Pletykavonat (most apjukról)

Impulzusíró vagyok, és most megint van mit ideimpulzálni.

Apjuk tegnap írt whatsappon 16:51-kor, hogy "van egy gondom nem tudom hogy tudok-e jönni majd tájékoztatlak" (vesszők nélkül).

Reggel 6:56-kor még rákérdezett, hogy ugye tudom, hogy szerdán jön?

Nem is ő lenne, ha nem adódott volna már megint valami gebasz.

Arra tippelek, hogy megint elveszítette a személyi igazolványát. Nem először, nem másodszor. Volt egyszer olyan is, hogy jött hozzám, akkor még csak udvarolni, és nagyon valószínűleg a repülőn felejtette a személyijét (miért rakta oda a hálóba? - kérdezhetnétek). Aztán Mo-ról még hazaengedték őt jogosítvánnyal, de legközelebb, amikor jönni akart, Fr.o. nem engedte ki az országból, mondván az nem úti okmány.  Erre csapott egy kis balhét, de én ezt már csak utólag tudtam meg, hogy műsort rendezett, amikor azt mondta (üvöltözte?): BEZZEG MAGYARORSZÁG engedett utazni jogsival. Ez tényleg megtörtént. Persze azóta Mo. egy szarrakás a szemében, de akkoriban, annak idején még szerette.

Vagy az is lehet, hogy A Szerelme nem engedi?

Vagy nincs szabija? Fr.o-ban az embernek összesen 2-3 nap fizetett szabinap jár évente, vagy még annál is kevesebb. Ja, hogy halálosan büszkék rá, hogy bizony ők harcolták ki maguknak 1936-ban, még a dédi is kivonult, mesélte, és lengette a karjait, hogy sza-bit-a-ka-runk, sza-bit-a-ka-runk, hogy legyen egyáltalán olyan, hogy szabadnap, ne csak vasárnap lehessen szusszani (basszuskulcs, azért az kegyetlen lehetett). Kimentek az utcára tüntetni, és addig tüntettek harcolva, vagy harcolva tüntettek, amíg lett. A világ nekik köszönheti, hogy lett - mesélte a dédi. Ehhez képest az én gyerekeim apja mindig ezzel jön, hogy neki nincs (vagy nincs több) szabinapja.
Ehhez képest azt írja az internet, hogy "La loi fixe le nombre de congés payés à 2,5 jours ouvrables par mois de travail effectif chez le même employeur." Ebből a 2,5-et én is értem, akármilyen hülye is vagyok franciából, meg azt is értem, hogy par mois (= havonta). És matematikából is teljsen hülye vagyok, de ez akárhogy nézem, 30 nap/év. Írja is az internet: Cela correspond à 30 jours... Oké, az lehet a baj, hogy ő lépten-nyomon munkahelyet változtat, ezt is tudom. Mindegy, nincs ezen mit rugózni, egyszerűen kezelhetetlen helyzet. (De én hogy keveredhettem bele ilyen helyzetbe?!?! Tök ciki.)

Más tippem nincs.


(update: nem kérdeztem meg tőle, hogy mi az oka, hgoy nem biztos, hogy tud jönni. Nem szeretek vele beszélgetni, ezért. Meg azért sem, mert ha magától nem érezte úgy, hogy illene rendesen tájékoztatnia, akkor mire fel nyomuljak? Meg azért is, mert magától értetődőnek vessem, hogy mindenért lebasz /lehetne ezt szépen is mondani, pl. leteremt/ , én meg már nem vagyok kíváncsi az ilyenre.)


(upupdate: rákérdeztem, hogy mi az ábra. Elvileg tud jönni.)


(upupupdate: mégsem hétfőn utazik vissza, hanem inkább vasárnap. Nem tudom, nem értem mi ez a sűrű jövök/nem jövök/máskor jövök.)

Pletyka, pletyka hátán...

Most meg kiderült,  hogy a gyerekeim apjának a járatát átrakták szerdára (eredetileg pénteken kellett volna jönnie). Tehát, szerdán a gyerekek már teremjenek Budapesten (most vidéken üdülnek a szüleimnél), igen ám, de én szerdán a magasiskola évzáró bulijába vagyok hivatalos, amit semmi pénzért nem hagynék ki a világon, ráadásul kerti parti lesz.
Pénteken is lelépek, mert feladat van (tudjátok, a vacsora). Apjuk majd látja, hogy itt zajlik az élet, nincs megállás... Ez az ember mennyit csesztetett engem annak idején bezzegországban, egek, szegényt nehezen viselem, amikor feltörnek az emlékek.

Hétfőn már indulnak a gyerekek az első táborba, izgultam, hogy hátha azt a  járatot is átrakták másik időpontra, de szerencsére hétfőn reggel 6-kor már el is repül a csodálatos Párizsba, vissza, az igaz szerelméhez, mert ugye midnannyian tudjuk itt, hogy én csak egy gyengén muzsikáló amőba vagyok* a földgolyóbison. (Nem a játék, hanem az egysejtű.)







*válogatott káromkodások, például faszkalap, féreg, hasonlók

Pletykarovat folyt.köv.

(Ajjaj, most** hívott meg egy vacsorára egy barátjához, aki nem kevesebb, mint festő. Nem szobát. /Most kicsit izgulok, hogy nehogy olyan olvasson, aki dekódolja nemcsak azt, hogy melyik utca hány számban lakom, de azt is, hogy kikről fecsegek. Meryllina, csak csipkelődöm, remélem, tudod :) /.

Voltam már egy kiállításán, állati klassz festményei vannak*, pontosan én is ilyen nagyszabású művész szerettem volna lenni 16 éves koromban, de a szüleim azt mondták, lófisz kisfiam, mi ez merengő allűr? Szépen érettségizz le és szerezz rendes szakmát, aztán irány dolgozni - mondták, és én ma már értem őket, a szüleimet, igazuk volt, de azért akkoriban elég rosszul esett, amikor a kollégájuk szintén festőművész gyerekének több kiállítására elzarándokoltak, és utána áradoztak róla. Neki lehetett, nekem nem /mármint a kolléga gyerekének, aki a mai napig jó barátnőm, mondhatni gyerekkori barátnőm/. Miért? Neki miért lehetett? Mindegy. Elmúlt. A talán volt, talán sosem volt tehetség is mindegy ma már.

Vissza a kályhához: én nem tudom, hogy mi ez. Elmeséli nekem a nőket, akikkel járt, még a szerelmét is megemlíti, és akkor engem visz ilyen vacsikra. Nincs a városban valami jobb vacsorapartner? Mi ez az egész? Én nem tudom. Én nem értem. Én nem tudok ennyire sokrétűen társalogni, én nem vagyok ennyire szimpatikus, hogy engem vigyen. Mi az istenért engem hívott. Vagy a többiek (többi nő a telefonregiszterében) éppen nem értnek rá aznap este, ezért hívott engem? Aha, ez lehet az indok.
Ezen felül még itt lebeg a további probléma: mit vegyek fel, nem tudok beszélni, kövér vagyok. De tudjátok mit? Adom önmagam, elmegyek a kis csúnya ruháimban, amik túl kicsik rám, igyekszem minél kevesebb halálciki fiszfaszságot kiejteni a számon, és majd arra utazom, hogy megússzam aznap este. Apropó, olvastátok Marcello d'Orta Én reméljük megúszom c. könyvét?)




