Öngól

 Kijelenthetem, hogy új munkahelyet kell találnom. Kedd óta rakodómunkás vagyok, hát erre nem számítottam. Nem pontosan ez volt az álláshirdetésben, valamint az állásinterjún sem. 

 Fel kell majd újítani a raktárat (de nem nekem, höhö), ezért kedden kipakoltuk két másik kolléganővel (a cukival és a beszólóssal) és átraktunk minden mozdíthatót az "A" raktárból (eredetileg gépház, üdvözlettel Bukarestből /és bocsánat a bukarestiektől!/), a "B" raktárba, ami eredetileg nem raktárnak lett építve, hanem egy 20 éve ki nem nyitott... nem tudom minek tervezhették, mert még zuhanyzó is van benne, meg ipari fűtéscsövek, meg 20 éves fekete pókhálók. Aztán szerdán és csütörtökön egy nyugdíjba vonuló kedves 72 éves nagy tudásúnak a laboratóriumát kellett kipakolni, aki egészen elképesztő dolgokat őrzött mindenféle rejtett előpadlásokon és lépcsőházakban, elsárgult, megkopott tárgyakat, kidobni nem akarta, sőt, mindenhez gyűjtött még és még tárgyakat, de most, hogy valóban is nyugdíjba vonul, mindezeket az elöregedett tárgyakat nekünk adta. Jó lesz az még, mondták, meg azt is, hogy többszázmillió forint és kellenek ezek az eszközök, hogy beírhassuk a pályázatokba (nem pályázatírók, sarkkörkutatók). 

A legnagyobb pislogást és állkapocs flaszterre hullását az elöregedett nájlonzácskóban az elöregedett kacsatáp okozta. Megismétlem: kacsatáp. Ezt is elhoztuk. El. kellett. hozni. Mint megannyi lejárt szavatosságú mindent. A józan eszem óránként leállt. Sőt, percenkén. Szerencsére egy óvatlan pillanatban az egyik dörzsöltebb kolléga kiaszta a kukába. Mondván nincs se kacsánk, se libánk, se kakasunk, de még papagájunk sincs, meg különben is, minek az nekünk?!?!? Rohasszuk még 10-20-30-50 évig a mi irodáinkban? Nonszensz. 

 Persze nem egyedül pakoltam, hanem mindahányan, a bányászok és az akadémikus professzorok is. Francokat, ez így nem igaz. Négyen szépen, ügyesen ki tudták magukat húzni a pakolásból, nem ettek meszet. Sőt, volt, aki hozta magával a táskáját, aztán három körül mondta, hogy na sziasztok, holnap találkozunk. Mi meg mehettünk vissza a bázisra kipakolni. Apukám, hogy mekkora opás ez a próbaidő, el nem tudom mondani... Nem elég, hogy a karácsonyi időszakban is bent ültem (megtapasztalni, milyen az a földrengés), most meg ez. Hm. Elmondhatom, hogy urva nagy öngólt rúgtam magamnak. A fizetésemet sem kaptam meg, mert elbszták a bankszámlaszámomat, felcseréltek két számot (15-öt írtak 51 helyett, de még a szerződésre is random dátumokat írtak, azt is ki kell cserélniük, és itt iszonyatosan lassan mennek a dolgok, de a fizetési jegyzék megérkezett, ott 20 ezer forinttal kevesebb szerepel, mint aminek szerepelnie kellene... még jó, hogy szarrágó vagyok és nem hánytam el a pénzem, és még jó, hogy tudom, tévedni emberi dolog, akár hármat is tévedhetnek egyszerre).

 Visszakanyarodom a pakoláshoz. A pökhendi hülye (tudjátok) pedig szépen nézte, ahogy nagy dobozokat cipelek, cipelünk, kezébe akartam nyomni egyet, hogy addtovább kerüljön a tilitoli kiskocsira, pláne, hogy elállta az utamat, de szó szerint feltette a kezét, hogy ő biz nem azért van itt. Korrekt. Aztán mondta, hogy legközelebb mondjam én is azt, hogy a Kiss Istvánnak (őmaga) vagyok az asszisztense, és én sem rakodómunkásnak vagyok itt. Kizárt dolog, hogy én ilyet mondjak a valódi főnökömnek, aki ott pakolt velünk, én sem ettem meszet.  

 Nem pontosan erről szólt az állásinterjú. Oké, gondolom csak egyszer kellett megcsinálni ezt a munkát, nem lesz ez mindig így. Azt, hogy mi lesz ténylegesen a munkám, még mindig nem tudni. Óriási. Majd alakul. Meg mindenhova be kell ugranom, ahová mondják. Khm. 

Kacsatáp... hát komolyan kisült az agyam. 

Ha azt hiszitek, én csak utánozni próbálom Andersent, tévedtek. Bárcsak a fentiek kitalációk lennének.