rendezetlen gondolatok

Gyorsan meg kellene fogalmaznom magamban, hogy mi az álláspontom*.

Mert tegnap közölte a kedvesismerős, hogy filmezés előtt azért együnk is valamit, és majd ő hoz mindent.

Tehát lesz közös főzés, közös filmezés.

Éjjel kettőig takarítottam, még a kanapét is kisúroltam (én nem tiltom meg a gyerekeimnek, hogy a kanapén egyenek, mert én is imádok kanapén elnyúlva nassolni... meg enni is, rendesen), a svájci bicskámmal (valami reklámtermék) betekertem a helyére egy leszakadt elemet a szekrényről, pókhálókat leszedegedtem (ide most rakhatnék egy pajzán poént, de nem rakok), hideg zsíroldóval lesikáltam a csempét a konyhában, felporszívóztam, felmostam, portalanítottam, megnéztem egy vígjátékot a Netflixen (a SJP és Gyönyörű Hugh Grant film), de azért nem meszeltem ki, nem mostam függönyt, és az egyik szobát hét kulcsra zárom majd, nehogy benyisson, és akkor még simán adódhatnak nem várt meglepetések. Nálam simán.

El kellene döntenem, hogy én most akarom-e ezt az egészet, vagy nem (nem mintha ez rajtam múlna teljesen, sőt...). Szerintem nem. De csak azért, mert szerintem én hisztis vagyok. Oda akarok kilyukadni, hogy ha mégis lenne köztünk mától valami, és utána meg találnánk gondolni magunkat, hogy bocs, de én másképp képzeltem, akkor én azt valószínűleg nem viselném jól. Tökéletesen el tudnám játszani, hogy meg sem rendít a szakítás, de alapvetően minden elszakadásba belehalok kicsit. Az is rosszul esne, hogy ha mégsem működne, akkor más macska után nézne, már nem engem vinne az ismert helyekre, és akkor megint beszürkülne az életem (nem szép ilyet mondani... de megint monoton lenne), és mondjuk amikor mennék az éves kultúreseményekre, akkor ő ott lenne a másik macskával, és én bizony féltékeny lennék kicsit, meg irigy is. Mondjuk, ha jól elbaszná az egészet, akkor nem lennék féltékeny és nem lennék irigy. De nem úgy néz ki, hogy ő egy ilyen mindent elrontó fazon. Persze ettől még két dologban nem biztos, hogy megtalálnánk a közös nevezőt (az egyik a szex), szóval sok esélyünk lenne a nem ilyen lovta akartam, ha ma összegabalyodnánk.

Szerintem ő nem akar tőlem semmit.

Beszélnek a kollégáim körülöttem, nem tudok koncentrálni, most ezt kiposztolom, befejezetlenül, lesz, ami lesz.


*mert később, ha véletlenül mégis összeszűrnénk a levet, már nem fogom tudni, hogy mit gondoltam most, amikor még egyáltalán nincs köztünk semmi**.

**szeritnem ő nem akar tőlem semmit.

Kicsit csípős hangulatban

Mindig ugyanaz a lemez, belátom. Tegnap volt, amikor egy sokadrangú ismerősöm megosztott egy kedves videót az egysíkú fb-on. Idősöktől kérdezik, hogy ismerik-e a mai fiatalok szlengjét. Kiderült, hogy én is 80 éves vagyok, mert egyes kifejezéseket még csak nem is hallottam... A kúrólájknál felcsillant a szemem, amikor kiírták, hogy mit jelent. Megvilágosodtam. A kedvesismerős bizony kúrólájkolgatja a régi fotóimat (úgy értem, amikor megismerkedtünk tavaly, akkor belájkolt egy csomó ősrégi fotómat, de még mostanában is előfordul, hogy kedvesism megbombáz lájkokkal, sorozatban. Mááária! 

De vajon ő tudja, hogy felelősen kell lájkolgatni, ellenkezdő esetben a lájkot elszenvedő (én) félre találja érteni, és elkezd szentimentális filmeket forgatni a fejében? Ehhez képest már három napja nem ad életjelet, de megértem őt, hát hiszen hazánk egyik thermálvizében áztatja magát többedmagával, gondolom még a gőzbe is beülnek közösen izzadni*.

*kissé vitrilolos a hangulatom máma, muhahaha :D

Az elhíresült nyúl és a bokor esete

Azt hiszem, kiugrott. A nyúl a bokorból. Azért ez még most nem teljesen biztos, csak olyan 95%.

Tegnap találkoztunk a kedvesismerőssel, aki hozott szuvenírt, mint mindig (de tudom, tudom, hogy ezt úgy írják, hogy souvenir). Amikor nem megy sehova, akkor is elhalmoz kis ajándékokkal, szóval ezen nem annyira van mit csodálkozni, ellenben nagyon is jól esik. Szeretem a kis ajándékokat, mint a gyerekek. Mindegy mi az, én őszintén örülök. Tegnap egy kavicsot is hozott, amire saját kezűleg ráírta, hogy BEZZ. És akkor én itt megragadtam az alkalmat, és rákérdeztem: amikor hazajössz a nyaralásból hozol egy csomó kavicsot és ráírod a haverjaid neveit? A válasz: IGEN. (És nyilván a férfibarátainak nem hoz ilyesmit, mert az ilyennek a nők örülnek.)
Ezen felül hozott még kaparós sorsjegyet is, mert megkérdezte indulás előtt, hgoy mit hozzon, én meg tudtam, hogy ez nem túl megterhelő anyagilag (eszembe sem jutna nagyértékű ajándékot mondani), tudtam, hogy szórakoztató játék, ráadásul nyerni is lehet vele. Meg nem is. Most például nem nyertem (-tünk). Mint máskor sem. Pedig intenzíven villogott a szemeim előtt, hogy a főnyereményből hova megyek és mit veszek majd. Mindenképpen Afrikába mennék, megtekinteni a rezervátumban élő elefántokat, zsiráfokat, oroszlánokat, antilopokat, bivalyokat, vizilovakat, aztán még ki is festetnék (ugyan szoktak agitálni, hogy csináljam meg egyedül, de abból garantáltan gánymunka lenne, így évek óta hezitálok, nem merek nekifogni). De én nem erről akartam beszélni.

A kedvesismerőssel jót vacsoráztunk, mint már egy éve folyamatosan. Megen' trendi helyen (a Bazilikánál a TG-ben... hát én nem igazán illek bele ezeknek a helyeknek az arculatába... emlékszem, amikor régen ott kellett meginni valami jegeskávét, és éppen egy csomó, de tényleg csomó fess olasz fiatalember, meg nem túl fiatal is, meg rengeteg, de tényleg rengeteg gyönyörű konzumlánnyal vacsorált... a lányok válogatott szépségek voltak, én meg rémesen irigy a szépségükre).
Aztán vacsora után elindultunk, mígnem haza nem gyalogoltunk (hozzámig), ahol a megszokott forgatókönyv szerint megen' nem történt semmi, de legalább most már értem, hgoy miért. Egyrészt jól kiderült, hogy ő tele van ilyen kedves nőismerősökkel, mint amilyen én vagyok, és akiket mind barátnőinek nevez, és akiknek mindnek hoz cuki ajándékocskákat, másrészt még annál is csúnyább vagyok, mint a korábban említett film (A hűtlen férfiak) egyik jelenetében a penészvirág, akit meg akarnak kettyinteni, mert engem még meg sem akar ketty, harmadrészt az is kiderült, hogy amikor egy férfi kedves, és barátkozni akar, akkor azt a nők - mindentől függetlenül - képesek továbbgondolni, még akkor is, ha egyébként elsőre nem éreznek fizikai vonzalmat a férfi iránt. Micsoda abszurd dolog. Én most is állítom, hgoy még mindig nem tudok rá "úgy" gondolni, nincs a fejemben olyan ábránd, hogy állok az oltár előtt valami hihetetlen cuki menyasszonyi ruhában, mesterségesen kócos hajjal, valami hippi környezetben, de aztán ezt kénytelen vagyok megcáfolni és megállapítani, hogy de, egy kicsit forgott a film a fejemben... ha nem is pontosan vele, és nem is pontosan a leírtak szerint (kócos haj, lampion, házi jellegű urva drága cukrászdai tortán papérzászlócska...), de egy pillanatra eljátsztottam a gondolattal, hogy tulképp nem lehet rossz, ha az embernek van egy ilyen tetőtől talpig úriember fickója, és ekkor, pontosan ekkor bevillant, hogy óh, te naiv bezzeg, hát mennyi, de mennyi nő fejében forog ugyanez a film? Szűzmária. És akkor most azt hihetnétek, hogy le lehet húzni a rolót, ennek a sztorinak sem lett kellemes vége, hogy basszamegajegesmedve, de várjatok, mert a dolognak itt mégsincs vége. Kapaszkodjatok meg!