*és legszívsebben vennék is egyet, sőt, mindenkinek vennék

** frissítés: most realizálom, ezt már szombat óta írom, csak nem tudtam befejezni

Titokban mégis jó lenne, ha a titkos ember úgy döntene, hogy legyen köztünk valamiféle dolog a mozin, ajándékocskákon, evészeten kívül.

Vajon helyes-e beállni a sorba a 300. helyre? - töprengek magamban.

Mango lassi

Van munka. Nincs kedv. A szokásos forgatókönyv zajlik, beszélnek a kollégáim, nem tudok koncentrálni. Az idő csak megy, csak megy. Gondoltam egyet, jövök, mesélek, írni akkor is tudok, ha beszélnek körülöttem. De dolgozni miért nem tudok úgy? Passz. Rejtély.

Tegnap voltunk a helyi (mikrokerületi) nepáli kis szutykosnál Őzgida barátnőmmel. Felhívott, hogy mizumizu, hogy vagyok és mit csinálok, én pedig éppen unottan gyalogoltam hazafelé, mondta, hogy unatkozzunk együtt. Erre fel én a távolban megláttam ezt a mi kis kedvenc szutykos éttermünket (mert picit koszosnak tűnik, kopottasnak, viszosvászon terítővel, de mi így szeretjük), mondtam, hogy napok óta éhes vagyok, menjünk oda, már piszkosul régen voltunk.
Nagyon szeretjük ezt a nepáli vendéglőt (szinte indiai, nem sok különbség lehet a kettő között, ha jól érzem). Tegnap összesen ketten voltunk az étteremben, vírus előtt általában tömve volt. Én vegetáriánus tikka masalat ettem, amiben sajt volt (remélem, jak, az olyan különös tehén szerintem). A héten az első állati eredetű étel, amit ettem. Most ittam életemben először mango lassit is, meg kell mondanom, elég finom, szinte desszert.

A végén kiültünk a kis térre levegőzni. Tömve volt. A vírusnak nyoma sem látszott.

és semmi

kezdem a végéről. nem volt semmi. 

jó volt vele találkozni, sokat dumáltunk, okosan ettünk (téntahalkarika, bébikoktélrák, egyéb tengeri biszbasz divatosan prezentálva), aztán hazakísért (valahogy úgy sétált, hogy egyyszer csak hazakísért), és én nem hívtam be. tudod miért? soha nem találnád ki (kapaszkodj, most jön a szokásos bezzeges csetlés-botlás): azért nem, mert pontosan a házam kapujával szembeni épületben lakik az ex nője. érted? :DDDD az én szomszédom az ő nője volt. mesélte már régebben is, amikor hazakísért, hogy "itt lakik egy barátnőm", de azt nem, hgoy "OLYAN" bénő. most nyugodtan mondhatnátok, hogy bazz bezz, már megen' mit ittál, mit szíttál? már megen' mi ez a kicsavarodott história??? ilyen nincs az életben. ilyet nem ír a sorskönyv, de még az álmoskönyv sem. maximum egy elrugaszkodott romantikus filmben lehet ilyesmi. nem ilyen, hanem ilyesmi. 

és csak mesélt és mesélt a nőről. és még egy másik nőről is (emeljük a körülményességet négyzetre, vagy köbre, mit szórakozunk). és nekem ezen a ponton elment a kedvem az egésztől (jó, hát meg sem tudott jönni a kedv), hirtelen nem volt kedvem a lista végére beállni 300. lehetőségnek. túl komplikált és túl unalmas a 300. helyezés. de azért szórakoztató volt a szerelmi életét hallgatni. és remélem, még mesél majd a nőiről, mert tényleg jókat nevetek rajta és lehet csipkelődni is, odamondogatni, hogy nem érzed magad esetleg gazembernek? 

azért nem akarom őt bántani. én sem vagyok hímesebb tojás. én is esetlenkedtem már életemben 299-szer. 

mindenesetre ennél több pletykát nem meslélek, mert nem szeretnék részletekbe belemenni, hátha olvassa az ex nője (ezt csak azért képzeltem ide, mert ezek szerint tényleg tisztára kicsi a világ, basszus, hát Bp nem kicsi város, erre tessék, egy utcában, apukám, állati!) és akkor ő most itt picsogna, hogy brühühü.  ne picsogj te kis fiatal lány! nincs miért, nem történt semmi, tőlem aztán viheted a fickót, ha még ilyen szerelmes vagy belé, majd 47 éves korodra te is rájössz, hogy miféle a Passzátszél*. 

azért mesélt másról is, az is tök érdekes volt. 

természetesen egyáltalán nem biztos, hogy ő akarna tőlem valamit. ez egyáltalán nem derült ki. még mindig nem. de akkor miért adott könyvecskét ajándékba, miért mentünk meglehetősen szimpatikus helyre vicsivacsizni, miért jött el a kapumig??? miért és miért és miért??? 

* szólalt meg bezzeg, a világcsalódottja

Lilaliba

Most meg elkezdtem majrézni, mert megint enni kell menni, de nem tudom milyen rongyot vegyek fel, a körmeim sem frissen festettek (azaz látható lenövés látható), a hajamat mondjuk még tudom korrigálni, de a maradék 6 kg-t hogy dobom le estig? És azt még nem is meséltem, hogy pár hete tüsszentettem egyet, miközben a szempillámat pödörítettem, erre kitépődött egy kazal értékes szempilla. Még nem nőtt ki, ezért ott is trükközni kell. 

Ezek ilyen elengedhetetlen és létfontosságú dolgok, tisztában vagyok vele. 

Az egészben az az elegáns, hogy magamban, de néha másokkal is, nagyon jól és intenzíven tudom fikázni ezeket a témákat. Forgatom a szemeimet és magamban mondom, te, ez mekkora egy hülye, felszínes piha. Üres locsogásnak tartom, amikor valaki csak arról tud napokig beszélni, hogy (példuál) jaj, jajjaj, ajjajaj, túl rövidre vágta a fodrász a göndör hajamat, nem tudok megbarátkozni vele, mi lesz így velem?!?!? (Ez egy instagramlány, ne aggódjatok.) Közben meg tessék, én sem vagyok különb. Hamut a fejemre. 

És miközben ezeket a sorokat írom, párhuzamosan futnak a gondolatok a fejemben, hogy oké, de nekem ő nem igazán tetszik. Akkor meg mit nyávogok? Nincs min izgulni, mert 1.) nem tetszik; 2.) én sem tetszem neki. Ha tetszenék neki, akkor már történt volna valami. De nem történt. 

Hála az égnek, mert így legalább azt veszek fel, amit akarok, hiszen úgysem tetszem neki. Csak érteném, hogy miért nem a többi nőismerősével csapja el az idejét. De nem értem. 

Kapaszkodjatok meg. Meséltem már, hogy voltam jósnőnél? (Sajnos nem emlékszem, hogy meséltem-e. Most mehetnék visszaolvasni, hogy ne írjam meg, ha már megírtam volna... oké, megyek, csekkolom, pillanat... itt vagyok, elvileg nem meséltem róla.)

