Már megint Norvégiában szeretnék élni... vagy egyszerűen csak norvég akarok lenni

 Gyerekek, hát én nem vagyok már mai csibe, hogy éjjel fél háromig nézzem a sorozatot... de az is lehet, hogy már három óra volt, amikor kényszerítettem magam, hogy vonuljak aludni. Pedig folytattam volna szívem szerint. Egyszerűen alig tudtam abbahagyni. Most meg itt ülök a munkahelyen, mint a mosott takony. Ilyenkor egészen kíméletlenül megöregszik az arcom a kevés alvástól, tényleg úgy nézek ki, mint egy grúz öregasszony. Apukám szokta így mondani, amikor rám néz és nem hisz a szemének, hogy mennyire rányomta az arcomra az öregséget az idő vasfoga. Furcsa nekem is, amikor a tükörbe nézek. Én sem hiszek a szememnek, hogy ez én vagyok. 

A sorozatot Milonka írta a blogján (köszi a tippet!), az Új barátot karácsonyra. Arra gondoltam, miközben néztem, hogy vajon mitől lehet ez a Norvégia-őrület mostanában (pár éve)? A turizmusban élő Grizzly barátnőm is odavan az észak-európai városokért, hiába, hogy reszeltek a turizmusnak, még mindig Norvégiáról, Finnországról, Svédországról álmodozik és posztolja állandóan a fotóit, nem tud leszakadni, annyira imádja, és hisz benne, hogy egyszer visszajön a régi világ. (Azért egy év alatt jól elintézett csomó iparágat ez a denevéres víruska... én nem tudom, hogy tud majd visszaállni az eredeti turizmus.) 

Szóval gondolkozom, hogy mikor ugrott be ilyen erősen a világ tudatába Norvégia. Én, hiába, hogy csak 24 órát töltöttem ott és nem is volt különösen csodálatos romantika... hm... de, az volt... (már előre érzitek, hogy most ülök fel a nosztalgiavonatra, mi?), tömény, csöpögős fluoreszkáló rózsaszín csillámporos egyszarvú pónilovas romantika volt a vikinggel. 24 órás romantika. De vajon a magyar fiúk miért nem tudnak ilyet? Oké, oké, tudnak ők is. Csak nem velem. 

Norvégia. Nem baj, hogy csak 24 órás volt a kiruccanás, sőt, jobb is, mert így most erősen vágyódhatok oda, kicsit még kirándulgatnék ott. Például én mindig feszülten várom, hogy írjon Isolde a blogjára valami érdekeset Norvégiáról. Én még azt a hideget sem bánom, ami ott van. Pedig utálok fázni. A dédi mondta mindig, inkább eszem krumplit krumplival, csak ne kelljen fázni. A háborúban állítólag piszkosul hideg volt, elviselhetetlenül hideg. 

Meg ez a lány, hát komolyan, mintha magamat látnám, csetlik-botlik (hát igen, mesélni tudnék... amiket én lerendeztem az életem során az örök szerelmet keresve, egek!), gyönyörű lány (én ugyan ennyire gyönyörű sosem voltam, de azért volt, amikor még én sem 150 éves és 150 kiló voltam), és ez a lány ott szánkózik... én is 30 éves akarok lenni és én is Norvégiában akarok szánkózni! 

Be vagyok majrézva

 Rengett a föld. 

Éreztem, hogy mozog.

Olyan, mintha szédültem volna. 

Kinéztem az ablakon, mozgott a függöny. Oké, fúj a szép, csak erről lehet szó - gondoltam.

Néztem a poharamban a vizet. Mozgott. Oké, szédülök, csak erről lehet szó - gondoltam. 

De Horvátországban most volt erős földrengés pár napja - cikáztak a gondolatoka  fejemben. 

Felpattantam a hírportálra: földrengés Horvátországban. Most is. 

Felpattantam a facebookra, az egyik havernőm kérdezte a főfalon: más is érezte, hogy mozog a föld?

Aztán a volt kollégám írta ki, hogy hintáznak a szomszéd épületek. 

