2021. február 15., hétfő

 Nem vagyok jól



Agyi infarktus 


Nem tudok beszéli és írni menni is  aig





2021. február 1., hétfő

De mégis mi a franctól vagyok betojva?

 Szombaton beadtam magamnak az első szurit (nem a covid szurit toltam magamba, mert többen simán ezt hitték... covid van,  a csapból is a covid elleni oltás folyik, hát magától értetődő, hogy önmagamat oltottam be vele :O ). Délután négykor elindultak a mellékhatások, fájtak a csontjaim, az izmaim, az ízületeim. Láz nem volt. Vasárnapra elöntött a vér is. Ez elég gusztustalan, tudom és bocsánat.

Most hétfő van, tocsogok (brrr), haza szeretnék menni, de valahogy bűntudatom van, nem mondta a két főnök, amikor elmeséltem nekik, hogy bajban vagyok, hogy nosza, húzzak haza. Ezért inkább csurom vér nadrágban ülök. Hiába minden betét és tampon, nem elegendőek, úgy érzem magam, mint valami tini, vagy fiatal. Holott én már elindultam a menopauza útján, már alig van ciklusom, erre tessék. 

De ez most annyira tarthatatlan, hogy szerintem szarok a világra és hazamegyek. Tisztára abszurd szitu.

Azt kérdezte a főnök, hogy emeltem-e nehezet, mert olyankor is lehet, hogy elönti az embert. Én speciel két napon át nyomtam az ágyat, annyira kiütött a szuri. Megmondta a doki, hogy számítsak rá és a betegtájékoztató is megírta. 

2021. január 28., csütörtök

Blöffmesterképző

 A mai poszt:


Tegnap felhívott telefonon a bérszámfejtő, mondván nincs pecsét a kórházi papíromon, és így nem szabályos (gondolom anélkül nem tud bérszámfejteni...).

A mai poszt az óriási nagy lódítással:

Amikor véget ért (vagy vége tért?) a munkanapnak, beköszöntem a titkárságra, és puszta kíváncsiságból megkérdeztem miss (bezz, mossál szájat!) titkárnőtől, hogy ő adta-e meg a bérszámfejtőnek a telefonszámot, ahol megtalálhat, mert felhívott és mondta, hogy nincs pecsét. Erre fel a titkárnő mondta lesütött szemekkel, hogy nem csak ezért keresett, hanem, hogy hol voltam hétfőn, és mi mondtuk, hogy itt voltál, dolgoztál. 

Hm. Ez így megy? Hogy hazudhatunk bármit? Hazudhatunk bármit más nevében? Szerintem ez iszonyatosan könnyelmű dolog részükről és nem korrekt. Hétfőn a mentő vitt el, ezek meg azt mondják, hogy rendben bementem dolgozni. Apukáááám! Halálosan égő. Aztán majd rajtam kérik számon, hogy mit hazudozom? Vagy hogy megy ez?

A szitu az, hogy felső (legfelsőbb... tudomásom szerint a központ kéri) utasítás szerint előre ki kell tölteni a jelenléti ívet (ami egy papírlepedő, mint 1999-ben), és gondolom már most bérszámfejtenek, és nem stimmelt, hogy a hétfő be volt írva jelennek, miközben érkezett egy kórházi papír is, hogy hétfőn ott nyomtam az ágyat. De a két cuncusnak ennyi esze van, hogy simán bemondja, hogy igen, dolgoztam? Persze most már nem annyira csodálkozom, hogy az állásinterjú is egy tömény nagy blöff volt, szép munka, mondhatom. Én meg birka vagyok, hogy bekajáltam. Ennyit az értelem fellegváráról  - de nem akarok sértegetni senkit, remélem, csak ez az egy tanszék ilyen különös. 

És még mennyi, de mennyi csúsztatás történt, mióta ott dolgozom. De miért kell átbszni az embereket? Ez mire jó? Miért automatikusan a hazugságot mondják? Nem volna könnyebb az igazat mondani és nem kellemetlen helyzetbe hozni az embertársukat? És akkor ne süljön ki a maradék agyvelőm.... 

2021. január 27., szerda

Keresem a lelki békét, de itt csak lelki béka van meg kacsatáp.

