2021. január 12., kedd

De hiszen én jól vagyok...

 


... annyira jól, hogy innentől fogva életem végéig gyógyszert kell szednem vagy szurit beadnom önnön magamba. A régi gócok eltűntek az agyamból, helyette jöttek újak. Remek hír.


 Megkérdeztem tőle viberen, hogy mizu a foltokkal az agyamban és ha már, hogy javasolja-e az oltást. Az oltást javasolja. Holnap pedig elugrok hozzá, hogy megbeszélje velem, hogy mi a franc történik. 

2021. január 11., hétfő

Legalább van miről írni...

 Balek, balek, balek vagyok!


Nem volt fogalmam, hogy bizonyos munkahelyeken még a szabinapok is kevesebbek, mint egy gyalog munkahelyen, egy gyalog állampolgáré, nemcsak a fizetése. 


Itt 6 (hat) nappal kevesebb jár évente, mint egy átlagos munkahelyen. (Azért erre is rá fogok kérdezni, hogy ezt hogy sikerült...)


Én ezt nem értem. Oké, a fizetés kevés, de hogy még a szabadságnapok is? 


Megjött a szerződésmódosítás (mivel itt úgy mennek a dolgok, mint az ökörhugyozás, megreklamáltam, hogy ne légből kapott évszámokat írjanak bele). Az elsőben nem szerepelt, hogy mennyi szabinap jár, de oké, gondoltam, azt úgyis mindenki tudja. A módosításba beleírták a szabinapokat. Elkerekedett a szemem.


Bocs a picsogásért, de hol picsogjon az ember, ha nem itt?


Ja, és ismét kaptam egy belépőkártyát. Már van egy, de így most kettő van. A titkárnő tőlem kérdezte, hogy miért igényeltem, ha már van. Éééén? Speciel mivel flottul megy a tájékoztatás, én nem is tudom, hogy kinél kell. Ő igényelte az elsőt is. A végén azért rám pirított, hogy "amennyiben", ezt le kell adni. Kell a hóhérnak a belépőkártyájuk, semmire nem használható. Meg különben is, mit vinnék el vele, a lejárt kacsatápot, vagy a megsárgult, 50 éves fiolákat? A kacsatápot nem, mert azt kidobta a kolléga, amikor a többiek nem látták.

2021. január 8., péntek

Öngól

 Kijelenthetem, hogy új munkahelyet kell találnom. Kedd óta rakodómunkás vagyok, hát erre nem számítottam. Nem pontosan ez volt az álláshirdetésben, valamint az állásinterjún sem. 

 Fel kell majd újítani a raktárat (de nem nekem, höhö), ezért kedden kipakoltuk két másik kolléganővel (a cukival és a beszólóssal) és átraktunk minden mozdíthatót az "A" raktárból (eredetileg gépház, üdvözlettel Bukarestből /és bocsánat a bukarestiektől!/), a "B" raktárba, ami eredetileg nem raktárnak lett építve, hanem egy 20 éve ki nem nyitott... nem tudom minek tervezhették, mert még zuhanyzó is van benne, meg ipari fűtéscsövek, meg 20 éves fekete pókhálók. Aztán szerdán és csütörtökön egy nyugdíjba vonuló kedves 72 éves nagy tudásúnak a laboratóriumát kellett kipakolni, aki egészen elképesztő dolgokat őrzött mindenféle rejtett előpadlásokon és lépcsőházakban, elsárgult, megkopott tárgyakat, kidobni nem akarta, sőt, mindenhez gyűjtött még és még tárgyakat, de most, hogy valóban is nyugdíjba vonul, mindezeket az elöregedett tárgyakat nekünk adta. Jó lesz az még, mondták, meg azt is, hogy többszázmillió forint és kellenek ezek az eszközök, hogy beírhassuk a pályázatokba (nem pályázatírók, sarkkörkutatók). 

A legnagyobb pislogást és állkapocs flaszterre hullását az elöregedett nájlonzácskóban az elöregedett kacsatáp okozta. Megismétlem: kacsatáp. Ezt is elhoztuk. El. kellett. hozni. Mint megannyi lejárt szavatosságú mindent. A józan eszem óránként leállt. Sőt, percenkén. Szerencsére egy óvatlan pillanatban az egyik dörzsöltebb kolléga kiaszta a kukába. Mondván nincs se kacsánk, se libánk, se kakasunk, de még papagájunk sincs, meg különben is, minek az nekünk?!?!? Rohasszuk még 10-20-30-50 évig a mi irodáinkban? Nonszensz. 

