... az mi? - kérdezhetnétek. Kicsit pizza, kicsit focaccia, se egyik, se másik. Én is most találkoztam vele másodszor. Másodszor, mert úgy tűnik, annyira büszkék rá a helyiek, hogy ezt muszáj felkínálni minden buliban. Hogy honnan ered a neve? A görög szivacsból (σπόγγος, azaz spongos, tehát spugna, magyarul szivacs... puha, mint a szivacs?). Én nem írok receptet, mivel "ahány ház, annyi szokás" (elkezdtem kutakodni az interneten, látom, hogy egészen sokat lehet róla pofázni, még arra is kitérnek, hogy a Montalbano felügyelőben is szó esik róla. Ezen, amit mi ettünk, volt paradicsomos hagymaszósz és szardella, hogy más volt-e rajta, nem tudom.
Megültük a művészúr szülinapját. Emlékeztek? Nála voltunk pár hete, hónapja egy pizzavacsorán, amire azóta is szívesen emlékszem vissza. Erre a vacsorára mégsem volt kedvem elmenni, mert... mittomén'... éreztem, hogy értelmét vesztett ügy (az elhíresült veszett fejsze esete bezzeggel), hiszen már alig van dialógus köztünk, meg eleve, tíz napja nem beszéltünk, áh, egészen feladtam, de végül kedvesism. mégis írt, mégpedig azt, hogy számítok rád. Gondoltam magamban, hát oké, nézzük meg, kit lehet leakasztani délután egykor, hogy vigyázzon a dedekre este héttől. Anyukámnak programja volt, Mary Poppinsnak szintén, tesómék színházba mentek, meg különben is, tökéletesen hét közepén jártunk, mit képzeltem? Azért gondoltam megpróbálom Annát... és bingó, ő bevállalta.
Kicsit azért mégis volt kedvem megnézni, hogy milyen egy ilyen szülinapi buli, meg kicsit féltem is, mi van, ha nem megyek? Akkor majd engem tényleg soha többet nem fog hívni sehova? Ezért elmentem, duzzogva, szorongva, de elmentem.
Én még elvittem a dedeket a zeneiskolába is, aztán Annáékhoz, mégis pontosan értem oda a művészékhez. Ők meg késtek. Mert nem egyedül jött, ott volt a főnöke is. Én nagyon utálok várni a késős emberekre, miután én egy svájci óra vagyok. Úgy értem, az arra érdemes helyekre pontosan érkezem. Például a magasiskolába soha nem érkeztem késve, sőt, jóval óra előtt becsekkolok, hogy be tudjak izzítani mindenféle wifit, porjektort, feladatot stb.
Volt egy tök esetlen szitu... (óh, hogy basszuskulcs, most, hogy írom eme sorokat... aúúú... a kollégája nem akart lifttel jönni, azt mondta, ő biz' gyalog megy /én simán azt hittem, hogy klausztrofóbia miatt/, mi meg ketten lifttel mentünk, mert én meg nem szeretek elfáradni*, és lehet, hogy lezsírozták egymás közt, hogy mi ketten legyünk a liftben? Ráadásul a kedvesismerős mondta, hogy nem is üdvözölt engem rendesen... ez vajon mi lehetett? Na mindegy, kár kombinálni, nem csőrözött le. Most sem). Megérkeztünk, becsengettünk, üdvözlés, ökölpacsi, semmipuszi, én elmentem szépen kezet mosni, aztán mindenki, aki már ott volt, bemutatkozott kézfogással, grrr, de szerencsére volt megint kézfertőtlenítés kézfertőtlenítővel, és utána azt vettem észre, hogy ott állok egyedül, kersztbe tett karokkal és esetlenkedek. Mert a nagy bemutatkozásoknál ott termett egy nő (inkább csaj), 40-50 közöttinek saccolom, aki kettőt pislogtam, és máris rácuppant a kedvesismerősre, velem meg közölte, hogy aha, már találkoztunk. Velem ugyan biztos, hogy nem, gondoltam magamban, de nem álltam le beszélgetni, tisztán látszott, hogy kire van ráindulva, engem meg csípőből lepattintott. Kicsit háttérbe szorultam, mit háttérbe? Sarokba, basszus. Elkezdtem egyedül unatkozni, hülye helyzet volt, de szerencsére jött a hatgyerekes lány (lány, mert annyira fiatal, filigrán, kedves, bájos fruska), és elkezdett velem beszélgtni, mondhatom, megmentett. Aztán a kedvesismerős egyszer csak odaült hozzám, és akkor onnantól már velem dumáltam, a cuppanós csaj meg ott ült, most ő volt magányos, pedig jóval jobban néz ki, mint én, vagányabb is, nem egy beszari alak, úgy cuppant, sőt, cuppantgatott, mint senki más, mint valami vakuumos tapadótappancs, vagy az algaevő harcsa az akváriumban. Szegény, még meg is sajnáltam egy pillanatra, még oda is akartam hívni, hogy na, gyere, te cuppogó, ne magányoskodj, ne búslakodj ott egyedül a széken. De nem hívtam, mert mondatban volt a kedvesismerős.
Lévén tök hétköznap volt a buli, korán le kellett lépnem, szent ígéretet tettem Annának, hogy 9 órakor ott leszek náluk átvenni a dedeket. Így is történt, 21:00:59-kor (!!!) csengettem náluk.
Persze lehet, hogy a cupákolós csaj maradt éjjel egyig, mert a kedvesism is addig. Ki tudja. Na mindegy, mit tehetünk, nehéz a mosónők anyák élete.
Mindensetre újfent eldöntöttem, hogy többet nem megyek sehova. Egyszerűen nem bírom szuflával. A múltor is elmentünk a hajóra megtekinteni a Random tripet MériPével, maj' meghaltam, már ott is eldöntöttem, hogy én soha többet sehova, most meg aztán tényleg, de tényleg szent elhatározás, majd valamikor az őszi szünetben, vagy karácsonykor. Fel kell fognom, hogy már nem vagyok... csitri. Ez lehetne a záróakkord, de gyorsan elmesélem, hogy olyan focaccia volt és olyan tésztasaláta, hogy uhh... lecsukódott a szemem és máris nem Budapesten éreztem magam a szutykos körúton, hanem valami... jobb helyen. Isteni volt, imádtam. Ezen felül volt sokféle sonka, szalámi és még pizzák, kencék, mozzarella bivalytejből (ez nem ízlett annyira), meg mindenféle egyéb, amit meg sem kóstoltam, mert egy jellem vagyok, de azért sajnáltam, hogy a tortát nem tudtam megvárni, de sebaj, a focaccia mindenért kárpótolt (persze a selyemhernyóm másnap büntibe rakott, pedig csak három kis szeletet ettem).
*pedig jót tesz a lépcsőzés, csak nem este, mert este én már elég kripli vagyok, és nem akartam érezni ezt a szokásos "elhagyatestem" érzést
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
A robot kikapcsolva.