2020. július 3., péntek

Az olasz rendőrségről

Van egy másik jó élményem is, elmesélem. (Úgy néz ki, jól állnak a csillagok, csupa jó dolog történik, de azért ez nem biztos, mert a cuki olasz tegnap este elkezdett nyígni, hogy fáj a lába. Basszus, vajon ez ugyanaz a szitu, mint az én "gyengélkedő aranyhalammal"?)

Az egyik kollégám kapott egy fizetési felszólítást Olaszországból, miszerint 77 km/h-val suhant 70 km/h helyett március 9-én a Padova-Velence autópályán. Csak az a baj, hogy több vérből is sebzik, nem, több sebből is vérzik a dolog, mivel nem elég, hogy folyó év március 9-én már kizárt dolog volt Olaszországba menni, de a kollégám autója 10 éve ki sem tette a lábát kerekét a Magyarország területéről.

Megírtam a válaszlevelet a rendőrségnek, aztán elkezdtem izgulni (mindenen tudok izgulni). Nagyon ritkán végződik sikerrel egy-egy ilyen olasz rendőrségi ügy. Eleve leráznak, hogy áh, signora, nincs mit tenni, a szabály az szabály, a törvény az törvény, legjobb, ha kicsengetik az összeget, és nem is találkoztunk. Oké, de esetleg fénykép volna a tilosban/rosszul parkolásról? Neeeem, olyat ők nem csinálhatnak, hát a törvény azt nem engedi. Ilyenkor a sértett eldöntheti, hogy mennyire piszkálja az ingerküszöbét a kiszabott összeg. Ezek megtörtént esetek, csak példának okáért mesélem.

A szóban forgó kolléga ezt a békát viszont nem nyelte le, elküldte ajánlott levélben a levelet. Elküldte e-mailben is, hozzávetőlegesen számtalanszor, de arra valahogy urvára nem választak. Az ajánlott levél esetén azonban nem tehettek úgy ezek a fess, jóvágású, snájdik és szexi talján rendőrök*, mintha meg sem történt volna. (Apukám, ennyit pofázni egy ilyen egyszerű ügyről, magam is csodálkozom.) VÁLASZOLTAK! Tudjátok mit? Sűrű elnézést kértek, porszem került a gépezetbe, emberi mulasztás történt, remélik, nem okoztak fejfájást.

Ezt a kollégámat nagyon szeretem, okos és vicces, és egyrészt nagyon örülök, hogy segíthettem neki, másrészt nagyon örülök, hogy ő nagyon örül.

Most mondjátok meg, mik vannak!















*szeretném megtudni, hogy mikor nő már be a fejem lágya és nem csábulok majd el holmi felszíni szépségtől. 47 évesen már mit akarok? Miben reménykedik a tudatallattim? Vagy egyszerűen csak tagadom az idő múlását? Ilyen alapon azt is kijelenthetném, hogy a Föld lapos.




2020. július 2., csütörtök

Gitár és tábortűz

Tegnap este olyan buliban voltam, amilyenben nagyon régen, legalább 200 éve.

Rendben lezajlott a magasikola záróértekezlete (online), majd másnap lezajlott az informális kerti parti is (offline).

Volt gitár, volt tangóharmónika, furulya is, közös éneklés. Mérhetetlenül tudok rajongani az ilyen összejövetelekért. Képzeljetek el egy mesebeli kertet, fent, Budán, a hegyen. Mindenhol kertecskék, mindenhol zöld, semmi kétsávos dugó, semmi sétáló, rohanó emberek. A mesebeli kertben, az óriási diófa alatt már rotyogott a bográcsban a csülökpörkölt. Imádom, amikor megcsap bármilyen bográcsban főtt finomság illata (kivétel a kecskesajt). Tárcsán sült a krumpli, a kis halak és a pácolt hús, közben érkeztek a vendégek, velük a pogácsák, tábulék, padlizsánkrémek, torták, kis süti, nay süti, borok, borok, borok.
Nekem az a fixációm, ha bármilyen meghívásra megyek, olasz sütit kell vinnem*. Vittem is, nem kevesebb, mint a Dolcissima cukrászdából, az autentikus olasz cukiból. Cannolit sicilianit, pasta di mandorlét, sfogliatellét. Csak az a kár, hogy elvesztették az eredeti texturájukat, mire odaértem... kissé túlzás volt a hőmérséklet. Ezen felül volt otthon egy prosecco is, elég menő parafadugóval... ugyanis alig tudták kinyitni a fiúk. Azt mondták, finom volt (szerintem is az volt). Ideje volna megint beszerzőkörútra menni Olaszországba, de idén szerintem elmarad. Szerencsére Zoli főnök már be van sózva, mennünk kellene, csak éppen meló nincs még, így hát garantáltan maradunk itthon. Kár.