Szóal'... voltam valódi jósnőnél. Oké, azért mégsem olyan nagy ugrás a mélybe, mert a kisfiam ovis csoporttársának az anyja praktizál jövőbelátóként. Persze nem ő maga, hanem a kártyái, meg a horrorpók (hát hiszen a horosz és a kóp sem jelent semmit, ellenben a horrorral és a pókkal), meg ilyesmik. 

Kiderült, hogy nem fogok meghalni, ellenben vár még rám a nagybetűs Szelerem és a nagybetűs Férfi. Na? Mit szóltok? Állati, nem? Úgy kezdődött, hogy ki kellett húzni a pakliból mittomén mennyi kártyát, tetszőlegesen. Erre rögtön kijött a kaszás. Megláttam, és majdnem szörnyet haltam ott a helyszínen. Mert nem elég, hogy kaszás volt, de egy csecsemőt tartott a kezében. Magamban szitkozódtam, "válogatottkáromkodások, te a gyerekeimhez nem nyúlsz", gondoltam magamban. De mondta az ovis csop.társ anyja, hogy fékezzem vissza a habzást, ne hüledezzek előre, ez nem az, aminek látszik. Csak azt jelentette, hogy vége, lezártam egy fontos kapcsolatot, mégpedig a gyerekeim apjával. Erre én libabőrös lettem, majdnem sírtam (úgy kellett visszafogni magam... ultra gáz. Mert tudom, hogy vége, persze, hogy tudom, csak mégis, azért szarul esik, hogy így jártam, de mit vártam, hát mitől lehetett volna másképp, ha mind a ketten eleve defektesek vagyunk? De azért ő jobban. Áh, mindegy, vissza a főtémához), szóval lezártam. Mentünk tovább. Dóra meghökkent. Erre én is meghökkentem. Ott néztünk egymásra, meg a kártyákra, ő értette, én nem. Azt mondta, kimondja, túl egyértelmű: itt bizony hamarosan megjelenik a szelerem. Erre kipukkant belőlem a nevetés (de szerencsére nem fröcsögős nevetés volt). Ez nem volt valami kedves tőlem, mert amíg az imént még picsogtam, hogy ajajajaj, milyen szomorú dolog, hogy a gyerekeim apja ekkora segg, most meg kiröhögöm szegény Dórát, hogy ilyen balgaságokat dumál itt nekem, hogy szerelem. Ja, azt még hozzáteszem, annyira mi nem voltunk jóban, hogy Dóra tudhatta volna, hogy mi a státuszom: van férj/nincs férj, mert amikor még ovisok voltak a gyerekek, akkor a gyerekek apja még meg-megjelent évente fixen akár háromszor is, és még ovis ünnepségen is volt, tehát úgy tűnhetett, mintha volna rendes apjuk. 

Szóval, kimondta, itt hamarosan valaki kopogtatni fog és már ismerem is. Tehát nem tinderboy lesz. 

De én mondtam Dórának, hogy alapvetően nem erre vagyok kíváncsi, hanem, hogy ez a szkl.mltx. alakul-e majd tovább, vagy megáll itt, így, ahogy most van. Azt mondta, hogy ezzel kapcsolatban semmit, de semmmmmmit nem üzennek a kártyák és a csillagok. Egészséget lát. Már csak azt kell eldöntenem, hogy merre billenjen a mérleg nyelve: hinni vagy nem hinni?

Csak ezt akartam elmesélni. Most megyek, izgulok tovább. 

Egy jó és egy rossz

A lapos: 

szombaton, miután kisült az agyam attól, hogy a gyerekek mennyit nyomkodják a telefont, gondoltam egyet és elvittem őket biciklizni. Elindultunk jobbra, de gyorsan kiderült, hogy minden átalakult a körnéyken, ezért már nem ismerem eléggé a terepet a szüleim falujában, ami az én falum is, hiszen legalább 10 évet éltem ott, ezért elindultunk balra is, lementünk a tópartra, de nem akartam túlságosan messzire menni, mert ott túl homokos a terep, és a múltkor is eltaknyoltam, mert a homoksziget lefékezte a biciklit. Újraterveztem az útvonalat, felhívtam az unokatesómat, hogy eljöhet-e velünk a kislánya. Így már négy gyerekkel bicajoztam. A tesóm kisfia is velünk volt. Addig-addig, míg kikötöttünk a szomszéd faluban, így összesen több, mint 9 km-t tekertünk, ami nem sok, de ha beleszámítom azt a pár emelkedőt, akkor már nem rossz teljesítmény. A tesóm kisfia (6 éveske) és én néha leszálltunk a bicikliről, mert nem bírtuk szuflával, a többiek simán vették az akadályt. Vadregényes terepen is mentünk, erdőben. A gyerekek cukik voltak, be voltak tojva, hogy elveszünk (én hajlamos vagyok erre és ők ezt tudják is), meg a medve, farkas, rém lehetőségétől is majréztak. Ez volt a hétvége legjobb része, mármint a bicajozás.

A lélektépő:

nem hétvégén volt, hanem csütörtökön. Én egész nap csak sírtam. Meghalt Benedek Tibor. Én nem ismertem őt személyesen, de mégis van egy kapcsolódási pontunk. Epres Panni is akkor "lakott" a klinikán, amikor én. Mindketten a kislányainkat vártuk. Benedek Tibor pedig jött a kisfiukkal kézenfogva, és hozta Panninak a görögdinnyét. 11 éve történt, mégis tisztán emlékszem rá. 

Ülünk Pannival, aki nemcsak szép, de kedves is, bájos és szimpatikus és még sokan mások, akik szintén kedvesek és bájosak vagyunk... ülünk a folyosón, várunk, egész nap csak várunk, beszélgetünk, egész nap csak beszélgetünk (na jó, plusz vizit, nst, ultrahang stb., ami ilyenkor szokott lenni) a többi terhestárssal, hogy elüssük az időt. Egyikük éppen meséli, hogy hogy történt a szülése. Rá is tisztán emlékszem, ikreket várt, elfolyt a magzatvíze, de mire odaért a nővér, már vészhelyzet alakult ki, rohanni kellett, tolták a műtőbe, hajnalodott, hosszában császározták, altatással, mi meg csak pislogtunk, hogy húha, ez kemény lehetett. Egyszer csak megérkezik Tibor a kisfiukkal, kezében egy görögdinnyével.

Nagyon csípem az ilyen embereket, akik nagyot alkottak, de mégis szerények maradtak. Semmi hivalkodás. Csak nemes elegancia.

A másik pedig, hogy a kislányom "elballagott" az ált.isk. negyedik osztályából. Ez, hogy el kellett búcsúznunk az osztályfőnökétől rémesen megríkatott. Napok óta nyomasztott, hogy el kell válnunk tőle.

Amikor az osztályfőnök az évzárón mondta a búcsúszöveget, egyszer csak azt hallom, "bezzeg, nem nézhetek rád, mert én is sírni kezdek", és sírt. Pedig úgy igazítottam a hajam, hogy ne látszódjon, (jaj, most is potyognak). Komolyan, nem is tudom, kihez hasonlítsam őt. Talán Mary Poppinshoz. Vagy a Matilda c. mese tanárnőjére. De a tanárbácsiját (nem szeretem bácsizni) is nagyon szeretem. Aki úgy tanít, hogy a lányom, aki nem túl erős matematikából (mondhatni úgy is, hogy rossz), nem utálja a számtant, sőt, négyese lett. 

