifárad, és ideges leszek. Valahogy jött a szikra: podcast. Most leragadtam a bizniszboyz fiúknál. Fogggalmam sincs, miért és hogy kötöttem ki náluk, hiszen semmi, de semmmmmmi közöm nincs a business világához, és nálam pocsékabb businesswomant nem hordott a hátán a földgolyó. Azonban a fiúk stílusa jó, könnyen emészthető, amit mondanak, a hangjuk fiatalos, bársonyos, okosakat mondanak (belefutottam Puzsérba is, apukám, mintha boxmeccset hallgattam volna, aggresszív és mintha üvöltene, megrándulnak az izmok, készenlét a menekülésre... lehet, hogy okosakat mond, de én elkapcsoltam). Mi is volt még... Van még egy másik cuki csapat... A 20 perccel a jövőbe. Az ő hangjuk is fiatalos, selymes, okos, jók a témák (de még csak az elején tartok). Tetszik.
Ja, és olyan kifejezéseket hallok, amikről fogalmam sincs, hogy mit jelentenek. Angolul mondják, érzem, hogy ez a fiatalok szlengje, de én 47 vagyok (bzzzz, ka-tasz-tró-fa :D) ebből kifolyólag nem érthetem. De megtanulhatom!!! Bölcs vagyok, mi?

(Nemtok írni, itt hangoskodnak, bejönnek, nézni kell (neeeemakaroknéééézni), nekem az idegeim megen' kivannak, még tartom magam, de érzem, hogy ebből doki lesz, megyek, tornázom egyet, hátha sikerül elkerülni a kórházat... meg képzeljétek, kicsit kínosnak érzem írni a dokinak, hogy esetleg megvizsgálna-e. Nem, még nem tartok ott, csak már tudom, hogy mik az előzmények, mit kell érezni. De gondolom én piszlicsáré vagyok a valódi esetekhez képest... Pcsbe, ez a koronalóasz igazán elmúlhatna már. Mérges vagyok.)



















*jó, azért a kis makikorosztálytól és/vagy plázacicusoktól nem izgulok, de ezek a nagyon okos diákok, akikről fentebb beszéltem

**azért ez elég megható, nem? hogy én is valaki vagyok. nem senki, hanem valaki. hihi.

2020. április 18., szombat

Megállapítás

Kérdezem magamtól, mi vitt rá arra, hogy két gyereket szüljek?

Nagyon aranyosak egyébként. Főleg, amikor alszanak.

Most nézem, tegnap volt online órája a kislányomnak. Lemaradt róla. Kicsit elengedtem a kezét, azt hittem, önállóan tudja kezelni a classroomját. Én meg hülye voltam, nem néztem az emailjét. El voltam foglalva a gyengén muzsikáló fiammal. Mert neki szüksége van a támogatásra. Erre tessék, ezzel, hogy csak az ő iskolai dolgaival foglalkoztam, a másik marad le. Közben meg mindig ugyanaz a lemez: és én mikor dolgozzak?

Már csak tíz év van hátra, és biztos, hogy lelépek, elmegyek egy magányos el caminora a pcsiába.

2020. április 17., péntek

Ma a kalandor kígyóról

Úgy terveztem, hogy ma (tegnap, csak azóta átbillent az óra az éjfélmutón) egész nap dolgozom. Aztán úgy alakult, hogy ember tervez, István végez... Délelőtt 9-től a kiffiam online óráján vettem részt. Ott dekkoltam mellette, és mindig visszatereltem az elkallódó figyelmét. Mert ott, oldalt, a chat a kis pajtikkal mégis csak érdekesebb, mint az alaki / valódi / helyi érték. Az óra végén még kivégeztünk néhány feladatot. Azért tbsz., mert ... tudom, önállóságra kellene nevelnem, ehelyett én segítek neki (tanulni? figyelni? az orrára koppintani?). Az is lehet, hogy csak lusta vagyok, és inkább ülök mellette, vezényelek, hogy elsőre legyen jó a feladat (persze némi radírozás mindig akad), mintsem újra elő kelljen venni, kijavítani, újra lefotózni, letölteni, átnevezni, feltölteni, fohászkodni, hogy nehogy beintsen a tárhely. Mi ez? Három perc? Három perc miatt nyafogsz bezz? Jó, de aztán azt vettem észre, hogy déli 12 óra van, ebédelni kell.
Ebéd után mindig kimerülök, de nem állítom, hogy ez már "az" a kimerültség, amitől félek, mint ördög a tömjéntől, de mégis, azért ne merülgessek ki, ennek most nem kívánok teret adni.

Aztán valamikor mégis nekiálltam, és állati jó kahoo quizt csináltam, de nem úgy akar működni, ahogy én akarom. Most, este 10-re már legalább tudom, hogy hogy kell használni, de azért a két monitor zavar. Hogy fogják ezt megemészteni a gyerekek holnap?!?!?!?! Biztos valahol, valamit be lehet állítani, csak én analfabéta vagyok.