A kedvesismerős a vacsora során valahogy (de hogy? nemtom, nememlékszem) nekem szegezte a kérdést, hogy akkor végül vettem-e magamnak dvd-lejátszót? Én meg pislogtam, hogy már miért vettem volna? Már mire fel vettem volna ebben az elmúlt két hétben, amióta nem találkoztunk? Meg minek az nekem? Mert oké, hogy kaptam tőle egy dvd-t még tavaly, de azért én most nem ruházok be egy lejátszóra, miután mindent interneten nézünk meg, ha éppen nem moziba megyünk. Aztán mondta, hogy vett néhány dvd-t Taljánföldön, és kimondta a varázsszót is, amitől én rögtön, tágra nyílt szemekkel érdeklődést tanúsítottam, hevesebben kezdett verni a szívem, lehet, hogy a szám is tátva maradt, és elkezdtem pergetni a fejemben, hogy hol szerezzek lejátszót (a cégnél már a laptopokban sincsenek), és akkor ő azt mondta, hogy neki van lejátszója (hm, úgy emlékszem, hogy eddig nem volt neki, de azért az én memóriámban senki ne bízzon meg!), csak tévéje nincs, és akkor elkezdtünk gondolkodni az evidencián, miszerint az elég hülyén nézne ki, ha én cipelném a négyeshatoson a tévémet hozzá, és hát sokkal egyszerűbbnek tűnik, ha ő cipel egy dvd-lejátszót hozzám, és akkor közölte, hogy részéről a péntek megfelelő volna (persze előtte elmegy egyett pancsolni hazánk számos termálvize egyikébe egy másik kedves nőismerősével, értitek!), (mert én közöltem, hogy a jövő hét nem jó, mert a gyerekeimmel leszek). Így történt meg, hogy meghívatta magát hozzám. Én pedig közöltem vele, hogy csak akkor jöhet, ha eltekint az ordenáré kupitól és pókhálótól (természetesen igyekszem valahogy rendbe szedni a dolgokat, de sajnos nincs túl sok erőm, szóval nem fogom tudni kimeszelni a lakást péntekig). (Szerintetek ez is urva hosszú poszt a semmiről?). Itt a sztori vége.

Ófaszt... akarom mondani lóaszt. Voltak még olyan bakijaim, hogy megállna az eszetek. Állandóan túl sokat fecsegek rémesen jelentéktelen és világi dolgokról, amiket jóindulattal sem lehet értelmiségi magaslatoknak nevezni. Olyan öngólokat rúgok, hogy a hajam égnek áll. Például rákérdezett a legutóbbi insta fotómra, én meg elkezdtem elmesélni, hogy ki kicsoda, de azért itt-ott volt maradék eszem, és nem meséltem el a barátnőim féltve féltett titkait... csak az enyémeket. Hülye bezzeg. Olyanokat, hogy amikor már tök elegem volt a magyar fiúkból, meg utána az olasz fiúkból, akkor körülnéztem az egyéb halpiacokon, és volt olyan, amikor összeszedtem egy csodlatos (hantázás nélkül mondom, tényleg csodálatos) spanyol fiút (torreádornak neveztem magamban), aki elhívott vacsorázni, de végül nem történt semmi, csak hát ezzel, hogy ezt így tálaltam, ki hinne nekem? Meg milyen dolog ez, hogy egy nő elmeséli egy nem túl közeli kedvesismerősnek a fiatalkori kalandjait? Egy nő törekedjen arra, hogy megmaradjon az emberek szemében szeplőtlen szűznek, hát de nem? Meg kell állapítanom, hgoy néha tényleg kritikán aluli lilaliba vagyok. Legyen ez a konklúzió mára.

i, mint index*

A megszokott, berögzült mozdulatokat piszok nehéz levetkezni. Az ember (én) reggel, miután kibékávézta magát, megmossa a kezeit, főz egy kávét magának (ma lustaságból gombnyomva, egyébként és normális esetben kotyogóssal), aztán bekapcsolja a computert, vár egy kicsit, hogy beinduljon a gépezet, amikor ez sikerült, csak tisztességből nyitja ki a céges e-mailfiókot, mégiscsak egy munkahelyről van szó, aztán 2 másodpercen belül felpattan az internetre, és máris nyomja az i-t, mint index. De az érzés már nem ugyanaz. Mégis milyen hírportált olvassak reggelente? A portfolio.hu-t? A hvg.hu-t?


*mert csupán az i akár koppintásnak is tűnhetne, holott csak rémesen szétszórt vagyok

Momentán

Régen nem értettem a Margit-sziget miértjét és mertjét. Fintorogtam ellene, fél sem tudtam fogni, mit esznek rajta az emberek, hiszen csak egy nagy zöld felület. Aztán elkezdtem futni járni, szenvedtem, mint a kutya, még a nyelvem is úgy lógott, de róttam a köröket, szorgalmasan, kitartóan. Ma meg csodálkoztam, hogy én? Futni? Egyedül, rendszeresen, szabályosan a Margit-szigeten? Totál sci-fi innen nézve.
Ma csak gyaloglásra jutott erő (lehet, hogy érdemes lenne konzultálni egy orvossal, hogy ez most bokaszalag probléma vagy más!?), viszont az egy óra volt, és el is döntöttem, hogy kijárok majd.

Aztán meg táncolni jártunk oda. Ott ismertem meg a Nagy-Szabó párost. Micsoda találkozás volt. Azóta is barátok vagyunk. Nem kevesebb, mint 16 éve.
Tánc (magyarul dizsi) előtt néhány órát társasoztunk (még csak activity és uno volt, de azzal tényleg hosszú órákat voltunk képesek játszani) és ittunk Ballagó Andiéknál, aztán futás valami éjszakai buszra. A szigeten ettünk valami hot dogot, aztán tánc hajnalig. Elég jó évek voltak.

A kis állatkertbe a gyerekeimmel jártam. Velük a bringó eszetlen hintót is imádjuk. Oké, csak 2-3 évente, mert azért tényleg nem valami normális közlekedési eszköz.
A játszótéren elveszett a fiam, aztán kiderult, hogy végig a mászókán ült. Mondhatom, hogy ott és akkor lábon kihordtam egy szívrohamot. Rettenetes érzés volt.

Ma a Momentán társulatot mentünk megnézni a legnagyobb bénőm szülinapja alkalmából. Nekem a Momentán a főhobbim, engem teljesen kikapcsol. Ráadásul ez a helyszín több, mint szuper. Ha lenne fickóm, minden előadásukra elmennénk és vállalhatatlanul röhögnénk.

Co' sta luna chiena?

Feltaláltam a meleg vizet.

Bevezetés: minden nyáron belehalok, ha nem eshetek szerelembe (ha meg beleesek, akkor meg az a baj... nincs kegyelem). Éppen mérges vagyok, hogy a kedvesismerős ki tudja kivel hetyeg (ide muszáj rakni egy hülye emojit :D), egek, micsoda komplikált gépezet a nőké (enyém), nem csinált ez az ember semmi rosszat, de ha csinált is volna, ha hetyegne, mi közöm hozzá? Semmi. Én mégis és máris képzelődöm, hogy vajh miért nem találkoztunk ezen a héten (tudom a választ, egyszerűen nem ér rá,... mert ír ő, jelentkezik, akkor meg? Mit pattogok? Borzalom vagyok. Meg hülye is).

Tárgyalás: és akkor fogom magam, és Pink Martinit hallgatok a képzelgéshez, hozzá még zokogok potyognak a könnyeim, brühühü. Óriási. Vajon lehet még fokozni a hülyeséget?

Tudom, illetve úgy emlékszem, hogy Milonka is szereti, nála olvastam egyszer, aztán rájöttem, hogy jé, ismerem, Ferzan Özpetek is felhasználta a Mine vaganti mestermű filmjében az Una notte a Napolit.

Ma kellett beszélnem a talján partnerrel, aki mindig szeretne... őőő... vulgárisan  szólva.... szóval meg szeretne dönteni. Persze megint rázendített, hogy óh, mennyire hiányzom neki (?), és bárcsak találkozhatnánk (?), és blablabla (?), mindig rám vágyott (??? - több, mint abszurd), és tudjátok mi történt? Tegnapelőtt bekapcsoltam kínomban a netflixet, erre feldobta a "A hűtlenek" c. olasz vadonatúj filmet (2020-as). Az első kockáknál még nem, de a harmadiknál sokkot kaptam... A film tűpontosan ábrázolja a megcsalásnak meglehetősen sok variánsát (mit van mit szépíteni, én is láttam cifrákat). Tökéletesen ábrázolták az olasz (vagy a világ?) férfijait és nőit. Persze most azt gondolhatjátok, micsoda rút általánosítás. Az. Vissza is szívom, biztos vannak kivételek (másokkal, de vannak). De visszakanyarodva a talján partnerhez, ő garantáltan bármikor felszarvazza a feleségét (a filmben ő az a szereplő, aki körülnéz az étteremben, és közli a haverjaival: én itt minden nőt megkettyintenék, egytől egyig mindet), láttam őt flörtölni bárkivel, nem én vagyok az egyetlen, akinek előadja, hogy soha ilyen csodálatos nőt nem látott egész eddigi életében (baszki, ha nem volnék 200 éves, akkor lehet, hogy bedőlnék, de így az egész egy urvanagy bohózat... és tök ciki, de tényleg teljesen tök ciki, de kicsit mégis elalélok a hangjától... és akkor itt kérdőre vonom saját önnönmagam, hogy mi a francot csinálok én?!?!? Pár sorral feljebb azon nyafogtam, hogy kedvesismerős nem találkozott velem a héten és vasnap elutazik az őshazájába, nekem meg hiányzik, ábrándozok róla, és ez azért így egy kicsit cafkás... de megmagyarázom: itt pusztán súlyos szeretethiányról lehet szó... már mindegy, ki az alany, csak legyen már. Brrr.. Emelem a tétet: legyen, de csak a nyári szünetre, mert utána én már nem érek rá ilyen úri huncutságokra).

