Mondhatom, kinyaraltuk magunkat

Voltam pihenni. "Pihenni". Mert naná, hogy kipurcantam. Elmentünk a gyerekekkel és még két családdal (úgy család, hogy az apák dolgoztak, mi anyatársak vittük a gyerekeket nyaralni), szóval elmentünk Az Indiánparkba Nőtincsre (Nógrád megyében van, Vác felett, Rétság alatt, Berkenyével szemben).

Micsoda fények, ugye?

Állati jó hely ez az indiánpark (eredetileg Sehol Szigetnek hívják). Voltunk már kétszer, amikor kicsik voltak a makik, de soha nem aludtunk ott, csak vágyódtunk rá. Lefoglaltam egy komplett sátrat és egy finn farönkházat, de oda senki nem akart menni aludni, mondván nagyobb buli, ha egy sátorban alszik mindenki.

Úgy volt, hgoy majd vonattal, busszal megyünk, de végül sikerült két autóval menni, ami hála az ég, mert végül nem sikerült csak két bugyira és egy fogkefére redukálni a cuccunkat. Kellett vinni hálózsákokat is, némi kaját reggelire a finnyás gyerekeknek (tej, gabonapehely), törölközőket, zárt cipőt a túrázáshoz, tollasütőt, tollaslabdát, fociladbát, kártyát, sárkányos társast, poharakat, nasikat (paradicsom, chips, olajos magvak, csoki, érzitek az egyensúlyt?), meg mittomén' még mi mindent, de ezt vonattal, busszal képtelenség lett volna felcipelni. Irgalmatlan sok volt a pakk.

Eldöntöttük, hogy jövőre is megyünk, több napra, több kajával, mert sajnos a költség zöme a büfézés volt, csavaros fagyika, sztrapacska, reggelire tojáska, menzás teácska, megint fagyika, sült virsli stb.

A legjobb a nyúlól volt. Igazából a gyerekeknek elegendő volna egy szimpla ól 7-8 nyúllal és meg is lenne a full extra nyaralás. Órákat tudtak ott eltölteni, ami piszkosul jó dolog, mert mi meg közben traccsolhattunk. Semmi veszekedés, semmi balhé, csak a nyulak és a béke.
Oké, azért befizettem őket fél-fél óra lovaglásra is. Az nagyon jó volt, mert ugyan most járnak lovagolni tanulni, de még csak pórázon gyakorolnak, itt meg felültették őket a lóra, mondták, hogy mi a feladat, a gyerek meg a ló pedig elvégezte, amit mondtak, mintha mi sem lenne természetesebb. Én meg csak tátott szájjal pislogtam, hogy jé, nem dobja le? Nem vágtázik el? Ezek szerint van ilyen. Azért megkérdeztem, hogy lehetséges ez, piszkálta a csőrömet. Azt mondták, az elejétől fogva gyerekekkel dolgoznak ezek a lovak, valamint már tök öregek, kivannak, mint a ló, ezért ilyen békések, együttműködőek.

Pénteken délután kettőkor indultunk és vasárnap délre már ottthon voltunk (hát ja, nálam ez a kéthetes nyaralás), de olyan intenzív volt ez a nettó 1,5 nap, hogy megint csak állítani tudom, tök jók ezek a mininyaralások.

Szombat este azért kényszerítettük a dedeket, hgoy sétáljunk el a tópartra, mert nagyon szép a nőtincsi tó. A gyerekek persze kínlódtak, mert ők nem értik, mire jó a séta. Azt a nyafogást... Pedig nem edzetlenek, nem elkényeztetett hülyegyerekek, mégis ki voltak borulva. Mi anyák meg nem tágítottunk, jönni kellett és kész. Aztán hogy, hogy nem, sikerült körbegyalogolni a tavat, átmenni a hídon, ami nagyon izgalmas volt, mert billegett, és mindenki be volt majrézva (majd kiderült, hogy ott térdig ér a víz, hála a fiam mániájának, hogy felvesz mindenféle botot és cipeli magával). Már ránksötétedett, megint majréztak, hogy jön a rém, jön a szörny, a zombi, a farkas, a róka, a medve, a szellem, a gyilkos, és nekünk annyi, de végül nem jött senki a felsrosoltak közül, a Hold sütött és állati jó kis élményük lett, sőt. Aztán nem volt mit ennünk, amikor hazaértünk, gondoltuk, semmi baj, elugrunk a szomszéd település éttermébe, de aztán mi anyák lettünk lusták, vagy már lógott a nyelvünk, és szépen kipakoltuk az asztalra a tegnapi maradékot, egy konzerv tonhalat, skandináv szárított kenyeret (egy ideje rákattantam, mert tudom számlálni a ch-t... ez a híres extrudált kenyér, van olyan bolthálózat, ahol egészen tűrhető, már-már finom), maradék pizzaszeletek, maradék paradicsom, maradék minden, és így nem kellett elmenni vásárolni.