Én egész nap itattam az egereket, nem volt valami könnyű nap. 

A ballagás után elmentünk az osztállyal, és csaptunk egy "bankettet", mert nemcsak a tanári kar volt szuperjó, hanem mi szülők is nagyon jól összejöttünk az évek során. Elmentünk a Grundra. Eredetileg a Margit-szigeten kellett volna záróbulit tartani, mert ott tartottuk a nulladik napot (D-day), de az időjárás miatt nem oda mentünk, plusz aznap este ott tartottak megemlékezést Benedek Tibornak. 

A Grund fedett, a gyerekek elmentek játszani, mi szülők pedig békében tudtunk traccsolni a tanárokkal.

Másnap elhoztam a kislányomat a munkahelyemre, ahol mindenki elképedt, hogy milyen magas. Nem sok centi van már köztünk. 

A munkaidő végén elugrottunk Ikeázni egyet, már nagyon régen voltunk. Még ettünk is, igazi lányos napot csaptunk magunknak. A jó bizonyítványért három plüssmalacot kért ajándékba. Három. Plüss. Malacot. 10 éves. Szerencséjére valóban játszik velük, varrt mindháromnak ruhát saját kezűleg. 

Most más nem jut eszembe.

Napi bölcselet: minden jó, ha a vége jó

Mindig akkor írok, amikor valami nagyon jó, vagy amikor nagyon rossz. Vagy amikor nagyon lapos, de azon utólag csodálkozom is, hogy mi értelme volt megírni? 

Ma az történt, hogy megjavult az autóm. Ami nem az enyém, de enyém lett az évek során, mert a tesómnak már nem kell. Azért kinek van ilyen tesója, aki autót ad ajándékba?

Igen ám, de amikor támad a szklerózsa, én nem tudok vezetni, mert se kezem, se lábam. Az meg veszélyes volna mindenkire nézve, ha autóba ülnék. Én nem akarok bajba kerülni, hogy például nekimegyek valaminek, ne adj óristen valakinek. Így hát az autó február óta nem gurult egy millimétert sem, csak állt és foglalta az utcában a parkolóhelyet. Szóval, állt, állt, csak állt az autó. A kereke teljesen aszfaltig lelapult már, annyit állt (meg eleve valamiért mindig lelapult, én meg mindig felfújtam valami benzinkúton). Aztán egyszer csak, amikor már jól voltam, túl a vércseréken (már március közepe volt, akkor indult a vírusmizéria), szóltam a tesómnak, hogy segítsen felpumpálni a kereket. Fel is pumpálta, aztán megpróbáltuk beindítani... és semmi. Meg sem mukkant. Megpróbálta bebikázni. Semmi. Vett bele egy új akkumulátort, mondván annyira régi az autó, hogy ilyenkor ezen egyrészt ne csodálkozzon senki, másrészt megérdemel némi ráncfelvarrást. Az autó. Mondjuk én is, de nem szarkalábak felvarrását, mert azok szépen ki vannak tömve természetes és saját önnön párnáimmal, brrr, legyen inkább egy hasplasztika, ha már választani kell. Vissza az autóhoz. Kapott hát új akksit (kb. április volt már). Meg sem mozdult. De legalább a világítás a tudjátokmin.. hogyhívják... tudjátok.... a monitoron... műszerfalon kigyulladt, már ennek is örültünk. Persze annak nem, hogy nem mozdult meg. De semennyire nem. Híre terjedt a helyzetnek a munkahelyemen, a sok férfi hirtelen mind segíteni próbált. Szóban. Köszi. Egyikük azonban nem csupán szóban, hanem valóban is megnézte az autót, mondván ért hozzá. Közölte, hogy ez bizony immobilizer probléma, tehát el kell vinni szerelőhöz, trailerrel, ami 80 ezer forint karácsonykor - így mondta (na bzz, ennyi pénz nincs a világon, gondoltam magamban), aztán hazament a kolléga. A kolléganőm férje autószerelő, ő is azt mondta látatlanban, hogy immobilizer, és 100-150 ezer forintra számítsak. (Miiii???? 85 ezer trailer meg még a szerelés 100 ezer vagy még több? Itt már kimondtam, hogy basszameg.) Aztán gondoltam egyet, és rágugliztam, találtam is egy instant immobilizer szerelőt (mi a tököm az az immobilizer?!?!?), másnap ki is jött, szerelte vagy fél óráig, mindenféle mobilmonitort rácsatlakoztatott az autóra, meg mittomén még miket csinált, és az autó meg sem moccant. Ez 25 ezer pénzbe került. A semmi. Ez a pasas is azt  mondta, kössem fel a gatyámat, vagy adjam el a picsbe a bontónak. Aztán innentől fogva nem izgultam, elengedtem az ügyet. 

Az autóflottás kolléganő megkérdezte az autóbontós emberét, hogy mennyiért venné meg. Ekkor már trágyaként aposztrofálták az autómat, nem a kolléganőm, hanem a férfiak (ami amúgy egy nagyon szép autó, csak régi, meg a visszapillantó borítását letörte valaki, meg a felnik tisztára csúnyák, de ki szoktam porszívózva, meg le is szoktam mosni olykor, szóval... még, hogy trágya?!?!?! pfff. Szóval már azt vizionálták, hogy koránál fogva ez bizony megy a kukába, jó lesz alkatrésznek. 14 éves.)

Aztán a kistesóm fogta magát, elhúzta madzagon egy haverjával vidékre, egy autószerelőhöz. (Azt mondta, nem kicsit kurvaaanyáztak a nyóckerben, amikor elszakadt a vontatómadzag és némi dugó alakult ki a körúton, ajjajaj, hát na, nomen est omen vagy mi.) 

Ma felhívott a tesóm, és tádááááám, örömhír, megjavult a kocsi, az autószerelő meg tudta csinálni. A tesóm nem akarja elárulni, hogy mennyibe került, de 100 ezer alatt volt. Állítólag. Nem az immobilizer volt a probléma, de nem tudom mi, mert nem értek hozzá. Nem akarja, hogy kifizessem neki. Kinek van ilyen jó kistesója? Persze én ragaszkodom hozzá, mert hát neki is van családja. 

Én mondjuk szeretek vonatozni meg békávézni, nem zavar, hogy olyan, amilyen (a vonat egészen szép, a négyes metró is, a villamos is szép, csak tiszta fertő), de néha, amikor iskolába kell menni és zuhog az eső, jól esik beülni és nem megázni, mint ma. Ma dézsából öntötték, amikor 6:45-kor elindultam itthonról. Késve. Izgultam is, hogy a főnök, aki lent dohányzik a bejáratnál meglát, hogy már megint kések, de szerencsére ma csak 7 percet, és pont nem volt lent, hogy ellenőrizze a nem pontosan érkezőket.

Persze az is jól esik, hogy ennyi hónapon át egy kanyi benzint nem kellett beletölteni az autóba, tiszta spórolás. 

Most még gyorsan megcsináltatja a szervókormányt is a tesóm, ha már kéznél van, mert sajnos jó ideje csak úgy tudtam vele parkolni, mintha zsiguli volna, irtó nehéz. Meg akkor már valami kerekeket is veszek rá (mármint a tesóm intézi, én meg majd kifizetem neki, mert én nem értek hozzá, hogy milyet kell venni és hol. Engem simán rá tudnának beszélni valami Maserati kerékre, jóleszaz alapon.)

