Ismét lenyeltem a magnószalagot

Állásinterjúról jövök. (Írtam ezt délelőtt.) Nagyon izgatott vagyok. Akkora élmény volt, hogy muszáj írnom róla. Persze ködösítenem kell, nem írhatok le mindent úgy, ahogy van. Kár. Ki tudja, ki olvassa ezt a kis titkos blogot, nem volna jó, ha esetleg a főállás megtudná, hogy hol egerésztem. 

Időben odaértem, mert egy ideje órát lehet hozzám igazítani. Akár svejci órát is. Izgultam, amikor odaértem, mert egészen különösen lehet kezelni a liftet ezen a munkahelyen, el is rontottam, nem a jó liftbe szálltam be, az meg nem ott állt meg, ahová én menni akartam, de lévén időben voltam, még nyugodtan pancserkodhattam, így is 10 perccel korábban értem oda. Remélem, ez jó pontnak számít. 

Aztán bemutatkoztam kéznyújtás nélkül, egészen tanulékony vagyok. Hellyel kínáltak, leültem, és vártam. Aztán tűpontosan megérkezett a vezető, aki nő. Értitek? Egy nő! Tovább megyek: egy szimpatikus nő! Még tovább: egy értelmes nő! 

Kész, ha engem választanak, igent mondok, annyira különbözik ez a hely az aktuálistól... meg a főnökeimtől (akiket nem akarok becsmérelni, milyen jogon tehetném, ki vagyok én, meg nekik is vannak jó oldalaik, mint mindenkinek, meg van két alfőnök, akik végeredményben nem szkalapok, de ott vannak ezek a régi és új tüskék, és én nem vagyok sün Aladár, én ezt már nem akarom cipelni).

Azért emelem ki ennyire hangsúlyosan, hogy nő a vezető, mert ahol most dolgozom (főállás) a nőket nem tekintik egyenrangúnak (kivétel a kollégáim, velük nincs baj, őket nagyon szeretem, képzeljétek, azokat is megszerettem, akikre nagyon haragudtam, hogy nem dolgoznak, ellenben zsíros fizut kapnak, csak azért, mert férfiak és jól elő tudták magukat adni, amikor becsekkoltak... ma már nem károgok ellenük). 

Nem egyedül interjúztatott az igazgató, hanem még másik két nő is beült, gondolom fontos, hogy ők is kialakítsanak egy képet rólam, ha már együtt kell dolgozni... Az első percekben még nem tudtam bemérni őket, hogy merre billenjen a skatulymérleg, de ahogy ment előre az interjú, úgy éreztem, ők is szimpatikusak. 

A munkát érzésem szerint kicsit alacsony rangúnak találják, de én nem. Nekem tetszene egy olyan munka, ahol nem kell agysebésznek lennem. Most sem az vagyok, nem ezért akarok váltani. Ti is tudjátok, hogy megtelt a padlás a csentológusokkal. Akikkel én nem tudok azonosulni. Elegem van. Menni kell. El kell hagynom a hajót. Nem mindenáron, mert a kollégáimat szeretem. De ez, hogy naponta elmegy két óra az utazássa, már fáraszt, mire beérek a főállásba, kifáradok (remélem, nem ez a hülye krónikus alapmizéria fenyeget már megen'). Ez a hely, ahova pályáztam, 15 percre van a lakhelyemtől, azért az elég jó, nem? Potom másfél órát sprólnék naponta csak az utazáson. 

A munkahely miliője nem rossz. Kicsit szocreál, de az irodák izgalmasak, és ami a lényeg, értelmes emberek lennének a kollégáim. Tudom, hülyék mindenhol vannak, de nem mindegy, hogy hányan, és hogy a főnök a főhülye vagy vele lehet együttműködni. Az viszont fix, hogy ott meglehetősen tanult emberek mozognak. (Tudom, hogy kik lennének azok, akik most kimosnák az agyam, hogy nem magától értetődő, hogy a tanult emberek ne lehetnének ordenáré szkalapok, mert ilyen ismerőseim is vannak, akik ezt mondják, és tudom, igazuk van, áh, hogy az ember már semmit nem mondhat, mert jön a lebaszcsi...)

A fizetés... hát az siralmas... Francba! De aztán, amikor hazaértem, azonnal felcsaptam a nettóbérponthut, és kiderült, hogy csak 30 ezer forinttal keresnék kevesebbet (ennyire értek az adózáshoz). Van caffetteria. A főállásban nincs. Erre az új munkahelyre biccajjal is el tudnék tekerni, tényleg nagyon közel van hozzánk. És maximum a tanítással kipótolnám. Mondjuk most, hogy ennyit dolgozom, már egészen szürreális a keresetem, már majdnem eléri egy normális ember fizuját, persze mi a normális? De ennek is ára van, a gyerekekkel nem tudok túl sok időt tölteni, még kevesebbet, mint eleddig... De van annak értelme, hogy kevesebbet keressek, amit ki kell pótolni egyéb munkákkal? Akkor is ott lennék, ahol a part szakad, a gyerekekre nem jutna elég idő. Este 6-7 felé tudnék velük érdemben foglalkozni, az azért elég kevés szerintem. Minek szül az ilyen ember? Frcanba, nem így terveztem.  