Volt egy furcsa, megmagyarázhatatlan jelenet is. Felgyalogoltunk az erdei játszótérre, egészen addig, amíg bele nem ütköztünk a kerítésbe. A kislányom mesélte, hogy az egyik osztálykiránduláson Ákos bácsi is felgyalogolt valami hegycsúcsra és egyszer csak szembe jött vele két ló, és ahogy ezt mesélte a kislányom, szembe jött, mit jött? Szembe futott velünk két ló. Egészen szürreális dolog volt. Az egyiket le is tudtam fotózni, mert ott maradt simogattatni magát, a másik meg tovavágtázott, elég szép filmjelenet volt.

Hajnyírást vállalok

Már nincs idő fodrászhoz menni, különben is, holnap minden zárva lesz, ezért megkérdeztem a kisfiamat, hogy levághatom-e a haját. Kicsit sem ellenkezett. Beraktam egy hokedlit (micsoda édes-mézes békebeli szó, nem?) a kádba, ő ráült, és már hullott is a sok puha haj az ölébe. Jó érzés levágni egy kisgyerek haját. Elöl kicsit túl  rövidre sikerült, de a haj olyan, hogy megnő. Mindenesetre már most alig várom, hogy újra levághassam neki.

Lendületbe jöttem, a kislányomtól is megkérdeztem, hogy levághatom-e neki. Ő csak annyit mondott, dehogyis. Oké, most még megengedtem neki, hogy lerázzon, de csak azért, mert pár hete vitte el anyukám a fodrászhoz, egyelőre nem zakhaj.

Vitriolba fulladó poszt

Dolgozni kell, de mint mindig, kisült az agyam, ezért jövök kicsit lazítani.

Pánteken már nem fértünk a bőrünkbe, és elmentünk az Urániába megnézni egy jó norvég-svéd filmet, A remémény címűt. Rajongok a skandináv fimekért, én még rosszal nem találkoztam. 

Az Uránia pedig Az Uránia, megőrülök, olyan szép minden egyes alkalommal (ott kezdődött minden a kedvesism-sel*, aki immáron hosszú napok óta azt sem mondja, szevaszmizu, zárójel bezár). 

Nem lövöm le nektek a filmet, csak annyit mondok, hogy nagyon életszerű (mármint norvég körökben biztosan, itthon azért az én köreim nem pontosan így élnek, hát mit van mit tenni, még nem ért ide a hygge, igaz, az meg egy dán truváj /fr. trouvaille/, zárójel megen' bezár), szépen íveli a feszültséget, én a magam részéről sokszor alig kaptam levegőt, annyira kellett volna hüppögnöm a sírástól, így viszont csak némán potyogtak a könnyek, megállíthatatnalul. 

Szombaton hazaugrottam a szüleimhez, lenyomtam egy tanórát, aztán masszívan nem találni a helyem. Igyekeztem olvasni, de nem ment túl jól. Aztán elkezdtem dolgozni, de az sem ment jól. Gyorsan aludtam kicsit, hogy legalább az örök álmosság-fáradtság-kimerültség háromszöget csillapítsam, az jól ment. 

Aztán kisvártatva hazaértek a gyerekeim és a szüleim az éves üdülésükből (szerencsére a szüleim elviszik őket magukkal pancsolni), de még mindig nem derültem jókedvre. Mert hát szülinapos voltam, és én a saját szülinapomon mindig törekszem valami csodálatosat csinálni, de idén nem úgy alakultak a dolgok (oh, pedig mennyi, de mennyi iszonyatosan olcsó repjegyet lehetett volna venni), de aztán el kellett indulnunk a lovardába, és én tudtam, hogy ott jó lesz. És jó is lett. Szeretem azt a közeget, szeretem a lovakat, szeretem a csacsit is, meg a pávát, a hülye pöffeszkedő kakast (nagyon komolyan veszi magát), és akkor ott megnyugodtam. A végén elmentünk a cukrászdába, tortát venni magamnak és a kisfiamnak, de úgy kígyózott a sor, hogy egy perc várakozás után feladtam, gondoltam sebaj, beugrunk a lidlibe és veszünk fagyasztott tortát, nem kell mindig kaviár, de mit ad istván mit nem, nem volt nálunk maszk. Még mindig képes vagyok elindulni bárhová maszk nélkül, aztán meg persze verem a fejem a falba. Hazamentünk, és láttam, hogy a tezsvéremék is megérkeztek. Örültünk, örültünk, egyszer csak hallom a hátam mögött, hogy jön a konyhából egy sistergő hang: a tüzijáték volt az, alatta a csodatorta. A sógornőm csinált nekem narancsos-csokitortát, a kedvencemet. Megmenekült a szülinap. 

