Ma a tulipános fiúról

Az én életem meglehetősen unalmaska. Reggel elmegyek a főállásba a bkv-val, 200 éve ugyanazokat az arcokat nézem, megpróbálok velük társalgásba bonyolódni, de 200 éve mindig visszapattanok. Egyszerűen nem nagyon tudják hova tenni, még mindig nem, hogy mi a francért akarok én beszélgetni (persze, ez egy munkahely, nem egy társalkodókör), és miért olyan furcsa dolgokat kérdezek, hogy helló, hogy vagy ma? Ezt az egyikük ki is fejtette, hogy olyan furcsa vagyok, nem szokott hozzá ez a társadalom az ilyen kérdésekhez (???), max. ahhoz, hogy köszönünk reggel, és max. az ebéd alatt beszélgetünk, de akkor is a munkáról, brrr. Nekem meg ez a furcsa.

Persze van három kollégám, akikkel már tudunk eszmét cserélni, a többiekel még csak bohóckodás folyik. (Ez a bevezető volt. Vagy felvezetés.)

Tegnap találkoztam egy tavalyi tinderboy fiúval (én az ismert okokból tavaly befejeztem a tinderezést), időnként ír, hogy mizumizu, hogy vagyok. Én meg mindig lepattintom (tehát leszögezhetjük, hogy én sem vagyok tündibündibb a Deákné vásznánál). Tegnap viszont már nem tudtam mit kitalálni, elmentem a találkozóra. Mindenesetre kikötöttem, hogy buja légyottra ne számítson. Mert hát ő számított. Legalább azt is megtudhattuk, hogy legalább van, aki még szeretne ilyesmit velem. 

Ez a fiú kedves, helyes is, velem egykorú (azonos évjárat vagyunk). De mégsem tudok ráhangolódni. (Ez a nekedsemmisemjó, avagy az állatorvosi ló tipikus esete.)

Találkoztunk a fiúval, de most jut eszembe, én őt itt úgy hívtam, hogy A tulipános fiú (a blogposzt címét mindig akkor írom meg, amikor már megírtam a sztorit, mert addig én sem tudom, mi kerekedik ki az írásból). Ő volt az, akitől az első találkozáson (ez a tegnapi a második volt) életem legszebb tulipános csokrétáját kaptam Budapest egyik, ha nem A legszebb virágboltjából. Azonban most nem hozott tulipánt, gondolom leesett neki, hogy itt nem lesz hempergés). 

Sétáltunk, és beültünk a Kőleves nevű csehóba. Dumáltunk, dumáltunk, és mesélte, hogy pont itt van az unokatesója látogatóban, én meg feldobtam, hogy hívja nyugodtan oda, nehogy unatkozzon szegény. El is jött. De nem egyedül, hanem hozta a feleségét is, és még egy másik haverjukat is. 

Tök érdekes ilyenkor a társaság dinamikája. Mindig érdekel, hogy ki, kihez beszél leginkább, figyelem a testbeszédet, de magamat is megfigyelem ilyenkor. Én a feleséghez próbáltam beszélni, azaz felé fordultam, az ő szemébe néztem, ezzel jelezve, hogy számomra ez a férfitársaság nem vadászterep, de azért elbuktam, mert a haver (azaz nem a férj, nem is a tulipános ember) meg felém fordult és az én szemeimbe nézett, amikor mesélt, és akkor mondtam magamban, hogy a francba, ez a fickó elég jó bőr, tanusíts távoltartást bezzeg, és megpróbáltam a tulipános emberre is figyelni. Meg azért a férj is érdekeseket mesélt, például azt, hogy 15 éves koráig Argentíban élt. Olaszországban született és három hónapos korában költöztek oda. Eelképesztő lehetett egy három hónapos csecsemővel hajóra szállni... őrület!!! mindez 1968-ban. Hát nem állati?!?! Mesélt még a nászútjukról, az is nagyon klassz volt, én is ilyesmiről álmodozom, brühühü, oké, nem akarok férjhez menni senkihez, de azért egy ilyen hajóút fel, Éjszakra, valami romantikus kapcsolattal, az eléggé tetszene. A feleség, akire próbáltam minden erőmmel koncentrálni, nem nagyon beszélgetett, igazán rendes olasz feleség, szépen háttérbe helyezte magát. Egyszerűen az sem derült ki, hgoy mivel foglalkozik. Én hibám, de nem mertem nekiszegezni a kérdést, mert az elejétől fogva nagyon csendes volt, visszafogott, semmit nem mesélt, semmi témára nem csatlakozott rá, és ebből elkezdtem sejteni, hogy ő háztartásbeli lehet... eleve a csizma sarkában laknak, nem túl fiatalok, egyidősek vagyunk ugyan, és ők nagyon csinosak, de valahogy úgy éreztem, hogy ez a nő igazi dél-olasz feleség, aki "csak" kiszolgálja a férjét. 