Azt is írta a kolléga (a volt), hogy most olvasta, jöhetnek még utórengések... Talán nem kellene itt ülnöm a munkahelyen, annál is inkább, mert tegnap futottam a busz után és nem ment, nem tudok még futni a jobb lábammal, egyszerűen nem megy, és én innen a munkahelyről hogy fussak le, lifttel nem merek már menni (nincs nálam kaja, hihi), tisztára libabőrős vagyok... 

Nem ez az első földrengés, amit megtapasztalok, de baromi régen volt az, amelyiket igen, már el is felejtettem, hogy ez elég rémes érzés. De itt a Kárpát-medansziéban olyan biztonságos, itt nincsenek földrengések, nincs vulkánkitörés, nem jön a tzunami. Apropó, Pompejiben (én Pompejnek hívom) most tártak fel egy új thermopoliuomot. 

Ui.: de mi az a thermopolium? :)

Ui.2: tegnap óta biciklivel járok dolgozni. (Nem is tudtam, hogy ennyi emelkedő van a munkahelyig.) A biciklitároló pont nem szélcsatornában van, a bicaj mégis eldőlt. Úgy, hogy még a kitámasztóval is kitámasztottam. Érdekes. 

 Tegnap óta legalább ötször sírtunk, mint a záporeső a kisfiammal. Francokat! Tegnap is legalább ötször, meg ma is legalább annyiszor. Ő azért, mert látja elmúlni a hörcsögét, én meg azért, mert látom a kisfiamat zokogni az elmúló hörcsögön.

 Nagyon megvisel minket ennek a kishörcsögnek a megöregedése és megbetegedése. Valószínűleg már nem sok napja van hátra. A másik hörcsög két nap alatt lehelte ki a lelkét, érte is zokogtunk egy sort. De valahogy annak a hörinek a halála nagyon hirtelen jött, tényleg két nap alatt lezajlott... A kis morzsaszínűnek meg már napok, hetek óta látszik a naplementéje, olyan nehéz nézni, és egyszerűen nem tudunk segíteni. A fiam kérdezte is, miért nem örökké élnek azok, akiket így szeretünk. (Én meg azzal magyaráztam, hogy jól néznénk ki, ha még a mammutok és az ősemberek is itt sündörögnének, mert őket is biztos nagyon szerette valaki, de legalább az anyukájuk biztosan, most képzeld el, milyen tömeg lenne itt a Földön.)

 Ma azon izgultunk egész nap, hogy csak ezt a napot bírja még ki, mert milyen volna a karácsony egy gyerekléleknek, ha a hörcsöge pont aznap távozna el?  Így is piszok nehéz nézni, hogy még él és még eszik is....

 A fiam ott áll felette, nézi, potyognak a könnyei, puszit küld neki (megpuszilja az ujját és rárakja a höri hátára), aztán én átölelem, beszélek hozzá, hogy tudod, megmondták, a hörcsögök nem élnek túl sokáig, nem olyanok, mint a kétszáz éves teknősök, de örüljünk, hogy nem is tiszavirágok (és akkor itt jött egy rögtönzött bioszóra, a tesóm felesége mesélte el nekik, milyen is az, aztán megnézette velük a youtubeon egy videóban). A hörcsögnek ennyi idő jutott, előre tudtuk. 

 A kisfiam olyanokat mond, hogy ő nem is tudja, miért akart hörcsögöt, szörnyű ez a fájdalom, nem bírom abbahagyni a sírást - mondta - ,  meg ő ezt nem bírja nézni, ahogy szenved a höri, és mi lesz, ha meghal és ő nem tud már rá vigyázni? Magányos lesz? (Mármint a höri a mennyországban. A fiam nem akar istenhívő lenni. Ugyan még nagyon kicsi ahhoz, hogy ezt így tudatosan eldöntse, én sem értem, hogy ezt hogy éri, de most látom rajta, hogy hajlik rá, hogy most jól jönne hinni a lélekvándorlában, vagy a mennyországban... és akkor megbeszéltük a Coco c. rajzfilmben látottakat is, hogy hogy mennek ezek a dolgok Mexikóban.) Megkérdezte a kisfiam, hogy szereti-e őt a höri, és szerintem szereti, megesküdnék rá, hogy tudtak kommunikálni is. 