Este a tesómék nálunk hagyták a gyerekeiket, és jót scrabbleztünk (oké, csak négyen), ezzel a cseresznye is felkerült az i-re és megnyugodtam. 

Másnap megint kisült az agyam, mert négy gyerek azért nem kettő, és a tesóm gyerekei még kicsik, pont akkorák, hogy a felnőttek idegrendszere könnyen feladja, éreztem, hogy nekem ez nem megy tovább ennyi gyerekkel, el is indultam haza Pessre, mert 7-re foglaltak a barátnőim asztalt a Leo Meglehetősen Túlárazott Rooftopba. Jót dumcsiztunk, jót ettünk, nem jót ittunk, aztán el is telt a nap. 

Mindenesetre jövőre nem akarok proccos helyre menni, sőt, lehet, hogy egy szimpla társasozás a makikkal pont elegendő lesz. 

Tegnap végre eljutottam a Vicky Barcelona spanyol tapasozóba, ahova a másik barátnőim foglaltak asztalt. A paella isteni, de irtó kicsi, de mit akarok én ennél többet enni? Egyfelől pontosn elegendő volt, másfelől nem lehet ennél tovább hízni, mint ahova én bizony felhíztam magam. De ettől függetlenül benyomtunk még két bazsk sajttortát hármasban. Mert elsőre egyet kértünk hárman, de olyan finom volt, hogy kénytelenek voltunk repetázni. Érzem, hogy a névnapom alkalmára baszk sajttortát fogok sütni a kollégáimnak, mert nálunk így szokás: az ünnepelt süt, a kollégák pedig gondoskodnak meglepetésről. 

*a vitriol itt volt, de inkább kitörlöm, olvasta, aki olvasta. Nincs értelme rágódni.

Ma a tulipános fiúról

Az én életem meglehetősen unalmaska. Reggel elmegyek a főállásba a bkv-val, 200 éve ugyanazokat az arcokat nézem, megpróbálok velük társalgásba bonyolódni, de 200 éve mindig visszapattanok. Egyszerűen nem nagyon tudják hova tenni, még mindig nem, hogy mi a francért akarok én beszélgetni (persze, ez egy munkahely, nem egy társalkodókör), és miért olyan furcsa dolgokat kérdezek, hogy helló, hogy vagy ma? Ezt az egyikük ki is fejtette, hogy olyan furcsa vagyok, nem szokott hozzá ez a társadalom az ilyen kérdésekhez (???), max. ahhoz, hogy köszönünk reggel, és max. az ebéd alatt beszélgetünk, de akkor is a munkáról, brrr. Nekem meg ez a furcsa.

Persze van három kollégám, akikkel már tudunk eszmét cserélni, a többiekel még csak bohóckodás folyik. (Ez a bevezető volt. Vagy felvezetés.)

Tegnap találkoztam egy tavalyi tinderboy fiúval (én az ismert okokból tavaly befejeztem a tinderezést), időnként ír, hogy mizumizu, hogy vagyok. Én meg mindig lepattintom (tehát leszögezhetjük, hogy én sem vagyok tündibündibb a Deákné vásznánál). Tegnap viszont már nem tudtam mit kitalálni, elmentem a találkozóra. Mindenesetre kikötöttem, hogy buja légyottra ne számítson. Mert hát ő számított. Legalább azt is megtudhattuk, hogy legalább van, aki még szeretne ilyesmit velem. 

Ez a fiú kedves, helyes is, velem egykorú (azonos évjárat vagyunk). De mégsem tudok ráhangolódni. (Ez a nekedsemmisemjó, avagy az állatorvosi ló tipikus esete.)

Találkoztunk a fiúval, de most jut eszembe, én őt itt úgy hívtam, hogy A tulipános fiú (a blogposzt címét mindig akkor írom meg, amikor már megírtam a sztorit, mert addig én sem tudom, mi kerekedik ki az írásból). Ő volt az, akitől az első találkozáson (ez a tegnapi a második volt) életem legszebb tulipános csokrétáját kaptam Budapest egyik, ha nem A legszebb virágboltjából. Azonban most nem hozott tulipánt, gondolom leesett neki, hogy itt nem lesz hempergés). 

Sétáltunk, és beültünk a Kőleves nevű csehóba. Dumáltunk, dumáltunk, és mesélte, hogy pont itt van az unokatesója látogatóban, én meg feldobtam, hogy hívja nyugodtan oda, nehogy unatkozzon szegény. El is jött. De nem egyedül, hanem hozta a feleségét is, és még egy másik haverjukat is. 

