Munkahelyi zörejek

Mizofóniás vagyok. Ez már biztos. Évekig ketten ültünk az irodában a kollégámmal, aztán most, pár hete vagy hónapja egy másik figura is csatlakozott hozzánk, és pont az én asztalszigetemhez (a régi kollégám és köztem van egy polcsziget, így mindig megvolt a privát szféránk). Ez az új kolléga minden nap eszik egy almát, jó sokáig, harapja, rágja, szürcsöli, nekem meg feláll a fejemen a haj (körülbeül úgy, mint a macskának a szőre, amikor veszélyt érez), érzem a nyirocsomókat a nyakamban, érzem, liftezik és szaltózik a gyomrom, szétvasz az ideg, nem bírom hallgatni, befeszítem az izmokat, és amikor már a tarkómban is érzem, hogy ideges vagyok tőle inkább kimegyek a szobából, benézek a titkárságra a lányokhoz, de ott nem maradhatok, mert az idős főnök ott téblábol és nem bírja, ha ott kóválygok (szokott szólni a harmadfőnöknek, hogy szóljon a titkárnőnek, hogy szóljon nekem, hogy húzzak a pcsába a helyemre verni a klaviatúrát), ezért orrom leszegezve eljövök onnan, beülök a konyhába, várom, míg az almaevő befejezi a szürcsögést. Egyébként szimpatikus, nem rossz ember, csak ne szürcsölne. 

Baromi nehéz így dolgozni, hogy az egyik szörcsög, a másik meg simán csak üvöltözve beszél, egyszerűen nem bírom, ráz a hideg. 

A palermói sfincione...

... az mi? - kérdezhetnétek. Kicsit pizza, kicsit focaccia, se egyik, se másik. Én is most találkoztam vele másodszor. Másodszor, mert úgy tűnik, annyira büszkék rá a helyiek, hogy ezt muszáj felkínálni minden buliban.  Hogy honnan ered a neve? A görög szivacsból (σπόγγος, azaz spongos, tehát spugna, magyarul szivacs... puha, mint a szivacs?). Én nem írok receptet, mivel "ahány ház, annyi szokás" (elkezdtem kutakodni az interneten, látom, hogy egészen sokat lehet róla pofázni, még arra is kitérnek, hogy a Montalbano felügyelőben is szó esik róla. Ezen, amit mi ettünk, volt paradicsomos hagymaszósz és szardella, hogy más volt-e rajta, nem tudom. 

Megültük a művészúr szülinapját. Emlékeztek? Nála voltunk pár hete, hónapja egy pizzavacsorán, amire azóta is szívesen emlékszem vissza. Erre a vacsorára mégsem volt kedvem elmenni, mert... mittomén'... éreztem, hogy értelmét vesztett ügy (az elhíresült veszett fejsze esete bezzeggel), hiszen már alig van dialógus köztünk, meg eleve, tíz napja nem beszéltünk, áh, egészen feladtam, de végül kedvesism. mégis írt, mégpedig azt, hogy számítok rád. Gondoltam magamban, hát oké, nézzük meg, kit lehet leakasztani délután egykor, hogy vigyázzon a dedekre este héttől. Anyukámnak programja volt, Mary Poppinsnak szintén, tesómék színházba mentek, meg különben is, tökéletesen hét közepén jártunk, mit képzeltem? Azért gondoltam megpróbálom Annát... és bingó, ő bevállalta. 

Kicsit azért mégis volt kedvem megnézni, hogy milyen egy ilyen szülinapi buli, meg kicsit féltem is, mi van, ha nem megyek? Akkor majd engem tényleg soha többet nem fog hívni sehova? Ezért elmentem, duzzogva, szorongva, de elmentem. 

Én még elvittem a dedeket a zeneiskolába is, aztán Annáékhoz, mégis pontosan értem oda a művészékhez. Ők meg késtek. Mert nem egyedül jött, ott volt a főnöke is. Én nagyon utálok várni a késős emberekre, miután én egy svájci óra vagyok. Úgy értem, az arra érdemes helyekre pontosan érkezem. Például a magasiskolába soha nem érkeztem késve, sőt, jóval óra előtt becsekkolok, hogy be tudjak izzítani mindenféle wifit, porjektort, feladatot stb. 