ó ió ció áció káció akáció vakáció

Idén is eljött a vakáció, mint tavaly is. A különbséget zongorázni lehet. 

Tavaly, amikor a munkahelyemről hazaértem, csak feküdtem a kanapén két héten át és a plafont bámultam. Esetleg aludtam. Annyira fáradt voltam, hogy többre nem voltam képes. 

Ma, amikor hazaértem, azonnal bedobtam egy mosást, utána pedig nekiálltam a konyhát kitakarítani, mert szombaton ordenáré kupit hagytunk. Még a pókhálót is leszedtem, a hűtőt is ki-, és lemostam, a sütőt is. 

Van még mit takarítani. Hála az égnek, a fürdőszoba nem olyan trágya, mint a lakás többi része. De a többi sajnos vállalhatatlan. Egyelőre. Most úgy érzem, menni fog, meg tudom csinálni. Tavaly augusztus 30-án sem volt igazi erőm. Nem is lett tökéletes a rend és a tisztaság. Azért hiába pöffeszkedek, hogy én hippi vagyok és úgy jó, ahogy van, az ember (én) nem élhet egy szemétdomb közepén, pláne, ha gyerekei vannak.  

Csak azt akartam elmesélni, hogy tavaly már nyár elején lehetett érezni, hogy valami nem jó, csak éppen azt hittem, hogy szimplán lusta vagyok és nyafogok. 

(Kicsit visszatekertem, megnéztem, mit írtam tavaly ilyenkor. Basszus, mostam. Ha másra nincs is, de legalább mosni midig van erőm.)

Egyébként hezitáltam, hogy mivel nyissam meg az idei vakációt. Ezek közül lehetett választani: 

1) elmegyek bicajozni egyet, nem érdekel, hogy esik az eső.

2) olvasom a könyvem

3) tádám, lett nekem is netflixem, hála a tesóm feleségének, aki befizetett engem is, így sorozatozhatnék

4) takarítok

A legunalmasabb győzött. De akárhogy nézem, erre is szükség van (sőt, még az is lehet, hogy végre kifestem a lakást), kinek van kedve a retek közepén olvasgatni? Vagy úgy hazaérni a bicajozásból, hogy itthon bozótvágóval kell bejutni a lakásba.

Ma már nem írok többet

Még ezt elmesélem, aztán megyek. 

Ma este, úgy 11 óra körül küldött egy fotót az olasz ember (jó, de melyik? - kérdezhetnétek, Aki itt él Budapesten), mégpedig két könyv fotóját. Aztán odaírta, a kettő közül egy a tiéd. 

Elsőre nem értettem. Mi ez? Ki ez? Miért ajándék már megint?

A testvére író (rendes, igazi, hivatalos), sokat mesél róla. A testvére írt egy naplót a pandémiáról, A téma adta magát. Kíváncsi vagyok. 

Micsoda kiváló társaság. Mennyire kicsi vagyok én ehhez. 

Az aranyos instagram

A játszótéren volt két fotótéma, az egyiket ki is raktam az instára. 

Érdekes dolog ez az instagram. Zárt fiókkal machinálok, így csak és max 35 ismerősöm látja a storykat. 

Én meg tudom, hogy a kb. 35 emberből fix 2 sekélyes alak, 3 rosszindulatú, kukkoló, a többiek aranyosak. 

Gondoltam, hogy letiltom őket (nem az aranyosakat), de túlzottan nem érdekelnek, hagyom, ha önszántukból akarnak megpukkadni vagy fikázni (szigorúan a hátam mögött), hát rajta, felőlem aztán nyugodtan. Mert olyanok ők, tudom. Néhányszor már kimutatták a foguk fehérjét... nem valami nagy furfangosok.

Megmondták, hogy esni fog

Szóval...

Ma a Múziumban voltunk, a gyerekek játszottak, mi Annával kvaterkáztunk (nem ittunk, hanem dumcsiztunk, mer' hát ezt is, azt is jelenti), még pikniknek valót is vittem, hogy ne kelljen rohanni bisztrózni (a gyerekek mindig éhesek, én meg már unom, hogy mindig valami evős helyen kötünk ki... nem túl gazdaságos, és nem is illik az én sóherságomhoz állandóan "bisztrózni"), mikor is dörrent egy visszafogottat az égbolt, és gondolatban pontosan kettőig számoltunk, amikor Annára esett egy kövér esőcsepp, aztán gondolatban még kettőig elszámoltunk és paff, leszakadt az ég.

Futottunk a legközelebbi kapubeálló alá. Többedmagunkkal. A gyerekeink meg annyira élvezték az esőt, hogy előre-hátra futkároztak, kitárták a karukat, a fejüket hátra hajtották és hagyták, hogymegázzanak. Először kértük, hogy ne legyenek vizesek (na ja!), de már látszott, hogy teljesen mindegy, falra hányt borsó, ők megkergülve futkostak tovább. Már 20 perce álltunk a kapu alatt, már fáztunk is, hát még csurig ázott pólókkal a gyerekek, egyszer csak fogtuk magunkat és elindultunk haza. Csitulni látszott, de természetesen újra nekiállt dézsából ömleni. Már teljesen mindegy volt, inkább haladtunk, egészen hazáig. 

Jó ez a Pál utcai fiúk ihletésű játszótér. Igaz, sokan voltak, de jó volt. 

Piszkozat

Én annyira szeretek itt lakni, Budapesten. (Szoktam gondolkodni azon, hogy vajon milyen lehet a budai életérzés. Budán lakni kell, Pesten szórakozni, mondják. Vajon tudnék asszimilálódni, mint nem Budára született ember? Vannak szimpatikus kerületek, sarkok, ahol szívesen élnék, de az ismerőseim budai urizálása nem annyira szimpatikus. Még a barátaim is minden áldott alkalommal valahogy tudtomra adják, hogy Buda, az valami. Igazából nem zavar, csak csodálkozom, hogy ezt miért kell mindig tudtára adni mindenkinek (vagy csak nekem). De nem debil barátokról, ismerősökről beszélek ám, van köztük magasan kvalifikált figura is, meg persze nem magasan kvalifikált is. Van köztük magasiskola igazgatója, grófkisasszon is, műfordító, orvos, jogász (naná), mittomén még milyen illusztris társaságok... most meg úgy tűnhet, hogy fel akarok vágni az ismerősökkel. Akar a hóhér. Csak arra akarok kilyukadni, hogy nekem (úgy értem, nekem!) a budai ismerőseimnek (meg barátaimnak) pontosan a 90% hányada (vagy 98%) bizony kényszeresen közli, hogy Budán... bármiről legyen is szó, akkor is Budán. Vagy ebből most azt lehet leszűrni, hogy kisebbségi érzésem van? Aki ennyi budázást hallott, persze, hogy szorong, mert ő nem budai. Csak szeretne lenni, de nem tud. :D Mert az nyilvánvaló, hogy a pesti kerületek alattvalóbbak. Jó, hát engem sem Matyón hímeztek, én meg a XXXVIII. kerület hallatán fintorgok, illetve nem tudom elképzelni, hogy abban mi a jó, olyan urva messze lakni. Tudom, hogy ott több a zöld és több a finom levegő, de ettől még nem értem. 