Azt fontosnak tartom ide leírni, hogy mindahányan nagyon szépek, ápoltak, divatosak voltak, hát persze, olaszok, csalódnék, ha nem volnának állati klasszul fésülve, sminkelve, öltözve. 

Tehát koncentráltam, hogy a feleséghez irányítsam a pillantásomat, de a férfiak meg nekem meséltek. Ezt nem nagyon értettem, betudtam inkább annak, hogy ebben a társaságban én vagyok az új figura, és ezért. 

A haver... nehéz róla úgy mesélni, hogy ne mondjak túl kézzelfogható nyomokat, de mégis, annyira érdekesnek tűnt ez az ember, hogy nem tudom visszafogni az ujjaimat, ömlenek a betűk a papírra. Ez az ember egy elég csinos fiú, itt él Budapesten, de már megjárta a világot, dolgozott csomó őrült jó országban, de mindig ugyanannál a cégnél. Harmont & Blaine kiskutyás túlárazott póló volt rajta (azt, hogy én honnan tudom, hogy egyáltalán létezik ilyen, meg, hogy már nem csak a krokodilos, vagy tökömtudja melyik nagymárka a menő, az onnan van, hogy van egy rongyrázós márnembarátnőm, aki mesélt erről, pff, szerintem nem túl elegáns dolog /de igazán megszokhattam volna ennyi idő alatt //31 éve//, hogy ő csak ilyenekről tud beszélni, nem tud leszakadni a nagyzolásról gyerekkora óta/, de simán lehet, hogy már megen' csak piszkosul irigy vagyok, mer' nekem nincs kiskutyás golfpólóm, de basszuskulcs, elvégre nézzétek meg, felvette a fickó a kiskutyás pólót, és mi, többiek ebből már valószínűleg tudtuk a miheztartást, egyúttal tudom, ez minőségi áru, legalább nem megy szét egy mosástól, milyen kicsinyes vagyok, hamut a fejemre), kissé elkanyarodtam, szóval hihetetlen német akcentusa volt a jóbőrnek. Először teljesen elbizonytalanodtam, hogy én ilyet még nem hallottam, honnan ez a furcsa németes olasz kiejtés, hova valósi ez a fiú? - kérdeztem magamtól, Dél-Tirol? De ott is előfordult már melóm, ott normálisan beszélnek az emberek olaszul, hát akkor mi ez a furcsa, németes t-betű? Kiderült, hogy ő nem teljesen olasz, hanem félig német.

Elmentünk még a Szimpla Ker'be megmutatni a házaspárnak ezt a turisztikai látványosságot. A Szimpla most olyan volt, mint 20 évvel ezelőtt, teljesen élhető volt a "tömeg". Nosztalgikus hangulatba kerültem. De aztán mégis elbúcsúztam tőlük, nem volt kedvem még a Dunáig is elgyalogolni velük, megcsodálni Budapest by night, mert nem akartam túl későn hazaérni, így is már 11 óra volt. 

Nagyon szeretek ilyen új társaságba belecsöppenni, nagyon szeretem, hogy szimpatikusnak találnak (és talán érdekesnek is), imádom hallgatni az emberek sztorijait, és ez a tegnapi is olyasmi volt, mint a múltkori vacsoraest a festőnél, és ha lehetne, én ezt a munkát választanám magamnak: beülni a kocsmákba beszélgetni vadiúj emberekkel. De ilyen álláshirdetést nem találtam a professionponthun.