Bezzeg a Mary Poppins

Van ez az öt gyerek, akiket én nagyon szeretek. A barátnőm gyerekei. Igazából már hatan vannak, de a legfiatalabbal még csak most találkoztam először.

Az öt gyerekből négynek voltam a bébiszatyra egy ideig. Életem legjobb melója volt. Iszonyat fárasztó volt, de legalább lefogytam, őrült meló négy gyerekre felügyelni. Mit négy? Hat az, mert az enyémek is velünk voltak. A fiam még csak egy éves volt, a lányom sem volt még ovis, és nekünk éppen nem volt hol laknunk, így pont jól jött, hogy a barátnőmnek sem volt au pairje. 

Most akkor jól felsrolom a gyerekeket:

A legnagyobb 14 éves. Lány. Nagyon szép. Éppen kamaszodik, ezért állítólag kicsit megkergült. Ő sajnos most nem tudott eljönni Magyarországra. Állatira hiányzott. Állatira meghatódtam, amikor annak idején lobbizott a szüleinél, hogy én legyek náluk a bébiszatyor for ever, de nem lehettem, mert el kellett jönnöm onnan, meg hát nem akartuk a barátnőmmel, hogy gallyra (helyesbítés: gajra, vagy gajra megy, de semmiképpen a fa ága, ma is tanultam valamit) menjen a barátságunk. 

A következő 12 éves. Fiú. Amikor én vigyáztam rájuk, ő még éjszaka be-bepisilt. Húzhattam át az ágyneműt. Csodálatos, jó fiú volt akkor és most is az. Ő még emlékszik rám. A kisebbek nem annyira. 

Aztán az ikrek, akik most 10 évesek. Lányok. Az egyikük az örök cuki, a másikuk a nehéz eset. Emlékszem, annyira balhés volt a nehéz eset iker, hogy többször is fel kellett hívnom az anyját, hogy a kislány őrjöng. Volt, amikor levetkőzött anyaszült meztelenre, és mint az ördögűzőben a kislány, kivergődte magát az udvarra és ott futott körbe-körbe. Az anyja azt javasolta, kapjam el és próbáljam meg a hideg zuhanyt. Nem volt se merszem, se erőm ilyenhez. Nyár volt, gondoltam majd bejön egyszer (én meg az ablakból figyeltem). Be is jött. Bocsánatot kértem tőle (???), ő is tőlem, átbeszéltük, hogy mit, miért, és szent volt a béke. Ez a kislány most egy áldott jó gyerek, semmi nincs már abból, ami volt. Az örök cuki pedig azóta is örök cuki.

Az ikrek után megszületett az ötödik, akinek én lettem a keresztanyja. Félelmetes volt, amikor közölték velem, hogy bezzeg, most neked a templomban fel kell olvasnod a Bibliából. Aúúúú. Nekem? Felolvasni? Közönség előtt? Franciául? Mondhatni, eléggé be voltam rezelve. Ki volt öltözve mindenki, mint - tudjátok! - Jézus nevenapján A Pista, gyalog mentünk a fancy Versaillesban a templomba, irtó nagy rokonság, emelkedett hangulat, be kellett mutatkozni mindenkinek, és én ott úgy szorongtam, mint a féreg, ami beszorult a fába. Aztán azt hittem, csodálatos az aranykarperec, amit vinnem kellett (megmondták, ez a minimum, a keresztszülőknek ilyet kell ajándékozniuk), de kiderült, hogy ezek a franciák nem szarral gurigáznak, a keresztapa (mert nyilván nem a gyerekeim apját kérték fel keresztapának, érthető okokból kifolyólag), akit akkor, ott mutattak be nekem sokkal elegánsabb csomagolásba vitte a márnemtommit', biztos szűzmáriás aranymedál volt. Aztán feszenghettem tovább a nemesek közt. Rémes volt. 

Másik sztori: emlékszem, a vidéki birtokon kellett rájuk vigyázni, akkor már öt gyerekre. A keresztfiam elég kicsi volt, pelusos, nem akartam én, hogy otthagyják, de a szülők szívbaj nélkül megtették, ők mentek vissza dolgozni Párizsba, mi meg a világ végén: öt gyerek, két 90+ nagyi, egy 90+ nagynéni és én. Eléggé berezeltem, hát hiszen még csecsemő volt a legkisebb. 

Én tanítottam meg őt mászni, mert ez valahogy az én agyamban egy frusztráció volt, hogy nem mászott még, de persze érthető, itthon az ember defektes, ha nem volt négykézlábazás. Gondoltam, megtanítom neki. Sikerült is. Küldtük a videót a szülőknek, hogy tádáááám, máááászik. 

Hú, azért a vidéki birtok sem volt piskóta... Nem is értem, hogy bírtam fizikailag... Reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora, öt gyerekre és a három idős emberre, időben eltolva, mert egy rendese francia felnőtt nem étkezik egyszerre a gyerekekkel, aztán a ping-pongozás, peluscsere, bevásárlás, fürdetés, kertben tálalás, esti társalgás az idősekkel egy aperoval a kezünkben (nem aperol), hol a cipőd? Moss kezet! Vedd fel a pizsamád! Ne menj ki! Gyere be! Egek, nem tudom, hogy bírtam. Ráadásul a tetveket sem kaptam el. Holott minden gyerek szeretett az ágyamban kempingezni. 

Végül a hatodik gyerek, aki fiú, és lassan három éves. Egyelőre piszok nehéz vele. 

Csodálatos időket éltem át ezzel a családdal, nagyon szeretem őket és nagyon hiányoznak. 

A barátnőm még egy videót is mutatott a minap, amit én vettem fel a vidéki birtokon, és mint egy képeslapot, küldtem el neki, amikor ő a férjével rámhagyták az akkor még csak öt gyereket. A gyerekek álltak sorban és együtt kántálták üvöltve, hogy bagoly mondja bögölynek, hogy hülye bögöly dögölj meg, igen, ilyen szép dolgokra tanítottam meg őket. Apropó, még szülinapot is kellett rendeznem a nagyfiúnak. Meg a térde is kibicsaklott, mentőt kellett hívnom. Bár elmondták, hogy hogy rántsam vissza a helyére, de... na neeeee! Hogy én kattintsak vissza egy kificamodott térdet? Szó sem lehet róla. Ott voltunk a folyóparton, a mentő nagy nehezen megtalált, addig nem engedtem, hogy megmoccanjon a fiú, a többiek is rendesen viselkedtek, amikor meg a mentősök megjöttek a csodálatos mentőautóval, és kiszálltak a mentős uniformisban a csodálatos férfiak, a gyerekek elkábulva bámulták, ahogy elkábítják a térdficamost. Mert másképp nem lehetett, marhára fájt neki. 

Rengeteg kalandunk volt, ha tehetném, örök életemben bébiszatyor lennék, de nem tehetem, mert én nem vagyok igazi Mary Poppins, vagy Mária a Muzsika hangjából*. Sajnos egy idő után kitépem a hajam a gyerekektől.






* nem. Mária nem lehetek. Jó, értem én, hogy apu özvegy és szabad a pálya. A barátnőm férje nem özvegy, meg hát én a barátnőim férjeire soha nem pillantanék "úgy", bár az is igaz, hogy a Muzsikahangjamária nem ismerte az apa elhunyt feleségét, pláne nem voltak barinők.