Ez aztán a fontos poszt, mondhatom! Majdnem olyan fontos témát érintek vele, mint az előzőben a tevével. Láthatóan szárnyalok. :D

Na jó, ez megy piszkozatba. Túl vékony a jég, a végén kapok a fejemre, hogy micsoda faragatlan tuskó vagyok. Pedig tudnám tovább fokozni a feszültséget ezzel a témával. 

Alapvetően a mai nagy esőzésről akartam írni, erre tessék... mi lett belőle. 

A teve a sivatagban

3:30, éjjel, még nem pirkad.

Nem tudok aludni. Kiolvastam az internetet. Nem volt mit tenni, beültem a mozira, A filmre. Már este meg akartam nézni, de kipurcantam, muszáj volt aludni menni. 

Még el sem indult a film, máris muszáj volt googlezni, mert az egyik filmkészítőnek marha jó a "logója", ami nem logó, csak nem tudom minek nevezzem az üvöltő oroszlánt a tudjátokmelyik filmstudió elején... 

Egy teve átmegy a tű fokán. Hát nem óriási?

https://www.youtube.com/watch?v=EGIFDybqi4c

Aztán megnéztem, milyen filmeket gyártott. Nem rossz! Kecsegtető. 

A menzagate

Még az is lehet, hogy olykor érdemes megmozgatni a vizeket, hogy elinduljon a lavina (asszem nem pontosan idézek).

A nem túl sikeres menzának kakukk... 

A kanócot én gyújtottam be (nem öntömjénezni akarom magam, de azért na, ami igaz, az igaz... Évekig aludtunk tátott szájjal, bambán és nem forrongtunk a szarkaja ellen... És tudom, hogy sokszor kifejezem nemtetszésemet bezzegország felé/ellen, de ezt a forradalmaskodást, a hitet, hogy igenis fel kell emelni a hangunkat, kezünket, azt onnan hoztam, ez tény, és nem feledem, a magyar-francia dédmama 90+ évesen is ment tüntetni), az érdem oroszlánrésze azonban nem az enyém. Ahhoz két jogi doktor apu kellett (én olyan tűpontosan, hivatalosan, jogi passzusokat behivatkozva nem tudok fogalmazni), 4-5 mérges anyu, (akiket egy messenger üzenettel magam mellé állítottam... megvan még az első rémkaja fotója). és a tanári kar finnyogása is. Ugyanis nemcsak az én gyerekeim tiltakoztak a menza ellen.

Persze még nincs vége, de azért ezen már látszik, hogy foglalkoztak az üggyel. 

Anna, a palindróma

Van itt valahol piszkozatban egy olyan bejegyzés(kezdemény), ami arról szólt (volna), hogy kivel szeretnék mindenáron találkozni, amint kitehetjük a lábunkat a karanténból. 

Anna. A kislányom egyik régvolt ovis csoporttárának az anyja. Nagyon bírom őt.

Az elején, amikor még csak látásból ismertük egymást, nem nagyon csíptem őt, mert távolságtartó volt, szinte miss. De mégis, a szememet vonzotta, mert furcsa, színes ruhákban járt. Nem hippi, hanem elegáns színes ruhákban. 

Aztán valami szülinapon elkezdtünk társalogni és tádám, most itt tartunk, hogy egészen jó haverok vagyunk. Felnézek rá, szeretem a tanácsait, mert bölcs és igazságos. 

Nem mellesleg különös ember is Anna, érdekes a szakmája, érdekes a hobbija is. Igen ám, de most se munka, se hobbi, hála a vírusnak. Kicsit összezuhant ő is. Ki nem? 

Ma mentünk átvenni a macaronos Dodóhoz a nyereményt, a kislányomnak a könyvet. Ahogy a sarokhoz értünk, felhívtam, hogy helló Anna, mi megyünk a Bazilikához, jöttök? És jöttek. 

A kölkök ettek két-két macaront. Mi anyuk nem, egyrészt, mert az ára kicsit pofátlanka a macaronnak, másrészt kövérek vagyunk, nincs mit szépíteni. Neki is betett a karantén. Francba. Megállapítottuk, hogy már megen' fogyókúrázunk, mert muszáj. 

Beültünk volna a Fröccsteraszra úriasszonyosat játszani, de felháborodtunk, hogy zsetont adnak a visszaváltós pohárért, ami oké, hogy bevett szokás, de 900 forintnyi zsetonnal mit kezdjek? Átmentünk hát az akváriumba, ott rendes üvegből vannak a poharak. Minden jó volt, mígnem 2 perc múlva a gyerekek közölték, hogy rögvest éhen halnak. Adtunk hát pénzt nekik, hogy menjenek fel a Digóba, vegyenek maguknak egy margheritát (azt is elmondtuk nekik, hogy kérjék úgy, hogy hárman tudják megenni). Én annyira bírom, hogy ezek a gyerekek nem ilyen beszari alakok, mint én voltam az ő korukban. Mert mennek, köszönnek, kérnek, kivárják, mint a felnőttek. 

Persze a biztonsági őrök nem engedték őket oda hozzánk, mert mi lent ültünk, oda meg nem lehet vinni fenti kaját.  Így hát felmentünk mi, nyanyák. 

Aztán megint visszamentünk a játszótérre, mert annyira jól érezték magukat a kölykök, hogy naná, hogy eszük ágába sem volt hazamenni. 

A fiam nagyon vágyott a gördeszkás fiúkkal gurulni, be is ment, és a nagyfiúk nem utálták ki őt, kis tökmagot. Mert kicsit tartottunk tőle, hogy ezek az ügyes nagyfiúk nem örülnek majd egy tökmagnak, aki elállja az útját, de semmi gond nem volt. Megállapítottuk, hogy ez egy cuki szubkultúra. 

Végül csak hazajöttünk. :D Holnap iskola, nincs mese, időben kell lefeküdniük. Meg nekem is.

Azért még összedobtam egy tortellini ebédet és egy penne ebédet a gyerekeknek (nemnormális, todom). Reggel még elkészítem a szendvicseket, nasikat. 

Apropó, az ig.hely. mondta, hogy a fiam kissé szétszórt, mert amikor vitték le őket reggelizni, még vissza akart futni a ennivalós csomagjáért, és levitte az ebédjét, amit a tanárok nem értettek. De a gyerekek ilyen szeleburdik, nincs nagy időérzékük, meg hát ő reggelizett itthon, az iskolában nem szokott, ezért biztos azt gondolta, biztos az ebéd következik, nem a reggeli. Makimajom. :D 

Ma jobb volt az iskolában, nem volt panasz a gyerekek részéről. 

Anna... én nem tudom, hogy tudunk kilábalni ebből a koronás mizériából, de remélem, mindannyian össze tudjuk kapni magunkat. 

Baglyos feljegyzés

Éjfél körül nagy robajjal elment az ablakunk előtt egy motoros, én meg jól felébredtem. Most meg nem tudok aludni. A gyerekek nem ébredtek fel, mélyen alszanak.

A baj az, hogy már éjjel két óra van. Borítékolható, hogy végig fogom kínlódni a napot. 

Elaludtam kilenc körül a gyerekekkel, és két óra alvás elég volt, hogy most nem tudok elaludni. Pedig szokott működni, hogy direkt eröltetem, direkt nem nyúlok a telefonhoz kiolvasni az internetet, de most nem akar összejönni. Így hát fogom gondoltam egyet, mesélek itt nektek. 

