2019. december 21., szombat

Dilemma

   Ott álltam a Falk Miksa utca sarkán, megnéztem gyorsan a telefonomon, hogy mit játszanak a Cirkóban, de sajnos 3 perc híján lekéstem a Tel-Avivban minden megtörténhet c. filmet, A boldog idők c. meg sajnos francia film, és hiába, hogy a Cirkó forgalmazza, ami eleve garancia a jó filmre (95%), de ha francia, akkor nincs mit csinálni, én kiütést kapok. Igen. Előre. Ugyan nem tudom, hogy mennyire lehet jó film, mert el sem olvasom a szinopszist, de előre vakarózom. Így aztán nem mentem moziba. Pedig imádok egyedül moziba menni. De nem is baj, mert itthon még annyi minden dolgom van. Mosok,  teregetek, rendet rakok, próbálom egy sarokba gyűjteni mindazt, ami karácsonyra és az utazásra kell. Juppi, utazunk! Remélem, sikerül elindulnunk (ma éjjel hányt a kisfiam, ilyen esetben miként lehetne útnak indulni, ha ma kellett volna?). Nem volna jó vicc, ha nem jönne össze. Padovába kaptunk meghívást, már nincs visszaút, megvannak a jegyek. Már nagyon várom és a gyerekeim is nagyon készülnek. Igaz, kicsit hosszú lesz az út, mert busszal megyünk (a repjegyek rémesen drágák voltak). De azért 11 órát valahogy csak kibírunk, nem? 
   Szóval, hazajöttem. A karácsonyi ajándékokat, amiket Gazsitól kaptam, miután 3,5 óra alatt jól kibeszélgettük magunkat, beraktam a karácsonyfa alá. Speciális liszt, speciális rizs, speciális kurkuma, speciális csoki, speciális zöldséglé, egy könyv és egy családi belépőjegy az állatkertbe. Milyen gondoskodó ő is, látjátok? Azt meséltem, hogy majdnem elköltöztünk egy afrikai országba Gazsival, mert az ő szakmája nagyon menő, ő ilyen nagyon okos fiú, és hívta a nagyon nagy vállalat, igen ám, de nem volt kedve egyedül költözni, és csűrtük-csavartuk a témát, aztán a józan eszünk úgy döntött, hogy ne eszetlenkedjünk, hiába a sok pénz, hiába vagyunk mi nagyon vagányak, azért az az afrikai ország nem lett volna túl nyugodt "körülmény" (vannak veszélyeske országok, na...). Elkanyarodtam. Szóval... Nem mentem moziba, inkább hazajöttem, és beraktam az ajándékcsomagot a karácsonyfa alá... igen ám, de a könyvet kivettem a pakkból... Beleolvastam. Most meg nem tudom letenni. Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors c. könyvét kaptam ajádékba. Úgy néz ki, számos családtagom és barátom ráktattant erre a témára: boncolgassuk Bezzeg családfáját. Ez azóta van így, amióta megbetegedtem. Azóta töprengenek az embereim azon, hogy mi lehet az oka, honnan eredhet az "új haverom". (Én meg azt kérdezem, mindennek muszáj, hogy oka legyen?). Persze értem őket, nem akarják elhinni és elfogadni, hogy ez velem történik. Történt. Beszéljünk múlt időben, mert hátha lekopott rólam a "haverom"... hiszen most jól vagyok... csak délután, vagy este üzenget. Vagy ami krónikus, az nem kopik le? De azért nyugodtan lekophatna úgy 30-40 évre, akkor nem leszek mérges. 
   Ahogy beszélgettünk Gazsival, boncolgattuk az ő sztoriját is, hát állati érdekes dolgok kerültek felszínre, szerintem filmet lehetne forgatni róla, annyira. Persze az is lehet, hogy nincs itt semmi néznivaló, szimplán roppant érdekesen tudja mesélni a családi történeteket.    
    Emlékszem, Csilla barátnőm is mesélte ezt a könyvet, sőt, ő egy előadásra is elment a szeretett Bálint házamba (nekem nem sikerült velük menni). Meg pár hete megnéztem D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal c. műsorában azt a részt, amelyben Orvos-Tóth Noémivel autóznak és beszélgetnek. Tetszett a műsor. Már akkor megfogott. Meg látom, hogy ez a téma most nagyon hasít.
   Most nem is baj, hogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet, mert sajnos Péterfy-Novák Éva - akinek az írásait nagyon szeretem - Apád előtt ne vetkőzz c. könyvét nem tudom folytatni. Forog a gyomrom. Oké, tudom, hogy létezik a pedofília, felnőtt vagyok, tisztában vagyok vele, de nem akarok egy komplett könyvet erről a témáról olvasni. Ez most, olvasás közben kiderült. Egyszerűen irtózom a témától. Pont. Így most nekifogok ennek a másik könyvnek. Miközben leginkább mosvasaltakarítani kellene. Előbb a kötelesség, utána a szórakozás? Hogy legyen? 



2019. december 20., péntek

Írjak könyvet?