Volt egy tök esetlen szitu... (óh, hogy basszuskulcs, most, hogy írom eme sorokat... aúúú... a kollégája nem akart lifttel jönni, azt mondta, ő biz' gyalog megy /én simán azt hittem, hogy klausztrofóbia miatt/, mi meg ketten lifttel mentünk, mert én meg nem szeretek elfáradni*, és lehet, hogy lezsírozták egymás közt, hogy mi ketten legyünk a liftben? Ráadásul a kedvesismerős mondta, hogy nem is üdvözölt engem rendesen... ez vajon mi lehetett? Na mindegy, kár kombinálni, nem csőrözött le. Most sem). Megérkeztünk, becsengettünk, üdvözlés, ökölpacsi, semmipuszi, én elmentem szépen kezet mosni, aztán mindenki, aki már ott volt, bemutatkozott kézfogással, grrr, de szerencsére volt megint kézfertőtlenítés kézfertőtlenítővel, és utána azt vettem észre, hogy ott állok egyedül, kersztbe tett karokkal és esetlenkedek. Mert a nagy bemutatkozásoknál ott termett egy nő (inkább csaj), 40-50 közöttinek saccolom, aki kettőt pislogtam, és máris rácuppant a kedvesismerősre, velem meg közölte, hogy aha, már találkoztunk. Velem ugyan biztos, hogy nem, gondoltam magamban, de nem álltam le beszélgetni, tisztán látszott, hogy kire van ráindulva, engem meg csípőből lepattintott. Kicsit háttérbe szorultam, mit háttérbe? Sarokba, basszus. Elkezdtem egyedül unatkozni, hülye helyzet volt, de szerencsére jött a hatgyerekes lány (lány, mert annyira fiatal, filigrán, kedves, bájos fruska), és elkezdett velem beszélgtni, mondhatom, megmentett. Aztán a kedvesismerős egyszer csak odaült hozzám, és akkor onnantól már velem dumáltam, a cuppanós csaj meg ott ült, most ő volt magányos, pedig jóval jobban néz ki, mint én, vagányabb is, nem egy beszari alak, úgy cuppant, sőt, cuppantgatott, mint senki más, mint valami vakuumos tapadótappancs, vagy az algaevő harcsa az akváriumban. Szegény, még meg is sajnáltam egy pillanatra, még oda is akartam hívni, hogy na, gyere, te cuppogó, ne magányoskodj, ne búslakodj ott egyedül a széken. De nem hívtam, mert mondatban volt a kedvesismerős. 

Lévén tök hétköznap volt a buli, korán le kellett lépnem, szent ígéretet tettem Annának, hogy 9 órakor ott leszek náluk átvenni a dedeket. Így is történt, 21:00:59-kor (!!!) csengettem náluk. 

Persze lehet, hogy a cupákolós csaj maradt éjjel egyig, mert a kedvesism is addig. Ki tudja. Na mindegy, mit tehetünk, nehéz a mosónők anyák élete.

Mindensetre újfent eldöntöttem, hogy többet nem megyek sehova. Egyszerűen nem bírom szuflával. A múltor is elmentünk a hajóra megtekinteni a Random tripet MériPével, maj' meghaltam, már ott is eldöntöttem, hogy én soha többet sehova, most meg aztán tényleg, de tényleg szent elhatározás, majd valamikor az őszi szünetben, vagy karácsonykor. Fel kell fognom, hogy már nem vagyok...  csitri. Ez lehetne a záróakkord, de gyorsan elmesélem, hogy olyan focaccia volt és olyan tésztasaláta, hogy uhh... lecsukódott a szemem és máris nem Budapesten éreztem magam a szutykos körúton, hanem valami... jobb helyen. Isteni volt, imádtam. Ezen felül volt sokféle sonka, szalámi és még pizzák, kencék, mozzarella bivalytejből (ez nem ízlett annyira), meg mindenféle egyéb, amit meg sem kóstoltam, mert egy jellem vagyok, de azért sajnáltam, hogy a tortát nem tudtam megvárni, de sebaj, a focaccia mindenért kárpótolt (persze a selyemhernyóm másnap büntibe rakott, pedig csak három kis szeletet ettem). 

*pedig jót tesz a lépcsőzés, csak nem este, mert este én már elég kripli vagyok, és nem akartam érezni ezt a szokásos "elhagyatestem" érzést

Hektikus csapongás

Most nem azért írok, mert volna mit, csak elmesélem, hogy mire jöttem rá. 

Egyetlen egy főfórumom maradt meg, immáron 10 éve pofázunk a lányokkal (személyesen is ismerjük már egymást). Babafórumnak indult, ki, mikor, hova megy cukorterhelésre és hasonlók. Ez az egyetlen egy fórumom nem balhézott össze egymással, soha, soha, soha, nem úgy, mint a többi, ahol hihetetlen nagy balhék tudtak kialakulni piszlicsáré nézeteltérésekből, de én nem erről akarok beszélni.

10 éve megy a sóderelés ezen a fórumon, pontosabban a többiek írkálnak, én csak ritkán tudok hozzászólni. Ők állandóan az utazásaikról beszélnek, ki, mikor, mennyiért, milyen feltételekkel hova utazott, melyik szálloda milyen, milyen a kaja, milyen távolságra van az állatkert, én ehhez hozzápislogni sem tudok. 

A mai téma viszont egészen érdekes. Megosztotta valamelyik lány Gyárfás Dorka wmn cikkét erről a kiváló maskarás műsorról, amiben celebritások beöltöznek tökig, talán még a hangjuk sem a sajátjuk, és egyéb celebritásoknak kell felismerniük a beöltözöttet. Nem azért, mert én akkora értelmiségi lennék, de hányok ezektől az értelmetlen műsoroktól. Egyet sem láttam belőlük, sőt, még a reklámját sem, de a gyerekeim szeretnék megnézni, mert erről beszélnek az iskolában, remek. Ezért tudok róla, mert ők dobták fel, hogy szeretnék nézni. (Nem engedtem nézni. De közben meg emlékszem, milyen szarul esett nekem, amikor apukám nem engedte nézni a The visitors c. borzalmat, és mennyire vágyódtam rá, mert mindenki azt nézte.)