Tök érdekes ilyenkor a társaság dinamikája. Mindig érdekel, hogy ki, kihez beszél leginkább, figyelem a testbeszédet, de magamat is megfigyelem ilyenkor. Én a feleséghez próbáltam beszélni, azaz felé fordultam, az ő szemébe néztem, ezzel jelezve, hogy számomra ez a férfitársaság nem vadászterep, de azért elbuktam, mert a haver (azaz nem a férj, nem is a tulipános ember) meg felém fordult és az én szemeimbe nézett, amikor mesélt, és akkor mondtam magamban, hogy a francba, ez a fickó elég jó bőr, tanusíts távoltartást bezzeg, és megpróbáltam a tulipános emberre is figyelni. Meg azért a férj is érdekeseket mesélt, például azt, hogy 15 éves koráig Argentíban élt. Olaszországban született és három hónapos korában költöztek oda. Eelképesztő lehetett egy három hónapos csecsemővel hajóra szállni... őrület!!! mindez 1968-ban. Hát nem állati?!?! Mesélt még a nászútjukról, az is nagyon klassz volt, én is ilyesmiről álmodozom, brühühü, oké, nem akarok férjhez menni senkihez, de azért egy ilyen hajóút fel, Éjszakra, valami romantikus kapcsolattal, az eléggé tetszene. A feleség, akire próbáltam minden erőmmel koncentrálni, nem nagyon beszélgetett, igazán rendes olasz feleség, szépen háttérbe helyezte magát. Egyszerűen az sem derült ki, hgoy mivel foglalkozik. Én hibám, de nem mertem nekiszegezni a kérdést, mert az elejétől fogva nagyon csendes volt, visszafogott, semmit nem mesélt, semmi témára nem csatlakozott rá, és ebből elkezdtem sejteni, hogy ő háztartásbeli lehet... eleve a csizma sarkában laknak, nem túl fiatalok, egyidősek vagyunk ugyan, és ők nagyon csinosak, de valahogy úgy éreztem, hogy ez a nő igazi dél-olasz feleség, aki "csak" kiszolgálja a férjét. 

Azt fontosnak tartom ide leírni, hogy mindahányan nagyon szépek, ápoltak, divatosak voltak, hát persze, olaszok, csalódnék, ha nem volnának állati klasszul fésülve, sminkelve, öltözve. 

Tehát koncentráltam, hogy a feleséghez irányítsam a pillantásomat, de a férfiak meg nekem meséltek. Ezt nem nagyon értettem, betudtam inkább annak, hogy ebben a társaságban én vagyok az új figura, és ezért. 

A haver... nehéz róla úgy mesélni, hogy ne mondjak túl kézzelfogható nyomokat, de mégis, annyira érdekesnek tűnt ez az ember, hogy nem tudom visszafogni az ujjaimat, ömlenek a betűk a papírra. Ez az ember egy elég csinos fiú, itt él Budapesten, de már megjárta a világot, dolgozott csomó őrült jó országban, de mindig ugyanannál a cégnél. Harmont & Blaine kiskutyás túlárazott póló volt rajta (azt, hogy én honnan tudom, hogy egyáltalán létezik ilyen, meg, hogy már nem csak a krokodilos, vagy tökömtudja melyik nagymárka a menő, az onnan van, hogy van egy rongyrázós márnembarátnőm, aki mesélt erről, pff, szerintem nem túl elegáns dolog /de igazán megszokhattam volna ennyi idő alatt //31 éve//, hogy ő csak ilyenekről tud beszélni, nem tud leszakadni a nagyzolásról gyerekkora óta/, de simán lehet, hogy már megen' csak piszkosul irigy vagyok, mer' nekem nincs kiskutyás golfpólóm, de basszuskulcs, elvégre nézzétek meg, felvette a fickó a kiskutyás pólót, és mi, többiek ebből már valószínűleg tudtuk a miheztartást, egyúttal tudom, ez minőségi áru, legalább nem megy szét egy mosástól, milyen kicsinyes vagyok, hamut a fejemre), kissé elkanyarodtam, szóval hihetetlen német akcentusa volt a jóbőrnek. Először teljesen elbizonytalanodtam, hogy én ilyet még nem hallottam, honnan ez a furcsa németes olasz kiejtés, hova valósi ez a fiú? - kérdeztem magamtól, Dél-Tirol? De ott is előfordult már melóm, ott normálisan beszélnek az emberek olaszul, hát akkor mi ez a furcsa, németes t-betű? Kiderült, hogy ő nem teljesen olasz, hanem félig német.

Elmentünk még a Szimpla Ker'be megmutatni a házaspárnak ezt a turisztikai látványosságot. A Szimpla most olyan volt, mint 20 évvel ezelőtt, teljesen élhető volt a "tömeg". Nosztalgikus hangulatba kerültem. De aztán mégis elbúcsúztam tőlük, nem volt kedvem még a Dunáig is elgyalogolni velük, megcsodálni Budapest by night, mert nem akartam túl későn hazaérni, így is már 11 óra volt. 