Nagyon meg vagyok hatva (a masska meg fel van mászva a fára). Azt hiszem, az idei legszebb karácsonyi ajándékot a pszimtől kaptam. Elmentem hozzá, mert itt bent még nincs minden rendben. Nyúz ez az új haverom (a "szklera", ahogy Lang Györgyi hívja). Meg egy kicsit az ünnepek is bosszantanak, fel vagyok háborodva, pattogok, mint kecskeszar a deszkán, hogy a gyerekeim apja az új családjával ünnepel majd, nekünk meg ideküldi az anyját. Az én ex anyósomat. Aki nem tehet semmiről, szegény. De basszuskulcs, karácsony előtt jönni, mikor annyi, de annyi dolgom volt. Például az egyik céges partira el sem tudtam menni, mert már nem volt erőm (melós dolog egy ex anyós is), és a gyerekeket sem volt pofám lepasszolni rá. Oké, persze, így is öt partira lettem hivatalos, most az, hogy a hatodikra nem mentem el, csak kibírom valahogy. Mondjuk egy partiállatnak nem könnyű kibírni, de nekem most igenis muszáj. Egyébként a legjobbat mondtam le. A többi mind ilyen kis... őőő... no budget parti. De mit kell állandóan proccoskodni? Hát nem jobb egy családias ünneplés? Kérdezi az oroszlán énem. (Az oroszlánok szeretik a luxust, állítólag. Csak tudnám, hogy akkor én miért nem a 12. kerületben lakom valami luxivillában, vagy Monacóban. Valószínűleg az aszcendensem dominánsabb, mert nekem nagyon is jó úgy, ahogy most van. Vagy csak ámítom magam ezzel? Elkanyarodtam. Most kereshetem a főfonalat.) Szóval voltam a pszimnél. Szépen megvilágosodtam. Nem is értem, hogy miért nem esett le a tantusz, hogy mitől vagyok olyan fostalicska, amilyen. Tökéletesen tisztán láthattam volna magamtól is, sőt, láttam is, tudtam is, hogy mi, miért van, de mégis akkor jött a valódi megvilágosodás, amikor a pszi mondta ki. Beletolta a képembe. Oké, most, hogy tudom, jöhet a... mi is? Nem tudok tenni ellene, nem tudom megjavítani a dolgokat. A múltat nem lehet jóvátenni. Bár lehet, hogy mégis, csak én még nem tudom, hogy milyen módon. Van még mit faragni rajtam.

De nem is erről akartam beszélni, hanem az ajándkról. Olyan jól esett. Az ülés után adta át, megölelt, és mondta, hogy majd visz röhögni máskor is. Úgy érzem, minden rendben van. Nagyon jó érzés, hogy van, aki fogja a kezem. Oké, a drága szüleim is fogják, de azért velük össze tudunk veszni.

Ja, azt is mondta a pszi, hogy nagyon érdekes személyiség vagyok. És akkor ezt kielemezte, én meg most nem írom le az egészet mert a memóriám olyan jó, hogy nem emlékszem mindenre, de annyira jól esett, hogy ezt mondta, hogy nem vagyok egy szürkület.

A pszi óva intett, hogy többet ne lépje át szcekta küszöbét a lábam, mert megnézhetem magam, onnan nincs visszaút. Viszont megdícsért, hogy okos vagyok, mert nem ittam kávét náluk. Jól megijeszetett az én pszim.
Három éve ismerem ezt a figurát, azt hiszem, csak most zendített rá erre a szcekta témára, de eddig sem basztatott azzal, hogy lépjek be a kasztba, és most sem ezt mondta, de azért jobb távol maradni tőlük, ez tény.
Persze, tisztán látszik, hogy nem vagyok vevő erre a témára, elég szúrós kekeckedő vagyok, lehet, hogy ezért hagyott békén eddig. Nem tudom. Na de én nem erről akartam mesélni.

A gyerekeim tornáján, mert már mindketten egy tornára járnak, halleluja, végre nem kell kétfelé rohanni, szóval a tornán volt karácsonyozás. Nagyon tetszett! A szokásos "kalapból húzás" volt a főirány. Szépen leültek a gyerekek a tatamira (vagy mi az?), körülírták, hogy ki, kit húzott, szőke, göndör, tud előre, hátra tripla szaltózni, és így tovább. A szuper cuki edzőtől mindenki kapott egy csokit. A kislányomnak ez volt az első kalapból húzós karácsonyi élménye, először nem is értette, mire jó ez, semmi kedve nem volt hozzá, de én rádumáltam, hogy a közösség, az közösség, ne húzza ki magát alóla, aztán meg megcsapta őt a meglepetés varázsa. Egyrészt nem tudta, őt ki húzta ki, másrészt az a kislány, akitől ő kapott ajándékot, nagyon jót választott. A kislányom majd kiugrott a bőréből. Ráadásul még egy ultracukit is rajzolt neki ez a kislány. Ennek örömére, az én kislányom is rajzolt neki, és írt is hozzá pár sort, mert - azt mondta - ő annyira meghatódott, hogy nem mer odaállni elé és elmondani neki, mekkora örömöt okozott neki.

Úgy érzem, ez hosszú poszt lesz.

Tegnap elmentünk ajándékot lőni a kedves, szeretett kolléganőimnek. Igaz, szabin voltam, de nem tudtam elindulni egyedül, amíg ők iskolában voltak. Nem is értem. Be vagyok szűkülve, meg mindig fáradt vagyok, rémesen unom. De a gyerekekért muszáj volt elmenni az iskolába, utána meg haza, mert ilyenkor a fiam az összes cuccát hazahozza... ha éltetek még rettenetesen nehéz iskolatáskát... De aztán meg fogtuk magunkat, felültünk a buszra, berongyoltunk a bazilikához. Mert amikor én valamit a fejembe veszek, akkor tántoríthatatlan vagyok. Azért szépen lassan már tanulom, hogy ne legyek fafejű, és engedjem el a fixációimat. De a kolléganőim olyan szeretetreméltók velem, végig gondoskodtak rólam, amikor a klinikán voltam, de tényleg, állandóan jöttek, hívtak, hoztak, kérdeztek, bíztattak, főztek, mostak, hát igazán megérdemeltek egy-egy doboz macaront + kis karácsonyfafüggőt. Mary Poppins pedig egy fülbevalót is, mert most lesz a szülinapja. Igaz, elég sokan megérdemelnének egy doboz macaront, mert hányan és hányan jöttek és főztek és bíztattak és hívtak és mostak és nem engedét el a kezem. Jézusom, már megen' bőgök. Beszarás Állati, milyen kis lepkelelkű lettem. Itt írok, erre saját önnön magamat meghatom... igazán szép história, mondhatom... Várjatok, feltörlöm a követ.
A gyerekeim nagyon cukik, imádják a macaront, és amikor arra járunk, kapnak egyet-egyet. A fiam most a Pierre fantázianevűt kérte, mert az volt a legszebb (aranyfüsttel a tetején, ééértitek!), meg a legcsokisabb (ami mogyoró)... én ilyenkor nem veszek magamnak, mert smucig szarrágó vagyok, de kapok a gyerekektől egy-egy négyzetmillimétert köbmillimétert... azt a betyár mindenit, ha ettetek finomat!!! Egek!!! Ez a Pierre állati, komolyan, sokkot kaptam. Szarvasgomba és piemontei mogyorós. A szép a dologban az, hogy a rémesen finnyás fiam is el volt tőle ájulva.