Amire ki akarok lyukadni az az, hogy Nagy Ervin, forradalmár, aki a szintén forradalmár, gerinces Péterfy-Novák Évával vacsorázott (akinek nagy barátnője Borbély Alexandra is, Szentesi Írónő Éva is, tudom, mert követem őket instán, mert tetszik a munkájuk, életfilozófiájuk, ahogy kiállnak a Színművészeti tetejére, de ezt most majd átgondolom, hogy naiv vagyok-e), szóval Nagy Ervin is ott szerepelt a maskarás műsorban (nem szólt neki senki, hogy ez a műsor egy best magazin?), és meglepődött azon, hogy a tigrisből Eszenyi Enikő ugrott ki. De én nem erről akarok beszélni. 

Hanem arról, hogy a fórumon arról beszéltünk, hogy van az a pénz, amiért az ember elgondolkozik azon, hogy elvállalja a szarmelót. Az övön aluli melót is. Ahogy most Nagy Ervin, a Katona József színház színésze (volt) ezt a fost. És ezen a részen elmeséltem a fórumtársaimnak, hogy a főnököm felvillantotta, hogy mi volna, ha én is foglalkoznék a plazmagenerátorral. A mivel? - kérdezhetnétek. Lehet, hogy ezt még nem is meséltem nektek. Ez nem a dialízisszerű terápia, amit én "vércserének" hívok, hanem valami fura dolog... Be kell ülni egy szobába, aminek az ablakain, ajtaján sűrű rács van, elég félelmetes, simán csak ülni kell, egy gép meg pulzál, világít, színt vált, a design körülbelül a 70-es évek, és az ember ettől meggyógyul. Én nem találtam róla semmiféle olyan leírást, ami alátámasztaná azt, hogy ez nem egy sarlatánság. Olyan, mintha bullshit generátorral írtak volna valami szösszenetet (az élő organizmus rádiófrekvenciát sugároz, és ha ezt a bennünk lévő parazitára irányítjuk, akkor elpusztul, tehát ülünk a szobában, villog a gép, ami belénkrezonál, ami megöli a bennem lévő parazitát, vírust, gombát, herpeszt... és hogy állapította meg, hogy mindez bennem van? egy kis kütyüvel, és mondta, látod, itt vannak, és én nem láttam, mert nem tudtam, hgoy mit kell nézni, hát ilyen egyszerű pénzt keresni ezzel. Csak ennyit kell tenni, hogy megfog két pilinckát az ember a kezével, a gép meg már mutatja is a bennem lévő férgeket, ha meg nem mutatja, akkor fúj a kezemre egy kis fertőtlenítőt, és akkor a nedvesség miatt mégis becsipog, hát működik ez, isteni, egészen jól hangzik, már itt is vannak a gombák és herpeszek meg a többiek, de nincs gond, mert csak be kell ülni szobába, világítani és tádám, kirezonálja belőlem ezeket az élősködőket... a józan eszem is megállt... hova kerültem), és én ehhez adjam magam meg a nevem, villgogtassak fényt az embereknek pénzért? Nagyon durva saját magam szemen köpése volna. És azt is utáltam, hogy nem tudtam nemet mondani, amikor a főnököm megszervezte nekem (nem kértem), hogy menjek el egy ilyen kezelésre (vagy mire). Egyszerűen közölte, hogy szerdán 14:00 órakor vár a doktornő. Aztán kiderült, hogy annyira doktornő a nő, mint én. Semennyire. És a kollégáim kérdezgették, hogy mit mondott a doktornő, és én mondtam, hogy gyerekek, ez nem orvos, ez egy illuzionista, semmi más. De nem, a kollégáim nem értették, másnap és harmadnap is doktornőztek, és én ingerülten közöltem, hogy ez-a-nő-nem-orvos. Ha a főnök azt mondja, akkor az úgy is van? Vakon megbízunk? Elég hiszékenyek vagyunk. Aztán meg ráfordultak a "de ha ő ebben hisz? a hit nagyon erős dolog" témakörre. Ha valaki ért hozzá, megírná nekem, hogy ez a plazmagenerátor valóban gyógyít vagy valóban csak palira vesz? 

Elmeséltem ezt az okos kollégámnak is, aki először csendben hallgatott, mert rögtön átlátta, hogy mi a szitu, kétszáz éve dolgozik itt, naná, hogy tudja honnan fúj a szél. Ő annyit mondott, van az az élethelyzet, van az a pénz, ami miatt az ilyen szitut elvállalja az ember. (Nem vállaltam. Menekülök a téma elől. Pláne, mert kicsit ráinterneteztem a dolgokra, volt ott valami könyv is A szobában, és hát mit ad istván, mit nem? A tököm tele, de már megint a kiba' csentológiához vezetett, hát bazz, urvára dobbantanom kellene már.) (Aztán látom, valami fodrászatban is alkalmaznak ilyen villantós plazmát, az arcbőr regenerálására, több lábon kell állni.)