 Azért ma sikerült kivenni a ketrecből, mert valahogy felélénkült. Amikor vég nélkül alszik, nincs szívem kivenni, piszkálni, felébreszteni. Nem visz rá a lélek. 

 Nagyon nehéz a kisfiamat látni, ahogy szenved, rémesen

Régen volt, amikor Wertermeister Anikó barátnőm tengeri malaca távozott el és én nem értettem, hogy mit kesereg ennyit. Na ma már értem. Ma már azt is eldöntöttem, hogy több szeretreméltó állatot nem vállalok, se kutyát, se macskát, hát bírom én ezt a bánatot.

Ez aztán jó kis karácsonyi bejegyzés lett, mondhatom. 

A nagybetűs Jeruzsálemi kalács, a babka

 A babka maga a jeruzsálemi kalács.

Én Mautner Zsófi és Havas Dóra receptjét csinálom, mert nem sokban különböznek: szinte semmiben. A siker viszont eléggé garantált. Ráadásul Dórának van hozzá youtube videója is, a kezdő makik kedvéért (nekem), ha valaki nem értené, hogy hogy kell befonni a kalácsot (vágd el hosszában :O , aztán fonj!). 

Mindkettőjükért rajongok. Mármint Zsófiért és Dóráért*. A babkájukért is. 

Mautner Zsófi is belerakja a saját ízlését a kalácsba, pl. a kardamomot és a narancs kandírozott héját és

Havas Dóra is, ő a cukorszirupba vaníliát rak, a megsült kalácsot azzal locsolja. Én pedig tanulva az első babkámból vagy -tól, tegnap már nem raktam egy egész teáskanál sót a még nyers tésztába, ahogy a recept írja, hanem csak egy határozott csipetnyit. Az első babkámba sós mogyorót raktam, mondván szeretem (a sós mogyorót... aztán meg nézhetem a kiütéseket az arcomon), bátor is vagyok, kísérletező is, és különben is, ha kell bele egy evőkanál só... mármint egy teáskanál só, akkor miért ne lehetne belerakni sós mogyorót? Hm. Azért ennyire nem kellett volna bátornak lenni. Szerencsére a babkatészta másik felébe rendes diót raktam. Száz szónak is egy a vége, szerintem elég egy csipet só. (Most, hogy olvasom a receptet, valószínűleg a teáskanálnyi sónak az egyik felét a tésztába kell rakni, a másikat pedig a csokis kencébe, mindegy, egyébként is állandóan mindig mindenki variál a recepteken, szerintem elég a csipetnyi.)

Szóval... ezt a sütit nem nehéz megcsinálni, még én is képes vagyok rá (jó, mondjuk kelt tésztákban elég ügyes vagyok... legalább ez, ha már a főzelékeket mindig elrontom), nem kell sok alapanyag, liszt, élesztő, cukor, tojás, csoki, holland kakaó, vaj (most margarin, mert apukám gyomra ég a sütött vajtól... az egyik babkát otthon hagytam, csak a másikat hoztam el magammal), dió. 

A tésztát ketté kell osztani, mert a fenti receptekből két babka lesz, és amikor én tegnap megcsináltam az elsőt, gellert kaptam, és a másodikhoz daráltam még diót, hogy gazdagabb legyen, mert megtapasztaltam, hogy a sütőben cukorral és csokival megpirult dió István ajándéka, hát gondoltam, hadd szóljon, de sajnos amikor meg kellett fonni a kalácsot, szétesett, igen ám, de amikor készre sült... hát gyerekek, az valami csodálatosan szép süti lett. Hiába esett szét, hiába tűnt úgy, hogy már megint túlzásba estem, tökéletesre sikerültek. 

*még mindig nagy Paprikatévénéző vagyok, Jamie, Nigella, Gordon, a két dagi nő (meghaltak), a két öreg, mindig odaragasztanak a tv elé, ha véletlenül a gyerekek nem óbégatnak.

Bónuszfotó:

Marton Zsófit írtam Mautner Zsófi helyett, Linda barátnőm hívta fel a figyelmem, hogy elbénáztam.