Az első koronavírusos nap az iskolában nem telt túl fényesen. Eleve éjfél körül kaptam információt messengeren, hogy milyen könyveket pakoljon be a fiam. Eddig az órarend szerint haladtak az online órák, tehát beraktuk (közösen, még mindig itt tartunk) a matekot, magyart, angolt. Tesit, éneket, technikát, etikát, ilyesmiket nem. Majd reggel fél nyolckor hívott telefonon az ofő, hogy látja, hogy nem láttam az üzenetet (nem láttam, mert ezek szerint nem sztatom elégszer a telefont), így elkezdte lediktálni az aznapit, de a vonal rossz volt (érthetetlen dolog 2020-ban egy recsegő telefonvonal, de úgy látszik, már ez is kezdi feladni), inkább leraktuk, én megnéztem a messenger üzenetet, és örömmel nyugtáztam, hogy aznapra környezetismeretet, fogalmazás könyveket kell bepakolni. Aztán láttam, hogy a kislányom ofője is üzent. Mégpedig az új iskolai szabályzatot. Mit lehet, mit nem. Például játékot bevinni nem lehet. Belépéskor fertőtleníteni kell a kezeket (a portás fújta be a kezüket, majd a fiam újra megfogta a kis koszos rollerét). Az csak iskola végén derült ki számomra, hogy a mikrót sem lehet használni, így esett meg, hogy a fiam a hideg spaghettit köszönte, de nem ette meg. Gondolom holnap sem fog rendes ebédet enni, amit én már el tudok engedni, mert minden embernek van valamiféle finnyáskodása, akkor neki miért ne lehetne, csak hát tudom, hogy a gyerekek szervezetének fontos a teljesértékű táplálkozás, meg ki tudja mit szólnak a tanárok, ha azt látják, hogy egész nap egy szendvicset eszik (hála az ég, hogy legalább ide eljutottunk), meg a csokikákat (próbálok egészségesnek kinézőt pakolni, pl. "csokis" műzliszeletet, ami két forintba kerül, hát tényleg igazán egészséges lehet, meg ilyen kinder feliratúakat, amin ott virít a tejes csupor, hátha így átvágom a felnőtt embertársaimat, a józan ész megáll, hogy még ilyeneken is kell trükközni... ráadásul beszéltem erről a lányom ofőjével, aki az ország legjobb tanára, és ő megnyugtatott, hogy itt aztán senki nem néz ferde szemmel rám, ha nem cukkinit küldök sárgarépával ebédre... tehát ezt a szorongásomat még bizonyára bezzegországból hozhattam magammal, ott állandóan üldöztek ezzel a csakis egészségesen szabad étkezni, különben elkárhozunk dologgal).

De nemcsak mi morfondíroztunk el ezen a mikrós dolgon, hanem mások is, akik iskolai menzát kaptak. Ezek szerint az is hideg volt. 

Egy kedves ismerősöm azt mesélte, hogy náluk az iskolában kötelezővé tették a maszk viselését a gyerekeknek, de szerencsére a tanárnőjük azt mondta, hogy fölöslegesnek látja, mert ebédelni viszonylag nehéz maszkban. 

Az iskola után beugrottunk a DM-be, mert a szüleimnél felejtettünk néhány nélkülözhetetlen dolgot, hónaljillatosítót, szempillafesték lemosót, /micsoda vicces poszt: https://helyesiras.blog.hu/2007/05/17/egybeirjuk_kulonirjuk_1/, aztán az élelmiszerboltba, végül haza. Itthon nagy terveket szőttem: főzni akartam a gyerekeknek, meg magamnak is, mert rémesen meghíztam a klasszikus magyar konyhától. Két hónap alatt hét kilót, ez rettenetes és látványosan is. Tehát vissza akarok térni a nem finom vegán életmódhoz, mert azzal csorogtak le a kilók. 

A gyerekek feladatait is át akartam nézni, meg hát be is kellett küldeni a classroomba. A fiam otthon remekelt, soha ilyen jó tanuló nem volt, mint az otthoni karantén alatt, most meg az iskolában olyan kis ügyefogyott, hülyeségeket írt, látszik, hogy nem ült mögötte senki, nem is ellenőrizte senki, hogy mit csinál, jó az úgy, ahogy van, majd lesz valami, gondolom ezt gondolta a jelenlévő tanár, aki nem nagyon foglalkozott a 10-es csoporttal (összesen 29 gyerek ment iskolába, ezek szerint a többi, számításaim szerint 280 gyerek szülei még home officeban, vagy ... remélem nem munkanélkülivé vált, és ezért ül otthon)

Aki foglalkoztatta őket, az az iskola pszichológusa volt, egy fiatal srác. Labdázott velük, mesélték, hogy az jó volt. Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy vajon a gyerekek mennyire valósághűen mesélik el. A fiam azért sokat nevetgélt, ezt mesélte a lányom. A fiam egy partiarc, könnyen barátkozik, állandóan az eszetlenkedő fiúkhoz csapódik, aztán együtt röhögcsélnek. 

Szóval itthon még átnyálaztam a tankönyveket, lefotóztuk, beküldtük, amit kell, aztán megettem őket vacsorával, fürdés, alvás, de már kilenc óra volt. 

Tegnap, amikor hazaértünk, nagy lendülettel minden meg akartam reformálni, de csak odáig jutottam, hogy kidobtam egy rakás kinőtt, elszakadt, kilyukadt cipőt. Nem is értem, mit gondoltam, majd valaki szívesen megveszi a gyerekeim kinőtt, elnyűtt cipőjét? Vagy én miért tartogattam a kedvenc szandáljaimat, aminek elszakadt a pántja és szét is tapostam? Csak azért, mert imádtam, még nem kell tartogatni. Nem múzeum ez! 

Tovább nem jutottam.Ja, de, a konyhát is kipucoltam, kidobtam minden olyat, ami hónapok vagy évek óta csak kerülgettünk. Ajándékba kapott dolgokat, amiket nem szeretünk. Így most a konyha és a cipős komód jól áll, a többi még fut. Kellene valami rendszert csinálni a sok gyerekrajznak. A vitrin tele van, kell még valami, de nem állíthatok fel kétszáz vitrint 18 éves korukig. Ikeás papírpapucsot vettem már, de azok is tele lettek. Majd kitalálok valamit, mert megesznek a rajzok. 

Ja, még az volt furcsa, hogy a fiam ofője is felhívott minap, hogy amikor majd ő lesz ügyeletes, akkor engedelmemmel foglalkozna a fiammal. Hm. Itt kellett volna leesnie a tantusznak, hogy akkor ez nem iskola, hanem csak gyerekmegőrző? De azért oké, mégis volt tanulás, nem mondhatom, hogy nem, csak éppen kiscit esetlenebb volt, mint amire számítottunk.

