2020. augusztus 2., vasárnap

Epilógus



Megfejtettem a titkot. Egyszerűen nem hagyott nyugodni, nem tudtam elfogadni, hogy nem értem ezt az egészet. Így hát addig sakkoztam a fejemben, míg rájöttem, mi ez az egész köztem és a kedvesismerős közt Mi ez a semmi, kérdeztem magamtól. Az nem létezik... Az nem létezett eleddig, hogy a hapsik, minden szándék nélkül, találkozgassanak velem kettesben, csak úgy, eltölteni időt közösen semmi egyéb szándék nélkül. Számomra teljesen egyértelmű, hogy egy nő és egy férfi, ha nem jóbarátok, akkor nem találkozgatnak csak úgy, egy éven keresztül, viszonylag meghatározható ritmusban. A végén mindig tudvalévő volt, hogy szex, az lesz.

A megfejtés: a kedvesismerős abba a nőbe van belehabarodva, akivel a wellnessbe utazott el a héten. Ezt nem ő mesélte el nekem, hanem teljesen egyedül tudtam kikövetkeztetni a hírmorzsákból.

Igen, belehabarodva. Mert miután szakított a szomszédommal, valaki másért elvesztette a fejét, ezt mesélte is. De többet nem, meg különben is, semmi közöm hozzá (érzitek, azért ez nem valódi barátság, ha ilyen tartózkodó és szemérmes... elhintett egy infót, én persze ki akartam belőle szedni kicsit többet is, mert pletykaéhes vagyok, de ő bezárkózott).
Mondjuk az a kapcsolat is különös lehet.... Mittomén', én urvára nem örülnék neki, ha esetleg egymásba lennénk szerelmesek, és ő egy másik nőhöz menne filmet nézni, egymás után kettőt is, és egészen éjjel kettőig nem is menne haza... Én azért ennyire nem vagyok cuki, sem ennyire szimpatikus, hogy jöjjön, és hozzon kézműves, dupla olyan  hosszú spaghettit, mint a szokványos (elneveztem "spaghetti, amelyben kanyar van" /hogy beférjen egy értelmezhető méretű szuper elegáns és sokat üzenő kartoncsomagolásba kellett bele egy kanyar... ezek az olaszok nagyon ügyesen tudják rázni a rongyot/), bazsalikomos paradicsomot, magának valami calabriai erőspistát, sajtot, közös főzés, és mindeközben a csaját otthon ette a bú, ha tudta, hogy eljött a szívszerelme valami rüfkéhez csajhoz (hozzám) filmet nézni és társalogni. Egészen éjjel kettő óráig.
Azt nem hiszem el, hogy ők csak úgy elmentek pancsolni, és köztük sincs semmi. Abszurd volna. Ilyen nincs. Mittomén', én nem mennék Sárvárra csak úgy egy férfival pár napra, mert... nem tudom miért. Miért ne? Végülis lehetne. De én akkor sem mennék. De ha hívna? Ha meghívna? Mit mondanék, bocs, de nem? Miért nem? Akkor lehet, hogy ez a másik nő is csak simán rábólintott, hogy oké, menjenek? De kedvesismerős nem is szereti igazán a wellnesst, sem azt a típusú környéket. Nem ő akart odamenni. Akkor ezek szerint a nő ötlete volt. (De basszuskulcs, csak én vagyok ilyen szexuálisan túlfűtött, vagy az normális, ha egy férfi és egy nő, akik kedves ismerősei egymásnak, simán elvannak a forró vízben semmiféle egyéb gondolat nélkül? Vagy a másik nőnek van férje és köszöni, neki így pont jó, hogy elmegy egy baráttal pancsolni? De a férj vajon szó nélkül elnézi, hogy a felesége elment egy hapsival lazulni? Vagy nincs férje /hapsija/ és neki ez oké, hogy nincs szex, miután lelazultak? Van ilyen?) Ilyen infómorzsákat azért elhintett, hogy nem szereti a wellnest csak hát már megbeszélték (?), hogy elmennek, és csak betartotta az ígéretét. Áh, lehet, hogy mégsem fejtettem meg a titkot. Francba. Kezdhetem elölről a töprengést. De már nem győzöm, áh, nem érdekel, elengedem ezt az egészet. De hiszen máris előrevetítette, hogy jön máskor is hozzám, máris megbeszélte velem, hogy melyik filmeket kell megnéznünk okvetlen, és mit főzzünk, a tonhalas, olajbogyós spaghetti jó lesz? - kérdezte. Egek. Kell ez nekem?