Ha eljöttök, lesz babka

 Megsütöttem a második babkát is. Most alig várom, hogy valaki bejelentkezzen, hogy megsüthessem a harmadikat. Nagyon szeretek kelt tésztát sütni, engem jobban lelazít, mint bármi más. Régen a sajtos pogácsára mondtam ugyanezt, de azért egy csokis sütit nem nagyon lehet überelni.  

Vasárnap eljött két barátnőm hozzám, ezért szombaton a gyerekekkel akkorát takarítottunk, mint az olasz reménybeli fickó előtt, amikor közölte, hogy akkor ő eljön főzni hozzám. Ami nem tegnap volt. Akkora rumlit vagyunk képesek csinálni mi hárman, hogy azt szavakkal nem tudom ábrázolni. Volt is nyafogás, hogy ezt a szintet miképpen tudjuk megugorni (ugrani?), de aztán turbóra kapcsoltam és sikerült délután kettőig végezni. Ha belegondolok, hogy ez körülbelül nettó 5 óra volt, akkor nem értem, hogy mi a francot kell előtte egy órán át nyávogni és duzzogni. Közben még reggelit is sütöttem a gyerekeknek, még ebédet is adtam nekik, így meg aztán már végképp érthetetlen a mértéktelen ellenállásom, ha a takarítással kerülök szembe. 

A lányok hoztak sk. padlizsánkrémet, (sk!) füstölt halkrémet, körözöttet, hozzá egészséges kenyeret (!), zserbót (lánykori nevén gerbeaud), és még egyéb sütit, hozzá az én babkám (amit a buli végén szívesen elvittek, amiért én hálás vagyok, mert ha nem vitték volna el, én mind megeszem, annyira állati finom volt, csak hát nekem végképp nem hiányzik, hogy ennél is tovább hízzak, a lányok meg csinosak, ők ehetnek ilyeneket), jót scrabbleztunk, én még a zenét is bekapcsoltam meg a fényeket is, szóval elég karácsonyi volt a hangulat. Azt hiszem, ha most ennél több nem történik karácsonyig, az is jó, ez a tegnapi este feltette a cseresznyét az ünnepekre. Ja, és kaptam egy Háy János könyvet, és miután elmentek, fel is ütöttem. Tetszik.

Pénteken meg felugrottunk Annáékhoz mézeskalácsot sütni. Anna előre begyúrta a "rögtönpuha" tésztát, a gyerekek, miután kiörömködték magukat az ajtóra szerelhető húzódzkodó rúdon, kinyújtották, kiszurkálták a sütit, be a sütőbe, végül kidíszítették, kicsit még játszottak, miközben Anna szorgalmasan töltögette a tojás likőrt magunknak, aztán sipirc haza, nehogy elkapják a grabancunkat nyolc után. Ez a kis összejövetel is szuper jól sikerült. 

Most itt ülök a munkahelyen, alig van ember rajtam kívül, de aki próbaidős, az így járt. Munka, az nincs. 

Ma és holnap még elfutok ajándékokat venni, mert ugyanúgy állok, mint múlt héten: sehogy.

Én nem vagyok Anikó kedvence

 Velem most madarat lehet fogatni. Kaptam egy elég jó ajándékot karácsonyra az olaszaimtól. Még soha nem kaptam tőlük úgy, hogy csak én kaptam volna és nem mindenki más is. Sőt, eddig csak olyanokat, amik mindenkinek jók, bor és valami regionális kaja. Erre most, hogy leléptem, küldtek egy szuper bónuszt. Meglepődtem. De ezek szerint megéri sokat dolgozni, mert valamikor csak beérik az a gyümölcs. 

A munkahelyen a sipákoló, visítozó kolléganő egészen szimpatikus volt, pedig eddig állandóan kitéptem a hajam tőle. 

De ami igazán fontos: a kisfiam írt egy négyes dolgozatot nyelvtanból. Ő, aki hajlik a diszlexia felé. A nevtanban a lehető legpocsékabban teljesített, olyan borzalmas lett minden eredménye, hogy azt elmondani nem tudom. Már azon gondolkoztunk, hogy nagykorában legfeljebb lovász lehet majd belőle, erre most négyest hozott. 