Más, de kicsit mégis a szeretetről szól: ma felhívott Zoli főnök... én úgy szeretem őt. Annyira jókat tudunk dumálni. Annyira jó érzés, hgoy főnök létére tud és szeret velem beszélgetni, érdeklődik, mesélm és bárcsak akkora lenne a cége, hgoy fixen tudna alkalmazni. És tök jó, már nyüzsög, ha minden jól megy, még nyáron ki kell ugorni Taljániába, de azért ezt hiszem, ha látom. Meglátjuk. Ujjakat keresztbe.

Befejezés: ide kell egy frappáns konklúzió, valami tanulság. Nincs kényelmes záróakkord. Sőt, nem vagyok ki a vízből, ha már abban sem bízhatok, hogy egyszer, a ciklus befejeztével nem kínoznak majd a hormonok, mert láttam, hogy Fahidi Éva, akit én nagyon szeretek, képes volt szerelembe bonyolódni 90 fölött is.

A kormányközeli gyerektáborról***

Teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok rossz helyzetben, hiszen van(nak) munkahelye(i)m, van hol laknunk, van mit ennünk, van kire támaszkodnom, van kihez szólnom, van új szandálom* is. A nehéz helyzetek nem ezen a szinten kezdődnek. Mégis sokat nyígok. Talán az erőm, ami nem elegendő, és ezért. Meg a társtalanság is beteszi a kaput, de most nem erről akarok beszélni.

Tegnap pályáztam az Egyszülős Központ napközis táborába. Mármint a gyerekeim mennek majd,  nem én. Úgy néz ki, nyertünk egy hetet. Lestem, folyamatosan lestem, hogy mikor nyitják meg a jelentkezést, állandóan frissítettem a honlapot. Még fel is hívtam őket, hogy látom, ma nyitják meg a feliratkozási lehetőséget, de hol a gomb?

Kicsit bélyegnek érzem a szitut. Én kegyelemtáborbanak nevezem magamban. Nehezen emésztem, hogy berakom a gyerekeket az olcsó táborba (1500 Ft/gyerek, lehetetlenül olcsó... oké, nyilván jelképes összeg).  Olyasminek látom ezt, mint amikor a szegény (értsd: szerencsétlen csóró, például BAZ megyei) gyerekeket mutogatják a tévében**, amikor elviszik őket a Parlamentbe és adnak nekik palacsintát, vagy amikor a háború után vitték az igazán nagyon sovány gyerekeket a felhízlaló táborba.
Megnéztem, rengeteg támogatója**** van az alapítványnak, nemcsak kormányközeli, hanem magánvállalatok is (csodálatos dolog, hogy mennyi, de mennyi cég támogatja őket). Hm, most eszmélek, lehet, hogy ezzel a táborral én most lepaktáltam A Pártunkkal? Mert kapok a mézesbödönből egy nyalatot? Bizony úgy néz ki, Lőrinc is támogató. De most duzzogjak és mégse menjenek a gyerekek, mert az anyjuknak néztei vannak meg gerince is? Ugyan a vitorlás tábort, meg az állatkerti szuper tábort, meg a gasztrotábort a Bródyban nem tudja megfizetni anyu (ilyen helyekre járnak ismerősök gyerekei), csak párás szemekkel áhítozik, de akkor a toprongyosoknak való táborba se menjenek?

*sötétkéket szerettem volna, amilyen a lányomnak volt tavaly, de idém már nem lehet kapni. Lett helyette fekete. Deichmanos, olcsó 5 ezer forintos, de aranyos, és főleg töklapos, hogy a bokám ne forduljon ki alólam, mert már alig tartja valami, ellenben tök jó, már nem húúútyozok be, amikor kibicsaklik, mint az első eseteknél, még fáj, de már csak pár percig. Bementem én a drága boltokba is, hátha ott lehet kapni valami nekem tetszőt, de hála az égnek nem lehetett, így spóroltam meg alsó hangon 15 ezer pénzt.


**beikszeltem, hogy fotózhatják a gyerekeket, mert én nem ellenzem teljesen, de csak most ébredtem fel... nem biztos, hogy jó ötlet, ha az én gyerekeimet is mutogatják majd az M1-en, hogy lám-lám, Lőrinc elvitte az ágrólszakadt gyerekeket táborozni. Ez szerintem ciki. Mármint csórónak lenni ciki. Meg bazári majomnak lenni is ciki. Jó, tudom, nem tehetnek róla a csórók, hogy csórók, de ettől még nem jó érzés. De azért remélem, van a felnőttekben annyi jóérzés, hogy nem csinálnak propagandát a gyerekekből. Vagy naiv vagyok?


***oké, belátom, ez most hatásvadász cím, nem szép dolog tőlem.


****még a Kolping hotelbe is volt lehetőség pályázni, de arról lecsúsztam (január és április között lehetett volna menni, de nekem akkor még füstölt az agyam a digitális oktatástól, eszembe nem jutott, hogy van olyan, hogy vakáció meg üdülgetés). Oda már tényleg a nagyon tehetős családok járnak kikapcsolódni. Egyszer megnéztem az árát, hát na. Voltak olyan idők is, amikor ismerőseim (barátnőim?) vellantottak, hogy mennek a Bobóországba (halálosan idegesít ez a név, hogy Bobó). Csak én vagyok kockafej, vagy tényleg gáz volt? Passz. 

Mesedélelőtt a bénőkről

Már kereken 20 éve szeretem Wolf Iringó barátnőmet, de tegnap végre meg is világosodtam. Rájöttem, hogy leginkább azt csípem benne, hogy majd kiesik a cipőjéből a nevetéstől, amikor kimerevített és kikerekített szemekkel csodálkozok rá a világra és mesélem el neki: és a testvére valódi író.

Iringó majd leesett a székről, de most ezt nem csak úgy mondom, hogy hatást vadásszak, hanem tényleg jobbra dűlt meg balra dűlt, folyt a szeméből a könny és rázkódott a kacarászástól, mert ő meg szakmájából eredően ilyen körökben mozog, számára természetes, hogy ez egy létező jelenség, írónak lenni.

Ugyanitt szeretném kőbe vésni Grizzly barátnőmhöz fűződő soha el nem múló barátságomat is. Mi így vagyunk a triumvirátus. Néha beugrik a csapatba az örök vigyori Ernestina, akit a végtelenségig tudunk froclizni, és aki csak egyetlen egyszer sértődött meg, de azt sem sokáig. Különben ez a három ember nagyon különleges fazon, például a Ernestinának most született kisbabája, de mi mind már nagyon közelítünk az 50-hez, és én azt hiszem... uhh, most számolom, én kereken 20 éve folyamatosan drukkoltam, hogy sikerüljön, mert hát azóta dolgozott az ügyön, és sírtam, amikor elmesélte, hogy terhes. Igaz, a bébi most már hat hónapos, de tekintettel a covidra, én még nem mertem elmenni hozzá, bár már engedélyt kaptam rá.
Igazából mind a négyen későn szült nők vagyunk.

Ami még különleges, hogy Iringó is elvált (nem, nem ez a különleges), már legalább öt éve, és élte, éldegélte a szinglik dolgos életét, amikor is beütött a szerelem (tádááám). Már egy éve tart a kapcsolat. De Iringó nem az a szélhámos fajta, igazából mi, többiek, de még maga Iringó is úgy gondoltuk, hogy ő megmarad szinglinek. Erre tessék. Egy tanítványa (mert tanít is... hát igen, az egyedülálló anyáknak több lábon kell állniuk, holott én már úgy szeretnék végre elmerengeni a semmin, és nekem még az is jó lenne, ha nem mennék a tengerpartra merengeni, de én úgy szeretnék semmit nem csinálni /de nem úgy, mint amikor elönt a depr.csírája és a plafont bámuolom/), szóval egy tanítványának szüksége volt hirtelen egy tomácsra, Iringó beugrott és hopp, ámor meg az ő nyila elvégezte a munkát. De nincs még vége a történetnek... úgy néz ki, hogy Iringóék költöznek Taljánföldre, és ha nem volna covid, már ott laknának. Most mondjátok meg, nem csodálatos? (Mondjuk én, mármint én!, nem lennék ilyen bátor, de ő most biztos magában, és én hiszek benne, hogy vannak csodák. Másokkal, de vannak.) Grizzly persze szkeptikus, mert ő is Taljánföldön él. Szerintem neki bejött az élet. Mármint innen nézve, ahol én ülök úgy tűnik, hogy körülötte minden csodálatos. De ő azt mondja, életében nem főzött és takarított ennyit. Naponta kétszer főtt kaját kell csinálnia, holott ő sem tud főzni (én sem), naponta takarít, hétvégén órákon át. Miközben ő meg szakmájánál fogva folyton úton lenne leginkább (ultra szívás a turizmusban dolgozókak ez a covid). Voltam náluk, tényleg nagyon nagy a rend és tisztaság a lakásukban, stílusát tekintve letisztult, nagyon finom, Lakáskultúrába illő, és én annyira vágynék ilyen lenyűgöző, különleges lakásban élni, de nincs veszve minden, pénteken már elvittem a szőnyegtisztítóba a szőnyeget, hátha embert tudnak belőle faragni, mert sajnos amikor jött ez a kórházi mizéria, nemscak a lábam hagyott el, de a hajam zöme is, amit már képtelenség volt kiporszívózni. Takarítónőjük is van Grizzlyéknek (Grizzly egyébként egy vékony, filigrán nő, nagyon csinos és különös, egyáltalán nem mackós), de hiába, neki is szüntelen kell suvickolnia, mert különben a férje megjegyzést tesz. A férje egyébként szimpatikus ember, nem egy kőbalta. Csak hát olasz. És akkor én valamikor, nem olyan nagyon régen megen' megvilágosodtam, hgoy basszus, én akárhogy gondolkozom, nem voltam még olyan olasz lakásban, ami trágyadomb lett volna. Ezek az olasz nők nagyon szeretnek suvickolni (vagy muszáj nekik), ezt megállapítottam Sara barátnőmnél is, aki még a zoknikat is különlegesen pakolta be a mosógépbe, nem is volt nála páratlan.
Grizzly tudja, hogy Iringó nem a suvickolás istennője, helyette inkább lefordít egy könyvet a kiadónak, és nemcsak olaszról, de még spanyolról is, és Grizz majd szeretné megnézni, hogy miként viseli ez a mi színtiszta értelmiségi bénőnk, hogy egész nap négykézláb súrolja majd a padlót. Egyébként Grizzly sem piskóta, nem elég, hogy értelmiségi (csak azért rugózok ezen ennyit, mert én eredetileg nem), de még kék vér is csurog a vénáiban, nem szarralgurigázik. Meglátjuk.









