2020. február 28., péntek

Rántott agyvelő

Kinyitom a kommentfiókot. Én sem szeretem, ha korlátoznak, így milyen alapom és milyen logika mentén zárok be? Végre van, aki ír, erre fel én bezárom a kaput? Ábszurd.

Szóval a nyitva tábla kitéve. A trollokat is vállalom. És a saját hülyeségemet is. Az összeset.



Ma három órát tanítottam, + 1 magánórát, este hat óra, kimerültem. És én akarok gimnáziumban is tanítani? Jó, de a helyváltoztatások is kimerítettek, reggel 9 óta úton vagyok.


Apjuk még normális. Ja, tessék. Most normlis, erre egy másik nővel fut. Pfff. Szabályszerű.


Ja, és szeretném kihangsúlyozni, hogy végül megbeszéltük a barátnőmmel a dolgokat. Valószínűleg nem jutottunk a téma végére, de mindketten jószándékkal álltunk egymáshoz.


Most egyedül vagyok itthon, az apjuk vitte a gyerekeket a tornára, szeretnék írni, de végem van, elfogyott az erőm, az agyamnak kampec.





Tudom, hogy kommentár a hivatalos, szabályos.

2020. február 27., csütörtök

Helyzetjelentés

Apjuk megérkezett.

Köszönt.

Normális.

Egészen otthon érzi magát. (Belenéz a hűtőbe, például.)

De legalább levette a cipőjét, amikor bejött. (Normális esetben nem veszi le, szívbaj nélkül betrappol és még a fehér szőnyegre is rátrappol.  Oké, tudom, Fr.o-ban ciki levenni a cipőt. Olyan béna zokniban lenni szerintük.)

Megkérdezte, hgoy van-e kávé.

Most kiment enni venni, mert éhes. Ugyan mondtam neki, hogy egyen valamit (ülj le bezzeg, egyes), de inkább meleg kajára vágyik (az is van, de ő inkább kiment. Oké, engem aztán nem zavar már). A gyerekektől megkérdezte, hogy hozzon-e valamit. Kapaszkodjatok meg, tőlem is megkérdezte. Ahhoz képest, hogy két évvel ezelőtt nem köszönt és nem szólt hozzám, egészen kikupálódott.

És most először (!!!) hozott valami csekélységet a gyerekeknek. Eleddig mindig teljesen üres kézzel jött. Komolyan. Oké, itt vett neki ajándékot, de a gyerekek általában szeretik, ha a régen látott, messziről jött ember (asztmondamitakar) hoz valami csekélységet, valami szuvenírt, valami akármit.

A fiam furulyázott neki. Egészen jól furulyázik szerintem. Jó, én minden zeneszerszámhoz hülye vagyok, így aztán számomra, aki felismerhető dalt zenél, az már zseni.
Apujuk megdicsérte.




Más. Most beszéltem potom 44 percet a legnagyobb jóbarátommal, aki szombaton jött haza Szicíliából, és hopp, máris karanténban van (de csak házi), mert a cége rögtön hétfőn írt egy világköremailt, hogy aki netelántán Olaszországban járt, húzzon haza, de urvagyorsan és izibe'. Odáig jutottunk a beszélgetésben, hogy ha én most lennék egyetemista, gyötrődés nélkül tudnám, hogy miről szeretnék szakdolgozatot értekezni. Francba, hogy elsuhant feletteem az idő, a kutya mindenit.

Momentán

Azt melyik blogger szokta mondani, hogy "nem az van, hogy nincsen semmi"?

Mert vanni van. Pletykák (krízis van, írjak, vagy ne írjak blogot, nehezen emészthető kritikát kaptam önnön saját barátnőmtől /24 éve barátnő/), aggodalmak (ma jön a gyerekek apja, és máris kicsapta a biztosítékot... írta a whatsappappon, hogy esetleg nem lehetne haszált biciklit venni a kislányunknak? merhogy' az 52 ezer forintos Csepelnél biztos van olcsóbb... októberben volt itt utoljára, karácsonykor nem volt lehetősége jönni /de az új családjával lekirándulni Délre volt lehetősége... hm./, engem fáraszt ez a faszi, szó szerint lezsibbaszt a hülyeségeivel***), fáradtság (a cimbalom után rohanás a tornára, a tornán a fiúk összekaptak, nekem elgurult a türelmem, Vera kibékítette a fiúkat, a fiam végül összekapta magát, és segített főzni, közben konstas bűntudat, hogy szaranya* vagyok), kedden befejezedőtt az olajcsere, így most tök jól vagyok, tudok írni, tudok járni, az oldalamban nem érzem a furcsa érzést, a szemem viszont furcsa, ott a folt, meg persze esténként kipusztulok, de ezek mind semmisségek, összességében jól vagyok.


Tudjátok mit? Elmesélek egy szuper dolgot nektek. Megen' voltam a Momentán társulatot megnézni, most a Dzsinnt. Álllllllllatiiiiiiiiiiiii! Én annyit röhögtem, de annyit. És töprengtem is. Mert rengeteget viccelnek, aztán meg hopp, jön egy földbe döngölős mélygondolat (he?), jó kis hullámvasút, én imádom, és már meg is van a következő jegyünk. Én nem mondom, hogy menjetek ti is, mert akkor nekem kevesebb jegy jut. Hihi. Deeee, menjetek ti is, marha jó!!! Meglátjátok! (Már aki még nem volt ilyenen.)






