Most meg péntek óta nem írt, és ilyenkor én sem írok neki, mert egyáltalán nem szeretek nyomulós pióca lenni. És akkor elmesélte, hogy a film, amit most vett Taljánföldön, és ami nem működött a dvd-lejátszóval, a laptoján elindult, én meg megkérdeztem, hogy akkor meg is nézte, és akkor azt mondta, hogy soha nem tenne ilyet velem. (Velem? Miért? Mert soha nem sértene meg azzal, hogy egyedül nézné meg azt, amit ketten kell megnéznünk - mondta. És akkor én itt már nem dőltem be, mint megannyiszor. Nem indult el a film a fejemben. Az a film a kócos hajról és a lampionokról, tudjátok.) (Azért persze mindig rossz, amikor nincs már az illúzió sem, akiért lehetne rajongani, és akit lehet várni. Olyan üres érzés ez most.)

2020. július 31., péntek

rendezetlen gondolatok

Gyorsan meg kellene fogalmaznom magamban, hogy mi az álláspontom*.

Mert tegnap közölte a kedvesismerős, hogy filmezés előtt azért együnk is valamit, és majd ő hoz mindent.

Tehát lesz közös főzés, közös filmezés.

Éjjel kettőig takarítottam, még a kanapét is kisúroltam (én nem tiltom meg a gyerekeimnek, hogy a kanapén egyenek, mert én is imádok kanapén elnyúlva nassolni... meg enni is, rendesen), a svájci bicskámmal (valami reklámtermék) betekertem a helyére egy leszakadt elemet a szekrényről, pókhálókat leszedegedtem (ide most rakhatnék egy pajzán poént, de nem rakok), hideg zsíroldóval lesikáltam a csempét a konyhában, felporszívóztam, felmostam, portalanítottam, megnéztem egy vígjátékot a Netflixen (a SJP és Gyönyörű Hugh Grant film), de azért nem meszeltem ki, nem mostam függönyt, és az egyik szobát hét kulcsra zárom majd, nehogy benyisson, és akkor még simán adódhatnak nem várt meglepetések. Nálam simán.

El kellene döntenem, hogy én most akarom-e ezt az egészet, vagy nem (nem mintha ez rajtam múlna teljesen, sőt...). Szerintem nem. De csak azért, mert szerintem én hisztis vagyok. Oda akarok kilyukadni, hogy ha mégis lenne köztünk mától valami, és utána meg találnánk gondolni magunkat, hogy bocs, de én másképp képzeltem, akkor én azt valószínűleg nem viselném jól. Tökéletesen el tudnám játszani, hogy meg sem rendít a szakítás, de alapvetően minden elszakadásba belehalok kicsit. Az is rosszul esne, hogy ha mégsem működne, akkor más macska után nézne, már nem engem vinne az ismert helyekre, és akkor megint beszürkülne az életem (nem szép ilyet mondani... de megint monoton lenne), és mondjuk amikor mennék az éves kultúreseményekre, akkor ő ott lenne a másik macskával, és én bizony féltékeny lennék kicsit, meg irigy is. Mondjuk, ha jól elbaszná az egészet, akkor nem lennék féltékeny és nem lennék irigy. De nem úgy néz ki, hogy ő egy ilyen mindent elrontó fazon. Persze ettől még két dologban nem biztos, hogy megtalálnánk a közös nevezőt (az egyik a szex), szóval sok esélyünk lenne a nem ilyen lovta akartam, ha ma összegabalyodnánk.

Szerintem ő nem akar tőlem semmit.

Beszélnek a kollégáim körülöttem, nem tudok koncentrálni, most ezt kiposztolom, befejezetlenül, lesz, ami lesz.


*mert később, ha véletlenül mégis összeszűrnénk a levet, már nem fogom tudni, hogy mit gondoltam most, amikor még egyáltalán nincs köztünk semmi**.