(nem tudom, hogy mi ez a rengeteg ihlet, hogy mostanában ennyit írkálok.)

csak töprengek

Most minden találkozóról - amin nem történik semmi olyan - be fogok számolni? - szegezhetnétek nekem a kérdést.

Az a baj, hogy kezd kialakulni valamiféle ragaszkodás részemről. Ezt onnan tudom, hogy túl sokat gondolok rá. Aztán, miközben és ahogy túl sokat gondoltam rá, rájöttem, hogy én erre az emberre 2001-ben is eltöprengve néztem, amikor összetalálkoztunk az utcán. Ő mindig kutyát sétáltatott, én meg mindig csak mentem haza. Egy sarokra laktunk egymástól. Nem beszélgettünk, jó esetben köszöntünk egymásnak. De én emlékszem, hogy mindig megtorpant a szemem, amikor megláttam őt. Ő nem torpangatott.
Arra is emlékszem, hogy a szép, de rémesen nyafka barátnőm (oké, csak irigy vagyok rá, mert ő gyerekkorunkban is a szép, szőke királylány volt, és ma is az, én meg urvára csak egy sima barnahajú szimpla gyerek voltam... anyukám a hétvégén is megjegyezte, hogy a Kaposvári Andika milyen szép kislány volt...), szóval a nyiffnyaff barátnőm (de most nem tehetek róla,  hogy tényleg álladóan nyafogott, ilyen volt az alaphangja, sőt, még most is ilyan, és beköpte a többieket /engem nem, nemtom' miér'/, a felnőttek meg leaszták őket, holott nem volt jogos, meg Andika állandóan sírt, és még csak 9 évesek voltunk, de flörtölt a szemével, és az összes fiú szerelmes volt belé, és olyan barbieházat kapott, amilyen senkinek nem volt, de ez csak kicsit zavart, mert én leginkább olyat szerettem játszani, hogy mászunk az épületek falain és félünk a krokodiloktól, hogy leharapják a lábunkat combtőből, nem volt szabad leesni, másztunk, mint a pókember, meg kukáztunk, és kivettük a kukákból az újságpapírt és boltosat játszottunk, meg botokból építettünk létrát, mit nekem barbiebaba) szóval Andika azt mondta róla, hogy annnnnnyira aranyos. (Andika is mindig olasz cégeknél dolgozott, onnan ismeri őt, sőt, előbb és jobban ismerte, mint én, úgy hozzávetőlegesen kétszáz évvel).

Kezdem akarni, hogy keressen. Miközben tudom, hogy a hét hat napját másokkal tölti. Például  vacsorapartira megy egy volt kolléganőjéhez, ahol sokan vannak. Mondjuk hála az égnek, nem vagyok féltékeny. Utálok féltékeny lenni, utálom, ha rám féltékenyek.

Vasnap elutazik Taljánföldre. Cuki, mert megkérdezte, hogy mit hozzon ajándékba. Én pedig csak makogni tudtam. Pedig pont ott lett volt a jó alkalom, hogy rákérdezzek, hogy mi az eget művelünk mi? Nem vagyunk mi már vén szatyrok ehhez? Hogy Budapest összes, de összes, összes, összes kávézójában megigyunk valami kávét? Vagy csak az én agyam ilyen kocka, hogy egy pasasban rögtön (vagyis rögtön + 12 hónap) meglátja a lehetőséget, hogy ... mittomén' mit. Gyereket már nem akarok, teljesen hagyományos párkapcsolatot sem akarok (ezt az összeköltözős fajtát, ahol a nő főz, meg mos is, tereget is), újabb felszarvazásokhoz sincs kedvem (mindkét irányút), meg egy újabb nemilyenlovat akartam jelenethez sem fűlik a fogam. De akkor mégis mit akarok?

Végre megkérdezhettem volna tőle, hgoy ha csak Budapestet vesszük számításba, hány nőtől kérdezi meg, hogy mit hozzon ajándékba? És hányunkat visz ötcsillagos tetőteraszra? És vajon van olyan, hogy egy ilyen magamfajta kezdetleges kedvesismerős mindezt megérdemli pusztán haverságból?

Meg az is eszembe jutott, hogy pár éve még elsorvadtam, mert nem volt, aki megöleljen. Nagyon hiányzott a szeretet. Az, hogy valaki elringasson. Még sírtam is magányomban, pedig nem vagyok Kaposvári Andika. Most nem annyira hiányzik az ölelés. Azt hiszem, hozzászoktam a ridegtartáshoz.

Apjukról

Mindent ma kellett becsomagolni a kislányomnak (már csak 10 centi van köztünk), mert hétfőn indul a 2. számú táborba. Ottalvós, sok cuccot kell bepakolni. Holnap már nem lesz rá időm, a kedvesismerős újabb találkozót gondolt ki. Most mondjátok meg! Ez valami, vagy ez semmi? 55%, hogy semmi, mert volt ő egy kiállításon, miután megnyithattak végre a múzeumok, és nem velem volt. Jó, hát egyedül is lehetett. Nem kérdeztem. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy hűha, holnap velem, és ami ennél is több, hogy engem választott  hogy menjünk együtt a festő szülinapjára. Tegnap írt, hogy tartsam magam szabadon a szülinapi dátumon. Én pedig vettem egy nagy levegőt és megkerdeztem tőle, hogy nadehát nem voltam kínos számára a múlt héten, a vacsorán? Mert nekem különös tehetségem van zöldségeket beszélni, balgaságokat kérdezni (szerintem nem, de vannak akik szerint igen... Azt mondják, furcsaságokat kérdezek). Szóval, hogy nem égettem le? - kérdeztem. És a kedvesismerős azt írta vissza: nem, sőt, nagyszerű bemutatkozás volt. (no, anzi, mi hai fatto fare un'ottima figura, ezt most nem tudom értelmesebben lefordítani, mert késő is van, meg el is ment az eszem /de nem szerelemből, hanem pl. nem azt mondom, hogy megcsíptek a szúnyogok, hanem megcsíptek a szőnyegek, meg amikor hangosan olvasok a gyerekeimnek, össze-vissza dolgok jönnek ki a számon, nem amit olvsok. Aggaszt./ Valaki tud jobbat? Talán "nagyon jó fényt vetettél rám" jobb?)

Merylla, kérdezted, hogy apuka tudott-e jönni. Tudott. Csak most nagyobb izgalmat okozott a kedvesismerős, inkább róla írtam.

Apuka jött szépen, önállóan, BKV busszal a reptérről. Szerda volt. És én aznap este lekoccoltam a magasiskola bulijába. Pénteken pedig az olasz vacsorára. Apuka pedig szépen a gyerekekkel volt. Én meg, hogy megpukkadjon, megmutattam neki a kerti dalolást, amikor franciául énekeltünk. Lássa csak, hogy... Hogy mittomen... Vége a depinek? Én annyira végtelenül magányos voltam mellette, én annyit szorongtam, én úgy éreztem, nincs tovább. Szerintem nagyjából az utolsó pillanatban és az utolsó erőmmel jöttem el tőle. Hosszú sztori. 

Most csak kétszer vesztünk össze és nem csúnyán. Egészen normálisak voltunk egymással. Végeredményben ez nem rossz felállás. Persze a gyerekeknek nem jó. De legalább nincs acsarkodás. 

