Kilenccel fizetni háromért*

Tegnap, amikor a mozi végén mindenkitől elbúcsúztam, bedugtam a fülembe a fülest**, zenét hallgattam és a Rádiónál körbe-körbe táncoltam a teret a bicajommal. Nemcsak kerek nullákat, hanem nyolcasokat is. Sokat. Aztán továbbmentem, eltekeretem a játszótérre is, nem akartam hazamenni. Az utolsó szabad estémen jutott eszembe, hogy éjjel bicajozzak. Kár, hogy csak tegnap. Tegnap volt az utolsó nap a vakációból, ma indul a taposómalom, egészen kilenc hónapon át, megállás nélkül. Egyáltalán nem várom. Túl melós. Két gyerek, úgy néz ki, már csak két melóhely, 3-4 különóra, kérdés, hogy bevállaljam-e a fr.intézetet, mert az utóbbi időben az is irtó fárasztó volt, de ha nem járnak, teljesen elfelejtenek majd franciául beszélni, ami nem volna helyes dolog, és akkor még nem mostam, nem főztem, nincs kaja a hűtőben, nem adtam különórát, szalad a lakás, az erő meg csak fogy, csak fogy, és ez megy majd kilenc hónapon keresztül. Egyáltalán nem várom. Én olyan búbánatos vagyok. 

* Péterfy Gergely tollából
** éjjel 11-kor a járdán mentem

Bezzegország - Abszurdisztán 0:1

Úgy nézem, mindig akkor írok, amikor érzelmi turbulenciába kerülök.

Szó szót követett, nyaralásról beszélgettünk a munkahelyen, amikor is a kolléganő Kriszta megkérdezte, hogy de nekem nem rossz, hogy nem voltam nyaralni idén? Nem, mert már megszoktam a minivakációkat. A 3-4 napos nyaralásokat. Nem is tudom, milyen lehet egy hétre, neadjúristan két hétre nyaralni menni. Vagy mint az ausztrálok, hogy öt évente elküldik az embert két hónapos feltöldődésre. Szürreális. Gondolkodtam, hogy voltam-e már egyhetes nyaraláson. Neadjúristen két hetesen. Aztán a kolléganő Kriszta mondta, hogy de hiszen tavaly két hétig voltál bezzegországban (kisbetűvel, meg vagyok sértődve rájuk). Hm, az minden volt, csak nyaralás nem. Utálok prérin "nyaralni", utálok főzni és takarítani nyaralás alatt, főleg utálom, ha nem tudom, hogy a gyerekek apja milyen lesz, esetleg nem hozza vissza őket, utálok félni. Utálom, ha olyan helyen kell vásárolnom, ahol rohadt drága minden az én pénztárcámnak, és bizony a zsebembe kellett nyúlni. 

Aztán meséltem a szárd esküvőről, ahová a gyerekekkel mentem, de a gyerekeim apja már oda sem jött el, holott ki volt fizetve az ő része is. Mert én utoljára ott voltam egy egyhetes nyaraláson egy resortban (ez úgy hangzik, mint egy rezervátum), azóta sem voltam luxusnyaraláson, meséltem a kolléganő Krisztának, és, hogy nem is tudom, milyen lehet esetleg a kéthetes luxus. Eszembe jutott, hogy a fiamnak 40 fokos láza volt (nesze neked szupernyaralás), úgy kellett visszautazni Franciaországba. Apósomhoz. Mert éppen nem volt hol laknunk (a gyerekeim apja nem velünk lakott akkor, és akkor adta kölcsön az egy hónapja legjobb barátjának az összes fizetését, amit soha a büdös életben nem kapott vissza, és hogy, hogy nem, a legjobb barát valahogy már nem volt a legjobb, és még én utaltam neki pénzt, mármint a gyerekeim apjának, aki a mai napig nem fizetett gyerektartást, de tudjátok mit, hülyékkel nem foglalkozom). És Toulousban landoltunk, mert az volt az apósomhoz a legközelebbi reptér. És senki nem tudott kijönni értünk, sem após, sem a csaj, aki vele élt, mást meg nem ismertem. Ezért anyósom nővére kerített nekem egy toulousi barátját, aki elvitt minket apósomhoz. 130 km-re a reptértől. A gyerek csupa láz volt. A barát hozott egy másik barátot is magával, és rá-rágyújtottak egy cigire (igen, az autóban), és egyszer megálltunk, mert szomjasak voltak. Sört ittak. A gyerek meg lázas. Megkértem őket, hogy ne dohányozzanak, elvégtére egy egy éves gyerekről van szó. A másik pedig három éves. Az autó egy szakadék tragacs volt, légkondi nem volt, 40 fok viszont igen, és 40 fokos láza a gyereknek, ezt nem tettem szóvá. Azért kifizettem nekik a fuvart, nem simán, de elfogadták, aztán meg azt mondták anyósom nővérének, hogy lófaszt sem adtam. Azon gondolkozom, miért nem béreltem autót. Biztos drága volt. A taxi pláne. Franc tudja, elég szűk keresztmetszeten kersztül láttam a világot akkoriban.