Nagyon szeretek ilyen új társaságba belecsöppenni, nagyon szeretem, hogy szimpatikusnak találnak (és talán érdekesnek is), imádom hallgatni az emberek sztorijait, és ez a tegnapi is olyasmi volt, mint a múltkori vacsoraest a festőnél, és ha lehetne, én ezt a munkát választanám magamnak: beülni a kocsmákba beszélgetni vadiúj emberekkel. De ilyen álláshirdetést nem találtam a professionponthun.

A kutyának sem

Megint éjjel kettőig pofáztunk. Most persze kergetnek a zombik, alig élek.

Megnéztük Ferzan Özpetek "La dea fortuna" (Fortuna istennő) c. filmjét. Mindig nagyon várom a munkáit, nagyon szeretem. De nagyon. Ő a kedvencem.
A film jó, nagyon jó! Érdemes lesz elmenni a moziba is megnézni, ha majd vetítik, mert otthoni körülmények közt nem az igazi. A zene például nem ütött szíven, mert nincs házimozi dolby stereom 4-5 hangszóróval, nem mintha egyáltalán a tévét össze tudtuk volna kötni a laptoppal. Pedig biztos jó a zene, hiszen Pasquale Catalano komponálta, aki nem kismókus, az ő zenéi mindig ütősek, meg még Mina is direkt erre a filmre énekelte fel a fődalt, és nekem az sem ütötte meg a lelkem, ehhez tényleg mozikörnyezet kell.
Szóval, nem tudtuk összekapcsolni a tv-t a laptoppal, mert felkészületlenek voltunk, vagy szimplán műszaki analfabéták. Gondoltam én, hogy kellene szerezni valami kábelt, de végül elfelejtettem. Meg ő is. Mondom én, dilettánsak vagyunk.
Közben az est folyamán elfogyott egy üveg bor. Egy olyan bor, ami onnan származik, ahonnan a San Marzano paradicsom is. De én a borokhoz nem értek, nem is igazán izgat a téma, persze sokkal menőbb lenne, ha hozzá tudnék szólni érdemben, ha olyan társaságba kerülnék, de azért ez a veszély engem nem fenyeget, meg ha véletlenül mégis, hagyom, beszéljék meg azok, akik szívesen beszélgetnek hosszan a borok és egyéb alkoholok milyenségéről, ezzel be is rekesztem erre használni a papírlapot (meguntam a romantikus felhős hátlapot, láttátok?).
Megint elmesélt egy csomó sztorit, és én csak pislogtam, mint mindig, hogy micsoda jó találkozásai voltak. Nagyon szeretem hallgatni, amiket mesél.
Aztán valahogy úgy kanyargott a beszélgetés, hogy megint elmesélte az élete fontos nőit, én meg jól meghallgattam, sőt, megállítottam és kérdeztem néha. Szeretek rácsodálkozni a férfiak és nők közti irgalmatlan különbségekre, mennyire másképp látják a dolgokat, egek, mennyire sok a tabu, amiről nem beszélnek, csak magától értetődően elvárják, hogy a másik megértse őket... a gondolataikból vagy jó esetben egy-egy elejtett jelből (???). Elképesztő.
Azt mondta, legközelebb meséljem el én az én sztorimat, de én azt nem nagyon szeretném, mert nem túl érdekes, valamint biztos beborulna felettem az égbolt és picsognék.

Nettó 5,5 óra társalágást nem tudok elmesélni (+2 óra filmezés), túl hosszú volna, meg nem is tartozik ránk. Kár, mert elszórtan szaftos is. Az is kár, hogy velünk nem történt semmi. Olyan értelemben. (Még egy nagyon picit kesergek, aztán leszakadok a témáról, eskü, nagyon igyekszem elfogadni, hogy a kutyának sem kellek. Na nem mintha áruba bocsátottam volna magam bármilyen női magazin társkereső rovatában, így meg akkor mire számítok?)

Egyszülős tábor

Első nap:

szimpatikus nők ülnek az asztalnál, fogadják az érkezőket, regisztráció, aláírás.

szimpatikus fiatal fiú (huszonéves) osztja a karszalagot, a vizet, a reggelit, nézi a listát, melyik csoportba kerülnek az enyéim. egy szimpatikus, csupa vidámság lányhoz (ő is huszonéves).

a csapat 7 fiúból áll, 3 lányból. (összesen 4-5 csapat van, egy csapat 10 főből áll.)

látom a lányomon, hogy a hócipője tele van velem, ő egyáltalán nem akart ebbe a táborba jönni.

délután, amikor megyek értük, a lányom meglát, odafut hozzám, látom rajta, hogy minden rendben van, örül, hozza is az sk készített virágokat, és egy barackot majszol. a fiam pedig fülig érő szájjal célba dobál egy labdát többedmagával, nagyjából odavet egy sziát, tisztán látszik, hogy a célbadobás izgalmasabb nálam.

Második nap:

a lányom közölte reggel, hogy siessünk, mert ez jó tábor.