A gyerekeket februárban látta utoljára. Mint mindig, most sem hozott nekik semmit. De itthon vett ezt-azt. A lányomnak ruhákat (5 póló  2 rövidnadrág, egy csomag fehérnemű). A fiamnak alsógatyát. Mondtam neki, hogy szülinapra a fiunk mit szeretne, erre közölte, hogy a karácsonyi ajándék egyben a szülinapi is  (a fiam nyári gyerek). Hm. Felakadt a szemoldokom. De már nem nagyon, mert tudom, hogy ezeket a szitukat nekem kell megoldanom. Azért ravasz voltam, elmondtam, hogy táborokban is mennek, és rakerdeztem, hogy a jó bizonyítványokert volna-e kedve hozzajarulni az ösztönzésüke, azaz befizetni őket lovastáborba (amiről végül lemaradtunk, mert betelt, így maradt a heti egy lovaglás) . Erre nem tudta azt mondani, hogy nem. Sőt, hozzatettem, hogy már az is segítene, ha egy gyerek lovaglását fizetné, de erre sem volt arca azt mondani, hogy a másiknak nem fizeti. Így történ meg, hogy végül adott a gyerekeknek 150 eurót lovaglásra. Ja meg elvitte őket a Palára strandolni. Ott lángos ettek. Meg egyik nap vett kaját. Meg magának cipőt, pólót. Azt hiszem más nem történt. Vasárnap hajnal 4:15-kor ment ki a repterre taxival, mert a repterbusz nem közlekedett még. Sírtam, amikor becsuktam mögötte a kaput. Mint mindig. Mert sajnálom, hogy így történt, ahogy.

Aria Hotel

Máris itt vagyok.

Most nem nyöszörögni fogok, ragadjuk is meg gyorsan ezt a különleges pillanatot: bezzeg végre nem károg, hanem örül. Annyira, de annyira ideális estém volt tegnap, hogy nem is emlékszem, mikor volt utojára ennyire jó. Oké, múlt pénteken is, meg kedden is, meg szerdán is, hm, nem is rossz a tendencia, most eszmélek. De az, hogy le kell írni, hogy leessen a tantusz, hogy nem is olyan rossz a szitu, hallatlan!

Tegnap délután haza kellett rohannom a főállás után, mert lejött az egyik szememről a festék. Ledörzsöltem, mert belement egy szösz, körülbelül egész nap piszkosul zavart. (zárójel bezárva) Hazamentem hát, új szemet rajzolni magamnak. Meg átöltözni kicsit. Aztán onnantól kezdve semmi, de semmi, semmi, semmi kedvem nem volt elindulni. Kicsit belepett a búbánat. De mégis muszáj volt elindulni, hiszen megbeszéltük, 6-kor találkozunk a Bazilikánál. Oda is értem pontosan (régen rémesen késős voltam, az a kamuzó típus, aki azt mondja, hogy már csak két villamosmegálló, két perc és ott vagyok, holott még csak fel sem szálltam a villamosra), leültem a lépcsőre, mert én nagyon szeretek templomlépcsőkön üldögélni, ez az egyik kedvenc elfoglaltságom: üldögélni templomlépcsőkön. Egészen haragszom a votl pasasomra, akivel csúnyán tilosban jártunk, mert ő velem valahogy nem akart templomlépcsőn üldögélni, de ma már értem, hogy miért nem akart. Jobb is, hogy így alakult, jobb is, hogy felébredtem.

Intermezzo: van egy kedvenc kollégám, szeretem, mert nagyon jókat mond és törődő, és nem tudom, hogy nála okosabb és bölcsebb ember van-e a földgolyón. Szegény, mennie kell külföldre, de kinek van mersze manapság külföldre menni, tiszta stressz. Most én voltam törődő és bölcs, megnyugtattam. Próbáltam megnyugtatni.

Valahogy vissza kellene kanyarodnom a főtémához. Üldögéltem a lépcsőn, és kisvártatva (2 percen belül) megérkezett a kedvesismerős. Aki engem egybarátnőmnek nevez. (zárójel kinyit: és párhuzamosan tudtam, hogy ülni egy lépcsőn iszonyatosan előnytelen pozíció, mert pontosan úgy nézek ki, mint egy lamantin (ezt hol, kinél olvastam?), ami/aki nem mondható csinosnak, de arra gondoltam a másik párhuzamon, hogy egyrészt a gólyalábam nem bírja már egyedül /mindig a bal lábamat terhelem, mert a jobb kiscit kakukk azóta is, pláne estére/, másrészt miért is mutatnám magam kevesebbnek, miközben annyi vagyok, amennyi, zárójel bezár.)
Elkezdtünk beszélgetni, de a lábam, az a gólyafazonú megint éreztette, hogy ez így nem kényelmes, rákérdeztem hát, hogy mégis miért ide jöttünk, a Bazilikához. (Elképesztően tudom nyújtani a rétestésztát, mi? Ezt az egészet két mondatban, egy alany állítmánnyal is el lehetne mesélni.) Azt mondta, ő szereti ezt a teret, és mi szólnék egy koktélhoz. Igazából én is szeretem azt a teret, és még a koktélt is. És akkor a kedvesismerős megkérdezte, hogy voltam-e már az Aria hotel tetején. Puff! Én nem voltam, de a tezsvérem igen, és sem engem, sem a kedves nejét nem vihette magával, mert egyedül őt hívták meg (valami business volt), mi meg (én és a tesóm neje) majd megpukkadtunk. Így történt, hogy én, aki a luxustól megijedek, és nem tudom kezelni, ott találtam magam a hallban a Bogányi-zongorával. Bogányi Gergely Vácon született, ezt fontos megjegyeznem. Mert én is ott. És ő is ott volt iskolás és én is ott. És Milonka is ott, ez is fontos.
Aztán felmentünk a tetőre, divatosan szólva a rooftopra, leültünk, és onnantól fogva este 10-ig engem nem lehetett onnan kirobbantani. Ugyan a kedvesismerős legalább háromszor mondta, hogy menjünk vacsorázni, de én valahogy nem vettem erről tudomást. Gondolom betett a két koktél (nem, csak sprizzettinót ittam, tudom, hogy halálosan unalmas, de egszerűen szégyelltem magam azoktól az áraktól... nekem nagyon nehéz levetkőznöm ezt a fajta csóróságból adódó görcsöt, és tudom, hogy mindig, de mindig ragaszkodik hozzá, hogy ő fizessen, de én képtelen vagyok "megkopasztani" embereket... aztán persze láttam a végszámlát, mert kíváncsi típus vagyok és odapillantottam, és megállapítottam, hogy bazz bezz!), szóval a két spritztől nevetgéltem, mint egy pelikán és egy hiéna szerelemgyereke, vagy csupán csak annyira jól éreztem magam, de egyszerűen én csak szerettem ott üldögélni, és mesélni, és hallgatni, ahogy mesél. Eszement jó estém volt. Vissza akarok menni.

Azért 10 órakor lemásztunk a tetőről, és még sétáltunk egyet, mert fentről láttuk, hogy valamelyik épületet "megfényfestik", és kíváncsiak voltunk. Nem találtuk meg. Aztán ezek után hazamentünk. Mindenki a saját otthonába. Nem, nem történt semmi. Valószínűleg én tényleg csak egy kedvesismerős vagyok. Kár. Mert az ember titokban, a tudatalattija legmélyebbjén reménykedik az örök szerelemben, de mit van mit tenni, van, amikor nincs.

Azért rakok ide nektek egy fotót, amin nem vagyok rajta, mert elég pocsék fotókat lehet készíteni rólam, ezért most nem is majomkodtam ezzel.

(mivel a fogyókúrás bénőm nem nagyon áll velem szóba, de ahogy elnézem, már mással sem, valahogy összeakasztotta a bajszát a világgal, kénytelen vagyok itt megbeszélni magammal, hgoy tegnap este is ügyesen nem vacsoráztam. ezekről fontos megemlékezni, hogy nyoma legyen az akaraterőmnek, muhaha.)

Lenyeltem a magnószalagot*

Olyan demor a főállás, hogy rögvest agymeghalok, ezért inkább jövök és mesélek.

Azt nem tudom, hgoy hétfőn mit csináltam, de tegnap a The pinUps nevű lánybandát tekintettem meg. Még soha nem hallottam őket. Elég vagány együttes. Nyomokban vulgáris (utólag utánanéztem, hát ez nem nyomokban vulgáris, és húha, eléggé retardált vagyok...). De én csípem (a villamoson hallottam koncert után, hogy a mai fiatalok ezt úgy mondják, hogy "aha, élem", gondolom azt jelenti, hogy beleéli magát, átmegy az üzenet, tetszik neki... meglehetősen öreg csoroszlyának éreztem magam, de azért oké, mindig vannak idősek is ezeken a rendezvényeken), szóval csípem, ha valaki nem otrombán vulgáris (a cukin vulg és a kiábrándítóan vulg határa az ún. vékonyjég).
Egyébként a kolléganőm hívott a koncertre, mondván megy a barátnőjével, naná, hogy volt kedvem csatlakozni, gondoltam felhívom az én Gumicukor barátnőmet, hogy jöjjön, és jött is, aztán még a barátnőm barátnőjének a kislánya, a kislánynak a féltesója, a kettőjük apja, a kislánynak a nagynénije (a bnő bnőjének a tezsvére), a vőlegénye valamint a barátnője (a bénő bénő barátnője, nem a vőlegényé, követhetetlen), és a tortán tejszínhab, annak a tetején a kandírozott cseresznye, hogy a bénő bénőjének a tesója a basszusgiros.