Aztán egy állati jó érdekességet is találtam, mert óra végén mindig le kell vezetni a tanulást valami igazán nem mindennapi dologgal. Általában zenét szoktam velük hallgattatni, meg mindenféle szuper kuriózumot mutatok nekik, ami összefügg az adott nap témájával. Oké, szerintem szuper dolgok, aztán, hogy nekik tetszik-e, nemtom'.
Most a Tiberis-szigetet mesélem majd el, ahová a görög kígyó kiugrott (hm, hánylábú kelgyó lehetett?) a hajóról (aki kígyó magától bújt el a hajóra, micsoda egy kalandor) i.e. 291-ben (nem babbal gurigázok), és azt mondta: ide építsetek templomot, ami majd megszabadít a pandémiától (akkor éppen a pestis dúlt-fúlt). Templom is lett, kórház is lett (a Fatebenefratelli, magyarul "Tegytekjóttestvérek", na jó, erről majd még mesélek mást is, csak az már nem függ össze szorosan, most késő van, és nektek meg már lobog a hajatok a mellékszálaktól, gondolom). Hát nem különös, hogy időnként le kell zongorázni egy előbukkanó kolerát, pestist, egyéb járványt? Nevezzük nevén: Covid19.


Ott látható Aszklépiosz botja a kígyóval... nincsenek véletlenek, nincsenek!


Szerencsére ittam egy kávét délután, így most nem vagyok fáradt, már mindenki alszik. Én csak így tudok jól dolgozni, ha nem jön kétpercenként valaki olyannal, hogy éhes, nézzem meg a hörcsögöt, menjek vacsorázni, nem fúrnak falat, nincs testvérbalhé, nem pakolnak mögöttem.





2020. április 15., szerda

Kiszabadultam

Beugrottam dolgozni, mert már nem tudtam magamnak beetetni, hogy ez így rendben van, hogy én egyáltalán nem jövök dolgozni. Oké, hogy home office, de sajnos, vagy szerencsére a cégemnél nem sokan vonultak vissza. Vannak, akik igen. Vannak, akik nem. A munkáltatónak nyilván azok a szimpatikusak, akik nem vonultak vissza. Az én irodámban most egyedül ülök. Normális esetben hárman szoktunk lenni. A titkárságon és környékén hárman ülnek. Az emeletünkön összesen 7-en ülünk, szétszórva. A 21-hez képest.  Az első, második, negyedik emeleten nem jártam. A földszinten kb. 10 emberrel futottam össze (messziről dobáltuk egymásnak a puszit a szimpatikusokkal, a csak szimpatikusokkal pedig integettünk, mert most, akik jelen vannak, mind szimpatikusok/ak?/). 

Közben meg már érkeznek a feladatok a classroomba, sietnem kell haza, hogy meg tudjuk csinálni. 

Végül pedig nem sikerült csatlakoznom a virtuálértekezlethez, mert a telefonom ócska, a mh-i számítógép beintett (nyilván nincs valami jogosultságom), francba. Nem szeretek lemaradni. Halkan jegyzem meg, hogy nem túl igazsgos tőlem szimultán két lovat megülni. 

Mindenestre jó dolog kiszakadni a gyerekzsivajból. De nem igazságos a szüleimmel, hogy a nyakukon hagytam a gyerekeket. Sietek is haza.

2020. április 12., vasárnap

Le papillon - filmajánló

Napok óta filmeket nézek... mert én soha nem jutok a tévéhez, azt mindig vagy senki, vagy a gyerekek nézik, de ez engem egyáltalán nem zavar, elvagyok tévé nélkül.

Mire eljött a nagypéntek, annyit foglalkoztam a húsvéttal (a gyerekeimmel írtam fogalmazást, rajzoltam Jeruzsálemet, az olasz óráimra készültem, feladatokat gyártottam stb.), hogy egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a Ben Hurt* nézem. A végét, mert az elejéről lemaradtam. Pont a lovas résznél kapcsoltam a csatornára, ezt a jelentetet meg mindenki ismeri, én meg legalább... ahimé ... legalább 30 éve nem láttam... ottragadtam. Megállapítottam magamnak, hogy ez egy jó film (később megnéztem, 11 Oscar díjat nyert 1959-ben, azért az nem kevés. Oké, /most jön a szokásos elkanyardás, érzem/, az Oscar díj nem feltétlen szokta azt jelenti, hogy a díjazott film a non plus ultra, de általában nem szoktak nagyon mellélőni /mellékszál bezárva/). Aztán ma, ahogy kapcsolgattam, megláttam, hogy pont kezdődik egy film. Éppen az oroszlán üvöltött, tudjátok. Ha az oroszlán üvölt, talán jó film lesz, gondoltam magamban.Újra a Ben Hurt vetítették, így hát megnéztem az elejét is**. Illetve a lovas részig, mert addigra a gyerekeim elvesztették a türelmüket, nem tűrik könnyen, ha magammal foglalkozom, állandóan jöttek, hogy nézzek***. Lehet, hogy ezért olvasok borzalmasan keveset. Persze ők biztos azt mondanák, hogy állandóan a telefont bsztatom. Lehet, hgoy igazuk van. De én most nem erről akarok beszélni, ezért le is akadok a témáról.