Ezt a sztorit nem meséltem el a kolléganő Krisztának, mert éreztem, hogy kitörni készül belőlem a bőgés, mint a vukánból a láva, ez meg itt egy munkahely. Nem, nem volt erőm akkoriban, hogy felálljak és elküldjek mindenkit a picsába. Igen, a legjobb dolog, hogy amikor meg lett erőm, hazaköltöztem. Most itt annyira jó. Napok óta csupa jó dolog történik velem. Megállít egy hajléktalan, aki megkér, hogy vegyek neki két sört, pénzt is ad rá, csak hát nem tud begurulni a boltba a kerekesszékével. Aztán meg hajtja magát a lábával, én meg mondom neki, hogy elég komikus, hogy ül a kerekesszékben és pedálozik a lábával (azt nem mondtam, hogy láttam, hogy feláll és odapisál a fal tövébe, mert tényleg láttam, sőt a gyerekek is, akiknek elmondtam, ha nincs hol laknia, akkor nincs hova pisilnie sem). Aztán ő megmutatja, hogy a cipője java üres, felhajlítja. Aputálva mindkettő. Hupsz. Elszégyelltem magam. Végül jól elbeszélgettünk, bemutatkoztunk. 

Egy másik hajléktalan pedig keziccsókolommal köszön és kinyitja nekem a bolt ajtaját. Társalogni kezd. De nem erőszakos, nem tolakodó.

Egy nő előre enged a kasszánál, mert ő szabin van, én meg biztos sietek, de ha nem is sietek, sokkal kevesebb cuccot vásárolok, menjek csak előre, és beszélget velem. Hasonló sztorikból számtalan.

Tegnap Verával voltam a filmfesztiválon, tegnapelőtt az olasz fiú vitt a megnyitóra (úgy szeretném elmesélni, mert annyira vanvalamifurcsaésmegmagyarázhatatlan, de nem lehet, basszus, pedig ilyet még tuti nem hallottatok, de brühühü, francbaaa, nem lehet). 

És így telnek a napjaim napok óta. 

Az igazság

Elmesélek nektek pár sztorit... Öveket becsatolni!

A helyzet az, hogy kétszer is hülye voltam, mert elmentem tök értelmetlen randikra. Olyan randialanyokkal, akikkel nem volt igazi dialógus a tinderen, mert csak beköszöntek, lefutottuk a kötelező köröket, feleség, gyerek, foglalkozás, szóval dög unalom, de a fotóim alapján nagyon akartak találkozni velem, én meg nem, mert nem volt párbeszéd. Hülye voltam. Az egyik annyira nyomult, hogy azonnal randit javasolt, nem kevesebb, mint a tesco (egen, tesco, omfg) parkolójában. Nem nagyon találtuk egymást, holott egyértelműen leírtam neki, hogy melyik plakáttal állok szemben. A hapsi nagy nehezen megtalált, közölte, hogy az a másik plakát sokkal nagyobb, majd azt, hogy akkor ezt engedjük el. Elsőre nem értettem. Megismételte: engedjük el. Erre leesett a tantusz, mégsem akart kávézni. Sarkon fordult köszönés nélkül. Hoppá. Oké, alacsonyabb volt nálam, talán ezért dobbantott, gondoltam én. Igazából pedig tudtam, hogy azért, mert meglátott, és elhányta magát tőlem.
A második sztori ennél súlyosabb. Amikor találkoztunk, a pasas éppen telefonált. Felismertük egymást, integettünk egymásnak. Miután ő nagyon telefonált, elkezdtem tekergetni a telefonomon a híreket, és mire felnéztem, a pasasnak hűlt helye volt. Később kaptam egy üzenetet a telefonomra, megírta, hogy bocs, nem jövök be neki. Hoppá. Itt még azzal sem áltathattam magam, hogy alacsonyabb volt, és ezért lépett le. És a telefonálás is csak áltelefonálás volt. Megtekintett magának, megállapította, hogy nem ilyen lovat akart, aztán lelépett. Az a kegyetlen igazság, hogy szarul nézek ki. Nincs mit szépíteni. Linda barátnőm is megmondta, nem akar hazudni, de egyáltalán nem hasonlítok önmagamra.