útközben mesélte, hogy tegnap majdnem sírt, amikor otthagytam őt. persze, tudom, láttam rajta.

tegnap még pattogtam (csak ismételni tudom magam: mint a kecskeszar a deszkán), hogy hol vannak az apák? miért csak anyákat látok érkezni? de ma már jött egy apa is. okafogyott a pattogásom.

rettenetesen megtépte a lelkem, amikor a gyerekeim mesélték, hogy az egyik kislány azért egyszülős, mert meghalt az apukája. telefonon még a nagymamájuknak (az én anyukámnak) is elmesélték, anyukám is nagyon sajnálta a kislányt, és mondta nekik, hogy viselkedjenek kedvesen vele, mire a fiam csodálkozva, pislogva mondta, hogy dehát a kislány boldog.

hivatalos mentős pólóban egy fiatal (itt mindenki fiatal) srác lázat mér a belépéskor.

mindenki szimpatikus.

tegnap még szégyelltem, hgoy egyszülő vagyok, bélyegnek éreztem, cikinek éreztem magam az utcán, amikor beléptem az ajtón: ki tudja, mit szólnak az emberek (amúgy meg ki a francot érdekel?), ma már kicsit örülnék, ha ehhez a mindenkiszimpatikus társasághoz tartozhatnék.

Harmadik nap:

a lányom varrt egy bálnát kék filcből pelenkaöltéssel. nekem varrta. nagyon szeretem a bálnákat, és ez a bálna kifejezetten jól sikerült, viselni fogom (táskán, ruhát).

Negyedik nap:

az állatkertben voltak, gondoltam, majd bemondják az unalmast, hogy ők oda nem akarnak menni, mert a könyökükön jön ki (évente egyszer megfordulnak ott), erre kiderült, hogy most is, mint mindig, imádták. a legjobban a lajhár tetszett nekik, mert éppen babalajhárt hordozott. És bezzeg a babalajhárnak megengedik, hogy ne vágja le a körmét - mondá a kislányom, aki nem szereti a körömvágást.

Ötödik nap:

a fiam evett borsófőzeléket, elmondásuk (mert kértem megerősítést a lányomtól) az összeset. állati. az én rosszevő fiam.
egyébként laza napjuk volt, játszottak, jól érezték magukat. mennének még ebbe a táborba, ha adódik lehetőség (egy újabb turnusra).

Tezsvérekről

Közeleg a kisfiam szülinapja, ezért anyósom (aki immáron egy éve másnak az anyósa) küldött pénzt ajándékba (100 Eurót /ezt most csak azért írom le, hogy majd 4 év múlva is emlékezzek/).
Anyósom kisfia, a gyerekek apja közölte, hogy az idei szülinapi ajándék már megtörtént karácsonykor (februárban. Ja, nem, karácsony előtt elküldte az ajándékot az amazonnal, ő maga pedig februárban jött látogatóba... de asszem' ezt már meséltem, nem baj, túlságosan piszkálja a csőröm a szituáció, ezért jobb kiventillálni).

Elmentünk hát tegnap ajándékra vadászni. Az egyik legjobb dolog a gyerekekkel az, amikor büntetlenül nézelődhetek a játékosztályon. Én világ életemben szerettem bóklászni a játékboltokban, még felnőtt koromban is, csak amikor kicsit voltam, akkor a szüleim vonszoltak el, hogy most már elég, amikor meg felnőttem, akkor szimplán hülyének néztek a felnőtt társaim, gondolom a flexosztály felnőttesebb, ott kellene bóklásznom így, 47 évesen.
Így most végigtapogattuk az összes Legot, és végül sikerült is egyet választani, ami nem 30 ezer forint, bár arra vágyódott a ded. Ezen felül belefért még egy rettenetes társasjáték is az árba. Látszólag jónak tűnt, de mire odaértünk, hogy társast is kell venni, kisült az agyam, már nem tudtam koncentrálni, és otthon jöttem rá, hgoy simán rábólintottam egy buta játékra. Kicsit vertem a fejem a falba, de aztán rájöttem, hogy a gyerekeket nem zavarja az, hogy ez egy átvágás, így is örömmel játszanak vele, és bevillant, hogy amikor gyerek voltam, mindegy volt, én örültem a játékoknak, és ez annyira szép, hogy ennyire örülnek.
Továbbá belefért még egy cipő is, azt is vettünk (állandóan mindent kinőnek, a lányomnak már 40-es lába van, a fiam meg szeret focizni, ezért szétrúgja a cipőit). V
égül vettünk még a dán tigrises boltban egy "fagyicsinálót" is, amit még este kipróbáltunk. Joghurtot töltöttünk a fiolákba és reggelre lett egészséges fagyink. Azt reggeliztünk mindhárman.