The PinUps

Pedig el sem hangzott az örökérvényű "mindenki hozzon magával még egy embert".. A hajó orrában ki is alakítottunk egy szalont magunknak.

De a The Pinups még csak az előzenekar volt, utána jöttek a Holy chicks-ek, akiket szintén most hallottam életemben először, holott állítólag benne voltak A Dal c. tévéműsorban, amit én soha nem nézek, de a bénőm elég naprakész a hazai popiparban, ő mondta. Mármint elég jól képben van az aktuális zenekarokkal, és nem mintha ilyen körökben mozogna, egyszerűen csak veszettül nagy zenerajongó, és állandóan az ilyen tvműsorokon lóg meg persze koncertekre jár szüntelen, nehogy valamiről lemaradjon. Asszem' bérlete vagy örök törzstag belépője van az A38-ra.

Kedden pedig a Parkban voltam, Honeybeast konceten, oda meg másik két barátnőm cipelt el (álllllítólag véletlenül három jegyet vettek... nem értem), mert ők meg állandóan ezt az egy együttest nézik meg maguknak. Követik őket, bárhova mennek az országban (és amikor a munkájuk engedi). Elég szomorú volt a park így, szinte üres.
Az együttes nem az én világom, de azért elvagyok, meghallgatom, nem rossz zene, sőt, jó zene, de mégsem az enyém. A társaság a fontos, ilyenkor ez a jelszó.
Ott volt Hernádi Judit is, akit én nagyon szeretek, és nem mertem odamenni hozzá, hogy kérjek egy közös majomkodó szelfit, pedig megfordult a fejemben, de mondtam magamban, áh, bezzeg, ne csináld már, ne bohóckodj... de aztán azt is mondtam magamban, hogy de hiszen máskor is szoktál ilyet csinálni, mi bajod lehet? Végül az lett, hogy a barátnőim közölték, hogy álljak oda, így van hármunkról közös fotó az énekesnővel, Hernádi Judit lányával. Aki kedves és ügyesen énekel.

Nézegetem a repjegyeket, irgalmatlan olcsó árak vannak. Mennék, de nem merek. Befosi vagyok? Lehet. Mindenesetre és mindenképpen sír a szívem.

Azért is sír, mert két barátnőm is begolyózott. Az egyikük már a covid előtt. De mindenkinek lenne rá módja, még nekem is, hogy begolyózzak, de én nem engedhetem meg magamnak, meg kedvem sincs hozzá, és jobban szeretek nekem szimpatikus dolgokkal és emberekkel foglalkozni, meg mire fel pazaroljam az időmet hülyeségre? Mire jó éveket rugózni mások fa... butuskodásán... jó, felnőttek vagyunk, mire fel modoroskodjak? Mások faszságán miért rugózzak át éveket? Persze, megértő vagyok, nehéz az élet, tudom, tudom. Pláne, ha nézzük a sok lányos filmet a netflix/hbogo-n és rájövünk, hogy nekünk nincs olyan pasasunk, mint a filmben igen. Engem ez nem ráz meg, ezért szépen ma elmegyek az olasz figurával fagyizni, és majd meglátjuk, hogy holnap jövök-e nyafogni ide nektek, hogy brühühü, még mindig nem vágott gerincre. Amin persze senki ne csodálkozzon, ekkora testet én sem vágnék szívesen. Picsába. Bocs, hogy ezen állandóan nyávogok, de - mint ahogy A Kommentelő írta - én itt ventillálom ki magam. Azért tegnap sem vacsoráztam. Ugyan egy milligrammot nem fogytam (a kurva anyját a mérlegnek), de legalább törekszem lefogyni. Azért akárhány éves is vagyok (rémesen nyanyásodok/m/), nyáron jó volna valami pilótaszex. Na de mit akarok én, ha olyan bulikba járok, ahol a közönség 97%-a nő? Ezt a posztot lehet, hogy nem kellene közzétennem. De mégis bedobom az internet végtelen mélyébe.









*aki 1990 után született vszín nem tudja, hogy mi az a magnószalag, de azt sem, hogy milyen a kurblis telefon. Én meg még használtam is. Állati.

Idén vajon hova megyek nyaralni?

Pénteken aláírtam egy munkaszerződést, augusztus 31-ig tart a mandátum. Mondhatnám, hogy rúgtam egy öngólt, oda a nyári szünetnek, de nem mondom, mert végtelenül büszke vagyok erre a szerződésre is, mert ez a magasiskola (többek közt a pecsétje is csodálatos, lehet, hogy be is keretezem magamnak, van otthon pár csinos képkeretem, céltalanul hevernek az íróasztal mögött, névnapomra kaptam a kollégáimtól). Persze fel kell kötnöm a gatyám, izgulok (nem is én lennék, ha nem izgulnék), de a cuki kolléganőm megnyugtatott, sőt, a direktor is, hogy ne nyugtalankodjak, az elejétől fogva szuper anyagokat dobtam össze. De mindenki tudja rólam, hogy én nem szeretek ilyen superlativusokban beszélni saját magamról, vagy ha mégis, akkor szégyellem magam, ennél én visszafogottabb habzású mosópor vagyok. 

Így most mással sem foglalkozom, mint tananyagot fejlesztek. A főállásra meg vagyok orrolva, már megint elment az eszük, el sem mesélem (hogyan is férhetne meg egy papíron a magasiskola és a*... le sem írom, mert forog a gyomrom??? Sehogy! Inkább halkan, csendben kidühöngöm magamból). 

*a törzsolvasók tudják, hogy sz-vel kezdődik és -ológiával végződik, közte meg van a nagy átbszásos agymosás, hányok.

Levágott fül, de nem van Gogh

Én nem tudtam, hogy kiket hívott meg a festő. Azt sem tudtam, hogy milyen vacsorára kell készülni. Mindenesetre vittem egy fehér bort, a kollégabarátnőm mondta, bízzak benne, majd ő megmondja, milyet kell venni. Így is történt, de ahogy mindenen, ezen is görcsöltem, hogy most mégis milyen viszonyban vagyunk (semmilyen) az olasz menő figurával (ő engem barátnőnek, una mia amicának nevez, de szerintem ez még túlzás, de oké, lehet, hogy Olaszországban ez már barátság. Persze mi mást mondhatna? Ismerőse vagyok? Mondjuk a kedves ismerős lenne a legmegfelelőbb. Elkanyarodtam). Görcsöltem hát, hogy vajon neki kell vinnie a bort? Vagy nekem is kell? Vagy az ilyen esetre mi a követendő szabály. A béke kedvéért vittem én is. Jól tettem.

Oké, készüljetek, ez urva hosszú poszt lesz, elvégre 5 óra eseményét kell valahogy idepréselni.

Nagyon kellemes és megnyugtató meglepetés volt, hogy a festő felesége egy nagyon kedves nő. Ez az elsőre taktusoknál kiderült. Ránézésre is nagyon kedves, de a mozdulatai, a mondatai mind-mind elandalítóak voltak. Azonnal jól éreztem magam a társaságában. Ez azért ritka. Arra számítottam, hogy majd órákon át görcsölök, nem tudok beszélgetni, béna leszek, ehelyett szuper voltam (ööö, le az öntömjénezéssel!).
A feleségről kiderült, hogy régész (igazából pedig mindent kicsit elferdítek, nehogy szó szerint írjam le mások életét, nem vagyok én író, hogy ezt megengedhessem magamnak). Pontosan én is régész szerettem volna lenni, miután kiderült, hogy festőművész nem lehetek. Aztán úgy adódik, régész sem leszek. Persze tudom, soha nem késő (Martinet idézem).

A festőről sejtettem, hogy közvetlen figura, ez a tárlatán is kiderült már. Látszik, hogy szinkronban van a feleségével. Állati klassz az összhang köztük. Irigylésre méltó. Sőt, hihetetlen, hogy van ilyen.