Az alábbi posztot tegnap kiraktam, majd meggondoltam magam, mert randa pletykásnak éreztem magam, és gyorsan visszahelyeztem piszkozatba, csak tegnap délután történt valami, amin megint kisült az agyam, és megint megsértődtem, így most mégis kirakom a publikumnak, olvassátok el nyugodtan. Ha úgy érzitek, ez már igazán abszurd, ilyet csak rémes regényekben lehet olvasni, akkor ma még megspékelem egy újabb finomsággal, az egész munkahely kezd egy rémálommá válni. Hozzátehetném, hogy a film cselekménye kitalált történeten alapul, a szereplők is csak kitalált alkok, mindennemű egyezés a valósággal csupán a véletlenen műve, de én ezt nem írom hozzá, mert nem volna igaz.

 

A tegnapi poszt:

 Elvileg holnap tud fogadni a dokim... már hetek óta halogatjuk, holott ő tudja, hogy új foltok vannak az agyamban. Először én nem mentem el, mert be voltam osztva vizsgáztatni, nem akartam kihúzni a gyufát a munkahelyen, aztán a következő héten el akartam menni, de az alfőnök mindig úgy néz rám, mintha gyilkos volnék, de hiszen jár egy nap szabi, mert a nagyfőnöktől kaptuk jutalomként, miután derekasan átpakoltunk az A-ból a B-be, tádááám, igen, előléptettek Fősped rakodómunkásnak, ahogy azt az állásinterjún korrekt módon elmondták (lófiszt), hogy ez lesz, meg, hogy a kisegerek nyakát kell majd kitépnem. Nem tartom kizártnak, hogy ettől szállt el a lábam, mint  a győzelmi zászló. De az alfőnöknek miért kell szikrát szórnia a szemeinek? Oké, próbaidő alatt kuss van, nemhogy szabi, értem én, de mondjuk, ha lenne meló, akkor érteném igazán, de így, hogy nincs, így nem értem. Mi a francnak kellett sürgősen felvenniük? Tudom, tudom, hogy ne veszítsék el ezt a két fillért. Gratulálok. Mesteri szarpofozás. 1984-ben lejárt kacsatáp és megsárgult pipetták, meg felvenni félnótás embereket mondvacsinált pozíciókra, aztán két héten belül lefokozni. A csalánt velem is verték, sőt, az egyik kolléganő jó tanácsára nem mutattam ki, hogy hányok a 40 éve elsárgult mérgeket cipelni. A főfőnökön érzem, hogy próbál értelmes munkát is adni, de azért ez még nem annyira sikerült. A főfönököt bírom, van egyfajta cinikus humora... De a többiek olyan furcsák... 

Azt mondja az egyik kolléga, immáron 4 hete szívunk a pakolással. 


Valószínűleg nem vagyok túl jól, mert tegnap is elzakóztam, csak most nem az utcán, hanem a nappaliban. Kicsit üvöltöznöm kellett a gyerekekkel, hogy viselkedjenek, de a fiam egy rossz értelemben vett tipikus pasas, aki veri a nőket (a nővérét), gondolom majd a feleségét is elveri, rémálom, próbálok belőle cuki pasit nevelni, de lehet, hogy én ehhez kevés vagyok. A lányom meg sikítozik. Nekem meg ettől elszáll a lábam, karom és a kezem. Érzem, hogy amikor ideges vagyok, akkor bizony elpattannak az idegeim. Amelyek eleve nincsenek hajókötélből. 

Az állásinterjú, ahová a kórházi ottartózkodás miatt nem tudtam elmenni, most már nem fogad új jelentkezőket, hivatkozva a mutáns vírusra. :(

Nem bírtam már magamban tartani az igazságot, így hát most hagytam kibuggyannni, egy életem, egy halálom.

2021. január 25., hétfő

Csak gyorsan két sort helyzetjelentek

 Máris tolódik minden dátum, a doki a holnapot átrakta csütörtökre. 


A jó hír az, hogy úgy megsértődtem a zárójelentésre, amelyre ráírták, hogy centrálisan obese vagyok, hogy hirtelenjében ledobtam magamról kerek 3 kg-t, most mondjátok meg. Persze a kórházban pocsék volt az ebéd, mindig meghatározhatatlan hányást hoztak, naná, hogy nem faltam be. 



2021. január 24., vasárnap

Itthon

 Csütörtökön hazajöttem. Egyszerűen hétfő óta nem voltak már vizsgálatok, terápia meg semmi, de semmi, így a reggeli vizitnél megkérdeztem az ügyeletes orvost, hogy mik a tervek velem, és egyetértettünk, hogy fölöslegesen foglalok egy ágyat. Az ügyeletes megbeszélte a kezelőorvosommal, hogy hazaenged, én meg ahogy a kezembe nyomta a kilépő papírokat, összepakoltam, és leléptem, busszal. 