A blog meg egy csudaklassz dolog, mert írt nekem valaki, valamit, hihi, azért mindent nem mesélek el, mert babonás vagyok, de örülök, hogy az olvasóim 99% része ilyen jó ember. El sem tudják képzelni az Évik 1%-uk. Na jó, nem akarom húzgálni az oroszlán bajszát, pláne nem megetetni. 

Gyerekek, én ma úgy örülök! 

Egyébiránt olyanokról is tudnék most írni a munkahelynek hála, hogy a tíz bajszotokat megnyalnátok, de nem tehetem, pedig feszít, állati sztorijaim vannak... persze ez egy orvosnak nem lenne nagy kunszt, csak a magamfajta gyalog embereknek. Talán majd egyszer, nagyon titokban megírom. (De ez meg nem korrekt, a mézes madzagot elhúzni, aztán meg csöndben megtartani a pletykát, de aúúú, nem írhatom le.)

Nyolcadik nap

 Ma elküldtem a pályázatomat egy másik munkahelyre. Nem azért, mert itt annyira rossz, de tegnap lefokoztak (?), nem tudták (?), hogy nincs olyan végzettségem, ami ide kell. Pff. Meg van még valami, amit nem mondtak el. Rossz, hogy nem írhatom le. Nem olyan rossz itt, amíg csak admin feladatok vannak, meg a főnökök is szimpatikusak, meg tényleg közel van, meg amíg admin feladataim vannak, addig jó, de volt alkalmam beleolvasni egy-két doksiba, és azért az nem ibolyaillatú. 

Az állás, amit ma pályáztam meg korán reggel (mert már tudom, hogy mikor érkezik a főnök), nem teljesen rám lett szabva, de gondoltam, egy életem, egy halálom, most, hogy ilyen kalandor lettem, megpróbálom, legfeljebb azt mondják, hogy nem, és akkor maradok itt, ahol vagyok, és legfeljebb a pokolra kerülök. 

Ötödik és hatodik

Szerda óta a munkanap után ledaráltam még 2-2 óra tanórát, lóg a nyelvem. 

Holnap megyek MR-re, remélem, nem találnak foltot az agyamban. 

Annyira cuki a dokim, képes vagyok szerelmes lenni belé, úgy, hogy már fogalmam nincs, mi az a szerelem. Így aztán csak rajongok érte. 

Szerda óta egész álló nap dolgozom. Sajnos szoktam téveszteni, nem tudok koncentrálni, még mindig túl sok párhuzam fut a fejemben. Nagyon jó, hogy megtarthattam egy szeletét a régi munkámnak, nagyon jó, hogy van ez a pár diák, és az is jó, hogy van egy szerény, bájos kolléganőm (nem bírom a rikácsoló, sipákoló, beképzelt /de mire?/, alpári nőket... ilyen is van, valószínű ki fogom tépni tőle a hajam), nagyon bírom, hogy a főfőnöknek éles a humora (remélem, szimpatikus marad és nem a demo fut, mindenesetre és szerencsére a mérleg serpenyőjében ő az erősebb, nem az alpári), szeretek bejárni dolgozni.

Hogy hogy lesz ebből mindenkinek karácsonyi ajándék, nem tudom. Holnap munkanap. Megszórtak melóval, de legalább el tudok lógni az MR-re, aztán futás a gyerekekért, aztán futás a tesóm kisfiának a szülinapjára. Hogy mikor tudom elvégezni a munkát, nem tudom. Éjjel sajnos nem tudok dolgozni, mert alszom, és ha nem alszom, akkor próbálok aludni, de semmiképpen nem nyúlok a telefonhoz tekergetni az internetet, mert akkor fix, hogy hajnal ötig nem tudok elaludni, és akkor az egész napnak kakukk, és én ilyen könnyelműségeket nem engedhetek meg magamnak. Szerencsére megint feltaláltam a meleg vizet és hallgatni szoktam jó kis műsorokat (akkor mégis hozzányúlok a telefonhoz?), amiktől 2 perc alatt elalszom. 