 Persze nem egyedül pakoltam, hanem mindahányan, a bányászok és az akadémikus professzorok is. Francokat, ez így nem igaz. Négyen szépen, ügyesen ki tudták magukat húzni a pakolásból, nem ettek meszet. Sőt, volt, aki hozta magával a táskáját, aztán három körül mondta, hogy na sziasztok, holnap találkozunk. Mi meg mehettünk vissza a bázisra kipakolni. Apukám, hogy mekkora opás ez a próbaidő, el nem tudom mondani... Nem elég, hogy a karácsonyi időszakban is bent ültem (megtapasztalni, milyen az a földrengés), most meg ez. Hm. Elmondhatom, hogy urva nagy öngólt rúgtam magamnak. A fizetésemet sem kaptam meg, mert elbszták a bankszámlaszámomat, felcseréltek két számot (15-öt írtak 51 helyett, de még a szerződésre is random dátumokat írtak, azt is ki kell cserélniük, és itt iszonyatosan lassan mennek a dolgok, de a fizetési jegyzék megérkezett, ott 20 ezer forinttal kevesebb szerepel, mint aminek szerepelnie kellene... még jó, hogy szarrágó vagyok és nem hánytam el a pénzem, és még jó, hogy tudom, tévedni emberi dolog, akár hármat is tévedhetnek egyszerre).

 Visszakanyarodom a pakoláshoz. A pökhendi hülye (tudjátok) pedig szépen nézte, ahogy nagy dobozokat cipelek, cipelünk, kezébe akartam nyomni egyet, hogy addtovább kerüljön a tilitoli kiskocsira, pláne, hogy elállta az utamat, de szó szerint feltette a kezét, hogy ő biz nem azért van itt. Korrekt. Aztán mondta, hogy legközelebb mondjam én is azt, hogy a Kiss Istvánnak (őmaga) vagyok az asszisztense, és én sem rakodómunkásnak vagyok itt. Kizárt dolog, hogy én ilyet mondjak a valódi főnökömnek, aki ott pakolt velünk, én sem ettem meszet.  

 Nem pontosan erről szólt az állásinterjú. Oké, gondolom csak egyszer kellett megcsinálni ezt a munkát, nem lesz ez mindig így. Azt, hogy mi lesz ténylegesen a munkám, még mindig nem tudni. Óriási. Majd alakul. Meg mindenhova be kell ugranom, ahová mondják. Khm. 

Kacsatáp... hát komolyan kisült az agyam. 


Ha azt hiszitek, én csak utánozni próbálom Andersent, tévedtek. Bárcsak a fentiek kitalációk lennének.

2021. január 5., kedd

a hülyék és az antihülyék

Erre fel a sikoltozva és üvöltve röhögő kolléganő, akiről az előbb azt találtam írni, hogy már egészen normális, mit csinál? Beszól. Beszól, hogy rám vártak, de nem jöttem. De ezt olyan beszólós hangon. Az emberek nem tudnak már normális hangon egymáshoz szólni? Vagy én vagyok túl érzékeny? Vagy lehet, hogy együtt őriztünk libát? Vagy az ánuszából húztak ki? Nesze neked bezz "itt aztán tanult, művelt emberek dolgoznak"! Szép dolog a képzelgés, ábrándozás, de kicsit befürödtem... 

Szóval a sipítozó kolléganő beszólt. Én meg? Nahát, én meg nem tudtam róla, hogy vele lett volna feladatom. 

Hívtak telefonon, de nem vettem fel, és mondták, hogy a főnöknél ülök. Nahát, akkor lehet, hogy még mindig nem tudott tájékoztatni, hogy közös feladatunk lenne? 

A titkárnő kimentett, közölte, hogy szánja és bánja, elfelejtette szólni, hogy esemény van.  

Ellenben behívott társalogni a nagyfőnök, aki nő és szimpatikus. Tetszik, amit mond, és ahogy mondja. 

A hülye (+kieg.)

 Volt egy kolléganőm, ő mondta mindig, "bezz, mindenhol vannak hülyék", és igaza volt.

Van egy kollégám, állati sokat képzel magáról. Persze lehet, hogy sokat is tud. De akkor miért nem foglalkozik valami értelmessel? Nem gondolom, hogy olyan nagyon lenne mire vernie magát. Amennyit láttam belőle, ugyanolyan gyalog ember, mint sokan. 