**szeritnem ő nem akar tőlem semmit.

2020. július 30., csütörtök

Kicsit csípős hangulatban


Mindig ugyanaz a lemez, belátom. Tegnap volt, amikor egy sokadrangú ismerősöm megosztott egy kedves videót az egysíkú fb-on. Idősöktől kérdezik, hogy ismerik-e a mai fiatalok szlengjét. Kiderült, hogy én is 80 éves vagyok, mert egyes kifejezéseket még csak nem is hallottam... A kúrólájknál felcsillant a szemem, amikor kiírták, hogy mit jelent. Megvilágosodtam. A kedvesismerős bizony kúrólájkolgatja a régi fotóimat (úgy értem, amikor megismerkedtünk tavaly, akkor belájkolt egy csomó ősrégi fotómat, de még mostanában is előfordul, hogy kedvesism megbombáz lájkokkal, sorozatban. Mááária! 
De vajon ő tudja, hogy felelősen kell lájkolgatni, ellenkezdő esetben a lájkot elszenvedő (én) félre találja érteni, és elkezd szentimentális filmeket forgatni a fejében? Ehhez képest már három napja nem ad életjelet, de megértem őt, hát hiszen hazánk egyik thermálvizében áztatja magát többedmagával, gondolom még a gőzbe is beülnek közösen izzadni*.










*kissé vitrilolos a hangulatom máma, muhahaha :D

2020. július 28., kedd

Az elhíresült nyúl és a bokor esete

Azt hiszem, kiugrott. A nyúl a bokorból. Azért ez még most nem teljesen biztos, csak olyan 95%.

Tegnap találkoztunk a kedvesismerőssel, aki hozott szuvenírt, mint mindig (de tudom, tudom, hogy ezt úgy írják, hogy souvenir). Amikor nem megy sehova, akkor is elhalmoz kis ajándékokkal, szóval ezen nem annyira van mit csodálkozni, ellenben nagyon is jól esik. Szeretem a kis ajándékokat, mint a gyerekek. Mindegy mi az, én őszintén örülök. Tegnap egy kavicsot is hozott, amire saját kezűleg ráírta, hogy BEZZ. És akkor én itt megragadtam az alkalmat, és rákérdeztem: amikor hazajössz a nyaralásból hozol egy csomó kavicsot és ráírod a haverjaid neveit? A válasz: IGEN. (És nyilván a férfibarátainak nem hoz ilyesmit, mert az ilyennek a nők örülnek.)
Ezen felül hozott még kaparós sorsjegyet is, mert megkérdezte indulás előtt, hgoy mit hozzon, én meg tudtam, hogy ez nem túl megterhelő anyagilag (eszembe sem jutna nagyértékű ajándékot mondani), tudtam, hogy szórakoztató játék, ráadásul nyerni is lehet vele. Meg nem is. Most például nem nyertem (-tünk). Mint máskor sem. Pedig intenzíven villogott a szemeim előtt, hogy a főnyereményből hova megyek és mit veszek majd. Mindenképpen Afrikába mennék, megtekinteni a rezervátumban élő elefántokat, zsiráfokat, oroszlánokat, antilopokat, bivalyokat, vizilovakat, aztán még ki is festetnék (ugyan szoktak agitálni, hogy csináljam meg egyedül, de abból garantáltan gánymunka lenne, így évek óta hezitálok, nem merek nekifogni). De én nem erről akartam beszélni.