Futnak a párhuzamok a fejemben... van egy görög kollégám... a gyerekkori barátnőm férje is görög. Ennek a két görögnek a fizimiskája nagyon hasonlít egymásra (a szemük állása, a bőrszínük, meg a rengeteg hajuk). Nagyon érdekes a genetika. És a kolléga is töprengő, és a barátnőm férje is. Egyszer mesélte Vali, hogy a görögök, amikor bulizni mennek, állnak a pult mellett, és töprengenek (filozofálnak), megfigyelnek. Valit is megfigyelte Jorgos, aztán döntött. Eldöntötte, hogy feleségül veszi, és így is történt. Tényleg látszik, hogy gondolkoznak, valahogy süt az értelem a szemükből. Oké, én csak 1,5 görögöt ismerek, abból még nem lehet statisztikát csinálni. Kár, hogy nem vagyok már 30 éveske. (Azért eléggé csapongok, az imént még a dokiért rajongtam, most meg a görög fiúért. Az a szerencse, hogy mindjárt 50 éves leszek, így aztán csak ártalmatlanul mesélek, mint a nagyik.)

Negyedik nap

 Szó szerint egész nap dolgoztam. Közben magamban nyígtam, hogy picsbe, annyi egyéb dolgom is lenne. 

Itt a nyakamon a karácsony, mégis mikor fogom beszerezni az ajándékokat, a hajamat is elhagyom, annyi a rohanás.

Ma is befutottam a boltba megvenni a holnapi uzsonnát, aztán futás a gyerekekért, futás haza, diák egy, rögtön utána diák kettő, utána futás a konyhába, sütötttem rántott csmellett (liszt, tojás, panír), sült krumpli, és most  van 19:42, aludni kell menni. 

Nem tartom normális dolognak, hogy ennyit lóssak-fussak (?). Miért nem lehet megélni egy fizuból? Mindig ugyanaz az unalmas lemez...

Harmadik nap

 Csordogál az idő, elég lassú.

A főfőnök háromnegyed nyolcra jár dolgozni. Én is akkor érek oda. Ma összetalálkoztunk az utcán. Elég távolságtartó. 

A főnököm kilenc előtt érkezik, három körül távozik, de otthon még dolgozik. 

A titkárnő távolságtartó. Csinos nő, billegeti magát, azért segítőkész, nem mondhatok róla rosszat. Csak kicsit miss. Remélem, rossz emberismerő vagyok. 

Két kolléganő szimpatikus, az egyikkel ebédeltem ma a kantinban. A kantin eszement jó, mintha Olaszországban járnék valami autogrillben vagy a modenai gyárban, nagyon menő. Ma csőben sült karfiolt ettem besamellel nyakonöntve, hozzá natúr csmell (nem nagyon tudok vegán lenni, francba, pedig amikor vegán voltam, omlottak le rólam a kilók... na majd holnap vegán leszek, mert a szimpi kolléganő sem eszik húst, majd vele bratyizok). Ráadásul 612 Forintot fizettem, összesen, azért ez elég baráti ár. 

Ma bejött a kolléga, akit savaznak. Köszönt, aztán elköszönt. Állítólag filmet nézni jár be. Meg semmit nem csinálni.

A két asszisztens is szimpatikus. 

Ma, mielőtt elmentem volna a gyerekért az isibe, még beugrottam vacsorát meg holnapra uzsonnát venni a dedeknek, és még így is időben értem értük. 

Ma munkaidőben össze tudtam dobni a zh-t (közben megvilágosodtam, valóban vannak orvostanhallgatók és ők mondják úgy, hogy demo, itt a blogon is Évi /akit remélem, nem az Évi-névtelen-Évi-névtelen/). 

Még izgulok, nem nagyon találom a helyem. 

Második nap

 Második nap a munkahelyen. Az új munkahelyen. Délelőtt 11-kor befejeztem a munkát... onnantól unatkoztam. Még nem tudtam, hogy kellett volna vinnem magammal könyvet. Persze filmet is nézhetnék, ha lenne bátorságom. Vagy pofám. Állítólag januárig nem fogunk megszakadni a melótól. De az is lehet, hogy utána sem, de ez csak a vírustól függ. Meglátjuk.