Én, amikor gyerek voltam, kórustag voltam Rómában**. Templomokba jártunk énekelni, amikor nem az iskolában kornyikáltunk. Tegnap előjöttek az emlékek, amikor a kollégáim énekeltek. Van nekik saját repertoárjuk, fellépésük is volt (kár, hogy akkor még nem dolgoztam velük, biztos, hogy én is szerettem volna velük énekelni). De milyen repertoár? Énekeltek franciául, angolul, szerbül (állati cuki volt, amikor dal közben mondták "most adja el a lovat", mert a dal arról szól, hogy mindegy mi van, buli, az kell, és ha máshogy nem megy, akkor eladjuk a lovat is, házat is, de buli, az kell). Azon meglepődtem, hogy a bemelegítődal az olasz Lasciatemi cantare volt :). Zavaromban elő kellett venni a dalszöveget a telefonomon, mert lemaradtam és nem tudtam, hol tartanak (furcsán indítottak, vagy nem volt jelen az elmém, nem is tudom, mágnesviharba kerültem, mint a vasórrú bába).

Van ebben a társaságban egy mókamester. Tudjátok, a nagydarab, göndörhajú fiú, aki ha megszólal, garantáltan üt. Mondjuk az énekhangja is figyelemre méltó. Nagyon szeretek ilyen anekdótázó embereket hallgatni, hogy mit mondott a gimnáziumi tanára. Ezek annyira jó életjelenetek.

Jó volt beszélgetni a társasággal, kicsit körvonalazni, hogy ki kicsoda. Jött pár nyugdíjas kolléga is, idősek, és én néztem a házaspárokat, hogy mennyire aranyosak, mennyire egy húron pendülnek. Megható volt.
Van egy kolléganő, aki pont ízlésemnek megfelelően szerény. Beszélget, de nem túl sokat, nem túl keveset, de mindenképpen fogva tartja az ember figyelmét.
Van egy másik kollgéganő, ő is rendkívül kedves: megkérdezi, hogy hogy van az egészségem, és kereken két másodperccel később már a másik oldalán ülővel beszélget. Vagy keresztül rajtam, a mellettem ülővel, egészen más témáról. Az ilyen emberektől régen kiakadtam, ma már magasról nem érdekelnek.

Most látom, címlapon vannak a budapesti szúnyogok. A tegnapi évzáró bulit is a szúnyogok csapták agyon (mi meg a szúnyogokat próbáltuk... agyoncsapni... kevés sikerrel). Irgalmatlan sok vérszívó van, a lábam nem túl elegáns így, hogy ennyi csípés van rajta. Mint valami himlő. 

Most rohannom kell, nem nézem át az elütéseket, holnap is jövök, mert nagyon izgulok (már kifutottunk a kolléganőmmel ruhát venni nekem, meg a bort, a holnapi bulira), és ilyenkor sokat írok. Ki kell magam ventillálni, megmondta a kommentelő. :)




* jó, hát a holnapi buliba magyar bort viszek, nem merek olasz társaságba olasz sütit, olasz bort vinni. Mert azért annyira nem értek én ehhez. Meg azt sem tudom, hányan leszünk. Közel állok a szituhoz, hogy bejelentsem, nem tudok menni, mert... az aranyhalam gyengélkedik, mellette kell lennem ilyen nehéz időkben.

** a minap hallottam a rádióban Sárközy Júliát, MTI római tudósítót, akivel együtt játszottunk az udvaron. Ő nem hiszem, hogy emlékezne rám, de én igen, mert nagyobb volt nálam, és a kislányok felnéznek a nagylányokra.
Neki sikerült, mert eleve olyan családból származik, ahol születéskor eldől a hogyantovább. Nekem meg még csak most kezd leesni a tantusz, hogy hogy kellett volna csinálni. De nem elégedetlenkedem, mert azért ez a tegnapi buli azt mondatja velem: nem éltem hiába, az ilyenekért megéri az élet. Micsoda szép végszó, nem?





2020. június 30., kedd

Pletykavonat (most apjukról)

Impulzusíró vagyok, és most megint van mit ideimpulzálni.

Apjuk tegnap írt whatsappon 16:51-kor, hogy "van egy gondom nem tudom hogy tudok-e jönni majd tájékoztatlak" (vesszők nélkül).

Reggel 6:56-kor még rákérdezett, hogy ugye tudom, hogy szerdán jön?