* ezt most olvassátok úgy, hogy kiabálok. NEM VALAMI JÓ, HOGY CENZÚRÁZNI KELL ÖNMAGAMAT, MERT JUJ, OLVAS AZ ANYUKÁM, AKI NEM SZERETI, HA NYAFOGOK ÉS NYÍGOK ÉS KAPJAM MÁR ÖSSZE MAGAM, ÉS JUJ, A BARÁTNŐM KÖZÖLTE VELEM, HOGY NEM ÉRT ENGEM, MI SZÜKSÉGEM VAN NYÍGNI A BLOGON? CSAK AZÉRT CSINÁLOM, HOGY BEGYŰJTSEM A BÓKOKAT AZ OLVASÓKTÓL? ÉS KÜLÖNBEN IS, NEKI MEG NYÍGOK, HOGY JAJ, BE SZAR AZ ÉLET, KÖZBEN MEG A BLOGON MEGY A MÓKAKACAGÁS? - ÍRTA. MARADJUNK ANNYIBAN, HOGY ROSSZ A SZÖVEGÉRTÉSI KÉPESSÉGEM. MERT ÉN NEM ÉRTEM, MIT TETTEM ROSSZUL, NEM ÉRTEM, MIT ÍR, NEM ÉRTEM, MIT NEM ÉRT. HAZUG VAGYOK ÉS HAMIS, EZEK SZERINT. ÉS MI ÉRTELME ÖNOSTOROZNI MAGAM. ÉS ETIKÁTLAN VAGYOK, EZEK SZERINT. SZÓVAL ÚGY A POFÁMBA TOLTA, HOGY SZAREMBER VAGYOK, HOGY A FAL ADTA A MÁSIKAT ÉS SZEM NEM MARAD SZÁRAZON. HÁT BAZZ, NE OSTOROZZAM MAGAM, MER' ÉRTÉKES VAGYOK ÉS NINCS SZÜKSÉGEM EGYÉB /BLOGÁLTALI/ MEGERŐSÍTÉSRE - MONDTA - MIKÖZBEN ÚGY KIOSZTOTT, HOGY KOMOLYAN ELGONDOLKODTAM, NEMCSAK AZ INSTÁT HAGYOM ABBA (mer' a kolléganő azt mondta, dedós, amit csinálok, hát jó, akkor befejezem, meg untam 3-4 kukkoló embert /a gyerekek apjának rokonai és haverjai, meg egy régi pasasom/), DE A BLOGOT IS. De aztán azt mondtam magamnak: ne, bezzeg, ne! Te szereted a blogodat. Szereted ezt az egészet. Egyet már abbahagytál, mert érezted, cenzúrázni kell önmagad és az úgy már túl mesterkélt volt, nem írhattál csak tinglitangli témákat /ragyogóan süt a nap, csodálatos szivárvány, csipicsöpög az eső/, aztán a végén már te magad is untad. Nem hagyom abba ezt a blogot. Énekelni nem tudok, főzni nem tudok, táncolni nem tudok, festeni sem, rajzolni sem, verset sem tudok írni, akkor mégis miben éljem ki magam, mi lehetne a hobbim? Hogy járjak el futni a szigetre, mikor örülök, hogy járni tudok (és tessék, most máris úgy érzem, hogy úgy érzi, sajnáltatom magam, hogy írjatok bátorító kommentet, hát ne mááár)? Hogy járjak el úszni (egyáltalán nem biztos, hogy még tudok)? Hogy? A blog itt van kéznél, nem kell elmenni érte két kerülettel arrébb. Szeretek írkálni. De persze most nem esik annyira jól, mert hátha megint rám szólnak, hogy bezzeg, ne pletykálj és ne hazudozz. Megrendült bennem valami. Én azt hittem, őszinte ember vagyok, erre kiderül, hogy lófisz vagyok. És akkor most lebasznak, hogy nyígok. Akkor maradjon a juj, ragyog a nap? Meg a szivárvány van az égen? Meg a csipicsöpög az eső? Végülis érthető valahol, számos embernek vagyok a boxzsákja, nincs mit csodálkoznom.
Indulattal írtam, valószínűleg pontatlanul, biztos kihagytam részeket, emiatt bocsánat.


Akkor ez a poszt is maradjon piszkozatban?


Ide ne kommenteljetek, ha akartatok volna. Le is zárom, ha megtalálom, hogy hol kell. Mondjuk ez meg nagyképűség, lehet, hogy nem is akar senki. Bármit cselekednék, az nem jó, vagy így, vagy úgy, de kicsorbul valahol.





*** hála az ég, késik a gépe, nyertem 3 óra minuszt. Ne, ne is kérdezzétek, miért engedem átlépni a küszöbömet és nálunk aludni. Fogadjátok el ti is, hogy mindenki másképp hülye. Én így. Igen, tudom, a hülyeségnek is van egy határa, és én már átléptem. Tudom. De van ennek az egésznek egy komplikált pszichológiája. Tudjátok. Apropó! Aki olvasta Orvos-Tóth Noémi bestsellerét, az tudja, hogy jó messzire el lehet jutni, mire az ok-okozatot felfejti az ember a saját pulcsiján.


2020. február 21., péntek

Bridget Jones mesterkurzus

Most azt képzeljétek el, hogy a kis félős bezzegnek már nem volt pofája kibúvót keresni, és elment a tárlatmegnyitóra.

Ugyan hívták, de a kis félénk bezzeg nem ment el az Urániába megtekinteni a Rocco és fívérei c. örökérvényűt Alain Delonnal és Annie Girardot-val (mármint nem Delon és Girardot hívta bezzeget, hanem az olasz fickó), mert fáradt volt, mint a kutya. Aztán hiába hívta a kis elesett bezzeget, nem ment el kedden sem az olasz kultintézetbe megtekinteni a Tedd a nagyit a fagyasztóba c. filmet, mert annyi ereje sem maradt estére az olajcsere után (vagy maga az élet utan?, mittomén), mint egy lepkeszárnynak. Ezt mindenesetre megbánta, mert állítólag vicces film. Oké, de hívta őt az olasz fickó a tárlat megnyitójára szerdára, ami abszurd és abszolút nem ideális időpont, hát hiszen aznap futunk a zeneiskolába, onnan pedig az akrobatikára, hát bírja a törött lábú gólya ezt az állandó rohanást? Nem. Igen ám, de a tárlat és a tornaterem közt kereken három perc gyalogút van, sűrűn járunk arra, tudom. Nem volt pofám erre is nemet mondani. Még a végén még úgy járnék, hogy kész, nem hív majd soha többé sehova. És akkor meg jönne a klasszikus pislogás, hogy nahát, hát miért nem hív? És jönnének a farkaskutyák is (Bridget Jones, ne mondjátok, hogy nem tudjátok).

Maradtunk húsz percet, aztán lekoccoltunk. Mert nem egyedül mentem ám. Ilyen bátor vagyok, látjátok? Hív a menő olasz pasas? Hát bizzztos, hogy nem megyek egyedül esetlenkedni. Meg különben is, Vera barátnőm gyereke is jár akrobatikázni, és ha már, akkor eljött ő is, pláne, hogy ő is művésznő, csak még nem bontotta ki a szárnyait. (egyébként most feszültséget oldok az írással, dolgoznom kellene, ehelyett itt verem a klaviatúrát.) Verával meg jött az ő barátnője, mert a fia is a fiainkkal jár akrobatikázni. Így aztán már olybá tűnhetett, hogy micsoda társasági ember vagyok. Amúgy az vagyok. Már aki szimpatikus nekem, mert a gyalog rongyrázást nem tűröm. Mindjárt írok erről is.
A tárlat már bőven folyt, meg a pezsgő is, mert hát egy ilyen trendi galériában mi más folyhatott volna?