A gyerekek nagyon örültek nekem, amikor hazaértek. anyukám direkt nem mondta el nekik, hogy igazi meglepetés legyek. Cukik voltak. A kisfiam mondjuk eléggé megrendült, azóta már álmondott olyat, hogy megint elvitt a mentő. Tisztára szégyellem magam, ilyennek kitenni egy gyereket... 

Pénteken elmentem dolgozni, ahol viszonylag értelmes munkát kaptam, de tudom, hogy jövő héten megint nem értelmes munkát kell majd végeznem. 

Eléggé meg lehet zuhanni egy ilyen kórházas intermezzotól, vagy az is lehet, hogy én vagyok gyenge és túlságosan picsogó, de nem látom a jövőt túl rózsásnak. 

A barátaim most nem öleltek úgy körül, mint két éve, persze látogatási tilalom van érvényben, nem jöhettek bandázni a folyosókra, kint meg hideg van. 

Azért írogattak... pl. olyanokat, hogy vajon azért volt ez a roham, mert nem tudom tartani a diétát? Milyen diétát? A doktor nem írt elő semmifélét, csak a barátaim javasolnak mindenfélét, és hoznak finom olajokat és leveket. Ők hisznek benne. Én nem. Mert ha valóban működnének, akkor nem létezne már ez a betegség. Persze én is csak dumálok, mert nem szedtem, ittam túl szigorúan az olajokat, leveket, és nem ettem túl sűrűn a bioizst, mert már a fülemen jön ki és különben is, elég rossz az íze. 

De legalább tudom, hogy ki az, aki még törődik velem, erre jók a rohamok. Nem, mintha nagyon bántanának azok, akik magasról szarnak a világra, hát egészségükre. 

Olvastam, hogy ez a kór érzékenyebbé tesz. Lehet, hogy most az volt a jel, hogy nebántsvirág voltam? Irritált egy csomó minden. A gyerekek is, a munkahely is, rendszeresen lángra gyúlt az agyam. 

Most futok, munkát kell találnom, mert ez, ahol most vagyok, nem az igazi. De közben meg állandóan bevillan, hogy kinek kellenék én? Mi van, ha megint történik egy ilyen lábelhagyás? Mert a mentőben annyira elhagytam, hogy szó szerint nem tudtam megmozdítani. Akartam mozgatni és semmi. Se kép, se hang, semmi. 

2021. január 21., csütörtök

Haza akarok menni , hisztis vagyok

 Nehezen bírom a szüntelen dumát. A gyerekeket is nehezen, most meg a két néni nyomja folyamatosan a süketelést. Rémes ez a végtelen bölcsesség köpködést, pl addig kell ütni az orvosokat, míg meg nem gyógyítanak, ne hagyd magad! És hasonlók. Éjjel pedig nyitott ajtónál végzik a dolgukat, mindent. Persze örülök, hogy legalább nem kell kicsattogni a folyosóra , mint múltkor. Minden szobában van fürdőszoba. Az ebéd eddig siralmas, ennek a gyerekeim kifejezetten örülnek, azt mondták, na látod, a suliban is minden nap rémálom!

2021. január 20., szerda

Semmi extra hír

 Köszönöm mindenkinek a szép hozzászólást! Nagyon jól estek!


Helyzetjelentés:

Már csak két szobatársam maradt, két idős néni, éppen szídják a politikát. Nem szólok bele.


Végül plazmacserére nem lesz szükség, mert túl jól vagyok, csak akkor szívesen hazamennék. Azt még nem tudom, hogy mikor sikerül. Egyelőre pislogunk mindahányan, hogy ezt hogy csináltam, hogy ilyen gyorsan megjavultam és teljesen magamtól. 


Most nem olyan jó ez az ittartózkodás, mint két évvel ezelőtt. Akkor minden olyan jó volt, volt sok vizsgálat, mindenki nagyon kedves volt. Most is kedvesek, csak mondjuk furcsa, hogy a dokim nem jött megnézni, hanem a háttérből vezényli a kollégáit. 

Legszívesebben beszedném a gyógyszert és várnám a csodát, hogy többször nem jön elő a lábelhagyás.


2021. január 18., hétfő

Elegem van magamból

 Olyan shubom van, hogy itt siratom  magam a balesetiben. A mentő hozott be. Tök ciki vagyok. A gyerekek akartak mentőt hívni, az utcán voltunk, gyalogoltunk az iskola fele, amikor a lábam megint feladta, de én ezt nem tudtam, a lányom kérdezte, hogy miért úgy megyek? Hogy? Én nem tudtam, nem éreztem, hogy megint itt a sclera. Végül két  járókelő próbált felhúzni a földről, de nem bírtak és ők hívtak mentőt. Apukám, nagy botrányhős vagyok, ugye? Már megint mindenkire ráhozom a szívbajt. A hócipők tele vannak velem. 