Ennek ellenére (mármint, hogy ekkora fos vagyok) találkozgatunk az olasz fiúval, és tisztára meg vagyok zavarodva, mert nem értem, miért akar velem lenni. Annyi sok barátja, barátnője, kedves ismerőse van. Mi érdekeset talál bennem? Miért visz moziba? Miért visz vacsorázni? Miért hoz Olaszországból meglepit? Miért ér rá sétálgatni velem és órákat dumálni? És miért nem merem megbeszélni vele, hogy mégis miért ülünk szorosan a moziban, és miért nincs ennél több? Mert nincs. Értitek, biztos értitek. Ez bizony egy szimpla kávénak néz ki... (A törzsolvasók érteni fogják ;) .)

Meg azt is szeretném elmesélni, hogy a kedvem azért nem rossz ennyi érthetetlen szitu után sem, és főleg a két humánus faszi után. Mindezek nem szegték a jókedvemet (jó, hát persze néha azért beborul felettem az égbolt, de szerencsére nem tartós), mert tegnap annyira jó volt, üvöltve röhögtünk a kollégákkal az ebédnél. Állandó témát adok nekik az ebédeimmel. Én nem normális dolgokat eszem, mint ők, hanem abszurd kajákat. Laci kolléga meglátta, hogy mit eszem, és rá is kérdezett, én meg elénekeltem neki, hogy lassaaaan felszííívódóóó szénhidrááátot, mert rééémesen kövééér vagyoook. Erre elindult a lavina. Mindenki elmesélte úgy egymilliomodszor, hogy mit kell tenni, hogy az ember lesoványodjon. Mintha nem tudnám kívülről a fogyókúra bibliáját. Én nagyon is jól tudom, csak esténként elgurul a türelmem és bezabálok.
Kriszti bedobta, hogy vegyünk futópadot ide a céghez, akkor majd reggel hatra jövünk dolgozni, és mielőtt beindulna az élet, futhatnánk egy kört. Valaki más rögtön előhozakodott a rázógéppel. A rázógép, ami lerázza az emberről az úszógumikat. Tovább fokoztuk a témát, jött az gép, amivel "áramot vezetnek az emberbe" (speedfitness), az áram mozgásra kényszeríti az izmokat, és hopp, le is fogytunk... Aztán megbeszéltük még a kavitációs fogyást, majd az ultrahangos kavitációs változatot, közben néztük videón, hogy csak mozgatni kell egy ultrahangos készüléket az elhízott területen, magyarul megkavitálják, sőt megultrahangkavitálják az embert, aki a szeánsz végén elveszít 2-3 centit önmaga zsírjából, hát ott a bizonyíték, az "ilyen volt, ilyen lett" fotók és a szabómester centije. Végül a videóban mesélték, hogy már a férfiak körében is nagyon népszerű a kavitálás, és itt már nyihogva röhögtünk, 2-3 centivel is kevesebbet mutat a centi (persze már megtanultam itt a blogon, hogy nem illik nevetni a férfiakon, ha kicsi a fallosz, szóval bocsánat az érzékenyebb olvasóktól, már ha még itt vannak egyáltalán). A chilis krémről még nem is ejtettem szót, hát az is kell a fogyáshoz. Bekeni a kényes területeken magát az ember csípős paprikával, körbetekeri folpackkal, minderre kiad 40 ezer forintot, aztán várja a súlycsökkenést. Itt már elszabadult a pokol, vállalhatatlanul nyerítettem a röhögéstől.

Más nincs egyelőre.

Bezzeg a Mary Poppins

Van ez az öt gyerek, akiket én nagyon szeretek. A barátnőm gyerekei. Igazából már hatan vannak, de a legfiatalabbal még csak most találkoztam először.

Az öt gyerekből négynek voltam a bébiszatyra egy ideig. Életem legjobb melója volt. Iszonyat fárasztó volt, de legalább lefogytam, őrült meló négy gyerekre felügyelni. Mit négy? Hat az, mert az enyémek is velünk voltak. A fiam még csak egy éves volt, a lányom sem volt még ovis, és nekünk éppen nem volt hol laknunk, így pont jól jött, hogy a barátnőmnek sem volt au pairje. 

Most akkor jól felsrolom a gyerekeket:

A legnagyobb 14 éves. Lány. Nagyon szép. Éppen kamaszodik, ezért állítólag kicsit megkergült. Ő sajnos most nem tudott eljönni Magyarországra. Állatira hiányzott. Állatira meghatódtam, amikor annak idején lobbizott a szüleinél, hogy én legyek náluk a bébiszatyor for ever, de nem lehettem, mert el kellett jönnöm onnan, meg hát nem akartuk a barátnőmmel, hogy gallyra (helyesbítés: gajra, vagy gajra megy, de semmiképpen a fa ága, ma is tanultam valamit) menjen a barátságunk. 