Ti ismeritek az Ari Kupsus galériát? Szinte nap, mint nap ott gyalogolok el előtte, és mindig bepillantok a vitrinen, mert húzza a szemem, nem bírom ki, hogy ne kíváncsiskodjak. Különleges hely. De nem voltam még bent, mert mi keresnivalóm volna nekem egy elegáns, értelmes, kortárs galériában? Semmi. Most viszont nem volt visszaút, be kellett menni. Uhh, gyerekek, állati. Micsoda galéria!!! Micsoda élettörténet!!!
(Oké, attól én még nem vágom hanyatt magam az ilyen úri muriktól... ott áll az a sok proccparadé ember, kezükben a pezsgő (vagy bármi, nem tudhatom, én nem ittam), társalognak, nézik a fesssményeket... mostanában az ilyen életszituk marha távol állnak tőlem.)

Aztán ráleltem az olasz haveromra, odamentem hozzá, köszöntem szépen. Puszi, puszi. Verát is ismeri, még dolgoznak is együtt néha, vele kezet rázott. Értitek ti ezt? Én sem.
Dumáltunk, dumáltunk, egyszer csak hopp, bemutatta a művészt. Aki naná, hogy jó barátja. Beszélgetni kellett vele is, például azt, hogy úgy egyébként én mivel foglalkozom? Ettől mindig megzavarodom, mert annyi felé szakadok, hogy már én magam is unom. Kissé esetlenül mondtam, hogy oké, akkor felsorolom a listát (milyen könnyű volna ilyenkor azt mondani, hogy van egy ultra menő olasz csempeboltom, és ehhez még urva menő ruhákban feszítenék, mindig frissen berakott platinaszőke hajjal... van egy ilyen exoszt.társam, nem kifejezetten okos, ellenben állati szép és nagyon is tudja használni ezt a tehetségét. Nagyon sajnos: én nem ilyen vagyok.). Elkezdtem volna a felsorolást, de az olasz haver kimentett, mint mindig. Egyszerűen kiragadta a leghangzatosabb munkámat és ezzel elintézve az esetlenségem: Bezzeg a  magasiskolában tanít. Én meg hozzátettem a másik két cégemet is, meg a kicsiket is. Erre a művész rám bökött az ujjával, hogy akkor te tudsz venni fesssményt, ha ennyi helyen dolgozol. És akkor én ott instant lefagytam. Ha önmagamat adhattam volna, kimondtam volna: azért dolgozom ennyi helyen, mert bazz ennyire csóró vagyok, nem azért, mert urvára szeretem a pénzt. Ehelyett csak elkerekedett a szemem, mint egy rendes japán rajzfilmfigurának, belém rekedt a szufla, és nem bírtam megszólalni. Szép bemutatkozás, igazán.
Aztán gyorsan a lányokra böktem, hogy ők, ők akarnak venni, már le is osztották a képeket egymás közt. És akkor a művész és a lányok beszélgetésbe elegyedtek, huhh. Én akkor már tiszta zizi voltam, rettenetesen melegem volt és tömegiszonyom is, zavarban voltam (46 évesen mi a francért vagyok még mindig 15 éves nyikhaj???), a maláriám is jelzett, hogy el onnan (gólyalábazni kellett). Szerencsére Vera vette a lapot, és szépen elkezdett elköszönni, nem húzta az időt. A menő olasszal puszi-puszi, a festőművésszel puszi-puszi. Megáll az eszem. Hova keverdtél te kis szürke bezzeg...

Itt a vége a sztorinak.*

Azért ti, ha tetszik nektek egy olyan szicíliai festő munkássága, aki Budapesten él és a pesti gangos házakat festi meg egészen különleges kevert technikával (mondta, de nem hallottam, a fülem is kripli) vegyetek tőle festményt. Nem drága (oké, mihez képest. Pl. nekem, aki bünti hátán büntit fizet /2019-es autópálya, internet stb./, nekem drága, de Náray Tamás festményeihez mérten már nem).
Én, ha lenne szabad 300-400 ezer forintom, simán vennék, mert annyira tetszenek, és van is egy üres falam a lakásban. Persze kell hozzá a festő története is, meg kell hozzá, hogy én is gangos házban lakom, kell az egésznek a hangulata, meg kell az is, hogy eredetileg én pont ilyen festőművész szerettem volna lenni gyerekkoromban.


Nicolò Bottalla




* Nincs vége. Nagy a baj. Ma felhívott Ildi barátnőm, hogy hétfőn elmennék-e tolmácsolni az RTL klubtelevízióba? És bezzeg mit mondott? NEM. Mert egy bofosi alak. Ugyan kurva jól beszél olaszul, csak éppen maláriás, és az agya nem kicsit van rottyon, és önbizalma sem volt soha, és hiába győzködött Ildi, hogy mekkora egy segg vagy bezzeg, hát hiszen nincs nálad jobb, vállald el, de bezzeg sajnos annyira seggnek érzi magát, hogy nem, nem, nem és nemet mondott. Holnap megy a pszichez, gondolom ő is le fogja bszni. De hiányzik nekem egy RTL-es reggeli nyávogó műsor? Vagy ez simán műsznobizmus részemről? Most végre csinálhattam volna pénzt? De én tényleg végtelenül timida (félénk) vagyok, nekem ez nem megy. Ja, hogy 24 éve tolmácsolok, és igazán irracionális, hogy nemet mondtam? Nem tudom, egyszerűen nem megy. Vagy ment volna? Basszus, de Ildi meg könyveket fordít (persze a kis piszok olyan munkát nem passzol le), ő is nagy ász. Csak hát lámpalázas. Ez a mi generációnk ilyen beszari? Nemtom. De vajon hívnak még máskor? Hát de hülye vagy bezzeg!!! Mindenesetre köszi a nemtomkiknek, nemtomminek, hogy ennyi önbizalomamam van, beszarás, mennyire, de mennyire le lehet rombolni az embert... egyszerűen nem mennek ezek a dolgok, és úgy, hogy közben ütnek-vágnak, hogy bazzmeg bezzeg, te vagy a legjobb.

2020. február 20., csütörtök

Lelőtt pletykarovat

Napok óta fröcsögök itt a blogon (lásd piszkozatban, :P), kisül az agyam, lángokban lobog a hajam, pattogok, mint kecskeszar a deszkán, gondolatban elküldtem a pihába egy csomó embert (emészteapééébe), erre mi történt ma reggel? Csoda. Vagy jólelkűség. Mindegy minek nevezem.

Loholok felpüffedt, kifestetlen szemekkel a munkahelyre, és az egyetlen korán kelő főnök, amint meglátott, már be is hívott az irodájába, hogy meg kell beszélnünk valamit. Én ilyenkor menetrendszerűen halálra rémülök, hogy már megen milyen melót sóznak rám (nem mintha megszakadnék, de valahogy a nemtúlszimpi melók nálam landolnak,  hát hiszen ráérek).



És tádááááááááám!!! Tádádádáááááááááám!!!!



Az történt, hogy a korán kelő főnök megbeszélte az öreg indiánnal, hogy úgy tudnak rajtam segíteni, hogy a péntekeket nem kell többet kivennem szabiba, amikor tanítani megyek a magasiskolába. Töltsem a gyerekeimmel a szabikat, mondta a korán kelő.