Basszus, ez most durvább volt. Nem csak sánta lettem, hanem nem tudtam felállni, sem járni, úgy fogtak meg, hogy ne essék össze, amikor kérték a kórházban, hogy tegyek pár lépést. 

A mentő 7:25-kor szedett össze. 

Most 10:30-kor ki tudtam menni egyedül pipilni. Jipppippppipipipippiii, ezek szerint vissza tud jönni a lábam. A mentőben meg sem tudtam mozdítani, na az elég fos érzés, hogy mondjak, hogy mozdítsam, én akarom is mozdítani, de semmi, semmmmmi, meg sem moccan. 



Tájul

 Végül úgy alakult, hogy hálás lehetek a kacsatápnak, mert általa kaptunk mindahányan egy-egy soron kívüli szabadnapot, és ha már én is kaptam, holott próbaidő alatt nem jár, elmegyek gyorsan egy állásinterjúra. 

Árnyaltabban: nem egyedül a kacsatápnak köszönhetjük, hanem a négy-öt nap kulimunkának. (Mindig szégyellem magam, amikor bármiféle munkát lenézek, hamut szórok a fejemre /ezt ilyen esetbe mondják?/ és azt is szégyellem, ha felrándul a szemöldököm, ha valaki leírja, hogy egyenlőre nincs tünete, vagy amikor azt hallom, hogy nem-e volt allergiára, vagy majd kapol caffetteriát a próbaidő végén, de ez utóbbi cukinak is mondható, mert menet közben kiderült, hogy határon kívüli tájnyelvet használ. Meg különben is, tán én különb vagyok? Nem. És ha én nem úgy írom és mondom, akkor én találtam fel a meleg vizet? Nem.)

A szabinapon megyek interjúra reggel 8:15-re, 10:00-re tolmácsolni egyet a régi munkahelyemre, 14:00-re a dokimhoz. Mert végül múlt héten nem tudtam elmenni, beosztottak ügyeletesnek. Kellett nekem munkahelyet váltani, francba. Elhittem magamnak, hogy teljesen jól vagyok, meg ami nem látszik, az nincs, de ezek szerint mégis van, nem akarom újra elveszíteni a lábam, futni akarok a dokimhoz, de így meg csak görcsölök, amikor a másodfőnök pofákat vág...(mondtam neki, hogy szeretnék kettőkor elmenni, és instant belefagyott a levegő.)

A munkahelyen a főnök, aki nő (!) még mindig szimpatikus, de fizu azóta sem érkezett. 200-szor leellenőriztem, hogy vajon én írtam-e el a bankszámlaszámot. Nem én. 


2021. január 12., kedd

De hiszen én jól vagyok...

 


... annyira jól, hogy innentől fogva életem végéig gyógyszert kell szednem vagy szurit beadnom önnön magamba. A régi gócok eltűntek az agyamból, helyette jöttek újak. Remek hír.


 Megkérdeztem tőle viberen, hogy mizu a foltokkal az agyamban és ha már, hogy javasolja-e az oltást. Az oltást javasolja. Holnap pedig elugrok hozzá, hogy megbeszélje velem, hogy mi a franc történik. 

2021. január 11., hétfő

Legalább van miről írni...

 Balek, balek, balek vagyok!


Nem volt fogalmam, hogy bizonyos munkahelyeken még a szabinapok is kevesebbek, mint egy gyalog munkahelyen, egy gyalog állampolgáré, nemcsak a fizetése. 


Itt 6 (hat) nappal kevesebb jár évente, mint egy átlagos munkahelyen. (Azért erre is rá fogok kérdezni, hogy ezt hogy sikerült...)


Én ezt nem értem. Oké, a fizetés kevés, de hogy még a szabadságnapok is? 


Megjött a szerződésmódosítás (mivel itt úgy mennek a dolgok, mint az ökörhugyozás, megreklamáltam, hogy ne légből kapott évszámokat írjanak bele). Az elsőben nem szerepelt, hogy mennyi szabinap jár, de oké, gondoltam, azt úgyis mindenki tudja. A módosításba beleírták a szabinapokat. Elkerekedett a szemem.


Bocs a picsogásért, de hol picsogjon az ember, ha nem itt?