Aztán mi volt még? A kislányom kicsit kamaszodik. Kezd folyamatos lenni a sértődése, duzzogása. Én ettől agylobot kapok, komolyan. Pedig ő egy végtelenül kedves gyerek, de ez az állandó durci?!?!?! Grrr! Tegnap ajándékot szeretett volna venni az éccsanyámnak, azaz az ő nagyanyjának. Oké, vegyünk. De szörnyű dolgokra tudott rábökni. Például egy porcelán tacskóra. Jó, hát szép volt, nekem is tetszett, de teljesen értelmetlen tárgy és még drága is. Nem engedtem meg neki. Bumm, durca. Aztán még kétszer, bumm, durca. Végül egy megfizethető (ezeröccá') mécsestartóba belementem, mert ott volt maga a készítője, aki nagyon kedves nő. A kislányomat is elbűvölte.

Aztán mi volt még? Voltam a szaknyelvi intézet értekezletén is, ahol el-elkallódott a gondolatom, alig értettem valamit. Azt tudom, hogy 7-én újra értekezlet. Felírtam. Ugyanis mindent elfelejtek.
Ott is volt bulika, vittem egy panettonét. A kislány, aki helyettesített, amikor a klinikán dekkoltam, és aki marad is, szóval ketten leszünk olaszosok, és én ennek örülök is, mert ki tudja, mi lesz velem, lehet, hogy semmi, lehet, hogy valami, szóval a kislány, mert hát nagyon fiatal, ellenben profi, én nem is értem, hogy lehet valakinek ennyire fiatalon ekkora mellénye (=önbizalma), szóval ez a kislány azt mondta, hogy a panettone Torinóban született, mert ő élt ott fél évet, és onnan tudja. Én úgy tudtam, hogy Milánóban. Mármint
panettone = Milano, pandoro = Verona. Mindegy is, gondoltam, megnézem, mit ír az internet. Tornioról szó sincs. Vagy én keresek rosszul. Áh, mindegy, lapozok. Kicsit féltékeny vagyok a kislányra, de közben pedig jól tudom, hogy nem kell rivalizálnom, meg hát a fiataloké a jövő, meg hát örüljek neki, hogy van aki helyettesíteni tud, meg hát ő egy kedves lány, mit nyávogok ilyeneken? Szóval igazából örülök neki.

Mi volt még? Anyósom... Kedves asszony, de engem minden alkalommal lezsibbaszt. Nagyon a fia mellett áll. Oké, logikus. Értem is. Persze azért őt is bosszantja, hogy a fiának van új csaja, és a csajnak egy kislánya. Minket nem hív a kisfia, de azért az új csajjal és a gyerekével megy ex apósomhoz karácsonyozni. Fúúúúúúj! Vagy legyek megértő? Ami elmúlt, az elmúlt? Jó, de ettől még a saját gyerekeit igazán felhívhatná olykor. A havi egy telefonálás (komolyan, hozzávetőlegesen egy! sőt, sokszor én kezdeményezem a hívást, nem ő), amikor mindenki azt mondja egymásnak, hogy "nem, nincs semmi újság, minden rendben", az valahogy olyan szarpofozásnak tűnik nekem. De nem? Most komolyan? Ez a "Mizu, hogy vagy? Jól. Hogy megy az iskola? Jól. Mit kérsz karácsonyra? Toronyórát. Aranylánccal. Szia. Szia." Van ennek értelme?
Anyós elmondta még, hogy a gyerekeim apjának a csajának a gyereke (óh, be szép) akkor született, amikor én (hónap, nap). Hát ez csodálatos. Miért kell nekem ilyeneket tudnom? Tököm tele.
De azért kedves nő az ex anyósom, csak lefárasztott, mert mindig jött utánam, mint egy pincsikutya és dumált. Rettenetesen sokat tud beszélni. A gyerekeim is sokat beszélnek. Felébrednek, és már beszélnek is. Nekem meg zsong a fejem. És akkor jön anyós és beszél. Szerintetek a jobb oldalam hányszor akarta feladni?

Mi volt még, várjatok... Nem tudom, majd írok, ha eszembe jut.



2019. december 13., péntek

Pletykarovat

Tegnap megérkezett anyósom. Éjjel 11:15-kor hívott, hogy kukumásérizsöszüiárrivé. Felébresztettem a kislányomat, aki a lelkemre köttötte, hogy meg se próbáljam otthon hagyni őt (nem is szándékoztam), ha nem ébredne fel, locsoljam le egy pohár vízzel (ezt nem tudom, honnan vette).
A kisfiam nagyon mélyen aludt, nem bírtam felébreszteni. A karomban sem bírtam volna kivinni. Így őt otthon hagytam. A kazánt lekapcsoltam. Néha félek, hogy biztos akkor lesz tűz, amikor egy pillanatra otthon hagyom őt, mert kiugrom a boltba. Annyi eszem viszont már nem volt, hogy arra is gondoljak, mi van, ha baleset történik velem. Hiába, hogy én csodálatosan biztonságosan vezetek, de annyi barom van az utakon. Felelőtlenség volt őt otthon hagyni. Oké, raktam egy telefont mellé, de na, attól még hülyeség volt tőlem egyedül hagyni őt. Oké, nem történt semmi, de akkor is.