Piff! Erre nem számítottam. Majdem sírtam. (Oké, én mindenen majdnem sírok, ez nem rendhagyó.)


Mert, hogy - tette hozzá a korán kelő - nem tudni, hogy mivé és hova fejlődik ez az én maláriám, és ha ide, a menő agglomerációba majdan nem is tudok majd kidöcögni (hm, ne is mondjátok! csak nem valami gurulósfotőjt vizionált??? remélem,  nem), azért tanítani valószínűleg fogok tudni, építgessem magam arrafelé. (Mondjuk szerintem nem, de piszliscáré dolgokon ne akadjak fent.) (Meg valószínűleg rájöttek, hogy eeasztuk a kapcsolatot az olaszainkkal, többé nem terem olasz babér.)


És akkor most már a piszkozatban dekkoló, hegyekben tornyosuló, fröcsögő posztokat nem is illik kipubblikálni? Nem illik. Picsbe, pedig a tíz ujjatokat megnyaltátok volna.


2020. február 16., vasárnap

Valaki igazán letörthetné a kezeimet

Holnap szépen megírom a pletykát is, de most közlési kényszerem van, és inkább írom meg, hogy a gyerekek apja vajon dolgozik vasárnap este 22:18-kor?

Este 7-től 8-ig tanítottam ma, mert a cuki lány tézét (témazáró, ezt magamtól kellett kisakkoznom, nem mertem rákérdezni, nehogy őskövületnek nézzen... az én időmben is volt, persze, de mi témazárónak hívtuk, nem tz-nek), szóval tézét ír holnap, és hirtelen sürgőssé vált számára egy ismétlés. Ügyes lány. Nekem mondjuk már semennyi agyvelőm nem volt elmagyarázni a megszámlálhatót, megszámlálhatatlan (alma, körte, víz, cukor, éééérted), de igyekeztem. Aztán miután vége lett az órának, hopp, megint felhívott és lenyomtunk még fél órát. Hála az égnek csak fordítanom kellett, nem nyelvtani szabályokat beletölteni az ő agyvelejébe.

Igen ám, de nincs vége, még egy youtube-os videót is le kell fordítanom neki, mert egy kukkot nem ért belőle, viszont ebből is írják a tézét.

Mondjuk nyugodtan mondhattam volna neki, hogy nyuszifül, vasárnap este kilenc után nincs kedvem, de nem mondtam. Kattogtak a dollárjelek a szemeim előtt, mint a Donald kacsának a nagybácsijának a szemei előtt, tudjátok, mint a félkarú rablónak, úgy pörögtek a bingók. Igazából meg két forint két fillérek, mert nem változtattam a barátnőm árain. A barátnőm passzolta át nekem a diákjait, mert ő hamarosan szül. Megnyugtató, hogy nem egyedül vagyok ilyen antibusinesswoman. :D

Csak azt nem értem, miért nem tudok nemet mondani... Mikor egyáltalán nem bírom szuflával.

Viszlát Nyuszi

A hörcsögünk az örök hörcsögmezőkre távozott tegnap reggel.

Megsimogattuk a kislányommal a kis hörcsögtetemet, aztán beraktuk egy régi, karácsonyi parfümös dobozkába, és hazahoztuk őt a vonattal (mert nem vezetek, a boka nem engedi) a szüleim kertjébe. Ma eltemetjük. Azért nem tegnap, mert a kisfiam a testvéreméknél hétvégézik. Ez a kis hörcsög a hármunk ügye, mindenképpen megvárjuk.

Most világosodtam meg, hogy ez a mi kis hörcsögünk teljes értékű nevelő volt. A gyerekek tőle tanulták meg, hogy minden reggel meg kell nézni, van-e a tálkában étel és víz, gyümölcsöt és zöldséget kellett pucolni, hetente friss almot készíteni neki, ezen felül simogatni, játszani kellett vele, és végül... bevezette a gyerekeket a halál misztikus milyenségébe. Egyrészt láttuk egy napon keresztül, hogy valami nem stimmel, nem ugyanúgy viselkedik. Látszott, hogy jön a vége. Tanácskoztunk, mi legyen. Vigyük orvoshoz? Aztán másnap reggelre örökre elaludt. Tudtuk, hogy elpusztult, mert ő soha nem szokott a házán kívül aludni.
Az érdekes volt, hogy a kislányom nem borzongott megsimogatni a kis tetemet és belehelyezni a dobozkába.



2020. február 15., szombat

A múltkori pletyi

Olyan pletykám van, hogy a tíz bajúszotokat megnyaljátok. Legalábbis nekem kisült az agyam tőle.

El merem mesélni, mert a szereplők álnéven szerepelnek majd. Meg hát mindenkinek joga van tudni az ilyen förtelmes pletykát.

Kedden, amikor már hazaértem az olajcseréről és éppen aludtam, mert olyankor nagyon fáradt vagyok, de nem gondolom, hogy maga a terápia miatt, bár franc tudja, valamiért csak nem véletlen, hogy nem jöhetek haza egyedül a metróval, szóval kénytelen voltam aludni egyet délután, hogy én hogy keveredek ki ebből a mondatból, illetve hogy tudok rákanyarodni a lényegre, nem tudom. Új bekezdés.

Egyszer csak csörög a telefon. Az egyik munkahelyem indiánfőnökének a lánya*. Hogyaszongya szia, most beolvasok neked egy szöveget olaszul, lefordítod nekem? Az is lehet, hogy úgy mondta: te meg fordítsd. És már darálja is a szöveget (egészen szépen olvas olaszul. ezt el kell ismernem). Én meg fordítom neki, mint a robot. Nem is tudom, miért nem mondtam neki nemet. Talán azért, mert tudom, hogy milyen sumák (óh, hát nyilvánvaló, hogy kisvártatva valami rozsdás bökőt döfött volna a a hátamba, volt rá példa... a mai napig felhozza, hogy amikor a szülei bajba kerültek Olaszországban én nem vettem fel a telefont... hát nem, mert nem engem hívott. Simán egy másik céges telefonszámot hívogatott, de ezt még mindig úgy meséli, hogy én nem vettem fel a telefont, igazán korrekt még évek múlva is így mesélni a sztorit mindenki előtt...). Aztán még elküldött egy kézzel írott szöveget is, amit nem tudott elolvasni, mert régies, olasz kézírással írták, azt is fordítsam le - utasított kérte. Lefordítottam, de csak a lényeget, nem pedig szóról szóra. Én sem tudtam elolvasni rendesen, kicsi a telefon, meg éppen rettenetesen fáradt voltam. Megköszönte? Nem. Hm. Én meg pattogtam, hogy nézz oda, micsoda taplógomba. Lehet, hogy egy köszit odaböffentett, de hogy az írott szöveget nem köszönte meg, az fix.