Ja, és ismét kaptam egy belépőkártyát. Már van egy, de így most kettő van. A titkárnő tőlem kérdezte, hogy miért igényeltem, ha már van. Éééén? Speciel mivel flottul megy a tájékoztatás, én nem is tudom, hogy kinél kell. Ő igényelte az elsőt is. A végén azért rám pirított, hogy "amennyiben", ezt le kell adni. Kell a hóhérnak a belépőkártyájuk, semmire nem használható. Meg különben is, mit vinnék el vele, a lejárt kacsatápot, vagy a megsárgult, 50 éves fiolákat? A kacsatápot nem, mert azt kidobta a kolléga, amikor a többiek nem látták.

2021. január 8., péntek

Öngól

 Kijelenthetem, hogy új munkahelyet kell találnom. Kedd óta rakodómunkás vagyok, hát erre nem számítottam. Nem pontosan ez volt az álláshirdetésben, valamint az állásinterjún sem. 

 Fel kell majd újítani a raktárat (de nem nekem, höhö), ezért kedden kipakoltuk két másik kolléganővel (a cukival és a beszólóssal) és átraktunk minden mozdíthatót az "A" raktárból (eredetileg gépház, üdvözlettel Bukarestből /és bocsánat a bukarestiektől!/), a "B" raktárba, ami eredetileg nem raktárnak lett építve, hanem egy 20 éve ki nem nyitott... nem tudom minek tervezhették, mert még zuhanyzó is van benne, meg ipari fűtéscsövek, meg 20 éves fekete pókhálók. Aztán szerdán és csütörtökön egy nyugdíjba vonuló kedves 72 éves nagy tudásúnak a laboratóriumát kellett kipakolni, aki egészen elképesztő dolgokat őrzött mindenféle rejtett előpadlásokon és lépcsőházakban, elsárgult, megkopott tárgyakat, kidobni nem akarta, sőt, mindenhez gyűjtött még és még tárgyakat, de most, hogy valóban is nyugdíjba vonul, mindezeket az elöregedett tárgyakat nekünk adta. Jó lesz az még, mondták, meg azt is, hogy többszázmillió forint és kellenek ezek az eszközök, hogy beírhassuk a pályázatokba (nem pályázatírók, sarkkörkutatók). 

A legnagyobb pislogást és állkapocs flaszterre hullását az elöregedett nájlonzácskóban az elöregedett kacsatáp okozta. Megismétlem: kacsatáp. Ezt is elhoztuk. El. kellett. hozni. Mint megannyi lejárt szavatosságú mindent. A józan eszem óránként leállt. Sőt, percenkén. Szerencsére egy óvatlan pillanatban az egyik dörzsöltebb kolléga kiaszta a kukába. Mondván nincs se kacsánk, se libánk, se kakasunk, de még papagájunk sincs, meg különben is, minek az nekünk?!?!? Rohasszuk még 10-20-30-50 évig a mi irodáinkban? Nonszensz. 

 Persze nem egyedül pakoltam, hanem mindahányan, a bányászok és az akadémikus professzorok is. Francokat, ez így nem igaz. Négyen szépen, ügyesen ki tudták magukat húzni a pakolásból, nem ettek meszet. Sőt, volt, aki hozta magával a táskáját, aztán három körül mondta, hogy na sziasztok, holnap találkozunk. Mi meg mehettünk vissza a bázisra kipakolni. Apukám, hogy mekkora opás ez a próbaidő, el nem tudom mondani... Nem elég, hogy a karácsonyi időszakban is bent ültem (megtapasztalni, milyen az a földrengés), most meg ez. Hm. Elmondhatom, hogy urva nagy öngólt rúgtam magamnak. A fizetésemet sem kaptam meg, mert elbszták a bankszámlaszámomat, felcseréltek két számot (15-öt írtak 51 helyett, de még a szerződésre is random dátumokat írtak, azt is ki kell cserélniük, és itt iszonyatosan lassan mennek a dolgok, de a fizetési jegyzék megérkezett, ott 20 ezer forinttal kevesebb szerepel, mint aminek szerepelnie kellene... még jó, hogy szarrágó vagyok és nem hánytam el a pénzem, és még jó, hogy tudom, tévedni emberi dolog, akár hármat is tévedhetnek egyszerre).