Most este megnéztem a Le papillon c. francia filmet, amiről csupa jót olvastam régen (Cirkó film, bennük 95%-ban megbízom), amikor a mozik vetítették, de én akkor nem ültem be a filmre, nem tudom milyen indíttatásból.
Hogy ez milyen andalító, bölcs film! Meg fogom nézni még egyszer.

Az elejét is elcsíptem, de naná, hogy sokszor szakítottam meg, mert a gyerekek összevesztek (háromszor), egyszer meg kellett néznem a festett tojásokat (hogy hogy sikerültek... holott mondtam, hogy nem meek, nem nézem meg, de végül felálltam, mégis csak húsvét van, mégis csak gyerekek, mégsem üvöltözhetek állandóan), egyszer vacsoraidő lett, egyszer mégis balhézni kellett a fiammal, hogy hol a pólód, meg fogsz fázni, hol a pizsamád, gyere, nézd ezt a filmet, szép film****. Azért hiába terelődött el a figyelmem sokszor, mindig vissza tudtam csatlakozni. Sőt, a végén még a könnyem is kipotyogott. Az a jó film, amin kipotyog, nem?

Hallgassátok meg a zenéjét, ha nem hallottátok még. Kicsit infantilis első hallásra, de közben pedig nagyon is mély a mondanivalója.



Ez csak három film, ami kettő (kétszer a Ben Hur, egyszer a "A pillangó". Pedig úgy tűnt, napok óta a tévé előtt ülök és filmeket nézek. Ja, volt még a "Míg végül semmid nem marad" c. is, amit Kajdi Cyla Csaba ajánlott (Cylát sem tudom már nézni túl sokszor, ez az idő nem a barátom).

Azért a francia nyelv eléggé hiányzik... nagyon mérges vagyok Franciaországra... majd felrobbanok... bár mostanában nyugodtabb vagyok... kezdem elfogadni, hogy... mittomén', lapozzunk inkább, ne piszkáljuk a begyógyult sebeket. Szóval hiányzik, szerettem franciául affektálni. 

















* hol az összefüggés a húsvéttal??? Ott, hogy nemcsak balhé van a rómaiak és a zsidók közt, hanem megjelenik Jézus Krisztus is.

** azt már meséltem, hogy régen, a 80'-as években Olaszországban az emberek beültek a moziba a film második részére, aztán megnézték az első részét. Most kipróbáltam én is, működik.

*** körülbelül három éve nem vagyok hajlandó nézni. Basszus, hét éven keresztül csak ez megy, nézz, nézz, nézz... persze, megnézem őket, nem az van, hogy egyáltalán nem nézek meg semmit, de ez, hgoy nem tudok egy jót beszélgetni egy felnőttel, nem tudok egy jó filmet megnézni az elejétől a végéig, mert nézni kell, kiborít. És nem és nem és nem értik meg. Elmondtam nekik szemtől szembe is, szépen, értelmesen, nem félvállról, hanem mint ember az embernek, mint ahogy a franciák nevelik a gyerekeiket, elmondtam üvöltve, elmondtam félvállról, elmondtam csípőből, hogy nem nézek és miért nem. Ettől függetlenül nem értik. Ultra gáz leírni ilyeneket, mert most meg bűntudatom van, hogy kidumálom őket. Az az egy dolog nyugtat meg, hogy nem csak az enyémek iylen nézzanya nézzanya típusok. Hogy hogy csinálják a franciák, nem tudom, nem értem, nem tudtam ellesni a titkukat. Mert a francia gyerekek értik, hogy amikor felnőtt a felnőttel dumál, akkor ő nem kotyoghat bele, és ezt a nézz mamant sem igazán hallottam.

**** próbálom én őket a szépre, az értelmesre nevelni, de szó szerint, mintha széllel szembe pisálnék. Igen, így, vulgáirsan. És még hol van a valódi kamaszkor?!?!? Erről jut eszembe a szeretett barátnőm, Szilva. A fia már 17,8 éves. Évek óta mondja Szilva, hogy amint leérettségigizik a gyerek, zárat csarél az ajtón, és a fiú mehet dolgozni és egyedül boldogulni. Holott Szilva ezüst tálcán tolja a gyerek feneke alá a jobbnál jobb lehetőségeket, azt hiszem tavaly volt, hgoy elintézett neki egy utat Dél-Amerikába, ifjúsgi világtalálkozó a Pápával. És mégis, a gyerekek kergék, nem értik, mit pofázunk, és húzgálják az idegeinket. Aztán meg csodálkoznak, ha zárat cserélünk... Ugyanis már én is ezt mantrázom: már csak 10 év és zárat cserélek az ajtón.