Szóval van az a pénz, amiért a Vígszínház volt igazgatója elmegy a balettba rangon alul ugrálni, ezek szerint. De nem ítélkezni akarok, mert lehet, hogy elsőre úgy tűnt. Szóval értem én, hogy kell a pénz. Vajon melyik az az állapot, amikor azt mondjuk, hogy mindegy mit, de valamiből élni kell. Lehet, hogy Eszenyinek elfogyott a pénze. Ki tudja. (Francba, máris itt a következő elmélkedés, itt lüktet a fejemben, a barátnőm egy éve hagyta ott a minisztériumot, mert kiégett az agya, aztán januárig dolgozott egy fix szerződéssel máshol, tehát a számításaim szerint ő 8 hónapja a megspórolt pénzéből él. Ehhez képest ezek a színészek keveset kereshettek, ha most el kell szegődniük tigrisnek, ja most jut eszembe, a Vajna Mágnás Miskáné is elszegődött ebbe a műsorba nemtom' minek, várjatok, rászűrök... kék dolognak, nem tudom mi lehet, de kék, szóval valószínűleg neki is elfogyott a pénze, óh, mennyi nehéz sors. Ronda vagyok, nem látok bele az életükbe és itt károgok, ez igazán csúnya viselkedés. Biztos csak irigy vagyok. Vagy a nagyanyám, ő volt ilyen epés.

A van az a pénz témánál meg eszembe jutott, hogy igaz, régen történt, az egyik barátnőm mondta, hogy el lehet menni gyógyszerkísérleti próbababának. Én komolyna elgondolkodtam, hát hiszen jó pénz, és még nem voltak gyerekeim. Az orvos havernőm meg mondta, hogy szépen üljek le, és ne hülyüljek meg. Így nem lettem gazdag. Sem halott.

Aztán a maskarás műsorról átkanyarodtunk a vérzivataros vírusra, ami még mindig itt tart minket bizonytalanságban. A fórumtársnő írta, hogy a cukrászdában az egyik pultos tesztje pozitív lett, de a cuki nem zárt be, hm. Ahogy az iskolák sem, holott már az én gyerekeim iskolájában is megjelent, két gyerek lett pozitív, és elindult a lavina, mindenki tudott mesélni hasonló eseteket, és azt is, hogy kinek, mennyi időre kellett vagy NEM KELLETT karanténba vonulnia, míg márciusban fogvacogva féltünk, és alig vártuk, hogy lehúzhassuk a rolót. A józan ész megáll. Meg még zuhanyzás közben jutott eszembe, hogy most Olaszországból kevesebb rémes hír érkezik, bár Krisztus barátnőm szomszédnője (kb. 50 éves) minden nap zokog, mert rettegve pánikol, hogy mind odaveszünk, de ott éppen most nem tombol már a vírus. Én már semmit nem értek. Teljesen megzavarodok. És arra is gondoltam, milyen igaz a vicc, hogy "szerencsénk, hogy nem 15 évvel ezelőtt történt ez a vírusmizéria, mert akkor egy Nokia 3310-essel kellene kígyós játékkal eltölteni a karanténokat", vagy hogy is szólt, és akkor tovább pörgött a gondolatom, hogy amikor még nem volt internet, akkor honnan tudtuk megnézni 2 másodperc alatt, hgoy tulajdonképpen pontosan mi is az az enzim, amit a selyemhernyó csinál az emésztőrendszerében, ami nekem jót tesz. Mondjuk, ha ez az ára, hogy én olyan karcsú legyek, mint utoljára 20 évesen voltam (21 éves korom óta csak hízok, hízok, hízok), akkor én nemcsak a selyemhernyó fekáliáját eszem meg, hanem magát a kis állatkát is. Valamit valamiért. 

Elmesélem a semmit

Azt mondták, éljek a mában, sőt, a mostban, és akkor majd boldog leszek. Mert az a boldogság. De ha az a pillanat éppen valami nem túl kellemes, nehéz helyzet? Nem is akarok példákat mondani... akkor az nem lehet boldog. Áh, kivagyok (de ezt külön kellene írni, nem? csak így jobban néz ki) az ilyen megmondóemberektől. Meg hülye is vagyok, hogy nem állok odébb, amikor rázendítenek. Ráadásul általában nem úszom meg fél óránál kevesebből az ilyen elmélkedéseket, a végére rendszeresen kisül az agyam.

Egyébként meg nem nagyon történik semmi... persze kitehetnék egy csomó piszkozatot, amiket elkezdtem megírni a hétköznapokról, és soha nem fejeztem be, vagy menet közben kiderült, hogy veszettül unalmasak... lehet, hogy mégis érdekes lenne, ha egyszer kiraknám az összeset, úgy, ahogy vannak, félkészen. 

Úgy tele van a naptáram, hogy lángol a fülem, és már odaáig fajultam, hogy a google naptárba írom, hogy mikor, kinek, hol kell lennie és mit kell magával vinnie, mert már nem tudok mindenre emlékezni (ma például nem találtuk a fiam maszkját, már kezdtünk megőrülni, amikor a lányom megtalálta, a kilincsre volt felakasztva, hogy el ne felejtse felvenni. Én raktam oda), és állandóan blokkol az agyam, mert tudom, hogy valamit tudnom kellene, de mit? (Például, hogy hol a maszk.)