 Visszakanyarodom a pakoláshoz. A pökhendi hülye (tudjátok) pedig szépen nézte, ahogy nagy dobozokat cipelek, cipelünk, kezébe akartam nyomni egyet, hogy addtovább kerüljön a tilitoli kiskocsira, pláne, hogy elállta az utamat, de szó szerint feltette a kezét, hogy ő biz nem azért van itt. Korrekt. Aztán mondta, hogy legközelebb mondjam én is azt, hogy a Kiss Istvánnak (őmaga) vagyok az asszisztense, és én sem rakodómunkásnak vagyok itt. Kizárt dolog, hogy én ilyet mondjak a valódi főnökömnek, aki ott pakolt velünk, én sem ettem meszet.  

 Nem pontosan erről szólt az állásinterjú. Oké, gondolom csak egyszer kellett megcsinálni ezt a munkát, nem lesz ez mindig így. Azt, hogy mi lesz ténylegesen a munkám, még mindig nem tudni. Óriási. Majd alakul. Meg mindenhova be kell ugranom, ahová mondják. Khm. 

Kacsatáp... hát komolyan kisült az agyam. 


Ha azt hiszitek, én csak utánozni próbálom Andersent, tévedtek. Bárcsak a fentiek kitalációk lennének.

2021. január 5., kedd

a hülyék és az antihülyék

Erre fel a sikoltozva és üvöltve röhögő kolléganő, akiről az előbb azt találtam írni, hogy már egészen normális, mit csinál? Beszól. Beszól, hogy rám vártak, de nem jöttem. De ezt olyan beszólós hangon. Az emberek nem tudnak már normális hangon egymáshoz szólni? Vagy én vagyok túl érzékeny? Vagy lehet, hogy együtt őriztünk libát? Vagy az ánuszából húztak ki? Nesze neked bezz "itt aztán tanult, művelt emberek dolgoznak"! Szép dolog a képzelgés, ábrándozás, de kicsit befürödtem... 

Szóval a sipítozó kolléganő beszólt. Én meg? Nahát, én meg nem tudtam róla, hogy vele lett volna feladatom. 

Hívtak telefonon, de nem vettem fel, és mondták, hogy a főnöknél ülök. Nahát, akkor lehet, hogy még mindig nem tudott tájékoztatni, hogy közös feladatunk lenne? 

A titkárnő kimentett, közölte, hogy szánja és bánja, elfelejtette szólni, hogy esemény van.  

Ellenben behívott társalogni a nagyfőnök, aki nő és szimpatikus. Tetszik, amit mond, és ahogy mondja. 

A hülye (+kieg.)

 Volt egy kolléganőm, ő mondta mindig, "bezz, mindenhol vannak hülyék", és igaza volt.

Van egy kollégám, állati sokat képzel magáról. Persze lehet, hogy sokat is tud. De akkor miért nem foglalkozik valami értelmessel? Nem gondolom, hogy olyan nagyon lenne mire vernie magát. Amennyit láttam belőle, ugyanolyan gyalog ember, mint sokan. 

Volt egyszer egy hapsim, ő mondta mindig, "több szerénységet bezz!", és igaza volt. Akkoriban olykor hajlamos voltam nagynak vélt dolgokat mondani magamról. Mondhatnám úgy is, hogy elszálltam magamtól, de nem volt mire, szóval nem hiszem, hogy magamért lettem volna úgy oda, pláne, hogy ez abszolút nem jellemző rám, még akkor sem, ha valamiben van valamennyicske sikerem. De szerettem repkedve beszélni, lehet, hogy ez csapta ki a biztosítékot nála (nála, aki azért több volt nálam, mármint nagyobb egyetemre járt, ami persze még nem biztos, hogy jelent valamit, de jobb munkahelye is volt, mármint olyan, ahonnan lehetett harácsolni... hát ettől volt ő több? Olyannyira több, hogy a volt felesége /egen, állandóan a nem hozzám illő figurákba botlottam már kétszáz éve is, pfff/, amíg A Vállalat igazgatója volt, összesöpört magának egy ultravillát ultrabudán, de tényleg ultrát, benne volt a hírekben, a ti meg az én pénzemből... de azt állítják, hogy "megállunk a saját lábunkon"... franc tudja, én is szeretnék megállni a sajátomon, de valahogy mégsem üti a markomat irgalmatlan és pofátlan és elképzelhetetlen sok pénz... /a meghalt főnök meg azt mondta, míg élt, hogy bezz, túl anyagias vagy... mondta ezt rám, aki állandóan két forint két fillért keresek, muhahaha... elkanyarodtam, de most vissza). Erre a kollégára is ráférne egy kis önmagába tekintés, egy kis emberi alázat, egy kis eltöprengés a világ menetén, egy kis illemtan. Gondolom, hogy kíváncsiak lennétek egy pár példára, mert ez így csak egy lufi. Ülünk egy szobában négyen, szeretek szellőztetni, hogy ne 8 órán keresztül keringjen hármunk tüdeinek az elhasznált levegője, brrr. Oké, lehet, hogy már kicsit hideg volt, de azért eltűrhető volt a hőmérséklet (vagy lehet, hogy engem csak a bálnazsír fűt?), és szólt, hogy be lehetne-e csukni az ablakot. Be, persze. És becsuktam az ablakot. Nem az volt, hogy ő felállt volna, megkérdezi, közölte volna, hogy ő bizony fázik rövid ujjúban. Nem. Aztán még olyan is volt, hogy mesélte, hogy direkt nem valami nagy tudásút vettek fel, mert a titkárnő sem nagy tudású, és rájöttek, hogy ez ide így pont jó, mert akkor mi olyan munkát tudunk csinálni, amivel őket ... és itt nem fejezte be a mondatot. 