Másnap mentem dolgozni, lefordítottam az olvashatatlan szöveget is. Telefonon túl kicsi volt, türelmem sem volt látni és kinagyítgatni... mostanában nincs türelmem. Semmihez.
Szóval, lefordítottam neki rendesen, hogy el tudjam küldeni emailen, mert egyszerűen nem bírtam lenyugodni, hogy ennyivel el van intézve részéről. A semmivel. Se köszi, se pá. Azért álljon csak meg a menet.

Az emailt megköszönte, sőt, amikor mentem haza és siettem volna, kidugta az orrát az irodájából és elkezdte fosni a szót, hogy hovamész? Haza. Megkaptad az emailt? És akkor nem volt megállás. Ez az egészségügyi államtitkárnak kellett, nem kispistának, és kérdezte az államtitkár, hogy te csak így leakasztasz valami tolmácsot? És tudod bezzeg, azért ott a minisztériumban hemzsegnek a tolmácsok, hát tudod, ott azért hogy megy ez, sokkal jobbak is rengetegen vannak... És elmeséltem neki, hogy van ez a tudodbajodbetegségtudod***, de nem úúúúgy, és tökrendesvolt, de tudod orvosi titoktar, tudja ő, tudom, és hogy egyedül neveled a gyerekeidet, és ha bármi kellene**, akkor ez nem kispista, és jogilag is, csak már még nyugodtan és nemkispista, és ha nincs bármi, kórházi ágy, akkor csak szólj, meg ha jogilag, mert nemkispista.

Igen, ilyen volt a mondatszerkezet. Én az esetek zömében egyáltalán nem tudom követni, hogy mit szeretne mondani, és ki, kivel van úgy egyáltalán.

Azért rákérdeztem: ez az államtitkár férfi vagy nő? Férfi, mondta. Nem kell nekem mindig mindent értenem. Nő vagy férfi, hát majd leváltják a nőt és akkor férfi lesz, most egy kis kavarodáson ne akadékoskodjunk, az is lehet, hogy mást mondott, csak én nem figyeltem. Mindenesetre az alindiánnak fontos lehet, mert flörtöt éreztem a szavaiban.

Vége a sztorinak. Végül még neveket sem kellett megváltoztatnom, hogy mindenki úgy tűnjön, mintha normális volna.


Ja, nem. Eredetileg oda akartam kilyukadni, hogy amikor helyezt van, az én orvosom másnap megvizsgál (mert késő délután írtam neki), akkor is beszorít a táncrendjébe, ha az csurig tele van. Azért az én orvosom 2 napon belül MR-t tud intézni nekem. Azért az én orvosom lezongorázza nekem az olajcseréket. A nem saját orvosaim is kezükbe vették a sorsom és intézték a vizsgálatokat, amikor a sürgősségire kerültem. Úgy, hogy egy senki vagyok. Csak egy egyszerű kétlábon járó ember, barna szem, barna haj, egy orr, két kéz, semmi különös. Egyáltalán nem kellett államtitkári közbelépés ahhoz, hogy minden létező vizsgálat és kezelés megtörténjen, valamint ééééérdekes, a VIP szobába kerültem. Jó, hát rendes VIP szoba nem volt (szóval én a tágas háromágyasba kerültem, ami olykor négyágyassá alakult), illetve de, volt VIP, oda kerültek a különleges külföldiek, de én speciel tökre szerettem többedmagammal lakni és nem egyedül magányoskodni. Nézzétek el nekem, hogy kicsit beakadt a lemez és még mindig erről a témáról dumálok, valószínűleg mélyen érintett. Vagy mondhatnám vulgárisan is, kissé betojtam. Mindenesetre igazán leakadhanték, tudom. Igyekszem!

Mi ebből a tanulság: az államtitkár férfi (?) nagyon segítőkész és halvány fogalma sincs, hogy bizonyos klinikai blokkokban igenis mindent megtesznek a páciensért az orvosok anélkül, hogy "valaki" volnék.












*velem egyidős, csinos, mindig az utolsó luiguccsiban feszít, de nem irigységből mondom, ő tényleg szeret páváskodni, meg kell mutatni, ki fújja a spanyol viaszt... szegényke, bejelölt az instagram fotóalbumomban, de nem jelölöm vissza, nem én, túlságosan ismerem, aztán meg megnézhetném magam... az az én privát játszóterem és kész.

**itt majdnem kimondtam, már vettem a levegőt, ott volt a nyelvem hegyén: egy rettenetesen zsíros külföldi állásra van szükségem, Róma vagy Milánó, nekem mindegy, köszönöm az intézkedést. Végül papírkutya maradtam.

*** ő, aki még a mai napig nem hiszi el, és azt mondja, figy, de akkor a dokid még mindig nem tudja, ugye?

2020. február 14., péntek

Szent Valentin mindig margóra kerül

Mindenki úgy utálja szerencsétlen Szentet a környezetemben, hogy én már nem is merek megnyikkanni. Én mindenesetre szeretem. Szeretném. De idén is, mint tavaly is, és azelőtt is, és előtte, előtte, előtte, előtte is, egészen 1973-ig visszamenőleg, csak szeretném. Én azt hiszem, velem senki nem ünnepelte őszintén. Maximum kényszerből. Mert tudta, hogy bevágom a durcit. De ez nem biztos, csak éppen így ismerem magam. Nincs rózsabokor? Durci. Azt hiszem senki nem ünnepelte velem a Valentint. Bár ami az én memóriámat illeti, az is lehet, hogy volt ilyen. Mindegy.

Ettől még, óh, mennyi, de mennyi  pasas vallott örök és igaz, sosem látott szerelmet. És? Rózsabokor volt Szent Valentinkor? Nem. Oké, tudom, nem ezen múlik. Tudom, tuuuudom. De mit csináljak, így szocializálódtam az iskolában, mindenki mondta, hogy jószentvalentint. Most meg nem mondja senki. Sőt, mintha valami leprás volna ez a szent.

De most mondjátok meg! Én mindezektől függetlenül minden évben reménykedem, hogy hátha. Hátha idén. Aztán persze semmi.

Úgy kellene csinálni, mint Lena Dunhamnak. Vesz magának egy bokor rózsát és kész, boldog. Oldd meg magadtól, ne számíts másra. De végül nem ezt csinálom nap, mint nap? De. Akkor igazán veszek magamnak egy kazal rózsát holnap. Majd ideposztolom, meg az instagramra, had pukkadjon meg a világ, hogy hú, micsoda szép csokrot kapott ez a bezzeg önnön magától, hú!