A kedvesismerőssel jót vacsoráztunk, mint már egy éve folyamatosan. Megen' trendi helyen (a Bazilikánál a TG-ben... hát én nem igazán illek bele ezeknek a helyeknek az arculatába... emlékszem, amikor régen ott kellett meginni valami jegeskávét, és éppen egy csomó, de tényleg csomó fess olasz fiatalember, meg nem túl fiatal is, meg rengeteg, de tényleg rengeteg gyönyörű konzumlánnyal vacsorált... a lányok válogatott szépségek voltak, én meg rémesen irigy a szépségükre).
Aztán vacsora után elindultunk, mígnem haza nem gyalogoltunk (hozzámig), ahol a megszokott forgatókönyv szerint megen' nem történt semmi, de legalább most már értem, hgoy miért. Egyrészt jól kiderült, hogy ő tele van ilyen kedves nőismerősökkel, mint amilyen én vagyok, és akiket mind barátnőinek nevez, és akiknek mindnek hoz cuki ajándékocskákat, másrészt még annál is csúnyább vagyok, mint a korábban említett film (A hűtlen férfiak) egyik jelenetében a penészvirág, akit meg akarnak kettyinteni, mert engem még meg sem akar ketty, harmadrészt az is kiderült, hogy amikor egy férfi kedves, és barátkozni akar, akkor azt a nők - mindentől függetlenül - képesek továbbgondolni, még akkor is, ha egyébként elsőre nem éreznek fizikai vonzalmat a férfi iránt. Micsoda abszurd dolog. Én most is állítom, hgoy még mindig nem tudok rá "úgy" gondolni, nincs a fejemben olyan ábránd, hogy állok az oltár előtt valami hihetetlen cuki menyasszonyi ruhában, mesterségesen kócos hajjal, valami hippi környezetben, de aztán ezt kénytelen vagyok megcáfolni és megállapítani, hogy de, egy kicsit forgott a film a fejemben... ha nem is pontosan vele, és nem is pontosan a leírtak szerint (kócos haj, lampion, házi jellegű urva drága cukrászdai tortán papérzászlócska...), de egy pillanatra eljátsztottam a gondolattal, hogy tulképp nem lehet rossz, ha az embernek van egy ilyen tetőtől talpig úriember fickója, és ekkor, pontosan ekkor bevillant, hogy óh, te naiv bezzeg, hát mennyi, de mennyi nő fejében forog ugyanez a film? Szűzmária. És akkor most azt hihetnétek, hogy le lehet húzni a rolót, ennek a sztorinak sem lett kellemes vége, hogy basszamegajegesmedve, de várjatok, mert a dolognak itt mégsincs vége. Kapaszkodjatok meg!

A kedvesismerős a vacsora során valahogy (de hogy? nemtom, nememlékszem) nekem szegezte a kérdést, hogy akkor végül vettem-e magamnak dvd-lejátszót? Én meg pislogtam, hogy már miért vettem volna? Már mire fel vettem volna ebben az elmúlt két hétben, amióta nem találkoztunk? Meg minek az nekem? Mert oké, hogy kaptam tőle egy dvd-t még tavaly, de azért én most nem ruházok be egy lejátszóra, miután mindent interneten nézünk meg, ha éppen nem moziba megyünk. Aztán mondta, hogy vett néhány dvd-t Taljánföldön, és kimondta a varázsszót is, amitől én rögtön, tágra nyílt szemekkel érdeklődést tanúsítottam, hevesebben kezdett verni a szívem, lehet, hogy a szám is tátva maradt, és elkezdtem pergetni a fejemben, hogy hol szerezzek lejátszót (a cégnél már a laptopokban sincsenek), és akkor ő azt mondta, hogy neki van lejátszója (hm, úgy emlékszem, hogy eddig nem volt neki, de azért az én memóriámban senki ne bízzon meg!), csak tévéje nincs, és akkor elkezdtünk gondolkodni az evidencián, miszerint az elég hülyén nézne ki, ha én cipelném a négyeshatoson a tévémet hozzá, és hát sokkal egyszerűbbnek tűnik, ha ő cipel egy dvd-lejátszót hozzám, és akkor közölte, hogy részéről a péntek megfelelő volna (persze előtte elmegy egyett pancsolni hazánk számos termálvize egyikébe egy másik kedves nőismerősével, értitek!), (mert én közöltem, hogy a jövő hét nem jó, mert a gyerekeimmel leszek). Így történt meg, hogy meghívatta magát hozzám. Én pedig közöltem vele, hogy csak akkor jöhet, ha eltekint az ordenáré kupitól és pókhálótól (természetesen igyekszem valahogy rendbe szedni a dolgokat, de sajnos nincs túl sok erőm, szóval nem fogom tudni kimeszelni a lakást péntekig). (Szerintetek ez is urva hosszú poszt a semmiről?). Itt a sztori vége.