Volt egyszer egy hapsim, ő mondta mindig, "több szerénységet bezz!", és igaza volt. Akkoriban olykor hajlamos voltam nagynak vélt dolgokat mondani magamról. Mondhatnám úgy is, hogy elszálltam magamtól, de nem volt mire, szóval nem hiszem, hogy magamért lettem volna úgy oda, pláne, hogy ez abszolút nem jellemző rám, még akkor sem, ha valamiben van valamennyicske sikerem. De szerettem repkedve beszélni, lehet, hogy ez csapta ki a biztosítékot nála (nála, aki azért több volt nálam, mármint nagyobb egyetemre járt, ami persze még nem biztos, hogy jelent valamit, de jobb munkahelye is volt, mármint olyan, ahonnan lehetett harácsolni... hát ettől volt ő több? Olyannyira több, hogy a volt felesége /egen, állandóan a nem hozzám illő figurákba botlottam már kétszáz éve is, pfff/, amíg A Vállalat igazgatója volt, összesöpört magának egy ultravillát ultrabudán, de tényleg ultrát, benne volt a hírekben, a ti meg az én pénzemből... de azt állítják, hogy "megállunk a saját lábunkon"... franc tudja, én is szeretnék megállni a sajátomon, de valahogy mégsem üti a markomat irgalmatlan és pofátlan és elképzelhetetlen sok pénz... /a meghalt főnök meg azt mondta, míg élt, hogy bezz, túl anyagias vagy... mondta ezt rám, aki állandóan két forint két fillért keresek, muhahaha... elkanyarodtam, de most vissza). Erre a kollégára is ráférne egy kis önmagába tekintés, egy kis emberi alázat, egy kis eltöprengés a világ menetén, egy kis illemtan. Gondolom, hogy kíváncsiak lennétek egy pár példára, mert ez így csak egy lufi. Ülünk egy szobában négyen, szeretek szellőztetni, hogy ne 8 órán keresztül keringjen hármunk tüdeinek az elhasznált levegője, brrr. Oké, lehet, hogy már kicsit hideg volt, de azért eltűrhető volt a hőmérséklet (vagy lehet, hogy engem csak a bálnazsír fűt?), és szólt, hogy be lehetne-e csukni az ablakot. Be, persze. És becsuktam az ablakot. Nem az volt, hogy ő felállt volna, megkérdezi, közölte volna, hogy ő bizony fázik rövid ujjúban. Nem. Aztán még olyan is volt, hogy mesélte, hogy direkt nem valami nagy tudásút vettek fel, mert a titkárnő sem nagy tudású, és rájöttek, hogy ez ide így pont jó, mert akkor mi olyan munkát tudunk csinálni, amivel őket ... és itt nem fejezte be a mondatot. 

Most meg látom, a konyhában hagyta a kajamaradékát a mosogatóban, itt rohad, itt bűzölög. 

Ennyi? Kérdezhetnétek. Nem, nem, mond ő más bicskanyitogatót is, de mindent nem írhatok le az utókornak, meg nem is akarok én ezen pörögni, tudatosan rázom le magamról a hülyéket. 

Szerencsére a visítva röhögő kolléganők kezdenek szimpatikusok lenni, van, amikor már nem folyamatosan sipítozva, üvöltve röhögnek a semmin, hanem nyugodtan lehet velük két mondatot váltani. 

Nem is gondoltam volna, hogy a régi kollégáimat így visszasírom majd. Azt tudtam, hogy nagyon szeretem őket, de azt nem, hogy ők a szuperek. Mármint, hogy ennyire. Figyelmes, kedves, értelmes, nem beképzelt emberek. De nem is miattuk koccoltam le. Értük maradtam volna az idők végezetéig. Két ember miatt koccoltam. Az egyikük a felmondásom után meghalt. Maradt egy. De azt az egyet nem lehetett volna eltűrni még? Nem nagyon. Aranyos, kedves is tudott lenni, de ha rossz lábbal kelt fel, márpedig minden nap rossz lábbal, akkor állandóan bsztatott mindenkit. Tudtommal egyetlen egy embert nem piszkált. Nem mondom, hogy soha, mert a háta mögött őt is, de őt meg csak azért, mert az apósa nem úgy ugrált már a Nagy Magyar Zrt-nél, ahogy őneki tetszett volna (magyarul nem hajtott már búzakalászt a malmára), ezért szegény menyt (menyet? vagy menyét?) akarta kirúgni bosszúból. Már, ha igaz a pletyka. A pletyka meg 15 évvel ezelőtt volt, talán igaz se volt. Szóval az öreg nagyon szereti vérig szekírozni az alattvalóit, ezt ne feledjem. Hm, de lehet, hogy a többieknek van igazuk, hogy eltűrik. Mert van az a pénz? 

A legokosabb volt kollégám mondta, "hidd el bezz, van az a pénz, mindig mindenre ráhúzható ez az örök érvényű, még ha nem is elfogadható, de hidd el, mindig van olyan eszement körülmény, amikor egyszerűen van az a pénz". És igaza volt. 