Most meg látom, a konyhában hagyta a kajamaradékát a mosogatóban, itt rohad, itt bűzölög. 

Ennyi? Kérdezhetnétek. Nem, nem, mond ő más bicskanyitogatót is, de mindent nem írhatok le az utókornak, meg nem is akarok én ezen pörögni, tudatosan rázom le magamról a hülyéket. 

Szerencsére a visítva röhögő kolléganők kezdenek szimpatikusok lenni, van, amikor már nem folyamatosan sipítozva, üvöltve röhögnek a semmin, hanem nyugodtan lehet velük két mondatot váltani. 

Nem is gondoltam volna, hogy a régi kollégáimat így visszasírom majd. Azt tudtam, hogy nagyon szeretem őket, de azt nem, hogy ők a szuperek. Mármint, hogy ennyire. Figyelmes, kedves, értelmes, nem beképzelt emberek. De nem is miattuk koccoltam le. Értük maradtam volna az idők végezetéig. Két ember miatt koccoltam. Az egyikük a felmondásom után meghalt. Maradt egy. De azt az egyet nem lehetett volna eltűrni még? Nem nagyon. Aranyos, kedves is tudott lenni, de ha rossz lábbal kelt fel, márpedig minden nap rossz lábbal, akkor állandóan bsztatott mindenkit. Tudtommal egyetlen egy embert nem piszkált. Nem mondom, hogy soha, mert a háta mögött őt is, de őt meg csak azért, mert az apósa nem úgy ugrált már a Nagy Magyar Zrt-nél, ahogy őneki tetszett volna (magyarul nem hajtott már búzakalászt a malmára), ezért szegény menyt (menyet? vagy menyét?) akarta kirúgni bosszúból. Már, ha igaz a pletyka. A pletyka meg 15 évvel ezelőtt volt, talán igaz se volt. Szóval az öreg nagyon szereti vérig szekírozni az alattvalóit, ezt ne feledjem. Hm, de lehet, hogy a többieknek van igazuk, hogy eltűrik. Mert van az a pénz? 

A legokosabb volt kollégám mondta, "hidd el bezz, van az a pénz, mindig mindenre ráhúzható ez az örök érvényű, még ha nem is elfogadható, de hidd el, mindig van olyan eszement körülmény, amikor egyszerűen van az a pénz". És igaza volt. 

"Bölcs-e vagyok?"

2021. január 1., péntek

Majré 2.0

 Most meg a denevéres vírus miatt vagyok magam alatt. Az unokatesóm felesége pozitív lett, jól van, csak a szaglása ment el, egyelőre ennyi, a baj csak az, hogy én találkoztam vele. Igaz, nyolc napja. Most nem tudom, hogy mi a szabály, meddig fertőzhet, kik számítanak konkrét kontaktnak, ha én kontakt lettem, akkor meddig kell itthon dekkolnom (elvileg 10 napot mondtak a találkozástól számítva), meddig kell izgulnom. Mindenesetre már mondták, hogy vegyek orr-sparyt (na de ha holnap veszek, akkor az még kiírtja a koronavírust belőlem? És ha ez tényleg ilyen hatékony, akkor miért nem azzal kezelnek mindenkit, kapásból? Vagy ez csak városi legenda volna? De akkor miért a gyógyszeripari mogul barátnőm mondta ezt? Kinek hihetek?). Az is igaz, hogy a munkahelyen is maszk nélkül vannak az emberek. A közös helyeken maszkban, a szobákban maszk nélkül. Ezt sem értem. Pedig ez aztán már igazán egy tanult munkahely. És mégis. Illetve mégsem. Mégsem hordják. Ott is elkaphatnám a vírust. De én meg most itt ülök a majréban, rémálmaim vannak, igaziak. Pedig eddig olyan könnyű volt azt mondani, hogy mindenki meghal egyszer, van, akit a zebrán ütnek el, van, aki sárga pizsamában öregségben, van, aki nagyon fiatalon, van, aki közepesen, van, aki idősen, van, aki értelmetlenül, van, akinek egyszerűen lejárt az ideje, de én most nagyon félek.