De ebbe a posztba azért fogtam bele, hogy elmesélhessem a legjobbat. A kisfiam mondta, hogy a kislányom is válasszon nyugodtan valamit magának. Így a kisfiam a saját szülinapja alkalmából vett egy rózsaszín fánkot ábrázoló úszógumit a tesójának. Szerintem ez nagyon kedves dolog.

Fotót is küldtem anyósomnak a sok ajándékról, hogy lássa, miket vett, és újra megköszöntem, megköszöntük a gondoskodást.
Volt olyan, amikor ő küldött ajándékokat, de az kicsit rizikós volt, mert sok volt a kifestő, a gyerekeim abból már kinőttek, meg cipőt, kabátot is küldött, de az ízlésviláguk kicsit más, szóval ez így most jó volt.

Ha nyár, akkor szerelem

Micsoda nyálas felütés, mi?

Tegnap találkoztunk Rékával, ültünk a szuper játszótéren a Múziumkerben' és jól megbeszéltük a fennálló helyzetet.

Tehát, nekem nem konkrétan a kedvesismerős hiányzik, amikor rajta merengek, hanem

1) szimplán bassza a csőrömet, hogy nem vágott gerincre

2) a szerelem, mint jelenség hiányzik.

Tehát a nyafogást nem indokolt kedvesismerősre kivetíteni. Kémia, az nincs, az elejétől fogva nincs, tehát fel kell fognom, hogy ezt az egész mizériát én generáltam magamban.

Azért persze meglátjuk, hogy valóban eljön-e szombaton hozzám, valóban megnézzük-e együtt azt a urva filmet, ami a dvd-lejátszón nem működött, meglátjuk hány óráig marad, és milyen sületlenségeket sütök majd el, mert abban viszont jó vagyok.

Aztán, mivel ez egy nyomokban vulgáris blog, és az is lehet, hogy most elveszítem az olvasóim valahány hányadát, leírom, hát na bumm, mi baj lehet, leírom, hogy mit állapítottunk meg. Réka kimondta, hogy együtt enni valakivel egy nagyon is intim dolog, és ő nem eszik együtt akárkivel. Ezen elgondolkodtam. Mert éreztem én, hogy állandóan együtt enni kedvesismerőssel valamiért számomra nagyon furcsa, komfortzónán kívüli érzés. Mondok egy példát. Vagy többet is. Először, amikor elmentünk az Il terzo cerchioba, kagylós tésztát kellett enni. Azt nagyon szeretem, amikor kedvesismerős helyettem választ (kérdez, javasol, kiválaszt, már egészen megszoktam, hogy ez nála így megy). Mondta, együnk kagylós tésztát, engem meg azon nyomban levert a víz, mert pl. a franciák és az olaszok nem egyformán eszik a kagylót, elkezdtem hát szorongani, hogy most én hogy egyek úgy, hgoy ne rúgjak öngólt (höhö, azóta már tudom, hogy baszhattam volna már akkor is, ő csak enni akart velem, egyebet nem, kár volt izgulni) (meg egyébként kit érdekel, úgy eszem, ahogy akarok, de aztán mégsem, mert ki tudja mit szól, amúgy meg tököm tele a modoroskodással), végül szerencsére kagyló éppen nem volt aznap. Aztán olyan is volt, amikor mindenem be volt gyulladva (meséltem is itt a hajamról, ami lángolt, lobogott), szájzáram lett és sütizni kellett vele, és nem tudtam rendesen kinyitni a számat. Az is tök ciki jelenet volt és sorozatban így tovább, ja meg amikor nem úgy ettem a pizzát, mint egy rendes nő, aki meghagyja a karimáját, hanem mit csináltam? Bepusziltam az egészet, úgy, ahogy volt, tök ciki (aztán meg csodálkozok, hogy olyan kövér vagyok, mint egy sertés). Villogtak ezek a jelenetek az agyamban, és akkor konstatáltam, hogy Rékanak igaza van, együtt enni valakivel egy egészen intim dolog. És ekkor elhangzott A mondat: előbb zopok** le valakit, mint együtt egyek vele - mondá Réka*.












*Réka oszt.vez. egy meglehetősen fontos munkahely fontos ügyosztályán, nem zarral gurigázik. Ennek ellenére mi már ki tudunk mondani ilyen otromba és ízléstelen dolgokat egymás előtt, pironkodás nélkül.


**de azért itt még pironkodok, mert nem merem leírni betű szerint. pff.

Epilógus

Megfejtettem a titkot. Egyszerűen nem hagyott nyugodni, nem tudtam elfogadni, hogy nem értem ezt az egészet. Így hát addig sakkoztam a fejemben, míg rájöttem, mi ez az egész köztem és a kedvesismerős közt Mi ez a semmi, kérdeztem magamtól. Az nem létezik... Az nem létezett eleddig, hogy a hapsik, minden szándék nélkül, találkozgassanak velem kettesben, csak úgy, eltölteni időt közösen semmi egyéb szándék nélkül. Számomra teljesen egyértelmű, hogy egy nő és egy férfi, ha nem jóbarátok, akkor nem találkozgatnak csak úgy, egy éven keresztül, viszonylag meghatározható ritmusban. A végén mindig tudvalévő volt, hogy szex, az lesz.