Tegnap voltak itt az olasz partnerek. Vért izzadtam a tolmácsolás közben, mert az idős főnököm már hamut mond mamusz helyett. Már nincsenek értelmes mondatok. Se alany, se állítmány. Van két töltelékszó, amitől már minden kollégám kitépi a haját, ha meghallja. Nem volt pofám mindet lefordítani. Hiba volt?

Nem etikus, de én titokban elmentem vacsorázni az olasz fickóval. Persze azonnal felajánlotta a szobáját, amikor találkoztunk, mondván esik az eső. Nézz oda, micsoda rafinált taktika... Én meg azonnal hárítottam. Inamba szállt a bátorság? Nem volt kedvem hűbelebalázs variációra szexelni. Tudjátok, ő az, aki minden alkalommal bepróbálkozik, már meséltem róla. De hogy képzelik ezek a hapsik? Az eszem megáll. Helló Bezzeg, figyi már, esik az eső, ne menjünk sehova, feljössz? Beszarás. Én meg mondtam, hogy Helló Antonio, nem vagyunk mi cukorból, nem fogunk elolvadni egy kis esőtől, gyerünk, induljunk a városba. Oké, nem állítom, hogy nem csúsztatok, tudható, hogy nem vagyok egy valódi szűzmária... szóval oké, régen, olykor-olykor belefér(t) a hűbelebalázs, de mostanában már nem vagyok csitri, meg asszem' én már kimentem a divatból (mindenesetre valahol jól esik a nyomulása, miután nyáron olyan ocsmányul lerázott az a két hapsi). Szóval most szépen beültünk az autóba és bementünk a városba.
Igen ám, deeee... el kellett menni a szcientologia központba... mert ő meg akarta nekem venni a könyvet, ami majd megváltoztatja az életemet és minden kurva jó lesz, de olyan jó, hogy ma még el sem tudom képzelni. Szóval sarokba szorított. A jól nevelt énem nem mondta, hogy emészteapicsába, nem meek sehova. Igazából nem sokat tudok erről az egyházról, csak keveset, de nem vagyok jó véleménnyel.
Nem volt kedvem bemenni. De bementem. Picsába. Aztán ő ott jól elrihiröhizett a "haverjaival" (akkor látta őket először, mégis veregették egymás hátát). Én meg tolmácsoltam (volt, aki nem beszélt angolul). Aztán a figura megkérdezte tőlem, mennyi időm van arra, hogy megmutassa a központot. He? Én nem akarom megnézni, köszönöm - mondtam. Erre Antonio finoman megkért, hogy viselkedjek. Mert látta, hogy kekeckedni készülök (rajtam azonnal látszódik). Oké, összeszedtem magam, és civilizáltan viselkedtem. Persze amikor a figura arról beszélt, hogy a szaunájukban kiválóan ki tudják purifikálni az emberből a drogok által okozott lerakódásokat, akkor elkerekedett a szemem. Miről beszélsz te díszmajom a feslett ingujjadban???? Ki vagy öltözve, mint a cirkuszi porondmester, de az ingujjad feslik - mondtam magamban. Igazából pedig leállítottam, mondtam neki, hogy ezen átugorhatunk, mert nem vagyok drogos. Akkor gyorsan azt mondta: a dohányzás, a nem egészséges étkezés (közben ő is dagi volt), a gyógyszerek, akár az aspirin, ezek is mind károsak. Állati. Én közöltem, hogy nekem nem szabad szaunáznom. Erre a figura közölte: "de ez nem olyan szauna". Oké, mehetünk tovább - mondtam.
Megtekinthettem a kápolnát, az oktatási részleget, a mister hubber összest, és szeretetttel várnak - mondta a figura. Hát engem várhatsz, nem meek. Kész.
Mondjatok véleményt követőim, rajongóim (by Cyla). Normális vagy Bezzeg?

Aztán elmentünk egy étterembe, de telt házas volt, így elmentünk egy másikba, ami sokkal jobb választás volt. Igazából én már egy jó ideje vágyódtam ebben az étteremben enni. Erre tessék, véletlenül ott találtam magam.

Aztán szerencsére Antonio bedurcizott, mert látta, hogy hiába minden udvarlás, ebből ma nem lesz aktus, hívatott velem egy taxit, és elment a hotelbe. Se puszi, se pá. Mit gondolt, hogy az élet egy csettintés és megkaphat mindent? Hát nem.

(Eddig a részig kedd óta írom.)

Azóta megtudtam anyósomtól, hogy a gyermekek apja Velizyben lakik. Na, mi a szösz! Igazán cuki húzás... Annak idején nem volt hajlandó Versaillesbe költözni, mert az a sznobizmus netovábbja, és ő egy rendes melós családból származik, hát hogy gondolhattam én, hogy majd egy 100 négyzetméteres különálló, berendezett cselédházba költözünk (ez egy aupair állás lett volna, a barátnőmnél), ő nem alkuszik - mondta apjuk. Így elkezdtük a költözési sorozatot... és a lesüllyedést. Aztán most meg odaköltözött a sugar babyjéhez a luxiba (anyós nem így fogalmazott).
(Itt most hosszú füttyszó, mert vulgáris, nem tűri a monitor.)


2019. december 12., csütörtök

Hol kamillázik Bezzeg?

Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára, és nézegetem az orvosokat. Kiváltképp az én orvosomat, őt már kívülről fújom, így megnézem a többieket is. Sármos fiú az én orvosom, ahogy a nagymamám mondaná, ha élne. Neki a 70 év alatti férfiak mind fiúk voltak. Én meg forgattam a szemeimet, hogy "de mama, egy 68 éves ember nem nevezhető fiúnak!", persze ma már kezdem érteni őt, hiszen az 50 éves emberek még csitri harmincasok a szememben. Lévén én is 50 leszek holnap (nem. de majdnem. basszus, hogy a picsbe lehetek én majdnem 50???? értitek, 50. én nem lehetek 50, egyszerűen képtelenség, nem opció. nem erről akartam írni, csak éppen elkapott a gépszíj, megyek is, visszakanyarodok a kályhához.)

Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára kamillázni*. Hogy megnyugodjak. Működik. Megnyugszom. Kisimulnak az idegeim. Nézegetem az orvosokat. Nem, nem a fotójukat... de, de, azt is, de főleg a szakmai életüket. Nézegetem az orvosokat, és attól jobban érzem magam. Abszurd? Az. 

Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára, és ott elidőzök.














* Annak idején, amikor rosszcsontok voltunk az osztálytársaimmal, Annamaria Valentini,  a tanítónők non plus ultrája, mindig hozatott magának egy kamillateát a bárból, hogy megnyugodjon. A.D. MCMLXXXII, Via dei Giubbonari, Roma

2019. december 11., szerda

Normális vagy, Bezzeg?

Ti, akik felnőttek vagytok, szoktatok még elkalandozni a gondolatokkal? Ábrándozni? Szoktatok sztorikat építeni magatokban? Aztán szoktátok magatokat azon venni észre... namégeccer', ez nem sikerült valami echte magyar mondatra... most nézem, az első mondat is lehetne szebb... szóval, van olyan, hogy azon veszitek észre magatokat, hogy potyognak a könnyeitek a meghatottságtól, mert annyira jól sikerült a sztori? (Szomorú, vagy vidám, az mindegy.)

Én még mindig nagy mestere vagyok ennek. Holott már nem vagyok óvodás.

A munkahelyen egészen hülyének nézhetnek, ha nem elég óvatos az ember. Meg úton-útfélen, a  villamoson, trolin is. Ezt mindenképpen magányosan érdemes csinálni, hogy az ember megtarthassa a többieket abban a hitükben, hogy normálisak vagyunk, de hát mit csináljunk, ha nem tudjuk kordában tartani a rakoncátlan, fegyelmezetlen gondolatokat?

2019. december 8., vasárnap

Túl hosszú

Pénteken volt a kislányom karácsonyi koncertje (többedmagával), ezért autóval mentem dolgozni, tudván, hogy gyorsbusz nincs délután 3 körül. Igen ám, de közeleg a karácsony, én nem tudom, mit képzeltem, de rettenetes dugóba kerültem. Semennyi esélyem nem volt odaérni. Pláne úgy, hogy még a kisfiamat is fel kellett vennem az iskolában. (A kislányomat elvitte a zeneiskolába Noémi).

Naná,, hogy nem volt parkolóhely az iskola környékén. Leraktam hát az autót a tök tilosban. Meg még megnyomtam valami gombot is, mert ügyesen beriasztott. Amitől elindulni sem tudtam. Őrület volt. Aztán még,  hogy ne legyen elég, magammal vittem a hibbant anyut is (aki szellemeket lát... A többit nem ecsetelem), meg akarták hallgatni a koncertet a kislányával. Anyu a vinnyogó autóban halál nyugodtan mesélt és mesélt. Mint aki nem hallja, hogy üvölt az autó, amit nem tudok elinditani, és próbálnék koncentrálni, hogy megoldást találjak. Nagyon jó volt, komolyan, kihullott az összes hajam.

Pár perc késéssel odaértünk, persze a két tanintézet közt is dugó volt, magamban nagyon szegyeltem magam, hogy nem vagyok képes a lányom koncertjére odaérni. Szerencsére még csak a nyitóspeatch speech ment.

A lányom nagyon ügyes volt. Állati büszke vagyok rá. Oké, volt egy-két félreütés, de bumm, semmi baj.

Eljött anyósom (ex) nővére is egy haverjaval. Namégeccer: nem anyósom ex nővére, hanem ex anyósom nővére. Ők tényleg késtek. De a lányomat meg tudták hallgatni.

A koncert után futás a tornára. Nem az én tornámra, mert nekem nincs olyanom.

Tornáról haza.

Midőn gyalogoltunk haza, a fiúk kitalálták, hogy a fiam menjen aludni Márkékhoz. Nem, ez szombaton volt, nem pénteken. Megzavarodtam a szombati munkanaptól. Szerencsére nekünk ezek a szombati munkanapok kötelezően szabik. El is mentem egy körmöshöz lekapartatni a géllakot. Untam. Most olyan, amilyet a gésák políroztak a hapsiknak. Aztán irány a gyerekekért a suliba. A fiam ment Márkékhoz. Én maradtam a lányommal. Csajos napot akartunk csapni, csak én elaludtam. Egyszerűen nem bírom szuflával. Holott jön anyósom (ex) kedden, valamiféle rendet kellene csapni.

Képzeljétek, nem volt már jegy a Csíkszereda Csíkszerda Vespro-koncert egyikére sem, teljes sold out volt, de Kriszti szerzett nekünk, ha már kórustag. Hűha, ez a koncert nagyon jó volt. Hogy visszacsatoljak az előző posztomra, tényleg beleborzongtam, a karszőrtöveim is égnek álltak. Most majd állandóan ilyen koncertre akarok majd járni.
A fiam helyett a lányom barátnőjét vittük magunkkal. Nekik nem annyira tetszett. Furcsa. Nem értem. Az ovistársuk is énekelt (Kriszti lánya), szerintem nem piskóta egy 250 fős kórushoz tartozni.

Este, amikor hazaértünk, naná, hogy nem volt parkolóhely. Nem valami menő helyen lakunk, de van néhány étterem, ami idevonz annyi embert, hogy mi helyiek nem tudunk hova parkolni. Így, amikor sikerült jó messzire lerakni az autót már tudtam, hogy képtelen leszek vacsorát főzni, ráadásul a lányom rágta a fülem, hogy menjünk étterembe. Így esett meg, hogy a meki lett a kompromisszum. Gyors, egészségtelen, de legalább étterem. -szerű.