Én, aki tisztára szervezetlen vagyok, akinek a feje felett állandóan összecsapnak a hullámok, google naptárban vezetem az életemet. Nem mintha fontos volnék, nem erről van szó, hanem hármunk életét én egyedül már nem vagyok képes átlátni. Mh1, mh2, iskola1, diák1, diák2, diák3, zene1, zene2, hobby1, hobby2 stb. 

Mh3 most nincs. Különóra1 és különóra2 nincs. Szerelmi élet nincs. Idő sincs rá, de azért valaki igazán írhatna néha, hogy szóval tartson. De nem. Mindenki lekoccolt mellőlem. 

Ez a szeptember mindig olyan strapás... volt olyan, hogy elrohantunk a dedekkel az iskolába, onnan én dolgozni, aztán délután futás a gyerekekért, loholni a zeneiskolába, ott közöltem a kislányommal, hogy most egyedül kell átmenni a tornára (azért rollerrel 10 perc körül van, gyalog meg több), én el a fiammal a tornára gurultam át, én onnan haza, tanítottam egyet, aztán beálltam a tűzhely mögé vacsorát meg másnapra ebédet főzni nekik, és amikor a dedek hazaestek már este fél nyolc volt, cipő le, kézmosás, ülj le vacsorázni, fürdés, fogmosás, alvás. Már nem is nagyon tudnak tornázni menni, mert kipurcantak, állandóan nyígnak, hogy csak ma ne kelljen. 

Még csak szeptember 21-ét írunk, de mi már tényleg a karácsonyi szünetért fohászkodunk, hogy jöjjön már el, mert lóg a belünk. 

Van egy kedves ismerőslány, aki ajánlotta (régen volt), hogy menjek tanítani az ő waldorf iskolájukba, én meg nem akartam, mert nem Budapesten lett volna, most meg megbántam, de nagyon. Hogy lehettem ilyen liba?!?! 

Lezajlott a fiam első szülinapi bulija. Jól sikerült. De azért előző nap megkérdeztem magamtól, hogy vajon normális vagyok-e, lóg a nyelvem, nem bírom szuflával, de még szombaton is rohanok a tortával, csipsszel, üdítőkkel a buliba, ahelyett, hogy a lábaimat lógantám és bámulnék ki a fejemből üveges tekintettel, álmélkodnék a bárányfelhőkön, hogy mackót ábrázol-e vagy mókust. 

Viszont van egy jó dolog. A Gazsi barátomtól kaptam egy életelixírt (he?), amit ha beveszek (kapszula), akkor utána két órán keresztül nem lehet enni, különben nem hat (mindenre jó). Na most ha nem ő adja, akkor én valószínűleg csalnék, de ő adta, ezért nem csalok. Máris elkezdtem fogyni. Ennyire puding vagyok... hogy ezt eddig nem tudtam, hogy ha nem eszem, akkor nem hízom?  

Reggelire beveszek egy ilyen kapszulát, aztán nem zabálok bele a gyerekek kajájába, amit hajnalban készítek el (ebédre rizs, hús, igen, hajnalban sütök, főzök, nemnromális, szendvicseket kenek, csomagolok, meg készen vett kekszet, pingvint, ilyesmiket bőségesen, olykor zöldséget, gyümölcsöt), és tök ciki, de amiket én befaltam reggelikészítés közben, az iszonyatosan sok kaja volt, hiszen csak egy falat, az nem számít, hm, aztán az a falat máris egy egész, komplett bivaly lisztben megforgatva, zsírban kisütve... most meg beérek a munkahelyre, elnyammogok pár korpovitot, tényleg csak  néhányat, aztán rendes, de kevés ebéd, öt körül az utolsó kajálás, hétkor (olyan is volt, hogy hatkor, és akkor négykor ettem utoljára) beveszem az életelixírt és utána már nincs se idő, se lehetőség enni, szóval tök jó, csak nehogy megen' elkurvuljak.

fógyókúra

Hétfőn kezdtem. Végre elhatároztam magam, hogy komolyan veszem. 

Ehhez képest két kilót híztam. 

Szerda van. 

Igazán eltökélt vagyok, ami azt illeti. 

Toncsi

Egyszerűen, mint a vulkánkitöréskor, úgy fröcsköl az agyamban az örömhormon, amikor az általános iskolai osztálytársam lájkolja a fotómat (mindig van 2-3 ember, akinek a lájkjának szerfelett örülök). Ő egy hozzánk lebukott fiúcska volt. Cuki volt ő, a szó szoros értelmében, és már akkor szépfiú (érdekes, de nem voltam szrelmes belé, én akkoriban még csak a Plátókért rajongtam). Most is szép (és a családja is az, és látszik, hogy odavan a fiáért). 