Aztán egyszer csak beállított egy család, nem kevesebb, mint hat (6!) gyerekkel. Én az ilyen nagy számoktól köpni-nyelni nem tudok. Megérkeztek, és csak özönlött a sok gyerek, be az ajtón, és én azt hittem, soha nem lesz vége a gyerekáradatnak. Nagyon jó gyerekek ők, köszöntek és azzal a lendülettel be is mentek a gyerekszobába, és onnantól nem láttuk őket, csak néha kijött egy gyerek bevinni egy tál pizzát.
Ennek a sok gyereknek a szülei pedig két szép fiatal (szerintem nálam jóval fiatalabbak). Gondolom már 20 éve együtt lehetnek, de még mindig nagyon csinosak. Micsoda történet az övék! Nem mesélek el mindent róluk, mert nem kaptam felhatalmazást. De mégsem tudok mindent magamban tartani, annyira érdekesek.
Ez a házaspár időnként fogja magát, és elrepül nyaralni a hat gyerekkel Tanzániába szafarizni, Cubába standolni, Kanadába erdőt járni és még sok más helyre.
Maga az esküvőjük is mesebeli volt, még egyetemista korukban, egy ösztöndíj alatt fogták magukat és összeházasodtak. Nem csodálatos? Szerintem álomszerű. Minden nő erre vágyik (mondjuk én hat gyerekre nem), oké, még mielőtt valaki lebaltázna: én (!) erre vágytam. Hogy nem találok elegendő szakirodalmat és ezért el kell utazni Libanonba, a fiú meg jön velem, és ott feleségül vesz és azóta is élünk boldogan, szépen, érdekesen.
A feleség egészen dögös nő (én mindenkit annak találok, aki vékony), ráadásul olyat trükköket tud (elfelejtettem a fitnessóra nevét), hogy felszólítottam, nekem ilyeneket ne mutogasson. A sárga irigyétől sárgultam meg. :D Végigmutogatta a fotóit, hogy miket tud (egy kézen állva spárgázik, például, meg madzagon lógva, fejjel lefelé mindenféle szexi trükk), és akkor én egy kicsit még mérges is lettem, hogy a nempasasomnak miért mutogatja, és akkor még egy kicsit teljesen hülyének ia éreztem magam, hogy ez maga a féltékenység csírája. A mire? A semmire. Mert még mindig nem történt semmi. Gyerekek, én nem tudom mi ez. Oké, talán majdnem lehetett volna valami, de az is lehet, hogy ez délibáb. Megint kaptam tőle ajándékocskát. Persze lehet, hogy minden nőt megajándékozza, a franc tudja.
Vissza a kályhához: ez a feleség annyit, de annyit dumált, egek, csak mesélt, mesélt, mesélt, én pedig nagyon jó hallgatóság vagyok, jókat tudok kérdezni (nőktől igen, férfiaktól nem), ezért ő megállás nélkül mesélt, és élvezte a saját társaságát. Észrevettem, hogy a férjének tetszik, hogy a feleségét hagyom szerepelni, mintha hálás lett volna. Amikor valamiért csönd lett, kértem, meséljen még, én őszintén imádtam hallgatni a sztorijait. A férj is cuki figura, a legideálisabb férj a világon (oké, elhamarkodott kijelentés ez, hiszen nem ismerem őket igazán, 5-6 órát töltöttünk csak együtt).
Azt mondjuk most sem tudom megemészteni, hogy amennyiben egy nap 24 órából áll, akkor a feleségnek hogy fér bele az idejébe napi 6 óra munka, intézi a gyerekeket, főzni, háztartást vezetni és őrült fitnessőrültnek lenni. Hogy fér bele mindez egyetlen 24 órába? Ja, és a férj is teljesen elégedettnek, boldognak tűnik mellette. Én egy utolsó jajgató pudingnak éreztem magam mellette, mert hát ti is tudjátok, mennyit nyígok itt is, hogy nem bírom szuflával.

Aztán még beállíott egy pasas, aki egykoron itt, Budapesten volt állományban. Most pedig jódolgában él itt. Nyugdíjas és éli világát (nem írom le, hogy mivel foglalkozott, ez már magasabb fokozat, abszolút nem érzem úgy, hogy én ezt megtehetem). Elhangzott néhányszor, hogy mennyit csajozik. Budapest a paradicsom lehet számára. Mondjuk nekem mindegy.
A vacsora közben felhívta videolivechaten az egyik régvolt barátnőjét (basszus, Argentínában), hogy üdvözölje a többieket (a fent említett szép családot ismerte). Én mondjuk idiótának éreztem magam integetni egy vadidegen nőnek, akit az imént kritizálgatták, hogy micsoda bolond nő volt. Nekem ez furcsa. Egyből bevillant, hogy vajon rólam is folynak majd ilyesfajta megemlékezések, hogy bazz, ez a bezz mekkora egy furcsa nőegyed volt? Szerencsére az ilyesmik mindig a hátak mögött szoktak elhangozni, így aztán tényleg kit érdekel.

forrás: fb

Volt, amikor nem tudtam, hogy jobbra, vagy balra hallgatózzak (középen ültem). A lányos csapatban (balra) a csodálatos esküvőről folyt a mese, a különleges nászajándékról (egy pacsirtát kaptak ajándékba), a különleges ruháról, a fiús csapatban (jobbra) pedig levágott fülekről, elrabolt és három hónapig egy ásott gödörben tartott emberekről, váltságdíjakról, Falconéról beszéltek (még a 80-as években is voltak ilyesmik Olaszországban, elraboltak egy rokont, mert tudták, hogy apuka kőgazdag, és majd fizetni fog), szóval egyik oldal érdekesebb volt, mint a másik, és nagyon nehéz volt mindkét oldalt figyelmesen figyelni. Mindeközben folyamatosan töltögették a bort. Én minden erőmmel próbáltam keveset inni, mivel nem akartam ebben az új társaságban úgy bemutatkozni, hogy nini, bezzeg a trinkpricess, sőt, legyetek büszkék rám, pizzából is csak 3-4 szeletet ettem, utána megálltam. Szóval levágott fülek, maffiafőnökökről legendázás, hogy mit csinált a corleonei és mit a palermói bűnbanda. De hiszen ilyeneket csak filmben lehet látni, nem úgy, hogy elmesélik, hogy hogy volt valójában. Állati érdekes volt! Engem ez a téma mindig fogva tartott, mert egyszerűen ma is alig tudok napirendre térni azon, hogy ez egy létező jelenség: egymást seggbe lőni a pénzért. Egy civilizált országban, ahol Michelangelo Davidot farag, ahol Caravaggio megfesteti a Jövendőmondó c. képén, ahogy a jósnő lehúzza az ifjú kezéről a gyűrűt és még sorolhatnám (nem akarok belebonyolódni, mindannyian tudjuk, hogy csodálatos ország ez a Taljánia), itt még mindig képesek létezni ilyen bűnszervezetek (éppen a napokban bontották le az óriási "Le vele" lakótelepet a csodálatos Nápolyban, ami egy "focolare"* volt /van?), azaz a bűn darázsfészke. Itt, tőlünk nem is annyira rettenetesen messze.

Mi volt még? Egy idő után az ember, akinek sok nője volt (oké, lehet, hogy nem párhuzamosan, de olybá tűnik, hogy mégis, mert a fent említett kézenállva spárgát vető lány elmesélte nekem, vadiúj ismerősének, hogy csomószor kellett falazni ennek a Don Juannak). A vacsora közben is szólt az aktuális nőjének, hogy ugorjon fel. Fel is ugrott, és én megint megsárgultam az irigységtől. A nő csodálatosan vékony volt, és én baromira szégyelltem magam, hogy hogy nézek ki. Szép az arca, szép a haja, a dekoltázsa a köldökéig ért, nagyon ízlésesen öltözött (már, ha egy köldökig dekoltázst lehet annak nevezni, de gondolom a férfiaknak nagyon tetszett), 60 körüli nő, aki 40-nek néz ki, oké, az egyik foga le volt törve (ne is akarjátok, hogy szemet hunyjak, irigy voltam, örültem, hgoy nem tökéletes), ráadásul cégtulajdonos, el is mesélte bőségesen, hogy mekkora nagy ász ő. Nem szeretem az ilyen embereket. Persze ettől még tény, hogy ők csinálják jól, szépen elmondják, hogy mit értek el az életben, fényezik magukat, várják, hogy a hallgatótársaság térdre boruljon előttük és tömjénezze őket. Nem az én asztalom.

Az este folyamán (úgy nézem, ez egy tényleg urva hosszú poszt lesz) egyszer csak észrevettem, hogy én csak meghallgatom a sok szereplőnek a végeláthatatlan sok sztoriját, de engem nem kérdeznek, és én örültem, hogy nem kell pofáznom. Úgysem lett volna ilyesmi érdekes témám, mint a csodálatos 60 éves nőnek vagy a 6 gyerekes anyunak. vagy a régésznek, aki a szerénység megtestesítője.
Ugyan egyszer a sok nős pasas megkérdezte, hogy hol tanultam meg olaszul, de ezt röviden is el tudtam mondani, nem cifráztam. Mások nem kérdezték. Sőt, a szuper szimpi feleségnek (a legelején szerepelt) mondta a férje, a festő, hogy nekem két gyerekem is van. A nő meglepődött, hogy ezt honnan tudja.

A záróakkord nagyon jó volt. A festő egyszer csak megkérdezte, "bocs, de nem emlékszem a nevedre, hogy is hívnak?". És én az ilyen szitukra nagyon jól rá tudok csimpaszkodni, közöltem, hogy hívj aminek akarsz, majd figyelni fogok. Válassz nyudogodtan neked tetsző nevet, bármit - mondtam. Ebből jó kis húzd meg, ereszd el parolázás alakult ki, nagyon élveztem, láthatólag a többiek is jól mulattak. Mert erre nem számítottak, hogy nem csak bemodnom, hogy bezzeg vagyok, aztán viZlát. Mindenki elkezdett női neveket mondani, hogy hátha valamelyik megtetszik.

Volt még egy ciki jelenet, de ezt csak most érzem át. Valahogy szóba kerültek a franciák, hogy micsoda furcsa emberek. Elhangzott, hogy az egyetlen nép, aki megölte a saját királyát a francia. Én meg csak annyit tudtam kibökni, hogy mitől lenne a király több, mint bármelyik megölt ember. Vajon nagyobb bűn egy kiárlyt megölni, mint egy péket? -kérdeztem. A baj, hogy ott, akkor nem jutott eszembe sem nekem, sem másnak eltöprengeni azon, hogy a király rossz fát tett a tűzre és a nép kissé pipa volt a pazarlásai miatt, valószínűleg azért mentek oda kaszával, kapával rendet követelni. Ez a kalácsos sztori nem jutott eszembe, én már csak haza akartam már menni, piszok fáradt lettem ennyi sztoritól.
Biztos van, amit még el tudnék mesélni, de most nem jut más eszembe, ja de a kedves ismerősöm hazáig elkísért, ott még dumáltunk kicsit a kapu előtt, még az ajándékot is átadta, és megen' nem történt meg, aminek meg kellett volna történnie, mindensetre örülök, ha idáig elolvastad ezt a meglehetősen hosszú posztot. Köszi szépen, hogy meghallgattál! :)






*eredetileg úgy írtam, hogy fokolare. Oké, macskakarmok közé tettem. Magam sem értem, miért. Elírás? Megbuggyant az agyam? Mondjuk azt tudom és érzem is, hogy meg. Aggasztó.