Vasárnap jó későig aludtunk. Én persze felébredtem 5:45-kor, nincs mit tenni a biológiai óra ellen. Hála ég hulla voltam (he?) vissza tudtam aludni. Egészen kilencig aludtunk.

Aztán rohanás a hobbiboltba. Irreálisan sok pénzért vettem szürreális fassságokat. Négyféle pompomt, pislogó szemeket, minicsigából hetet is, miniatűr hintalovat, házat, szarvast stb. Luca napi vásár lesz az iskolában. Arra készültünk ma Noémiéknél. Onnan még elkutyagoltam az Orczy parkba a fiamért, mert oda mentek ugrálni ebben a szokatlan napsütésben.

Délután, amikor hazaértünk, még készültünk a matekdolgozatra a fiammal. Meg verset is tanítottam neki.
Már ott tart, hogy elfogadta, hogy ő buta. És jó neki az egyes. Ez rémes. Én biztatom. Nem bántom. Holnap fogadóóra, megnezem, mit mondanak. Nyilván a felnőtt a felnőttnek csupa jót mind majd. Ami viszont nem az igazság.

Aztán sütöttem egy lasagnet, abból visznek holnap is.

Ja, jön holnap két olasz partner. Hiányzott, mint púp a hatamról. Hogy hogy fogok négyre az iskolába menni, nem tudom. De fontos menni. Nem érdekel a főnököm. A gyerek a fontos.

Kedden mennek el az olaszok. Kedden késő este jön anyósom. Előreláthatólag elpusztulok. (Ma chi me lo fa fare???)

Hétfő zeneiskola is. Szólok anyukámnak, mentsen meg.

Kedden torna. Szerdán torna (elmarad a zeneiskola). Csütörtök semmi. Pénteken angol gála. Szombaton iskola. Valahogy nem várom a karácsonyt. Ez így túl durva.




2019. december 6., péntek

Voltam egy mindset pszichológia előadáson. "Velünk élő múlt - örökségeink nyomában" volt a címe. A sógornőm gondolta, hogy érdekes lehet számomra, hátha a valamelyik dédszülőmtől, ükszülőmtől, szépszülőmtől származnak a bajaim.

Majd mesélek az előadásról, de nekem a legjobban az épület tetszett, inkább ezzel kezdem. Nem jártam még soha a Neuschloss Palotában. Ilyenkor, amikor ilyen szép épületben járok, mindig ábrándozom, hogy bárcsak ott lakhanték. Kinéznék az ablakon, és nem volnék mérges. A lépcsőház, a plafonfreskó (oké, mennyezetfreskó), a kilátás, a lift, annyira szép.

Neuschloss-Knüsli Kornél tervezte az épületet, aki az állatkert elefántos főkapuját és elefántházát is, meg egyéb épületeket is. Tudtátok? Én nem.
Annyira tetszik, hogy Kornél felvette a felesége vzetéknevét. Knüsli. Most mondjátok meg, hát nem bájos? Jó, de Lujza nem vette fel Kornél vezetéknevét?

Nem Blaha, hanem Küsli Lujza és férje, Kornél.



Az előadáson csomót röhögtem. Mert az előadónak többször felállt a szőr a karján, olyan eszméletlen esetek adódtak. Mindig mutatta a karját és mondta, hogy húúú, feláll a szőr a karomon, nektek is? Nekem nem biz nem. Egyrészt epilálom, másrészt attól, hogy egy elmesélt családi esetről csípőből elhiggyek bármit, hát na. Úgy értem, a család-pszichoterapeuta (az egyik előadó) felvázolt egy családi sztorit, példuál van egy anyu, egy apu, a gyerek és a nagymama, ők élnek együtt egy fedél alatt, igen ám, de anyu meg apu nincsenek jóban. Miért? Fejtsük meg közösen - nem mondták, de már el is kezdték a szituáció ábrázolását úgy, hogy kihívtak a nézők közül pár embert, elkezdődött hát a családállítás. A család-pszichoterapeuta persze tudja az egész sztorit, éppen dolgozik rajtuk, hogy "minden jó, ha a vége jó" legyen, de mi nézők nem tudhattuk, hogy éppen hol tart a terápia, még üti-vágja egymást anyu és apu, vagy már szent a béke. Aztán a családállító (a másik előadó) kihívott pár embert, akiknek a térben meg kellett találniuk a helyüket (??? én itt elakadtam). Először jöjjön egy vállalkozó kedvű férfi, ő lesz az apa. Aztán jöjjön egy nő, ő lesz az anya. Aztán jönnie kellett a gyereknek és a nagyinak. Aztán hogy, hogy nem, de jönnie kellett anyu előző szerelmének. Vagy a nagyiénak. Meg még jöttek elhalt feltételezett ikertestvérek, meg egyéb szereplők. Egészen nagy tömeg alakult ki a térben (a térben, értitek, kiborulok...).
Ezek után jött a "ki, mit érez". A gyereket idegesítette, taszította apu; apu szeretett volna horgászni menni a gyerekkel (ezt onnan tudjuk, hogy kereste a szemkontaktust a fiával); anyu a gyereket szerette; a nagyi indefferns volt stb. Én azon röhögtem nagyon, hogy a penészvirág fiatal lány, aki anyut ábrázolta, mondta, hogy őt mintha mágnessel vonzaná a gyereket ábrázoló fiú. Hát naná, a srác egy jóképű figura, szakállas, magas, fiatal, tényleg egy helyes fiatal volt. Meg akartam kérdezni a sztárpszichológustól, hogy kizárt dolog, hogy a lánynak szimplán tetszik a fiú? De nem akartam trollkodni... Ezek az emberek, akik ott voltak, nyilván hisznek ebben a ... dologban.
Aztán mindenféle turpisság kiderült az általunk nem ismert családról, hogy például a nagyi apjának volt egy előző nagy szerelme, meg az anyunak ikerterhessége volt, és hasonlók, igen ám, de ezek mind csak feltételezések, maga a család, akiről beszéltek, nem volt ott, így aztán soha nem fogjuk megtudni, hogy a családállító sztárpszichológus keze szőre jogosan állt-e égnek. Mindenesetre én jót mulattam.
Egyedül mentem, a sógornőm végül nem jött el, készül a vizsgáira, de jobb is, mert legalább nem hoztam rá szégyent, amikor vállalhatatlanul röhögtem, holott leginkább tágra nyitott szemekkel kellett volna huhognom, miközben a hidegnek kellett volna futkosnia a karomon, mert kiderült, hogy a senki által nem ismert család nagypapájának az apukájának volt egy előző nagy szerelme, akit nem vett feleségül, mert nem tudott gyereket szülni. Vagy én értettem valamit félre? Akkoriban is elváltak az emberek? Az 1900-as évek elejéről beszéltünk, gondolom. Házasságkötés nélkül nem hiszem, hogy gyereket terveztek volna akkoriban a szerelembe esett emberek, csak úgy, bele a sűrűjébe. Na mindegy, lehet, hogy a nagypapának volt egy második felesége, aki csak a tok volt (igen, így mondták), csináltak egy csomó gyereket, de nagypapa mindeközben visszajárt az első nőhöz (igen, ezt megállapították ott az átszellemült térben elhelyezett nézőkkel), mert őt szerette igazán, aztán a "tok" meghalt, végül újra összejöttek (basszus, már én sem értettem, hogy ki, kivel van) nagypapa és az első nő. És ez így ment két órán keresztül. Nem mondom, hogy nem szórakoztam jól. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihattam volna bort, nézhettem volna ki az ablakon, előttem a dunai panorámával, kezemben a menő pohárral, merenghettem volna az élet dolgain. Ilyen menő hely ez, hogy bemész és mit iszol? Nagy business ez a pszichológia. Nem szarral gurigáznak. A sógornőm meg mindig elkapja az aktuális legmenőbb divathullámot, tudja, honnan fúj a Passzátszél. Én miért nem voltam képes érezni annak idején, hogy miből lehet majd busásan megélni?