Volt ő padtársam is. Állandóan csacsogtunk. Én, a zárkózott kislány. Aztán a tanár lepirított, hogy ne dumáljunk óra közben, de mi folytattuk. Ahogy a kislányomat is lepirította a vadiúj tanára (ezen a héten még nem kapsz egyest, de jövő héten már igen - mondta a matek tanár, mert a kislányom elmondta, hogy még mi volt a házi feladat matekból, holott nem őt kérdezte, de akit kérdezett, nem tudta a választ. Hm... hát majd most megtanulja a poroszok istenét a ded). 

Tóni most vezérigazgató egy menő cégnél, és még a hírekben is benne volt az előretörése. Tudom, ez még nem jelenti azt, hogy általában a rossz tanulókból lesz valaki, de legalább a reménycsillag csillog. Vagyis a reménysugár. Nekem jobban esik erre gondolni, amikor a döcögő gyerekeim tanulmányi eredményeire látom (a tavalyi év igazából tök jó lett, de az nem számít hagyományos tanévnek), mintsem a "tanulj, mert ha nem, utcaseprő lesz belőled" (apukámat idéztem), vagy bkv-ellenőr (Szilva barátnőmet idéztem, akinek a kisfia végül nem senki lett).

A francba, hogy nem tudok írni Tóninak, hogy helló, figyuzzámá', ha már itt lájkolgatsz, nincs valami zsíros állás nálad? (Tudom, mindig ezen rugózom... rajta vagyok az ügyön, csak hát éppen közben gyerekeket is nevelek, főzök, mosok, megállás nélkül rohanok, készülök a szeptemberi nyitásra, lobog a hajam, szóval türelem, türelem.) (Jó, meg persze kicsit bátortalan is vagyok, jól meg kell gondolnom a dolgokat, nincs itthon férfi, akinek megmentene, ha nem jól sikerülne a mhváltás... vagy csak beszari vagyok? Nem tudom.)

Amikor ezt a sztorit elmeséltem egy gyerekkori barátnőmnek, hogy Toncsi milyen volt és milyen lett, akkor még azt is hozzátettem, hogy tudod, ott lakott a szembeépületben, a legfelsőbb emeleten, erre a barátnőm azt mondta, hja, úgy könnyű (mert ebből magától értetődően fakadt, hogy jó családból származott, és tényleg, mert az anyja orvos, az apja szintén zenész és még mérnök is, szóval nem a hátulról indult a fiúcska, még ha évet is kellett ismételnie). Nem szeretem, amikor letörik a jókedvemet. 

Statisztika

Éppen a kisfiamnak szervezem az első szülinapi rendezvényét, amit az osztálytársaival kíván megülni. Egészen sokáig megúsztam, lévén nyári gyerek, nyáron meg mindenki nyaral, de tavaly már leesett neki a tantusz, hogy neki még nem volt szülinapi partija.
A tavalyi szülinapi haccaccáré mindkét gyereknél elmaradt, mert akkor gyengélkedtem (pontosabban a fiamét nem tudom, hogy sikerült elbliccelni, a lányoménál meg még nem voltam százas), de idén nem akarom megúszni, mindketten megérdemlik, mert valójában nagyon jó gyerekek (kivétel, amikor nem, de ez egyre ritkább fordul elő, el sem tudom hinni, hogy eljött ez a pillanat, amikor... amikor nincsenek olyan sötét gondolataim, hogy hova a francba tettem a fejem, amikor két gyereket szültem /olaszul: ma chi me l'ha fatto fa'/).

A kisfiam osztálytársait nem nagyon ismerem, körülbelül három gyereket tudok felsoroln és snitt. Elkértem hát az osztályfőnökétől a fiúnevek listáját, hogy egyeztetni tudjunk, hogy ki jöjjön a partira. Ráadásul náluk nagy a fluktuáció is, idén már másik iskolában kezdett három fiú, az olasz, a görög, az iraki, tavaly pedig egy másik muszlim fiú is (nem tudom, hova valósiak, de Svájcba mentek élni), így most összesen kilencen maradtak. A kilenc fiúból háromnak magyarok a szülei, a többinek nem minden szülője (pontosan háromnak magyar-magyar, háromnak magyar+külföldi, háromnak teljesen külföldi). Kicsit olyan, mint Franciaországban, elég vegyes osztály, pedig sima gyalog VIII. kerületi iskola.

A kislányokról nem tudok semmit.

Péntek délutáni munkahelyi sziporkacseppek

Nincs nagy baj, csak sok kicsi.

Jobb adni, mint kapni. (Mike Tyson)

Nem én vagyok bezárva, hanem az ajtó. (Táncsics Mihály)

Sose azt nézd öcsém és az még a jobbik eset. (Próbáljátok ki! Működik. Bármikor, bármire alkalmazható.)

Holnap Lőrinc és Viktor neve napja.

Csoda hátán csoda

A magasiskolában a hallgatók elkezdték felvenni a kurzusomat. Ez akkora adrenalinfröccs, hogy úgy érzem, mintha éppen befutnék a célba a maratonfutáson. Folyamatosan frissítem a Neptunt, nézem, hogy hányan vannak. De már annyian, hogy valószínűleg bontani kell a csoportot. Isteni!!! 