A kollégák... Első nap még fogtam a a fejem. Mert volt néhány meglehetősen negatív hozzászólás (na, mondom magamban, hova jöttél?!?! Tököm tele a rikácsolókkal.), de ma már találtam két szimpatikus embert, akik nem kárognak. Még tapogatózom, nem nagyon látom át, hogy ki kicsoda, ki milyen, ki mit csinál, milyen lesz később. 

A főnök a második nap is szimpatikus. 

Egyelőre egyebet nem tudok mesélni. Hiányoznak a kollégáim. A régiek. De az nem hiányzik, hogy ott is állandóan ment a nyávogás, hogy ki, miért, mikor, mennyire hülye. Azért a két főkolléganőmet nem hiszem, hogy tudná pótolni bárki is. Nagyon hiányoznak.

Most csak akartam jelentkezni, hogy elmondjam, minden rendben, jól vagyok, isteni dolog 10 perc alatt hazaérni (na jó, ma az esőtől dugó alakult ki, így ez most 15 perc volt, de még így is be tudtam rongyolni a DM-be, venni ajakápolót a kisfiamnak, mert kifújta a szél a száját, és ha már ott voltam, vettem egyéb elengedhetetlen dolgokat is, például a lányomnak is ajakápolót, nehogy úgy érezze, ő nem kapott). 

Lehet, hogy holnap beviszek egy könyvet, a szobatársam közölte, hogy elvonul szabira, a főnök eleve 3 óra előtt lekoccol, utána én meg mit csináljak? Kiolvashatom az internetet, ez igaz. 

Akkor írok, amikor jön a jó

A nap végére elmondhatom, hogy minden jó, ha a vége jó.

Eszement stresszes napokon vagyok túl. Ez a kálvária az ide menj, oda menj, szerezz még papérokat, azokat hozd ide, vidd oda... 

Ma reggel elvittem a gyerekeket az iskolába, hazafutottam (futás idézőjelben), leültem tananyagot fejleszteni (így mondják, holott csak átnéztem a slideokat, pakoltam hozzá, hogy bőséges legyen), demót készítettem (már nem zh-nak mondják, egek), elbringáztam a gyerekorvoshoz, mert kétszer valahogy nem volt a rendelőben rendelési időben, hála égnek, most az asszisztense ott volt (kopogni kell az ablakon, ott adják ki a recepteket, igazolásokat, egek, egek), onnan elrongyoltam egy varrodába, de zárva volt, hála az égnek ez most egy divatos szakma, ezért tudtam, hogy hol a következő varroda, és láss csodát, nyitva volt (nem olyan régi varroda ez, de fut a szekér, látom... emlékszem, amikor megnyitott, most meg dugig van ruhákkal, amiket meg kell varrni), bementem, mondtam, hogy kiszakadt a kabátom, mert úgy néz ki, meghíztam a karantén alatt, és hát ebben a kabátban, ami rajtam van, megfagyok, mikorra tudná megvarrni? És az orosz akcentusú nő azt mondta, délután háromra kész lesz. Én régen örültem így egy jó hírnek. És mennyibe fog kerülni? - tudakoltam meg. 1200 Forint. Ezerkétszáz. Elképesztő. Én innentől fogva minden lyukas ruhámat ide fogom hordani. A nő nagyon kedves, az akcentusa nagyon bájos, a varrás pontos, láthatatlan, mi mást kívánhatnék? Lyukas ruhám meg van bőven. 

Aztán hazarohantam, tananyagot fejleszteni, de állati rosszul ment, így hát bezabáltam. Ha stessz van, enni kell. Nem kell, csak valahogy utólag jövök rá mindig, hogy bázz, ezt nem kellett volna.

Futás a gyerekekért, mert délre volt időpontunk a nevtanba, mert ugyan ők jó gyerekek (kivétel, amikor a fiam éhes), csak a tanulmányokkal vannak gondok. Nem is az érdemjegyekkel mert azok is jók, még a fiam is megtáltosodott, hanem mintha most keverne be a kétnyelvűség, ami nincs is, de ezek szerint most is képes beleköpni a levesbe. 