Nem is ő lenne, ha nem adódott volna már megint valami gebasz.

Arra tippelek, hogy megint elveszítette a személyi igazolványát. Nem először, nem másodszor. Volt egyszer olyan is, hogy jött hozzám, akkor még csak udvarolni, és nagyon valószínűleg a repülőn felejtette a személyijét (miért rakta oda a hálóba? - kérdezhetnétek). Aztán Mo-ról még hazaengedték őt jogosítvánnyal, de legközelebb, amikor jönni akart, Fr.o. nem engedte ki az országból, mondván az nem úti okmány.  Erre csapott egy kis balhét, de én ezt már csak utólag tudtam meg, hogy műsort rendezett, amikor azt mondta (üvöltözte?): BEZZEG MAGYARORSZÁG engedett utazni jogsival. Ez tényleg megtörtént. Persze azóta Mo. egy szarrakás a szemében, de akkoriban, annak idején még szerette.

Vagy az is lehet, hogy A Szerelme nem engedi?

Vagy nincs szabija? Fr.o-ban az embernek összesen 2-3 nap fizetett szabinap jár évente, vagy még annál is kevesebb. Ja, hogy halálosan büszkék rá, hogy bizony ők harcolták ki maguknak 1936-ban, még a dédi is kivonult, mesélte, és lengette a karjait, hogy sza-bit-a-ka-runk, sza-bit-a-ka-runk, hogy legyen egyáltalán olyan, hogy szabadnap, ne csak vasárnap lehessen szusszani (basszuskulcs, azért az kegyetlen lehetett). Kimentek az utcára tüntetni, és addig tüntettek harcolva, vagy harcolva tüntettek, amíg lett. A világ nekik köszönheti, hogy lett - mesélte a dédi. Ehhez képest az én gyerekeim apja mindig ezzel jön, hogy neki nincs (vagy nincs több) szabinapja.
Ehhez képest azt írja az internet, hogy "La loi fixe le nombre de congés payés à 2,5 jours ouvrables par mois de travail effectif chez le même employeur." Ebből a 2,5-et én is értem, akármilyen hülye is vagyok franciából, meg azt is értem, hogy par mois (= havonta). És matematikából is teljsen hülye vagyok, de ez akárhogy nézem, 30 nap/év. Írja is az internet: Cela correspond à 30 jours... Oké, az lehet a baj, hogy ő lépten-nyomon munkahelyet változtat, ezt is tudom. Mindegy, nincs ezen mit rugózni, egyszerűen kezelhetetlen helyzet. (De én hogy keveredhettem bele ilyen helyzetbe?!?! Tök ciki.)

Más tippem nincs.


(update: nem kérdeztem meg tőle, hogy mi az oka, hgoy nem biztos, hogy tud jönni. Nem szeretek vele beszélgetni, ezért. Meg azért sem, mert ha magától nem érezte úgy, hogy illene rendesen tájékoztatnia, akkor mire fel nyomuljak? Meg azért is, mert magától értetődőnek vessem, hogy mindenért lebasz /lehetne ezt szépen is mondani, pl. leteremt/ , én meg már nem vagyok kíváncsi az ilyenre.)


(upupdate: rákérdeztem, hogy mi az ábra. Elvileg tud jönni.)


(upupupdate: mégsem hétfőn utazik vissza, hanem inkább vasárnap. Nem tudom, nem értem mi ez a sűrű jövök/nem jövök/máskor jövök.)

2020. június 29., hétfő

Pletyka, pletyka hátán...

Most meg kiderült,  hogy a gyerekeim apjának a járatát átrakták szerdára (eredetileg pénteken kellett volna jönnie). Tehát, szerdán a gyerekek már teremjenek Budapesten (most vidéken üdülnek a szüleimnél), igen ám, de én szerdán a magasiskola évzáró bulijába vagyok hivatalos, amit semmi pénzért nem hagynék ki a világon, ráadásul kerti parti lesz.
Pénteken is lelépek, mert feladat van (tudjátok, a vacsora). Apjuk majd látja, hogy itt zajlik az élet, nincs megállás... Ez az ember mennyit csesztetett engem annak idején bezzegországban, egek, szegényt nehezen viselem, amikor feltörnek az emlékek.

Hétfőn már indulnak a gyerekek az első táborba, izgultam, hogy hátha azt a  járatot is átrakták másik időpontra, de szerencsére hétfőn reggel 6-kor már el is repül a csodálatos Párizsba, vissza, az igaz szerelméhez, mert ugye midnannyian tudjuk itt, hogy én csak egy gyengén muzsikáló amőba vagyok* a földgolyóbison. (Nem a játék, hanem az egysejtű.)