Ráadásul a mai értekezleten meg lettem említve az igazgató általrévén, hogy kitűnő értékelést kaptam a hallgatóktól, és én ott elősőre nem kaptam levegőt, utána nem hittem el (holott tudtam), végül elkezdtem írogatni privit a kolléganőmnek, hogy tényleg azt mondta, hogy én?!!! Kétszer is megkérdeztem, mert nem hittem a fülemnek, pont besercegett a vonal egy pillanatra meg a beleszédülés, hogy tényleg azt mondta, de tényleg???

Ezen felül most mesélte Krisztus barátnőm, hogy Riminiben megtartják A Nagy Turisztikai Vásárt, amire nem számított, most meg együtt örülünk.

Ezt impulzusból írtam, anyira örülök. 

Igaz történet

Tegnap, amint siettünk a gyerekekkel a tornára, egyszer csak megláttuk Feri bát, az iskola őrmesterét (portás, aki minden gyereket ismer, árgus szemekkel vigyáz rájuk). Ő is meglátott minket, azonnal sietett felénk és megkérdezte, hogy láttuk-e Mimmót... mert eltűnt, nem ment haza. De nem is Mimmó anyja, az olasz mámmá riasztotta az iskolát, hanem egy másik gyereké, az ő nevét nem tudom. Ez volt 17:40 körül (éppen késtünk a tornáról). De mi Mimmót nem láttuk, viszont azt igen, hogy Feri bá eléggé kétségbe van esve... pedig sasszem, nem engedi ki a a kapun gyerekeket, ha nem látja a szülőt (hozzátartozót). Igaz, Mimmó már tavaly is egyedül járt haza, csak ez a másik kisfiú nem. Gondolom az ő szülei jöttek rá, hogy a gyerekek eltűntek... És indult a riadalom.

Aztán, miközben a gyerekeink tornáztak, mi Pankával beültünk, pontosabban kiültünk egy térre fényes nappal borozgatni traccsolni, és láttuk, hogy Mimmó anyukája, az olasz mámmá is keresi a gyerekeket. Ez látszik, mert tekergette a fejét jobbra, balra, telefonálgatott közben, fel-alá járkált, leült, felállt, elindult. 

Este, torna végén, amikor mentünk haza, pont ment haza Mimmó legnagyobb testvére, ott laknak a tornaterem mellett, meg is kérdeztem tőle, hogy meglett-e a tesója, de nem, még nem volt meg. Már 19:30 elmúlt.

Pankának bevillant, hogy Mimmó szokott bandázni egy másik gyerekkel is, akik (mutatta) itt laknak. Elekezdtük hát nézni a kaputelefont, hogy vajon mi a vezetéknevük, persze fogalmunk sem volt, de azért próbálkoztunk. Szerencsére meglátott a kapun belülről valaki, gondolom a házmester lehetett, mert kijött, megkérdezte, hogy kit keresünk, és mi csak személyleírást tudtunk adni és egy keresztnevet, de szerencsére a házmesternek kinéző ember tudta, kiről van szó. Rám bökött, azt mondta, maga jöjjön be, menjen fel a második emeletre, ott laknak balra. Felmentem, becsöngettem, egy gyerek nyitott ajtóablakot (nem az ajtót nyitotta ki, hanem csak a "fortocskát"), elmondtam, hogy mi járatban vagyok, Mimmót keresem, mert eltűnt, keresi az iskola, szokott veletek játszani, nincs itt véletlenül nálatok? Azt elfelejtettem mondani, hogy én egyáltalán ki vagyok és milyen alapon keresem őt, de nem volt náluk, bár egy vadidegennek miért is mondta volna el, hogy aha, persze, itt van... na mindegy... ez csak utólag jutott eszembe. Közben egy szomszéd üvöltözött a házmesternek kinéző emberrel, hogy milyen alapon enged be az épületbe bárkit, de ez az üvöltő ember nem tudoöm, honnan láthatott engem, vagy a kapu előtt a sok embert, mintha valami kamerát nézett volna, vagy nem is tudom, hogy honnan tudhatta, bár lehet, hogy az ablakból, passz, mindenesetre végig üvöltözött (elég szép épület, szép utca, nem is tudom milyen tapasztalatai lehetnek, ha így idegenkedik és óbégat).

Este írtam az olasz mámmának, megkérdezni, hogy mi a szitu, de nem válaszolt. 

Tudom, hogy Mimmó rossz kölyök, de azért mégis csak egy gyerek, és alapvetően kedves figurája a kerületnek, szerintem vicces, mókás kisfiú, de azért nem vagyok naiv, ismerem őket már hat éve, láttam, hogy az a kisfiú, akire azt mondják, hogy égetni valóan rossz gyerek, ezért a fiam lelkére kötöttem, hogy ilyet velem ne csináljon, hogy eltűnik, mert abból nagyon nagy baj is lehet. Még azt is elmeséltem a gyerekeimnek, hogy Mimmó anyukája mesélte, hgoy Mimmó elment a Kálvin térre és haza akartak vinni egy hajléktalanokat, hogy hát nincs hol laknia, lakhatna náluk (azért ez nagyon szép gesztus szerintem, csak hát na, érthető okokból a mámmá nem így érezte jónak, amit elfogadok véleménynek), szóval Mimmó állandóan bandázik suli után, ami nem baj, vannak gyerekek, akik egyedül járnak iskolába meg iskolából haza ilyen idős korukban, csak mittomén', még csak kilenc éves, szerintem kicsit korai úgy bandázni, ahogy ő bandázik (egyre távolodni az otthontól... azért a mi környékünk nem a békés, festői Lilaakác köz). Sőt, olyan is volt, hogy beült egy étterembe a haverjaival és megvacsorált. Ingyen. Meghívatta magát valahogy az éttermesekkel. 