"Bölcs-e vagyok?"

2021. január 1., péntek

Majré 2.0

 Most meg a denevéres vírus miatt vagyok magam alatt. Az unokatesóm felesége pozitív lett, jól van, csak a szaglása ment el, egyelőre ennyi, a baj csak az, hogy én találkoztam vele. Igaz, nyolc napja. Most nem tudom, hogy mi a szabály, meddig fertőzhet, kik számítanak konkrét kontaktnak, ha én kontakt lettem, akkor meddig kell itthon dekkolnom (elvileg 10 napot mondtak a találkozástól számítva), meddig kell izgulnom. Mindenesetre már mondták, hogy vegyek orr-sparyt (na de ha holnap veszek, akkor az még kiírtja a koronavírust belőlem? És ha ez tényleg ilyen hatékony, akkor miért nem azzal kezelnek mindenkit, kapásból? Vagy ez csak városi legenda volna? De akkor miért a gyógyszeripari mogul barátnőm mondta ezt? Kinek hihetek?). Az is igaz, hogy a munkahelyen is maszk nélkül vannak az emberek. A közös helyeken maszkban, a szobákban maszk nélkül. Ezt sem értem. Pedig ez aztán már igazán egy tanult munkahely. És mégis. Illetve mégsem. Mégsem hordják. Ott is elkaphatnám a vírust. De én meg most itt ülök a majréban, rémálmaim vannak, igaziak. Pedig eddig olyan könnyű volt azt mondani, hogy mindenki meghal egyszer, van, akit a zebrán ütnek el, van, aki sárga pizsamában öregségben, van, aki nagyon fiatalon, van, aki közepesen, van, aki idősen, van, aki értelmetlenül, van, akinek egyszerűen lejárt az ideje, de én most nagyon félek.

Már egy ideje nem azon pörgök, hogy hát de mennék már nyaralni végre. Én ezt teljesen el tudtam engedni, nem fontos azon görcsölni, hogy mikor jutok el szafarazni Afrikába gurvasok pénzért*, nem is értem azokat, akik még erről beszélnek. Mintha az életet kizárólag azért élnénk, hogy milliós tételű nyaralásokban éljük. Vagy most csak mosakszom, mert tudom, hogy nekem ez úgysem jön össze soha? Passz. Jobban esik arra gondolni, hogy el tudtam engedni a nyaralás témákat. (És akkor ehhez képest most indított a bénőm egy kétmilliómodik fb "jaj a bella Itália" csoportot, és hívott csacsorászni, hogy én is menjek, kommenteljek... és ott van egy csomó-csomó nő, akik fotókat posztolnak és mesélik, hogy jaj, de nagyon akarnak már nyaralni menni Olaszo-ba és mily kegyetlen ez a denevér, hogy így elintézett minket... hát oké, szeretnék én is menni, de azért itthon is jó pogácsát sütni a kisdedekkel, meg ha már unom a sipítozásukat, akkor itthon is jó elvonulni olvasni pár sort a karácsonyra kapott könyvemből... apropó, annyira felnézek az olyan emberekre, akik figyelmesek és tudják, mire van vágyódásom... Mary Poppinstól kaptam egy Háy János könyvet. Egyrészt, honnan tudja, hogy csípem? Honnan tudja, hogy melyik könyve nincs meg? És én miért nem tudok ilyen figyelmes lenni? Miért nem tudom, hogy ő mire vágyik pontosan? Grrr! Bár most eszembe jutott egy jó dolog, csak ez a hülye vírus nem engedi, hogy menjünk... /emlékszem, hogy kinyitottam valahol a zárójelet, meg kellene találnom, hogy már be kellett volna zárni, vagy még maradhat nyitva?/ , szóval, festeni kellene menni Maryvel, mert száz éve vágyódunk rá, itt lenne a pompás alkalom, de vajon vannak még ilyen közösségi festések, vagy azok is átmentek az online térbe?)