Onnan a Pennybe, ahol vettem mákos guba ízű pékárut. Ha ettetek isteni finomat! Nem volna jó ötlet rákattanni. 

Haza. A gyerekeket megkértem, hogy egy nesz nem sok, annyit se mukkanjanak meg, mert mindjárt órám lesz. És fogtam magam és tananyagot fejlesztettem (magyarul duzzasztottam a slideokat). 

Végül  eljött az én órám. A hallgatók meg csak jöttek, jöttek. (E-mailen előre megírtam nekik, hogy nincs kecmec, most aztán a maximumot kell kihoznunk magunkból, mert felvételt kell készítenem, utasításba adták. Utolsó pillanatban.) A legcukibb hallgató még gyorsan elnézést kért, mert áramszünet volt náluk, nem tudta bekapcsolni a kameráját, hogy ne szívja le az energiát a laptopjáról. Aztán record gomb benyom, CIAK, si gira - mondja az olasz, a magyar meg azt, hogy forgatás indul. Letoltam 1 óra 36 percet, volt, amikor dalra is fakadtam. Szerintem jó kis tanóra volt. 

Aztán még gyorsan dumcsiztunk a kolléganővel, hogy hol állítsam be a mit, meg kis pletykák. Örök hála neki. Nagyon komoly része van benne, hogy én visszataláltam önmagamhoz, és végtelen örömöt okoz a tanítás. De ez tényleg mámorító érzés. 

És mindezek után beálltam a tűzhely mögé vacsorát készíteni a dedeknek. Szerencsére újra felfedeztük a meleg vizet, azaz a fagyasztott hamburgert, azt sütöttem nekik. Mélyfagyasztott sült krumplival (csak a lányomnak, a fiam köszöni, azt sem szereti). 

Egészen megnyugodtam. Olyannyira, hogy lett energiám újra nekifutni a barátnőmtől kapott szuper Szifon telefonnak, ami napok óta beint. Egyszerűen nem engedte, hogy bármit letöltsek, ezért csak telefonálni lehetett vele, semmi mást. 

A helyzet az, hogy a munkahelyi telefont le kellett adnom. Elkezdtem túrni a netet, hogy milyen telefont vegyek (hála! Mélyen meghatódok még most is, köszönet nektek, olvasóknak, hogy rádumáltatok a paypalra, mert azzal akartam venni magamnak telefont), mire Borcsa, a gyerekkori barátnőm azt találta írni, hogy neki van két használaton kívüli telefonja, szívesen nekem adja. De hogy az egyik ráadásul szifon?!?!? Oké, nem a Szifon 12-es, hanem a 6-os, de én eleve csotrogány vagyok, nekem ez már a mennyország. Lett volna, ha akart volna működni, de nem akart. A megoldás a youtube-on volt. Szépen elmagyarázta egy fickó az ilyen elavult embereknek, mint én vagyok, hogy mi a teendő, és tádáááám, sikerült. Mondjuk tökig le kellett gyalulni minden addigit a memoárjából.

Ez egy szép, vadiúj telefon. Karcmentes, ütésmentes, mert közben ő szert tett egy másikra, aztán ez a 6-os nem kopott el. 

Azt meséltem, hogy holnap megyek az új munkahelyre? Azt meséltem, hogy megtarthattam az olaszaimat a régi munkahelyemen? Azt meséltem, hogy a magasiskolában egészen szürreál a pontozásom (jó, hát úgy néz ki, bírják a hallgatók, amikor dalra fakadok... valahogy az énekhangnak ereje van, még ha repedt fazék is az a hang, látom, hogy minden alkalommal felcsillan a szemük, amikor zenéről van szó, szóval biztos csak ezért adtak jó pontokat). 

Futás aludni. Holnap nagy nap lesz.

tájul

 Picit visszaállítottam piszkozatba az előzőt balekságból kifolyólag. 

Mindent elmesélek majd. 

Megkaptam az plecsnit. 

(Mi van, most átmegyek chatbe? - kérdezhetnétek.)