Ófaszt... akarom mondani lóaszt. Voltak még olyan bakijaim, hogy megállna az eszetek. Állandóan túl sokat fecsegek rémesen jelentéktelen és világi dolgokról, amiket jóindulattal sem lehet értelmiségi magaslatoknak nevezni. Olyan öngólokat rúgok, hogy a hajam égnek áll. Például rákérdezett a legutóbbi insta fotómra, én meg elkezdtem elmesélni, hogy ki kicsoda, de azért itt-ott volt maradék eszem, és nem meséltem el a barátnőim féltve féltett titkait... csak az enyémeket. Hülye bezzeg. Olyanokat, hogy amikor már tök elegem volt a magyar fiúkból, meg utána az olasz fiúkból, akkor körülnéztem az egyéb halpiacokon, és volt olyan, amikor összeszedtem egy csodlatos (hantázás nélkül mondom, tényleg csodálatos) spanyol fiút (torreádornak neveztem magamban), aki elhívott vacsorázni, de végül nem történt semmi, csak hát ezzel, hogy ezt így tálaltam, ki hinne nekem? Meg milyen dolog ez, hogy egy nő elmeséli egy nem túl közeli kedvesismerősnek a fiatalkori kalandjait? Egy nő törekedjen arra, hogy megmaradjon az emberek szemében szeplőtlen szűznek, hát de nem? Meg kell állapítanom, hgoy néha tényleg kritikán aluli lilaliba vagyok. Legyen ez a konklúzió mára.

i, mint index*

A megszokott, berögzült mozdulatokat piszok nehéz levetkezni. Az ember (én) reggel, miután kibékávézta magát, megmossa a kezeit, főz egy kávét magának (ma lustaságból gombnyomva, egyébként és normális esetben kotyogóssal), aztán bekapcsolja a computert, vár egy kicsit, hogy beinduljon a gépezet, amikor ez sikerült, csak tisztességből nyitja ki a céges e-mailfiókot, mégiscsak egy munkahelyről van szó, aztán 2 másodpercen belül felpattan az internetre, és máris nyomja az i-t, mint index. De az érzés már nem ugyanaz. Mégis milyen hírportált olvassak reggelente? A portfolio.hu-t? A hvg.hu-t?


*mert csupán az i akár koppintásnak is tűnhetne, holott csak rémesen szétszórt vagyok

2020. július 22., szerda

Momentán

Régen nem értettem a Margit-sziget miértjét és mertjét. Fintorogtam ellene, fél sem tudtam fogni, mit esznek rajta az emberek, hiszen csak egy nagy zöld felület. Aztán elkezdtem futni járni, szenvedtem, mint a kutya, még a nyelvem is úgy lógott, de róttam a köröket, szorgalmasan, kitartóan. Ma meg csodálkoztam, hogy én? Futni? Egyedül, rendszeresen, szabályosan a Margit-szigeten? Totál sci-fi innen nézve.
Ma csak gyaloglásra jutott erő (lehet, hogy érdemes lenne konzultálni egy orvossal, hogy ez most bokaszalag probléma vagy más!?), viszont az egy óra volt, és el is döntöttem, hogy kijárok majd.

Aztán meg táncolni jártunk oda. Ott ismertem meg a Nagy-Szabó párost. Micsoda találkozás volt. Azóta is barátok vagyunk. Nem kevesebb, mint 16 éve.
Tánc (magyarul dizsi) előtt néhány órát társasoztunk (még csak activity és uno volt, de azzal tényleg hosszú órákat voltunk képesek játszani) és ittunk Ballagó Andiéknál, aztán futás valami éjszakai buszra. A szigeten ettünk valami hot dogot, aztán tánc hajnalig. Elég jó évek voltak.

A kis állatkertbe a gyerekeimmel jártam. Velük a bringó eszetlen hintót is imádjuk. Oké, csak 2-3 évente, mert azért tényleg nem valami normális közlekedési eszköz.
A játszótéren elveszett a fiam, aztán kiderult, hogy végig a mászókán ült. Mondhatom, hogy ott és akkor lábon kihordtam egy szívrohamot. Rettenetes érzés volt.

Ma a Momentán társulatot mentünk megnézni a legnagyobb bénőm szülinapja alkalmából. Nekem a Momentán a főhobbim, engem teljesen kikapcsol. Ráadásul ez a helyszín több, mint szuper. Ha lenne fickóm, minden előadásukra elmennénk és vállalhatatlanul röhögnénk.

2020. július 17., péntek

Co' sta luna chiena?

Feltaláltam a meleg vizet.