Ma még azzal is terheltem az agyam, ahelyett, hogy rendesen egy-egy dologgal foglalkoztam volna, hogy az iskolai mosdó állapotán rugóztam. Frusztrál, hogy a kislányom nem szeret oda mosdóba menni, amin egyáltalán nem csodálkozom, mert én sem szeretnék. Azon csodálkozom, hogy a tanárok ezt hogy bírják. Lassan eljön a ciklus ideje, minden kislány csupa pihe, de így, ilyen mosdóban mégis hogy lehet a dolgokat intézni. Gondoltam hát egyet, beírtam a googlebe, hogy iskolai mosdó felújítása, és meg kelllett állapítanom, hogy folyó év március 31-én zárult le egy pályázat. Isteni. Persze nem tudom, hogy részt vett-e az iskola. Nem akarok én vádaskodni. Meg meg is mondta  a matektanár, hogy 40 éve ilyenek az állapotok. De én akkor is azt mondom, hogy 2020-ban az ilyen mosdó kínos. És lehet, hogy én olcsó müzlit adok a gyerekeimnek, de az, hogy nem akar elmenni wc-re az ugyanúgy egészségtelen, plusz én nem is tudom, hogy milyen rossz lehet egész nap tartogatni (oké, maximum egyszer használja, de hát na, én csak azt látom, hogy iskola után mindig rohanni kell haza). 

Az a taktikám, hihi, hogy ezeket az infókat tovább szoktam küldeni a minden lében kanál anyunak, hogy ő intézkedjen. Ő abban a szent percben továbbította is a pályázati felhívást az igazgatóhelyettesnek, így majd ő aratja le a babért, vagy ő kapja a fikát, ki tudja. Engem nem érdekel, csak induljon el már valami. Ha meg nem indul el, akkor még teszek néhány kísérletet. 

Most újra elkezdem magam kényszeríteni az alvásra. 

Vissza a bányába

Jól bejöttem a munkahelyemre, gondoltam, relaxálok vagy wellnessezek egyet, erre itt dumálnak a kollégák. Én nem tudom, hogy ez mi, nem tudom, hogy miért nem viselem jól a folyamatos dumát, de engem zavar. Meg hallom, hogy ez csak nettó szarpofozás, beszélnek a semmiről. Oké, van egy-két ilyen "megbeszélős" kolléga, akinek az a dolga, hogy egész nap pofázzon, ettől érzi magát fontosnak, ő az elintézőember, sőt, az egyikük közölte, hogy a beosztottja vagyok, pfff és muhaha. Cuki, hogy az ő szerződésébe beleírtak, de az én szerződésemet nem módosították, sőt, nem is szóltak szóban sem, nemhogy írásban. Most megvárom, míg kimegy, hogy tudjak dolgozni. Ja, a másik kolléga meg itt eszik mellettem. Mondjuk addig, míg nem az almát recsegteti nem zavar. 

Nagy problémák ezek, todom. 

Nem kevesebb, mint rögtön három filmajánló, nem kevesebb, mint a Cirkó mozitól

Úgy terveztem, hogy csütörtök délután négytől beülök a Cirkóba, és megnézek magamnak egy csomó filmet. Ehelyett csak szombat este ültem be. Elsőnek megnéztem a Táncterápia címűt (eredetileg: Feeding your feet). Nekem pont az ilyen filmek tetszenek. Humoros és sírós egyben. Aztán rögtön utána a Szicíliai kísértettörténet c. filmet (eredeti címe: Sicilian Ghost Story). Ennek a trailere egyáltalán nem tetszett, sőt, taszított, de konzultáltam az olasz figurával, akivel nem történt soha semmi, csak akkor miért hoz mindig ragut és miért ad dvd-ket, ha tudja, hogy nincs lejátszóm? Meg hűtőmágnest, meg mittomén, mindenféle cukiságot. Mindegy, ennek a sztorinak sem látom a mertjét. Szóval... konzultáltam, hogy melyik online filmet ajánlja. A szicíliait javasolta, mondván igaz történeten alapszik, egy kisfiúról szól... meg a maffiáról. Többet nem mondok. Nézzétek meg, szerintem is kifejezetten jó film. Aztán most este pedig az Egy szó, mint száz: szerelem c. filmet néztem meg (eredeti címe: Lagn historie kort). A film dán. És én imádom. Persze az első két percben rájöttem, hogy én ezt már láttam, de nem éreztem fölöslegesnek, hogy befizettem rá, mert arra emlékeztem, hogy valamiért szerettem. Piszok jó film ez is. A film alapján kiderül, hgoy a dánok is ilyen töketlen 40-50 körüliek, mint én vagyok. Csetlik-botlik szinte minden szereplő. Velem ellentétben viszont állati jó a társasági életük, én is így szeretnék élni (mondjuk ahhoz valamiféle skandináv jólét is kellene, hogy felugorhassunk valamelyikünk hétvégi szuper házába valami vízpartra). Nekem megéri így moziba menni. 650 Forint egy film, gazdaságosabb, mint a rendes mozi. 

(Szegény francia filmeket fekete listára raktam, hát mit csináljak, a szeretett nyelvet úgy utálom, hogy szó szerint viszolygok, ha meghallom.) 

Azért is jó online moziba befizetni, mert bátran lehet sírni, senki nem lát, és nem kell vörös szemekkel lefelé pillantani, amikor jövünk ki a moziteremből, hogy nehogy észrevegye bárki, hogy milyen finomlelkű  és érzékeny vagyok, mert akkor oh, jaj, mi lenne? Keménynek kell lenni, még ha meg is hal az egyik szimpatikus szereplő. Eszembe is jutott, amikor nekem mondta a cuki dokim, hogy ez akár onkológia is lehet, aztán ráeszméltem, micsoda egy mázlifaktor, hogy mégsem. Oké, tudom, mindig ugyanaz a lemez. Jó, hát mit csináljak, a sokk, az sokk, és itt is írta egy kedves kommentelő, hogy ha ventillálni kell, akkor ventillálni. 

Megnéztem én a "távmozi" honlapot is, hátha végre meg tudom nézni az "Il traditore" c. filmet (magyarul: Az első áruló), de tegnap például pont nem lehetett befizetni, mert karbantartás volt, ma pedig egy film sem tetszett igazán  a listájukról, meg úgy látom, hogy ha úgy írják, hogy ötkor kezdődik, akkor ötkor. A Cirkónál az a jó, hogy megvettem a filmet, és onnantól 24 órán keresztül az enyém volt, bármikor megnézhettem. Ez a módszer jobban tetszik. 

Szóval, három filmet megnéztem. Jól esett. 

Kedden megyek dolgozni, mármint szó szerint, tényleg elindulok és megyek, nemcsak itthon ülök a laptop. A gyerekek pedig iskolába mennek (hárman egy-egy osztályból), kicsit izgulok, de négy hetet valahogy kibírunk. Már nagyon várom. 

Jah, hogy csütörtökön délután lett vége az utolsó vizsgának is. Ezen piszok sokat dolgoztam, de megérte. Végre lazíthatok. Valamennyire. A helyzet az, hogy túlvállaltam magam, ezért nincs leállás, de legalább az egyik részével most nem kell foglalkozni úgy, mint eddig. A túlvállaláshoz még itt van a gyerekeim iskolája, de az már igazán csak két hét és akkor megint leereszthetek. Mert ez így elég nehéz. Nem mondom, hogy nem lehet bármit kibírni, csak hát meddig lehet egy embert terhelni?

Vannak jó híreim is, például ma nyertem egy könyvet az instán. Meg egy komplett laptopot is, igaz, az használt, és hiányzik róla egy gomb, és még nem kaptam meg egyiket sem, de mindkettőnek nagyon örülök.