A következő 12 éves. Fiú. Amikor én vigyáztam rájuk, ő még éjszaka be-bepisilt. Húzhattam át az ágyneműt. Csodálatos, jó fiú volt akkor és most is az. Ő még emlékszik rám. A kisebbek nem annyira. 

Aztán az ikrek, akik most 10 évesek. Lányok. Az egyikük az örök cuki, a másikuk a nehéz eset. Emlékszem, annyira balhés volt a nehéz eset iker, hogy többször is fel kellett hívnom az anyját, hogy a kislány őrjöng. Volt, amikor levetkőzött anyaszült meztelenre, és mint az ördögűzőben a kislány, kivergődte magát az udvarra és ott futott körbe-körbe. Az anyja azt javasolta, kapjam el és próbáljam meg a hideg zuhanyt. Nem volt se merszem, se erőm ilyenhez. Nyár volt, gondoltam majd bejön egyszer (én meg az ablakból figyeltem). Be is jött. Bocsánatot kértem tőle (???), ő is tőlem, átbeszéltük, hogy mit, miért, és szent volt a béke. Ez a kislány most egy áldott jó gyerek, semmi nincs már abból, ami volt. Az örök cuki pedig azóta is örök cuki.

Az ikrek után megszületett az ötödik, akinek én lettem a keresztanyja. Félelmetes volt, amikor közölték velem, hogy bezzeg, most neked a templomban fel kell olvasnod a Bibliából. Aúúúú. Nekem? Felolvasni? Közönség előtt? Franciául? Mondhatni, eléggé be voltam rezelve. Ki volt öltözve mindenki, mint - tudjátok! - Jézus nevenapján A Pista, gyalog mentünk a fancy Versaillesban a templomba, irtó nagy rokonság, emelkedett hangulat, be kellett mutatkozni mindenkinek, és én ott úgy szorongtam, mint a féreg, ami beszorult a fába. Aztán azt hittem, csodálatos az aranykarperec, amit vinnem kellett (megmondták, ez a minimum, a keresztszülőknek ilyet kell ajándékozniuk), de kiderült, hogy ezek a franciák nem szarral gurigáznak, a keresztapa (mert nyilván nem a gyerekeim apját kérték fel keresztapának, érthető okokból kifolyólag), akit akkor, ott mutattak be nekem sokkal elegánsabb csomagolásba vitte a márnemtommit', biztos szűzmáriás aranymedál volt. Aztán feszenghettem tovább a nemesek közt. Rémes volt. 

Másik sztori: emlékszem, a vidéki birtokon kellett rájuk vigyázni, akkor már öt gyerekre. A keresztfiam elég kicsi volt, pelusos, nem akartam én, hogy otthagyják, de a szülők szívbaj nélkül megtették, ők mentek vissza dolgozni Párizsba, mi meg a világ végén: öt gyerek, két 90+ nagyi, egy 90+ nagynéni és én. Eléggé berezeltem, hát hiszen még csecsemő volt a legkisebb. 

Én tanítottam meg őt mászni, mert ez valahogy az én agyamban egy frusztráció volt, hogy nem mászott még, de persze érthető, itthon az ember defektes, ha nem volt négykézlábazás. Gondoltam, megtanítom neki. Sikerült is. Küldtük a videót a szülőknek, hogy tádáááám, máááászik. 

Hú, azért a vidéki birtok sem volt piskóta... Nem is értem, hogy bírtam fizikailag... Reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora, öt gyerekre és a három idős emberre, időben eltolva, mert egy rendese francia felnőtt nem étkezik egyszerre a gyerekekkel, aztán a ping-pongozás, peluscsere, bevásárlás, fürdetés, kertben tálalás, esti társalgás az idősekkel egy aperoval a kezünkben (nem aperol), hol a cipőd? Moss kezet! Vedd fel a pizsamád! Ne menj ki! Gyere be! Egek, nem tudom, hogy bírtam. Ráadásul a tetveket sem kaptam el. Holott minden gyerek szeretett az ágyamban kempingezni. 

Végül a hatodik gyerek, aki fiú, és lassan három éves. Egyelőre piszok nehéz vele. 

Csodálatos időket éltem át ezzel a családdal, nagyon szeretem őket és nagyon hiányoznak. 