*válogatott káromkodások, például faszkalap, féreg, hasonlók


Pletykarovat folyt.köv.



(Ajjaj, most** hívott meg egy vacsorára egy barátjához, aki nem kevesebb, mint festő. Nem szobát. /Most kicsit izgulok, hogy nehogy olyan olvasson, aki dekódolja nemcsak azt, hogy melyik utca hány számban lakom, de azt is, hogy kikről fecsegek. Meryllina, csak csipkelődöm, remélem, tudod :) /.

Voltam már egy kiállításán, állati klassz festményei vannak*, pontosan én is ilyen nagyszabású művész szerettem volna lenni 16 éves koromban, de a szüleim azt mondták, lófisz kisfiam, mi ez merengő allűr? Szépen érettségizz le és szerezz rendes szakmát, aztán irány dolgozni - mondták, és én ma már értem őket, a szüleimet, igazuk volt, de azért akkoriban elég rosszul esett, amikor a kollégájuk szintén festőművész gyerekének több kiállítására elzarándokoltak, és utána áradoztak róla. Neki lehetett, nekem nem /mármint a kolléga gyerekének, aki a mai napig jó barátnőm, mondhatni gyerekkori barátnőm/. Miért? Neki miért lehetett? Mindegy. Elmúlt. A talán volt, talán sosem volt tehetség is mindegy ma már.

Vissza a kályhához: én nem tudom, hogy mi ez. Elmeséli nekem a nőket, akikkel járt, még a szerelmét is megemlíti, és akkor engem visz ilyen vacsikra. Nincs a városban valami jobb vacsorapartner? Mi ez az egész? Én nem tudom. Én nem értem. Én nem tudok ennyire sokrétűen társalogni, én nem vagyok ennyire szimpatikus, hogy engem vigyen. Mi az istenért engem hívott. Vagy a többiek (többi nő a telefonregiszterében) éppen nem értnek rá aznap este, ezért hívott engem? Aha, ez lehet az indok.
Ezen felül még itt lebeg a további probléma: mit vegyek fel, nem tudok beszélni, kövér vagyok. De tudjátok mit? Adom önmagam, elmegyek a kis csúnya ruháimban, amik túl kicsik rám, igyekszem minél kevesebb halálciki fiszfaszságot kiejteni a számon, és majd arra utazom, hogy megússzam aznap este. Apropó, olvastátok Marcello d'Orta Én reméljük megúszom c. könyvét?)




*és legszívsebben vennék is egyet, sőt, mindenkinek vennék

** frissítés: most realizálom, ezt már szombat óta írom, csak nem tudtam befejezni

2020. június 26., péntek

Titokban mégis jó lenne, ha a titkos ember úgy döntene, hogy legyen köztünk valamiféle dolog a mozin, ajándékocskákon, evészeten kívül.

Vajon helyes-e beállni a sorba a 300. helyre? - töprengek magamban.



Mango lassi

Van munka. Nincs kedv. A szokásos forgatókönyv zajlik, beszélnek a kollégáim, nem tudok koncentrálni. Az idő csak megy, csak megy. Gondoltam egyet, jövök, mesélek, írni akkor is tudok, ha beszélnek körülöttem. De dolgozni miért nem tudok úgy? Passz. Rejtély.

Tegnap voltunk a helyi (mikrokerületi) nepáli kis szutykosnál Őzgida barátnőmmel. Felhívott, hogy mizumizu, hogy vagyok és mit csinálok, én pedig éppen unottan gyalogoltam hazafelé, mondta, hogy unatkozzunk együtt. Erre fel én a távolban megláttam ezt a mi kis kedvenc szutykos éttermünket (mert picit koszosnak tűnik, kopottasnak, viszosvászon terítővel, de mi így szeretjük), mondtam, hogy napok óta éhes vagyok, menjünk oda, már piszkosul régen voltunk.
Nagyon szeretjük ezt a nepáli vendéglőt (szinte indiai, nem sok különbség lehet a kettő között, ha jól érzem). Tegnap összesen ketten voltunk az étteremben, vírus előtt általában tömve volt. Én vegetáriánus tikka masalat ettem, amiben sajt volt (remélem, jak, az olyan különös tehén szerintem). A héten az első állati eredetű étel, amit ettem. Most ittam életemben először mango lassit is, meg kell mondanom, elég finom, szinte desszert.

A végén kiültünk a kis térre levegőzni. Tömve volt. A vírusnak nyoma sem látszott.