Már egy ideje nem azon pörgök, hogy hát de mennék már nyaralni végre. Én ezt teljesen el tudtam engedni, nem fontos azon görcsölni, hogy mikor jutok el szafarazni Afrikába gurvasok pénzért*, nem is értem azokat, akik még erről beszélnek. Mintha az életet kizárólag azért élnénk, hogy milliós tételű nyaralásokban éljük. Vagy most csak mosakszom, mert tudom, hogy nekem ez úgysem jön össze soha? Passz. Jobban esik arra gondolni, hogy el tudtam engedni a nyaralás témákat. (És akkor ehhez képest most indított a bénőm egy kétmilliómodik fb "jaj a bella Itália" csoportot, és hívott csacsorászni, hogy én is menjek, kommenteljek... és ott van egy csomó-csomó nő, akik fotókat posztolnak és mesélik, hogy jaj, de nagyon akarnak már nyaralni menni Olaszo-ba és mily kegyetlen ez a denevér, hogy így elintézett minket... hát oké, szeretnék én is menni, de azért itthon is jó pogácsát sütni a kisdedekkel, meg ha már unom a sipítozásukat, akkor itthon is jó elvonulni olvasni pár sort a karácsonyra kapott könyvemből... apropó, annyira felnézek az olyan emberekre, akik figyelmesek és tudják, mire van vágyódásom... Mary Poppinstól kaptam egy Háy János könyvet. Egyrészt, honnan tudja, hogy csípem? Honnan tudja, hogy melyik könyve nincs meg? És én miért nem tudok ilyen figyelmes lenni? Miért nem tudom, hogy ő mire vágyik pontosan? Grrr! Bár most eszembe jutott egy jó dolog, csak ez a hülye vírus nem engedi, hogy menjünk... /emlékszem, hogy kinyitottam valahol a zárójelet, meg kellene találnom, hogy már be kellett volna zárni, vagy még maradhat nyitva?/ , szóval, festeni kellene menni Maryvel, mert száz éve vágyódunk rá, itt lenne a pompás alkalom, de vajon vannak még ilyen közösségi festések, vagy azok is átmentek az online térbe?)

Boldog új évet kívánok mindenkinek! . eredetileg csak ennyit akartam írni. Apropó, a blogfaluban ilyenkor szoktak felbukkanni a számadások, milyen volt az óév, és a kívánságok, milyen legyen az úév. En is mindig "szoktam akarni" ilyet írni, de még soha nem sikerült. Most sem fog. Nem tudom rendezni a gondolataimat, hogy mégis mit szeretnék leginkább... ezek szerint nekem most nem is olyan nagyon rossz, ha elvagyok, mint az elhíresült befőtt, még károgni sem károgok (ez a legfőbb törekvésem, hogy ne nyafogjak minden piszlicsáré dolgon), új cipőt (tv, szekrény, bicikli stb.) sem kívánok (mert van, és két szemmel elég egy tévét nézni, egy üleppel elég egy biciklit megülni, és én vallom, hogy tévére nincs szükség, bár a sorozatokat azért nem bánom, a biciklizés meg önmagában óriási öröm, nem kell más, pont), vagy csak igénytelen lennék, hogy nem akarok semmit? Nem, szerintem én most jól vagyok így, ahogy vagyok. Ide még annyit, hogy a legjobban Nesztelencsiga az Univerzumhoz írt kívánságait szeretem január elsején és a kommentelőit, már most elindult a lavina, jelenleg 70-en kívántak, nagyon jó szórakozás.  

Azt kívánom, hogy a 2021 semmiképpen ne akarjon versenyezni a 2020-szal, ami a kellemetlen meglepetéseket illeti! 







*erre tesszék, pont most olvasom nesztelencsigánál a kívánságokat, valaki pont ezt írta, Afrikába akar menni szafarizni.. tőle bocsánatot kérek, nem leszólni akartam, mert persze, én is mennék, csak én most beláttam, hogy vannak irreális vágyódások, amiket el kell engednem... majd megnézem tévében és meghallgatom azokat, akiknek sikerült.