Apropó, éppen Báintnak kellett olvasnia és megoldania a feladatot a magasiskolában (óh, de szeretem, óh, de kár, hogy lerottyantam, így csak egy csoportom van, a másikat az önmizalomtól duzzadó helyettesem viszi), aztán hopp, elrikkantottam magam: FERMI TUTTI! AUGURONI VALENTINO! Oggi è il tuo onomastico.
És - úgy neszeltem -, Bálint örült. A lányok meg azt sem mondták, hogy helló Bálint. Jó, hát nem kell nekem mindenáron mindig mindent megérteni, most mit akadékoskodok?

Büntiből majd szépen kényszerítem őket, hogy hangosan énekeljük közösen a questo è l'ombelico del mondót Jovanottitól. Kicsit több életigenlést várok el, basszuskulcs. Én itt a taknyomon csúszok, tényleg nem bírom szuflával, erre ezek a cuki 21 évesek azt sem modják, hogy boldognévnapotBálint? Fel vagyok háborodva. Pedig aranyos lányok, csak valahogy karót nyeltek. Na majd én kiköpetem velük azt a urva karót.


2020. február 13., csütörtök

Hörcsögünk

Én ezt nem bírom. Hülyére izgulom magam. Úgy néz ki, a hörcsög feladja. Persze, tudom, nem élnek sokáig. De engem ez most megvisel. Tudom, hogy kis buta állat, de a miénk annyira kedves. Mi édes hörcsögünk. Kétségbe vagyok esve. Mit csináljak? Vigyem orvoshoz? De hiszen "csak" öreg. Mindenesetre hiába konyorognek a gyerekeim, ide kutya biztos, hogy nem jöhet. Ha egy hörcsög igy megkínozza a lelkem, hát még egy kutya?!?! Van nekünk három elhunyt kutyánk, hát én már nem akarom atelniujra azt a fájdalmat.

2020. február 12., szerda

szétasz az ideg

Atzt tisztán tudom, hogy nem tudnék dolgozni egy open spaceben, mert én már ettől a két kollégától is agybugyogást kapok, annyira hangosak és annyira egész nap beszélnek. Megyek, keresek magamnak egy üres irodát. Ha nem találnának, hívjanak fel telefonon. Szétloccsan az agyam. Megyek, csinálok egy kamillateát.

És akkor hazamegyek és a gyerekek is beszélnek.

Egyedül éjjel érzem magam jól. Amikor mindenki alszik és senki nem beszél.

2020. február 11., kedd

Inkább aludni kellene, mint itt csacsogni

Kicsit izgulok.

Vajon eleget ittam? Nem számoltam, de két  litert biztosan. Az is lehet, hogy hármat. Szombat óta csak vedelem a vizet. Éjfél múlt, már aludtam kettőt. Vajon izgulok, ezért ébredek fel ilyen sűrűn? Az egyébként ólmos faradtságból. Nem értem. Mindenesetre felebredek, ami nem rossz, mert legalább ihatok. Nem akarom, hogy az én vérmosóm csipogjon állandóan (mármint nem az enyém, csak amire engem kötnek rá, vagy ki), mert nem folyik jól a vérem. Az olyan kínos. Nyomkodom én a gumilabdát, pumpálok én veszettül a kezemmel, de csipog és csipog. A nővérek meg kénytelenek miattam ugrálni, mert ki kell ütni a csipogást. Miattam. Oké, a többiek miatt is. Egyébként tökre bírom a két nővért, szipatikusak.

Megyek, iszom még.

Érzem, hogy már nem gurul lejjebb a víz. Különös érzés. Telítettség a gigámban. Micsoda hülyeség, hogy érzem, mintha egy csordultig tele pohár volnék.

Vasárnap elhoztam magammal a szüleim centrifugájat (a zöldség - gyümölcsöt, nem a Hajdút, höhö... Na ezt a poénkísérletet a fiatalabb korosztaly biztos nem érti, bár franc tudja, az uszodában lehet, hogy még vannak ilyenek, nem tudom, de úgy képzelem, a fiatalok annyira tudatosan élnek, hogy uszodába is járnak, most ezt látom, a fiatalok olyanról csinálják, határozottak, tudatosak), egyrészt mert ők nem használják (itt most visszakanyarodtam a szüleimhez), másrészt én meg szeretek a kortárs hibbantságaimnak hódolni. Vagy nevezzem fixációnak?

Tegnap reggel, hogy friss legyen, meg hát este én már zombi vagyok ilyenhez, egy ilyet centrifugáltam, hogy

- 2 alma
- 2 cékla
- 2 répa
- 1 narancs

Mostanában sokat hallani a fenntarthatóságról is (nini, újabb hóbort), utána kellett néznem, hogy mit is jelent pontosan, hát például ezt is, hogy nem dobom ki Mary Poppins hozta Sió smoothies üveget, hanem újrahasznositom. 



Mindezekrol éccsanyám gondoskodott nekem. Hála!

Állati finom lett. De álllllllati.

Nem mintha ezzel én találtam volna fel a melegvizet, nem mintha először csináltam volna ilyet, mégis úgy örültem, mint a kisgyerek a vattacukornak a cirkuszban (a vattacukor az ördög receptje, a cirkusz meg... hát nemtom... furcsa egy hely... szerencsétlen állatok... meg a bohóc... de már megen' elkanyarodtam.).

Aztán még a tesóm felesége sütötte speciális kenyér is marha jó. De most komolyan, honnan van a sogornomnek ennyi energiája, hogy a két gyerek, allamvizsga, munka mellett még speciális kenyeret is süt, és annyit, hogy nekem is jusson egy hétre való? Ja és kétfélét süt. Egyet a normális  embereknek, egyet pedig a magamfajta normalitástól távolodó figurának. Mondjuk nem állítom, hogy nem hiányzik a bááármilyen főzelék. Az a liszttel, olajjal (a rántás... Micsoda hülye szó, nem? De mitől rántás? Miért nem besűrítés? Mondjuk ez is csúnya. Mi van, éhes vagyok, hogy az évéről beszélek? Vagy pusztán mindig csak ott lyukadok ki?

Nem kell izgulni, már tudom hogy zajlik az olajcsere. Nem nagy kunszt. Nem fáj. Csak kellemetlen. Oké, kicsit fáj, de teljesen  kibírható. Mert tudom, hogy csak két órán keresztül fáj. Az meg bagatell.
Azért Elmondható, hogy szerencsés vagyok. Hiszen tudom, hogy csak két óra és kész. A bizonytalanság, na az a sakk-matt, amikor az ember nem tudja, mi jöhet még. Nem állítom, hogy nem kerülök ilyen szitukba olykor-olykor. De legalább ezt a két órát tudom, hogy tényleg ennyi (+ a pihenés, kis megfigyelés), és tudom, mennyire fáj. Nincs meglepetés.