Bevezetés: minden nyáron belehalok, ha nem eshetek szerelembe (ha meg beleesek, akkor meg az a baj... nincs kegyelem). Éppen mérges vagyok, hogy a kedvesismerős ki tudja kivel hetyeg (ide muszáj rakni egy hülye emojit :D), egek, micsoda komplikált gépezet a nőké (enyém), nem csinált ez az ember semmi rosszat, de ha csinált is volna, ha hetyegne, mi közöm hozzá? Semmi. Én mégis és máris képzelődöm, hogy vajh miért nem találkoztunk ezen a héten (tudom a választ, egyszerűen nem ér rá,... mert ír ő, jelentkezik, akkor meg? Mit pattogok? Borzalom vagyok. Meg hülye is).

Tárgyalás: és akkor fogom magam, és Pink Martinit hallgatok a képzelgéshez, hozzá még zokogok potyognak a könnyeim, brühühü. Óriási. Vajon lehet még fokozni a hülyeséget?



Tudom, illetve úgy emlékszem, hogy Milonka is szereti, nála olvastam egyszer, aztán rájöttem, hogy jé, ismerem, Ferzan Özpetek is felhasználta a Mine vaganti mestermű filmjében az Una notte a Napolit.

Ma kellett beszélnem a talján partnerrel, aki mindig szeretne... őőő... vulgárisan  szólva.... szóval meg szeretne dönteni. Persze megint rázendített, hogy óh, mennyire hiányzom neki (?), és bárcsak találkozhatnánk (?), és blablabla (?), mindig rám vágyott (??? - több, mint abszurd), és tudjátok mi történt? Tegnapelőtt bekapcsoltam kínomban a netflixet, erre feldobta a "A hűtlenek" c. olasz vadonatúj filmet (2020-as). Az első kockáknál még nem, de a harmadiknál sokkot kaptam... A film tűpontosan ábrázolja a megcsalásnak meglehetősen sok variánsát (mit van mit szépíteni, én is láttam cifrákat). Tökéletesen ábrázolták az olasz (vagy a világ?) férfijait és nőit. Persze most azt gondolhatjátok, micsoda rút általánosítás. Az. Vissza is szívom, biztos vannak kivételek (másokkal, de vannak). De visszakanyarodva a talján partnerhez, ő garantáltan bármikor felszarvazza a feleségét (a filmben ő az a szereplő, aki körülnéz az étteremben, és közli a haverjaival: én itt minden nőt megkettyintenék, egytől egyig mindet), láttam őt flörtölni bárkivel, nem én vagyok az egyetlen, akinek előadja, hogy soha ilyen csodálatos nőt nem látott egész eddigi életében (baszki, ha nem volnék 200 éves, akkor lehet, hogy bedőlnék, de így az egész egy urvanagy bohózat... és tök ciki, de tényleg teljesen tök ciki, de kicsit mégis elalélok a hangjától... és akkor itt kérdőre vonom saját önnönmagam, hogy mi a francot csinálok én?!?!? Pár sorral feljebb azon nyafogtam, hogy kedvesismerős nem találkozott velem a héten és vasnap elutazik az őshazájába, nekem meg hiányzik, ábrándozok róla, és ez azért így egy kicsit cafkás... de megmagyarázom: itt pusztán súlyos szeretethiányról lehet szó... már mindegy, ki az alany, csak legyen már. Brrr.. Emelem a tétet: legyen, de csak a nyári szünetre, mert utána én már nem érek rá ilyen úri huncutságokra).

Más, de kicsit mégis a szeretetről szól: ma felhívott Zoli főnök... én úgy szeretem őt. Annyira jókat tudunk dumálni. Annyira jó érzés, hgoy főnök létére tud és szeret velem beszélgetni, érdeklődik, mesélm és bárcsak akkora lenne a cége, hgoy fixen tudna alkalmazni. És tök jó, már nyüzsög, ha minden jól megy, még nyáron ki kell ugorni Taljániába, de azért ezt hiszem, ha látom. Meglátjuk. Ujjakat keresztbe.

Befejezés: ide kell egy frappáns konklúzió, valami tanulság. Nincs kényelmes záróakkord. Sőt, nem vagyok ki a vízből, ha már abban sem bízhatok, hogy egyszer, a ciklus befejeztével nem kínoznak majd a hormonok, mert láttam, hogy Fahidi Éva, akit én nagyon szeretek, képes volt szerelembe bonyolódni 90 fölött is.