A megfejtés: a kedvesismerős abba a nőbe van belehabarodva, akivel a wellnessbe utazott el a héten. Ezt nem ő mesélte el nekem, hanem teljesen egyedül tudtam kikövetkeztetni a hírmorzsákból.

Igen, belehabarodva. Mert miután szakított a szomszédommal, valaki másért elvesztette a fejét, ezt mesélte is. De többet nem, meg különben is, semmi közöm hozzá (érzitek, azért ez nem valódi barátság, ha ilyen tartózkodó és szemérmes... elhintett egy infót, én persze ki akartam belőle szedni kicsit többet is, mert pletykaéhes vagyok, de ő bezárkózott).
Mondjuk az a kapcsolat is különös lehet.... Mittomén', én urvára nem örülnék neki, ha esetleg egymásba lennénk szerelmesek, és ő egy másik nőhöz menne filmet nézni, egymás után kettőt is, és egészen éjjel kettőig nem is menne haza... Én azért ennyire nem vagyok cuki, sem ennyire szimpatikus, hogy jöjjön, és hozzon kézműves, dupla olyan  hosszú spaghettit, mint a szokványos (elneveztem "spaghetti, amelyben kanyar van" /hogy beférjen egy értelmezhető méretű szuper elegáns és sokat üzenő kartoncsomagolásba kellett bele egy kanyar... ezek az olaszok nagyon ügyesen tudják rázni a rongyot/), bazsalikomos paradicsomot, magának valami calabriai erőspistát, sajtot, közös főzés, és mindeközben a csaját otthon ette a bú, ha tudta, hogy eljött a szívszerelme valami rüfkéhez csajhoz (hozzám) filmet nézni és társalogni. Egészen éjjel kettő óráig.
Azt nem hiszem el, hogy ők csak úgy elmentek pancsolni, és köztük sincs semmi. Abszurd volna. Ilyen nincs. Mittomén', én nem mennék Sárvárra csak úgy egy férfival pár napra, mert... nem tudom miért. Miért ne? Végülis lehetne. De én akkor sem mennék. De ha hívna? Ha meghívna? Mit mondanék, bocs, de nem? Miért nem? Akkor lehet, hogy ez a másik nő is csak simán rábólintott, hogy oké, menjenek? De kedvesismerős nem is szereti igazán a wellnesst, sem azt a típusú környéket. Nem ő akart odamenni. Akkor ezek szerint a nő ötlete volt. (De basszuskulcs, csak én vagyok ilyen szexuálisan túlfűtött, vagy az normális, ha egy férfi és egy nő, akik kedves ismerősei egymásnak, simán elvannak a forró vízben semmiféle egyéb gondolat nélkül? Vagy a másik nőnek van férje és köszöni, neki így pont jó, hogy elmegy egy baráttal pancsolni? De a férj vajon szó nélkül elnézi, hogy a felesége elment egy hapsival lazulni? Vagy nincs férje /hapsija/ és neki ez oké, hogy nincs szex, miután lelazultak? Van ilyen?) Ilyen infómorzsákat azért elhintett, hogy nem szereti a wellnest csak hát már megbeszélték (?), hogy elmennek, és csak betartotta az ígéretét. Áh, lehet, hogy mégsem fejtettem meg a titkot. Francba. Kezdhetem elölről a töprengést. De már nem győzöm, áh, nem érdekel, elengedem ezt az egészet. De hiszen máris előrevetítette, hogy jön máskor is hozzám, máris megbeszélte velem, hogy melyik filmeket kell megnéznünk okvetlen, és mit főzzünk, a tonhalas, olajbogyós spaghetti jó lesz? - kérdezte. Egek. Kell ez nekem?

Most meg péntek óta nem írt, és ilyenkor én sem írok neki, mert egyáltalán nem szeretek nyomulós pióca lenni. És akkor elmesélte, hogy a film, amit most vett Taljánföldön, és ami nem működött a dvd-lejátszóval, a laptoján elindult, én meg megkérdeztem, hogy akkor meg is nézte, és akkor azt mondta, hogy soha nem tenne ilyet velem. (Velem? Miért? Mert soha nem sértene meg azzal, hogy egyedül nézné meg azt, amit ketten kell megnéznünk - mondta. És akkor én itt már nem dőltem be, mint megannyiszor. Nem indult el a film a fejemben. Az a film a kócos hajról és a lampionokról, tudjátok.) (Azért persze mindig rossz, amikor nincs már az illúzió sem, akiért lehetne rajongani, és akit lehet várni. Olyan üres érzés ez most.)