Boldog új évet kívánok mindenkinek! . eredetileg csak ennyit akartam írni. Apropó, a blogfaluban ilyenkor szoktak felbukkanni a számadások, milyen volt az óév, és a kívánságok, milyen legyen az úév. En is mindig "szoktam akarni" ilyet írni, de még soha nem sikerült. Most sem fog. Nem tudom rendezni a gondolataimat, hogy mégis mit szeretnék leginkább... ezek szerint nekem most nem is olyan nagyon rossz, ha elvagyok, mint az elhíresült befőtt, még károgni sem károgok (ez a legfőbb törekvésem, hogy ne nyafogjak minden piszlicsáré dolgon), új cipőt (tv, szekrény, bicikli stb.) sem kívánok (mert van, és két szemmel elég egy tévét nézni, egy üleppel elég egy biciklit megülni, és én vallom, hogy tévére nincs szükség, bár a sorozatokat azért nem bánom, a biciklizés meg önmagában óriási öröm, nem kell más, pont), vagy csak igénytelen lennék, hogy nem akarok semmit? Nem, szerintem én most jól vagyok így, ahogy vagyok. Ide még annyit, hogy a legjobban Nesztelencsiga az Univerzumhoz írt kívánságait szeretem január elsején és a kommentelőit, már most elindult a lavina, jelenleg 70-en kívántak, nagyon jó szórakozás.  

Azt kívánom, hogy a 2021 semmiképpen ne akarjon versenyezni a 2020-szal, ami a kellemetlen meglepetéseket illeti! 







*erre tesszék, pont most olvasom nesztelencsigánál a kívánságokat, valaki pont ezt írta, Afrikába akar menni szafarizni.. tőle bocsánatot kérek, nem leszólni akartam, mert persze, én is mennék, csak én most beláttam, hogy vannak irreális vágyódások, amiket el kell engednem... majd megnézem tévében és meghallgatom azokat, akiknek sikerült.

2020. december 30., szerda

Már megint Norvégiában szeretnék élni... vagy egyszerűen csak norvég akarok lenni

 Gyerekek, hát én nem vagyok már mai csibe, hogy éjjel fél háromig nézzem a sorozatot... de az is lehet, hogy már három óra volt, amikor kényszerítettem magam, hogy vonuljak aludni. Pedig folytattam volna szívem szerint. Egyszerűen alig tudtam abbahagyni. Most meg itt ülök a munkahelyen, mint a mosott takony. Ilyenkor egészen kíméletlenül megöregszik az arcom a kevés alvástól, tényleg úgy nézek ki, mint egy grúz öregasszony. Apukám szokta így mondani, amikor rám néz és nem hisz a szemének, hogy mennyire rányomta az arcomra az öregséget az idő vasfoga. Furcsa nekem is, amikor a tükörbe nézek. Én sem hiszek a szememnek, hogy ez én vagyok. 


A sorozatot Milonka írta a blogján (köszi a tippet!), az Új barátot karácsonyra. Arra gondoltam, miközben néztem, hogy vajon mitől lehet ez a Norvégia-őrület mostanában (pár éve)? A turizmusban élő Grizzly barátnőm is odavan az észak-európai városokért, hiába, hogy reszeltek a turizmusnak, még mindig Norvégiáról, Finnországról, Svédországról álmodozik és posztolja állandóan a fotóit, nem tud leszakadni, annyira imádja, és hisz benne, hogy egyszer visszajön a régi világ. (Azért egy év alatt jól elintézett csomó iparágat ez a denevéres víruska... én nem tudom, hogy tud majd visszaállni az eredeti turizmus.) 


Szóval gondolkozom, hogy mikor ugrott be ilyen erősen a világ tudatába Norvégia. Én, hiába, hogy csak 24 órát töltöttem ott és nem is volt különösen csodálatos romantika... hm... de, az volt... (már előre érzitek, hogy most ülök fel a nosztalgiavonatra, mi?), tömény, csöpögős fluoreszkáló rózsaszín csillámporos egyszarvú pónilovas romantika volt a vikinggel. 24 órás romantika. De vajon a magyar fiúk miért nem tudnak ilyet? Oké, oké, tudnak ők is. Csak nem velem. 


Norvégia. Nem baj, hogy csak 24 órás volt a kiruccanás, sőt, jobb is, mert így most erősen vágyódhatok oda, kicsit még kirándulgatnék ott. Például én mindig feszülten várom, hogy írjon Isolde a blogjára valami érdekeset Norvégiáról. Én még azt a hideget sem bánom, ami ott van. Pedig utálok fázni. A dédi mondta mindig, inkább eszem krumplit krumplival, csak ne kelljen fázni. A háborúban állítólag piszkosul hideg volt, elviselhetetlenül hideg. 


Meg ez a lány, hát komolyan, mintha magamat látnám, csetlik-botlik (hát igen, mesélni tudnék... amiket én lerendeztem az életem során az örök szerelmet keresve, egek!), gyönyörű lány (én ugyan ennyire gyönyörű sosem voltam, de azért volt, amikor még én sem 150 éves és 150 kiló voltam), és ez a lány ott szánkózik... én is 30 éves akarok lenni és én is Norvégiában akarok szánkózni!