Frissítés: senkit nem akartam megsérteni. Bocsánat, ha valakit mégis.

2019. december 5., csütörtök

Iskolai menza

Kedden, amikor a gyerekekért mentem, még ott volt egy csomó kis osztálytárs a klubszobában, fogtam hát magam, és kifaggattam őket, hogy ti sem eszitek meg az ebédet? Rá is zendítettek mindahányan, csak mondták, csak mondták a magukét. Azt is elárulták, hogy aznap az osztályfőnök lefotózta az ebédet, mert annyira kevés volt és gyenge. Több sem kellett, írtam gyorsan az ofőnek, hogy azt hallottam, hogy már senki nem eszi meg az ebédet, sőt, a fotóról is tudok, és hogy írniuk kell a gyerekeknek egy fogalmazást a remek menzáról. Az ofő megerősítette, a hír igaz, a gyerekeknek nem ízlik az iskolai ebéd, sőt, a tanárok közül már csak az igazgató fizeti be, hogy saját bőrén tapasztalja meg, mit esznek a gyerekek. Sőt, ő odament aznap leméretni, hogy valóban annyit kell-e kapniuk, mint ami a tányéron van. Igen, annyit. Az én véleményem, hogy ennyit és ilyet a kórházban kapnak az olyan betegek, akik már "ultradiétán" vannak. Egy kis marék főtt krumpli, egy kis főtt csirkemell. Meg a leves. A leves sem valami gazdag dolog.

Gondoltam egyet, írtam a szülőknek a csoportba, hogy tegyünk valamit. Írjunk petíciót, írjunk Jamie Olivernek, mittomén', mozduljunk meg. Egy aktív anyu van, néhány támogató, egy-két "úgysem fog sikerülni" anyu.

Áh, most jut eszembe, az igazgató megpróbálta bontani a szerződést a menzásokkal, de falakba ütközött. Asszem' úgy érzem, fejétől büzlik a hal.

Az ofőnek is vannak gyerekei, az ő gyerekei iskolájába bejárnak a szülők, menzakommandó. Igen ám, de előre be kell jelenteni, hogy mennek, így hát bafhatják, aznap szép adagok vannak és szép ételek.

Mindenesetre ma finomfőzelék volt kiírva az ebédlőre (szép táblázat, mindenféle sóadattal, cukoradattal, kalóriatartalommal, csak éppen az nincs rajta, hogy mégis ki főz, se egy cégnév, se egy cím, se egy telefonszám), én sem szeretem, a gyerekeim nem is ismerik, ezért este még a cimbalom és az okmányiroda (éljen a IX. kerületi okmányiroda, irtó rendesek, kedvesek, gyorsak) után főztem egy ehető ebédet a gyerekeimnek, ma azt vitték be az iskolába (+ tízórai, uzsonna). Rémesen unom, hogy állandóan éhesek, amikor megyek értük.

Persze mindez titok!