2020. február 10., hétfő

Pál utcai fiúk

Azt elfelejtettem mesélni, hogy pár napja (vagy pár hete? a franc tudja, mint a homok, úgy folyik ki a kezeim közül az idő) két fiatal állt a Práter utcában pont a Pál utcai fiúk szoborcsoportnál, a sarokban, az egyikük vizelő pozícióban. Én meg megrökönyödtem, és rászóltam: "na ne mááár, ne pisáld le a szobrokat!". Oké, az utca másik oldalán sétáltunk hazafelé, onnan könnyű volt átkajabálni, nem éreztem semmiféle veszélyt. A nempisáló fiú odafordult hozzám, kicsit talán meg is lepődött, és azt találta mondani, hogy "de hiszen csak telefonál". Én meg cöccögtem egyet, és hegyibeszédet tartottam: "na neee, az ember nem ott és nem úgy telefonál, különben meg csak pár métert menjetek arrébb légyszi, értem én, hogy nagyon kell, de ne pont a Pál utcai fiúkat pisáljátok le, egyrészt ez egy szoborcsoport (lehet, hgoy csak szobrot mondtam, és nem szoborcsoportot, nem akartam én az értelmiségit adni), másrészt én a Pál utcai fiúkat nagyon szeretem!" (még a kezemet is a mellkasomra raktam, mint egy operadíva). Erre a pisá... vizelő fiú hátrafordult, és azt mondta:

 - én is olvastam a Pál utcai fiúkat.

Tádááám! Erre a fordulatra nem számítottam.

Felhúzta a sliccét, és jólnevelten mindketten arrébbandalogtak. (Azért még hozzátette, most kezdheti előröl. Mit bzz, a pisálást? Komolyan megterhelő lehet ilyen fiatalon.)

A fiúk 15-20 év körülötti, jólöltözött roma/cigány fiúk (kinek hogy tetszik) voltak.

A kollégáim, akiknek meséltem a történetet, azt mondták, hogy ez a nők szuperereje, valószínűleg egy pasasnak beszóltak vagy jól pofán vágták volna. Lehet. Nem tudom. Én szerettem azt gondolni, hogy azért történt így, mert cuki vagyok és úgy tudok beszélni ezekkel a fiatalokkal, hogy velem mindig kedvesek. Aztán persze az is lehet, hogy csak mázlim volt. Vagy az is lehet, hogy akkor még lobonchajam volt (levágattam a hippihajam), és velem volt a kislányom, látszott, hogy ártalmatlan vagyok. Franc tudja. A lényeg, hogy mindenki jól jött ki a sztoriból.














(PS: tele volt a poszt elütéssel, hibával, de lelis-teli, itt javígtatom, holnap olajcsere, remélem, helyére rázza a koncentrációt is.)



2020. február 6., csütörtök

Csörög a kassza, pörög a macska


... hát gyerekek, nem térek magamhoz... beleszédültem... sőt, tegnap óta csak szédülök... jönnek az értesítő emailek, hogy helló bezzeg, csörög a kassza. Tisztára meg vagyok illetődve! Hogy ti milyen jóságos emberek vagytok! Meg kell néznem, hány napja itatom az egereket, hüpp, mert tényleg úgy van, hogy látom, email jött, nézem, és úgy fejen kólint, hogy nem az, hogy megszólalni nem bírok, de a levegő is bent reked, és kimeresztett szemekkel nézek magam elé, hogy ilyen létezik? Hogy nekem, a kis bezzegnek? Már-már Ernőnek képzelem magam, a Nemecseknek. Aki közlegényből lett valaki, nem is akárki (jó, belátom, kicsit elrugaszkodtam).

Arra gondoltam, hogy cserébe azért csak kellene adnom nektek valamit, nem? Mittomén', rakjak fel recepteket? Én, aki nem tud főzni? (Röhögök. Tényleg katasztrófa vagyok a konyhában.) Vessük hát el ezt az ötletet hamvában sülve! Vagy horgoljak, mert azt tudok ám, csak éppen megállt a tudományom a nagymama kockáknál, azzal sem megyünk messzire. (Megint röhögök). Adjak életvezetési tanácsokat? Én, aki taknyán csúszik, és nettó kínlódás, amit előadok? Hát egy rendes férjet nem tudtam találni magamnak eleddig, értitek. (Nagyon röhögök.) És ekkor bezzeg megvilágosodik: megtanítalak titeket olaszul? Na? Milyen ötlet? Kezdhetjük?

Kezdésnek küldök nektek egy őskövület dalt, amit mindenki ismer (hát igazán nagy business, mondhatom... hol itt a truváj? /truváj = trouvaille, kár, hogy nem olasz eredetű szó, de menjünk messzebbre, bizonyára a latinból vették a franciák is, és akkor már nem fáj annyira, mert az olaszok úgy vélik, ők fújják a Passzátszelet, na jó, kezdek elkanyarodni...). A kedvenc részem a "cerco un po' d'Africa in giardino, tra l'oleandro e il baobab", mert ott nagyon szép íves a dallam szerintem, meg én a baobabot eleve nagyon szeretem. A növényt is, de a szó maga olyan misztikus, gyerekkorom óta töprengek rajta.





Arra akartam kilyukadni, hogy itt is megköszönjem mindazoknak, akik csörgetik a kasszámát, meglehetősen meg vagyok hatódva, ilyen édeskés érzés, mintha egy gumimatracon feküdnék és egy tó közepén, csukott szemmel ringatóznék, olyan.


2020. február 5., szerda

Ci chiediamo cosa siamo venuti a fare

Azonnal válaszolok a kedves hozzászólásokra, de először ide írok, mert találtam egy új olaszt dalt, ami egyáltalán nem új, csak nekem (2009-es).



Az úgy volt, hogy a személyes névmásokat kellett gyakorolni a diáklánnyal, fel kellett készülnöm, de az idő sürgetett, a munkahelyen dolgoztam, közben készülnöm illett a diáklány mai dogájára (mármint fel kellett készítenem őt), közben pénteken indul a nagyiskolai oktatás, nagyon izgulok, készülnöm kell oda is, én meg hirtelen ezt a dalt találtam az interneten kész feladatnak. Meghallgattam és húúú, azonnal magával sodort. Nagyon szeretem az ilyen csupa erő zeneszámokat.
Aztán megnéztem a videóklipet, és megint húúú, hát ez az Elisa a nagy Giuliano Sangiorgival énekel közösen. A Giuliano nem kevesebb, mint a nagy Negramaro énekese és alapítója, akit én állatira szeretek, de állatira! Szóal' elégedett vagyok. Vagy csak egy kis tinédzser? Aki naphosszat dalokat hallgatna és ábrándozna az életen? Hogy mi a francot keresek én itt? Ideje lenne már felnőni, 46 éves vagy fiam, felelős anya, na húzzál szépen elmosogatni (meg mos, főz, takarít, dolgozik, dolgozik, dolgozik), az ábrándozás kora lejárt.