Egyebet is hallottam szegény Mimmóról, de azt már az ismerősöm hallotta az ismerősétől, aki hallotta az ismerősétől, nagyon gáz sztori, el sem mesélem, mert remélem, nem igaz (de bullismo... iskolatársak 'asztatása). 

Az is baj, hogy húsz évvel ezelőtt egy ismerős nő kisfia meghalt, 12 éves lehetettt, az iskola udvarának kieső részén találták meg. Felakasztva. Ez a történet engem a mai napig sokkol. Az anya soha nem hitte el, hogy a saját fia ilyet megtett volna önmagával, de akkor ki? Idegenek? Miért? Hogy? Egy 12 évest? Az iskola udvarán? Egy budai, meglehetősen jó környéken? Hogy? Miért???? Nincs magyarázat. Csak a sokk. 

Én a gyerekeimmel tegnap jó hosszan beszélgettem az ilyen esetekről, hogy érezzék, nem jó dolog rossz társaságba keveredni, egyrészt, mert nagyon megüthetik a bokájukat, másrészt elviselhetetlen fájdalmat okoznának nekem, és láttam, hogy rendesen elgondolkoznak és megrendülnek, gondolkoztak, kérdeztek, én válaszoltam, együtt beszéltük meg a helyzetet, így most van esélyem, hogy valóban nem keverednek rossz társaságba.

Reggel már nem fértem a bőrömbe, és írtam az igazgató helyettesnek, megkérdeztem, hogy mi a helyzet Mimmóval. Mert ő is kereste rendületlenül. Meg még páran az iskolából. 

Azt válaszolta, meglett, minden rendben. 

Szerintem jónéhány embernek volt pár kegyetlen órája....

Friss: Mimmó meglett. Beült egy étterembe enni. Feri bá mesélte, mert megkérdeztem. 

Csak az ördög segglyukán keresztül juthatunk haza

Első nap az iskolában, és mi máris otthon felejtettük a tesicuccot.

Tegnap csak ízelítőt kaptak a gyerekek, volt négy osztályfőnöki óra, előtte rövid, rádión közvetített évnyitó, amihez persze báli ruhában kellett megjelenniük, aztán jöhettek haza.

Azt hiszem, ez csak egy unalmaska tájékoztató... nem tudok egyebet írni, mint amit már biztos láttatok máshol, a gyerekek sorban állnak az iskolakapuk előtt, van, ahol esik is az eső. Nálunk még nem esett.

Bizonytalan vagyok, mert van egy meghívásom egy koncertre... ami zárt helyen lesz... menjek? Ne menjek? De miért rendezik meg? Grrr.

Pletyka is mindig van. Megint ettünk egy jót kedvesismerőssel, megint hozott ajándékot, megint megállt benne az ütő, amikor hazakisért és úgy látta, az ex jön vele szemben, aztán megnyugodott, hgoy megint és mégsem. Hm, egyéb pletyka nincs. De, de, van, csak nem szaftosak... Legyen akkor csak általános tájékoztató:
A tulipános ember néha ír, de tudja, hogy köztünk nem tud ki- meg berobbanni a szelerem, ezért mérsékelten ír, és ez így pont kényelmes.
Írt még Luca is, hogy ugorjak ki szeptemberben hozzá Milánó alsóba, mert annyira kedvel engem és olyan régen találkoztunk, erre lezárták a határokat. Mondom, figyi, Luká, ebből nem lesz szeptemberben lepedőgyűrés, se ki, se be. Erre fel megsértődött. Megáll a józan ész, rosszabb, mint egy princessz.
A csentológus is elkezdett teperni, hogy ő még (meg megint) ilyen csodálatos emberrel, mint amilyen én vagyok (he?) nem találkozott, és ő látja, hogy mi majd együtt fogunk élni (azért ez állati meredek fassság, de vajon miért dobál be ilyeneket? mert minden nő vágyik ilyen dalszövegekre, hogy ujjé, vegyél a szárnyaid alá? vagy mi a franc ez? egyszerűen nem érti, hogy a nem, az NEM). Mindenesetre ezt a lemezt már hallottam néhányszor és veszettül unom is, ezért leráztam n+egyedikszer. Tököm tele, akarja a hóhér az örök plasztikboldogságot és a ragasztott mosolyt*, midőn a tetőt vinné el a fejem fölül, hogy részt vehessen valami 200. agymosó tanfolyamon. Hülye.
A baj az, hogy egyéb férfiak nincsenek, nem tudok kikről jelenteni.











*ez meg Quimby... ott mondják, hogy csak az ördög segglyukán keresztül juthatunk haza.