Az olasz rendőrségről

Van egy másik jó élményem is, elmesélem. (Úgy néz ki, jól állnak a csillagok, csupa jó dolog történik, de azért ez nem biztos, mert a cuki olasz tegnap este elkezdett nyígni, hogy fáj a lába. Basszus, vajon ez ugyanaz a szitu, mint az én "gyengélkedő aranyhalammal"?)

Az egyik kollégám kapott egy fizetési felszólítást Olaszországból, miszerint 77 km/h-val suhant 70 km/h helyett március 9-én a Padova-Velence autópályán. Csak az a baj, hogy több vérből is sebzik, nem, több sebből is vérzik a dolog, mivel nem elég, hogy folyó év március 9-én már kizárt dolog volt Olaszországba menni, de a kollégám autója 10 éve ki sem tette a lábát kerekét a Magyarország területéről.

Megírtam a válaszlevelet a rendőrségnek, aztán elkezdtem izgulni (mindenen tudok izgulni). Nagyon ritkán végződik sikerrel egy-egy ilyen olasz rendőrségi ügy. Eleve leráznak, hogy áh, signora, nincs mit tenni, a szabály az szabály, a törvény az törvény, legjobb, ha kicsengetik az összeget, és nem is találkoztunk. Oké, de esetleg fénykép volna a tilosban/rosszul parkolásról? Neeeem, olyat ők nem csinálhatnak, hát a törvény azt nem engedi. Ilyenkor a sértett eldöntheti, hogy mennyire piszkálja az ingerküszöbét a kiszabott összeg. Ezek megtörtént esetek, csak példának okáért mesélem.

A szóban forgó kolléga ezt a békát viszont nem nyelte le, elküldte ajánlott levélben a levelet. Elküldte e-mailben is, hozzávetőlegesen számtalanszor, de arra valahogy urvára nem választak. Az ajánlott levél esetén azonban nem tehettek úgy ezek a fess, jóvágású, snájdik és szexi talján rendőrök*, mintha meg sem történt volna. (Apukám, ennyit pofázni egy ilyen egyszerű ügyről, magam is csodálkozom.) VÁLASZOLTAK! Tudjátok mit? Sűrű elnézést kértek, porszem került a gépezetbe, emberi mulasztás történt, remélik, nem okoztak fejfájást.

Ezt a kollégámat nagyon szeretem, okos és vicces, és egyrészt nagyon örülök, hogy segíthettem neki, másrészt nagyon örülök, hogy ő nagyon örül.

Most mondjátok meg, mik vannak!















*szeretném megtudni, hogy mikor nő már be a fejem lágya és nem csábulok majd el holmi felszíni szépségtől. 47 évesen már mit akarok? Miben reménykedik a tudatallattim? Vagy egyszerűen csak tagadom az idő múlását? Ilyen alapon azt is kijelenthetném, hogy a Föld lapos.

Gitár és tábortűz

Tegnap este olyan buliban voltam, amilyenben nagyon régen, legalább 200 éve.

Rendben lezajlott a magasikola záróértekezlete (online), majd másnap lezajlott az informális kerti parti is (offline).

Volt gitár, volt tangóharmónika, furulya is, közös éneklés. Mérhetetlenül tudok rajongani az ilyen összejövetelekért. Képzeljetek el egy mesebeli kertet, fent, Budán, a hegyen. Mindenhol kertecskék, mindenhol zöld, semmi kétsávos dugó, semmi sétáló, rohanó emberek. A mesebeli kertben, az óriási diófa alatt már rotyogott a bográcsban a csülökpörkölt. Imádom, amikor megcsap bármilyen bográcsban főtt finomság illata (kivétel a kecskesajt). Tárcsán sült a krumpli, a kis halak és a pácolt hús, közben érkeztek a vendégek, velük a pogácsák, tábulék, padlizsánkrémek, torták, kis süti, nay süti, borok, borok, borok.
Nekem az a fixációm, ha bármilyen meghívásra megyek, olasz sütit kell vinnem*. Vittem is, nem kevesebb, mint a Dolcissima cukrászdából, az autentikus olasz cukiból. Cannolit sicilianit, pasta di mandorlét, sfogliatellét. Csak az a kár, hogy elvesztették az eredeti texturájukat, mire odaértem... kissé túlzás volt a hőmérséklet. Ezen felül volt otthon egy prosecco is, elég menő parafadugóval... ugyanis alig tudták kinyitni a fiúk. Azt mondták, finom volt (szerintem is az volt). Ideje volna megint beszerzőkörútra menni Olaszországba, de idén szerintem elmarad. Szerencsére Zoli főnök már be van sózva, mennünk kellene, csak éppen meló nincs még, így hát garantáltan maradunk itthon. Kár.

Én, amikor gyerek voltam, kórustag voltam Rómában**. Templomokba jártunk énekelni, amikor nem az iskolában kornyikáltunk. Tegnap előjöttek az emlékek, amikor a kollégáim énekeltek. Van nekik saját repertoárjuk, fellépésük is volt (kár, hogy akkor még nem dolgoztam velük, biztos, hogy én is szerettem volna velük énekelni). De milyen repertoár? Énekeltek franciául, angolul, szerbül (állati cuki volt, amikor dal közben mondták "most adja el a lovat", mert a dal arról szól, hogy mindegy mi van, buli, az kell, és ha máshogy nem megy, akkor eladjuk a lovat is, házat is, de buli, az kell). Azon meglepődtem, hogy a bemelegítődal az olasz Lasciatemi cantare volt :). Zavaromban elő kellett venni a dalszöveget a telefonomon, mert lemaradtam és nem tudtam, hol tartanak (furcsán indítottak, vagy nem volt jelen az elmém, nem is tudom, mágnesviharba kerültem, mint a vasórrú bába).

Van ebben a társaságban egy mókamester. Tudjátok, a nagydarab, göndörhajú fiú, aki ha megszólal, garantáltan üt. Mondjuk az énekhangja is figyelemre méltó. Nagyon szeretek ilyen anekdótázó embereket hallgatni, hogy mit mondott a gimnáziumi tanára. Ezek annyira jó életjelenetek.

Jó volt beszélgetni a társasággal, kicsit körvonalazni, hogy ki kicsoda. Jött pár nyugdíjas kolléga is, idősek, és én néztem a házaspárokat, hogy mennyire aranyosak, mennyire egy húron pendülnek. Megható volt.
Van egy kolléganő, aki pont ízlésemnek megfelelően szerény. Beszélget, de nem túl sokat, nem túl keveset, de mindenképpen fogva tartja az ember figyelmét.
Van egy másik kollgéganő, ő is rendkívül kedves: megkérdezi, hogy hogy van az egészségem, és kereken két másodperccel később már a másik oldalán ülővel beszélget. Vagy keresztül rajtam, a mellettem ülővel, egészen más témáról. Az ilyen emberektől régen kiakadtam, ma már magasról nem érdekelnek.

Most látom, címlapon vannak a budapesti szúnyogok. A tegnapi évzáró bulit is a szúnyogok csapták agyon (mi meg a szúnyogokat próbáltuk... agyoncsapni... kevés sikerrel). Irgalmatlan sok vérszívó van, a lábam nem túl elegáns így, hogy ennyi csípés van rajta. Mint valami himlő. 

Most rohannom kell, nem nézem át az elütéseket, holnap is jövök, mert nagyon izgulok (már kifutottunk a kolléganőmmel ruhát venni nekem, meg a bort, a holnapi bulira), és ilyenkor sokat írok. Ki kell magam ventillálni, megmondta a kommentelő. :)




* jó, hát a holnapi buliba magyar bort viszek, nem merek olasz társaságba olasz sütit, olasz bort vinni. Mert azért annyira nem értek én ehhez. Meg azt sem tudom, hányan leszünk. Közel állok a szituhoz, hogy bejelentsem, nem tudok menni, mert... az aranyhalam gyengélkedik, mellette kell lennem ilyen nehéz időkben.

** a minap hallottam a rádióban Sárközy Júliát, MTI római tudósítót, akivel együtt játszottunk az udvaron. Ő nem hiszem, hogy emlékezne rám, de én igen, mert nagyobb volt nálam, és a kislányok felnéznek a nagylányokra.
Neki sikerült, mert eleve olyan családból származik, ahol születéskor eldől a hogyantovább. Nekem meg még csak most kezd leesni a tantusz, hogy hogy kellett volna csinálni. De nem elégedetlenkedem, mert azért ez a tegnapi buli azt mondatja velem: nem éltem hiába, az ilyenekért megéri az élet. Micsoda szép végszó, nem?