Ugyanitt... nanehezen megszületett a donate gomb. Még most is az asztal alá bújok, nem tudom valami jól kezelni a szituációt.
Nem volt ám könnyű linket kreálni, meg odabiggyeszteni, telefonos segítséget kellett kérnem, de lám-lám, a legvégén sikerült. :)

Aztán azóta már írt e-mailt Ági, hogy valami nem működik. Igazán nagy internetzsonglőr vagyok, mi? :DDD


PS: valamit állítottam a paypalon és tádáááám, műűűűködik! Köszönöm x 1000 Ági! 

2020. február 2., vasárnap

Bezzeg lenyelte a magnószalagot

Micsoda érzelmi hullámvasútra ültettetek fel, drága Olvasók! Itt óbégatok meghatottságomban.

Nehéz ám felfogni, hogy mi folyik itt. Ez egy kis semmi blog, akkora, mint a hangya tojása (mármint más, rendes blogokhoz mérten nézve), és akkor írtok, írtok, írtok privát emailt, hogy - idézem: - read-only módban sírok és nevetek a veled történteken (itt is köszi Zsu), és hogy 10-20 éve talán nem élem túl és nagyon durván fejlődik az orvostudomány (itt is köszi Szonja), és hogy éppen Anthony William könyvét olvassa, amit karácsonyra kapott, és én jutottam eszébe, miközben olvassa (köszi itt is Borsi), és Edit, akivel 2018.07.25. óta privizünk (itt is köszi Edit), és a jogi tanácsadás, hogy induljak el végre (itt is köszi Violet), és azt a sok jó eü tanácsadást és bíztatást (itt is köszi Pilla), és a jelenlétet (itt is köszi Martine), és Évi, azt a mindenit, Évi fantasztikus vagy (itt is köszi Évi) és mind, akik írtok kommentárt, mindig örülök, de mindig, mindig, mindig, ha valaki ír, nagyon jó érzés, és itt is köszönöm, de nagyon köszönöm. Ha valakit kifelejtettem, szóljon rám, korrigálok!
Most azért el kell gondolkodnom, mi ez, brazil szappanyopera? Vagy azt képzelem, az Oscar-díjon veszem át a főszobrot? Vagy a hormonok mondatják ezt velem? Vagy meghülyültem? Nem, nem, az utolsó email tényleg őrület volt, egyszerűen nem lehetettt kibírni brühühühühühühühü nélkül.

Ennek folyománya, hogy a paypalt a youtubeon már megnéztem (tutorial, a józan ész megáll, még ilyenre is is van, de érthető, a jelenlévő /=jómagam/ kis analfabétáknak elkél a segítség), de elvesztettem a türelmem, mert mostanából abból nincs sok nekem, összekuszálódnak a szálak az agyamban (=nem fogok fel semmit), szóval nem tudom mi van, a karom zuhan (=ki kell támasztani, hogy ne essen le, furcsa érzés ez, mert amíg nem zuhan, nem is tudtam, hogy milyen fontos, hogy ne zuhanjon), a kezem most jobb, de azért nem végtelenül jó (=minden harmadik betűnél elhagyja magát, amikor írok /kézzel, tollal, vagy klaviatúrán/, hát ez is, amíg ez gördülékenyen megy, fel sem tűnik, mennyire fontos dolog, hogy az ember tud írni), a lábam, hát kabaré, mert jól tudok járni (mindenki bíztat, hogy milyen jól járok, de mivel érzem, hgoy valami nem kerek, ezért meg szoktam kérdezni a gyerekeimtől, hogy muti, hogy megyek, mert a gyerek nem hazudik, nem kamuzik: és akkor mutatják és az nem is olyan rossz, sőt, és mondják, hogy a jobb lábam remeg /mint a kocsonya/, és tényleg, megnéztem), csak most állandóan osok, hogy mikor bicsaklik ki a bokám, mert azért még mindig fáj (nemcsak fáj, de ödémás, dagi, tapintásra fáj, kenem én, de na, hát mint halottnak a csók, annyit ér), és nem akarom, hogy megint kibicsaklódjon (vagy hogy mondják), és szegény gyerekeim nem szólhatnak hozzám az utcán (de persze, hogy el-elfelejtik), mert urvára* kell koncentrálnom, mert annyira be vagyok arva*, hogy kimegy alólam a lábam ,de megmondta a doki, hogy igen, ez most ilyen, mivel nem az igazi a tartása, nem mindent én irányítok, kiszökik alólam, és hordjak magas szárú cipőt (én most csimmát hordok, de jön a tavasz, itt van a sarkon, nem járhatok örökké csimmába', majd akkor járjak fűzős konyhás nénis/bölcsis nénis vászoncipőben? mondjuk koromnál fogva simán, ugye), az oldalam meg? Hát össze akar csuklani. De nem nagyon, csak mégis annyira, hogy állandóan asztatja a gondolataimat, rendesen koncentrálni kell, amúgy meg csak szimplán idegesítő érezni ezeket a kis piszkáló dolgokat, amik eddig nem voltak, amíg normális voltam. Ja, és a bőröm... furcsa ez az egész jobb oldali bőrzsibbadás, olyan, mint amikor műtét után nem érezzük a vágás részét, ezért állandóan vakarózom, hogy életet leheljek ebbe a zsibbadós/érzéketlen (nehéz megfogalmazni, hogy milyen, mit érzek) bőrbe.

Húzok dolgozni, kifutottam a határidőből...

... de ez is, hócipő tele,  hát ahelyett, hogy idióta sorozatokat néznék, melózni kell, mert muszáj, nem  hagyhatom el magam, akarok dolgozni, de vasárnap van, este, azért a szirszar sorozatok is jók lennének. Jó, hát sajnos vannak pillanatok (percek, órák, napok), amikor blokkolva vagyok, éppen annyira be vagyok arva*, hogy nem tudok érdemben dolgozni, csak szorongok itt belül, vagy gyorsan alszom egyet, mert azt hiszem,  az megoldás, meg csak rettegek, ahelyett, hogy mittomén', autogén tréningeznék, amit még soha nem csináltam, na jó, itt dumálok, ahelyett, hgoy urvára* összekapnám magam és húznék a fordítani valóhoz. Puszcsimuszcsi mindenkinek, sietek, majd még jövök.










*itt ki kell találnotok, hogy milyen betű való a szó elé, pl. k, b vagy sz... mindenképpen kihangsúlyozom, hogy ez nem bezzeg humor, hanem cyla_officialé, akit én nagyon szeretek, mert őrülten vicces és szerethető fiú, és "beinfluenszált" engem annyira, hogy már én is így vagyok alpári. :D