Lelőtt pletykarovat

Napok óta fröcsögök itt a blogon (lásd piszkozatban, :P), kisül az agyam, lángokban lobog a hajam, pattogok, mint kecskeszar a deszkán, gondolatban elküldtem a pihába egy csomó embert (emészteapééébe), erre mi történt ma reggel? Csoda. Vagy jólelkűség. Mindegy minek nevezem.

Loholok felpüffedt, kifestetlen szemekkel a munkahelyre, és az egyetlen korán kelő főnök, amint meglátott, már be is hívott az irodájába, hogy meg kell beszélnünk valamit. Én ilyenkor menetrendszerűen halálra rémülök, hogy már megen milyen melót sóznak rám (nem mintha megszakadnék, de valahogy a nemtúlszimpi melók nálam landolnak,  hát hiszen ráérek).



És tádááááááááám!!! Tádádádáááááááááám!!!!



Az történt, hogy a korán kelő főnök megbeszélte az öreg indiánnal, hogy úgy tudnak rajtam segíteni, hogy a péntekeket nem kell többet kivennem szabiba, amikor tanítani megyek a magasiskolába. Töltsem a gyerekeimmel a szabikat, mondta a korán kelő.


Piff! Erre nem számítottam. Majdem sírtam. (Oké, én mindenen majdnem sírok, ez nem rendhagyó.)


Mert, hogy - tette hozzá a korán kelő - nem tudni, hogy mivé és hova fejlődik ez az én maláriám, és ha ide, a menő agglomerációba majdan nem is tudok majd kidöcögni (hm, ne is mondjátok! csak nem valami gurulósfotőjt vizionált??? remélem,  nem), azért tanítani valószínűleg fogok tudni, építgessem magam arrafelé. (Mondjuk szerintem nem, de piszliscáré dolgokon ne akadjak fent.) (Meg valószínűleg rájöttek, hogy eeasztuk a kapcsolatot az olaszainkkal, többé nem terem olasz babér.)


És akkor most már a piszkozatban dekkoló, hegyekben tornyosuló, fröcsögő posztokat nem is illik kipubblikálni? Nem illik. Picsbe, pedig a tíz ujjatokat megnyaltátok volna.