A barátnőm még egy videót is mutatott a minap, amit én vettem fel a vidéki birtokon, és mint egy képeslapot, küldtem el neki, amikor ő a férjével rámhagyták az akkor még csak öt gyereket. A gyerekek álltak sorban és együtt kántálták üvöltve, hogy bagoly mondja bögölynek, hogy hülye bögöly dögölj meg, igen, ilyen szép dolgokra tanítottam meg őket. Apropó, még szülinapot is kellett rendeznem a nagyfiúnak. Meg a térde is kibicsaklott, mentőt kellett hívnom. Bár elmondták, hogy hogy rántsam vissza a helyére, de... na neeeee! Hogy én kattintsak vissza egy kificamodott térdet? Szó sem lehet róla. Ott voltunk a folyóparton, a mentő nagy nehezen megtalált, addig nem engedtem, hogy megmoccanjon a fiú, a többiek is rendesen viselkedtek, amikor meg a mentősök megjöttek a csodálatos mentőautóval, és kiszálltak a mentős uniformisban a csodálatos férfiak, a gyerekek elkábulva bámulták, ahogy elkábítják a térdficamost. Mert másképp nem lehetett, marhára fájt neki. 

Rengeteg kalandunk volt, ha tehetném, örök életemben bébiszatyor lennék, de nem tehetem, mert én nem vagyok igazi Mary Poppins, vagy Mária a Muzsika hangjából*. Sajnos egy idő után kitépem a hajam a gyerekektől.






* nem. Mária nem lehetek. Jó, értem én, hogy apu özvegy és szabad a pálya. A barátnőm férje nem özvegy, meg hát én a barátnőim férjeire soha nem pillantanék "úgy", bár az is igaz, hogy a Muzsikahangjamária nem ismerte az apa elhunyt feleségét, pláne nem voltak barinők.

Nosztalgiavonat

Egyszer csak, azt hiszem két hete, egy pénteki napon írt Pilli barátnőm, hogy mizu, mizu, amire én úgy elszégyelltem magam, hogy mondtam, azonnal tűzzünk ki egy időpontot, amikor meglátogathatnám őket. A helyzet az, hogy három éves a kisfia, és én még soha nem látogattam meg az újszülött csecsemőt, aki máris beszél, szobatiszta és böcsibe jár, és ez rémesen ciki dolog. Az a ciki, hogy nem voltam náluk több, mint három éve, holott nagy barátok vagyunk Pillivel. A péntek utáni hétfőn már mentem is hozzájuk. Szerintem azért nem jár senki oda közülünk, mert rettenetesen messze laknak. Ugyan még Budapesten, de mindenkit kiver a víz a távolságtól. Engem is. Mindenesetre nagyon jót dumáltunk, mindenkit jól kitárgyaltunk. Moncsi barátnőnket is, akiről kiderült, hogy Svájcban él a férjével és a kislányával. Mifene?!?! Svájc??? Erre én még aznap írtam neki, hogy helló Moncsi, képzeld, beszélgettünk rólad. Moncsi meg közölte, hogy marha jó, mert pont itthon vannak, találkozzunk. Én meg csináltam gyorsan egy csoportot a messengeren, és bedobtam a csalit, hogy helló mindenki, képzeljétek, Moncsi itthon van, szerdán találkozunk, aki tud, jöjjön. Így történt meg, hogy MINDENKI ráért szerdán este. Őrület. Évek óta nem találkoztunk, de pont akkor szerdán mind a hatan össze tudtunk futni, és olyan volt, mint régen. A gyerekek születése előtt három éven át szinte minden pénteken összeültünk társasozni Pillinél vagy nálam (egek, mi mennyit társasoztunk...), aztán éjfélkor elindultunk táncolni valami dizsibe. Volt olyan, amikor Novák valahogy lemaradt a buszról, és bár már volt mobiltelefon a világon, de teljesen elveszítettük őt, aztán hogy, hogy nem, de ott termett a discóban, csak azóta sem tudjuk, hogy honnan tudta, hogy pont ott leszünk. Ez örök rejtély marad, ma is csak pislogunk, hogy kissé becsicsenve honnan sejtette, hogy pont ott, és annyi ember közt hogy talált ránk. Érthetetlen. Mennyi, de mennyi közös kaland...

Senki nem változott (kivétel hárman, akiknek gyerekeink születtek... elasszonyosodtunk, brrr!), ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Annyira jó volt újra együtt lenni, hogy Moncsi meghívott Svájcba, én meg ma megvettem a repjegyeket. Hárman megyünk a gyerekeimmel. Már várom. Igaz, csak három nap (nettó kettő), de így is szuper lesz.