2019. december 4., szerda

Vasmacska és egyéb állatfajták

Közeleg a karácsony, és én már túl is estem az idei karácsonyi vásáron. Tavaly, de talán még előtte sem sikerült eljutnom egyikbe sem, idén meg rögtön a villanygyújtásra mentünk el, Óbudára. Egészen csinos ez az óbudai karácsonyi vásár. Tűrhető a tömeg, a churros és a pizza, mint traditional hungarian christmas food, megfizethető, a fények szépek. Kétszer is kimentünk, először ebédelni, mert nem főztünk, ellenben éhesek voltunk. De nagyon fáztunk, ezért inkább hazamentünk Ildiékhez, mert náluk vendégeskedtünk, nem maradtunk korcsolyázni, holott megígértem a gyerekeimnek. A vásárban szembesültünk, hogy a korcsolyapálya csak délután hatkor nyit, így másodjára hatra mentünk ki. Terv szerint hatra. Azonban a gyerekek hiába, hogy órákon át szépen játszottak egymással, délután 5 körül elszabadult a pokol, párnacsatát rendeztek, ezért mi felnőttek úgy érzetük, azonnal ki kell szabadulnunk a lakásból, ki a hidegre. Ki is mentünk. De nem volt még hat óra, ezért korcsolyázni sem lehetett. A nap sem sütött már, ezért baromi hidegnek éreztük a hideget, nekem még téli kabátom sem volt (elszakadt a régi), ezért fogtam magam, és betessékeltem mindenkit a múzeumba. Kedvesek voltak, nem zavartak ki, sőt, hellyel kínáltak. Van ott a recepción pár asztal, padok, székek, szép párnák, sőt, még vízautomata (hát ez meg mi? - kérdezhetnétek) is.
Aztán kisvártatva, gondolom a fáradtságtól, a fiam elkezdett utánozni engem, amin én nagyon röhögtem, aztán a többiek is rázendítettek, a kislányom meg ártatlan arccal legalább nyolcszor megkérdezte, hogy kimehet-e futkározni a gyerekekkel, szóval sztereóban kaptam a hülyeséget. A végén már mindenki pukkadozott a nevetéstől, dőltünk jobbra, dőltünk balra, én nem kaptam levegőt, a lányom mentőt akart hívni, Ildinek folytak a könnyei, a fiam meg még mindig nem hagyta abba a majmolást, és akkor szerencsére a múzeumi recepciós szólt, hogy mindjárt hat, záróra. Így nem haltam meg.
Aztán megtekintettük a fénygyújtást, a korcsolyapályán a szép táncelőadást, aztán hazamentünk. Korcsolyázási lehetőség nem adódott.
Ahogy mentünk hazafelé, mesélte Ildi, hogy a Vasmacskában állatok is vannak, ők ott rendezték meg a kislánya szülinapját. (Hm, nem is rossz ötlet. Kár, hogy kicsit messze van tőlünk.) Több se kellett, a gyerekeim már bent is teremtek. Bementek, és civilizáltan viselkedtek, hállelujah, ritka, ritka pillanat, amikor nem balhéznak egymással. Mi felnőttek nem mentünk be (smucig vagyok), kint vártunk rájuk. Aztán ahogy vártunk, észrevettem, hogy a kiskertben van egy szamár és egy póniló, bementünk hát megsimogatni őket. A fiam meg bement az étterembe répát venni az állatoknak, mert ki volt írva, hogy "répa 50 Ft" (végül ingyen kapta meg). Önállóan, egyedül intézkedett. Nagyon büszke voltam rá. Én ilyen idős koromban egy beszari gyerek voltam.

Most meg a munkahelyen ülök, és dolgozom. Dolgoznék. De dumálnak mellettem, zavarnak, ezért gondoltam, felpattanok, írok egy kis blogot.
A kolléganőm hozott nekem egy zsák játékot még nyáron, de nem vittem haza, mert már nem férünk el a sok kacattól. Most meg gondolt egyet a kolléganő, odaadja a játékokat a nem annyira tehetős gyerekeknek illetve egy óvodának. Igen ám, de a porcelánbabának leesett az egyik szeméről a szempilla, így hát lementem az egyik kollégámhoz visszaragasztani a helyére. Ahogy vártam a liftre (most egy leesett babaszempilláról fogok sorokon keresztül mesélni??? Lapozzatok, ha már nem bírjátok.) ott termett az egyik vicces kollégám. Meglátta a babát, rögtön elkezdett sztorizgatni. Hogy amikor San Marinóban jártak, a felesége késztetést érzett megvásárolni egy csomó porcelánbabát. Ugyanis a felesége gyűjtögető típus. Például Görögországban az egyik parton kavicsot gyűjtöttek, mert olyan szépek voltak a kavicsok. De annyit szedtek össze, hogy már teli kosarakkal vánszorogtak fel a partról - közben ábrázolta, miként vonszolták magukat -, nehezek voltak, mint az ólom. Igen ám, de ezeket valahogy haza is kellett hozni Magyarországra, a bőröndök meg túlsúlyosak volt, de a kavicsot semmiképpen nem akarták otthagyni. Ezért felvettek magukra minden létező ruhát, tiszta dagadtak voltak. Mindenki egy szál pólóban, rövidnadrágban, papucsban, ők meg mint a Michelin-babák. Természetesen ezt is illusztrálta. Én ezen annyira röhögtem, de annyira, mint egy hiéna és egy pelikán gyermeke. Igen ám, de ahogy álltunk a lift előtt, és én görnyedve üvöltöttem a röhögéstől, vendégek érkeztek. Én nem tudom, hogy mit szólhattak, de remélem, nem köpnek be az öreg indiánfőnöknek, mert akkor kikapunk. Ő nem nagyon bírja a hahotázást. Ugyan elvárja, hogy boldogok legyünk, és hülyének néz, ha nem vagyunk azok (mindenki meneküljön, ha a boldogságról támad kedve beszélgetni), de ne röhögcséljünk, legyünk rendezettek, összeszedettek, komolyak. Cuki posztot akartam írni a nevetésről, erre tessék, már megen' befeszülök. Na ne! Szerencsére most meg egy másik vicces kolléga jött be, éppen hárman szakadnak a röhögéstől velem szemben. Így nem lehet dolgozni, mindjárt kiesek a cipőmből és leesek a székről.

Megyek, megnézem, megragadt-e a baba szempillája.