Jövő héten jeleznek, hogy kit választottak. Szerintem írok nekik gyorsan, hogy kiszámoltam, nem rettenetesen keresnék náluk kevesebbet, és szívesen vállalnám a munkát és maradnék, míg meg nem halok nyugdíjba nem vonulok (még 18 évet kell lehúznom).

Izgatott vagyok. Nagyon szeretnék váltani. Félek is, naná, hát közel az ötvenhez nehéz váltani, de nem képtelenség. Félek, hogy mi lesz, ha nem válok be. De hiszen odaraknám magam, hogy beváljak. Meg ez olyan a munka, ami tök izgalmas. Szerintem tök izgalmas. Meg amikor valami munka tetszik, akkor nem nyervogok, nem duzzogok, nincs ellenállás, nem hullik ki a hajam, hanem örömmel csinálom. Ha nem baszogatnak csentológus elvekkel, akkor én nyugodt vagyok és nem sül ki az agyvelőm. 

És ott van egy nagyon szép park, a munka végén fognám magam, és megpróbálnék futni a futópályán. 

Én úgy érzem, hogy ez a hely tetszene nekem. Szeretek arról ábrándozni, hogy egy irgalmatlan menő helyen dolgozom, nagy tudású emberek közt, akik olyannal foglalkoznak, aminek ténylegesen van értelme, és nem azt az igét terjesztik, hogy ők most feltalálják a meleg vizet. Mert a főállás csomószor ezt csinálja, feltalál valami magától értetődőt, vagy ha mégsem sikerül, akkor hazudik egy akkorát, hogy plafonrendszerek hullanak ránk, és ezt évekig képesek csinálni. Nekem csak az a bajom, hogy nekem nem jutott a két húzóágazatból (két termék, ami nem hazugság és nem szarcsapkodás), magyarul én pont a rossz oldalra kerültem, meg még az is zavar, hogy oké, hogy én a rossz oldalon állok, de miért keresek jelentősen kevesebbet, mint a férfiak, akik szintén a rossz oldalon állnak? Nem igazságos. 

Adja az univerzum és a Jó István, hogy engem válasszanak! Érzem, van bennem annyi erő, hogy le tudjak koccolni és meg tudjak újulni. 

De azért ez egy fantasztikus dolog, hogy ennyi kínlódás után képes vagyok megújulni, nem? Nehéz volt eljönni bezzegországból, otthagyni a gyerekek apját, nehéz volt megállni a helyem egyedül (már ha ez annak mondható), nehéz volt, amikor közölték, hogy onkológia, áh, nem, mégsem, csak valami krónikus betegség, nehéz még mindig a folyamatos dicsekvést hallgatni a főállásban egyesektől, na jó, ezt a vonalat nem is akarom tárgyalni, annyira kicsinyes.

Egyszerűen csodálatosnak érzem magam két szempontból: hogy immáron két éve tanítok egy szuper iskolában (oké, egy szemeszter kiesett, francba, még most is utálom, hogy kiesett fél év az életemből, nem tudom megemészteni... ahelyett, hogy örülnék, hogy nem onkológia lett a vége), és szuper, hogy el tudtam határozni, hogy lekoccolok, és behívtak interjúra erre a világ legszuperebb munkahelyére... oké, elábrándozni azon, hogy lekoccolok könnyű, de lelépni azért nem magától értetődő, nekem ott a két gyerekem, a létbiztonság nagyon fontos, nem könnyelműsködhetek, ez nem játék, szóval egyelőre maradjak annyiban, hogy már ez is egy csúcscsoda (?), hogy behívtak az interjúra és ott nagyon klassz volt. 

Én most egy pozitív töltetű posztot akartam írni, nem akartam kitérni és nem akartam hányósat, én csak azt akartam elmesélni, hogy ez egy szuper élmény volt, és ha nem engem választanak, akkor is örülök, hogy ott lehettem, mert legalább felnyílt a szemem, hogy van más, van jobb, van lehetőség változtatni (csak engem válasszanak), és bátornak kell lenni, nem kell beleragadni a fosba (oké, nem szabad csúnyát fröcsögni a főállásra, ez egyáltalán nem elegáns dolog, de mondjuk az sem, hogy nem tűr ellentmondást a főnök és igenis el kell menni arra a "kezelésre", mert ő hisz benne, de én nem találom az engedélyszámát, és nem tudom, hogy mit sugároznak belém, hát ez sem elegáns, és most imádkozzak, hogy tényleg nem okozott kárt ez a szkalap... és akkor a kollégáim nyugtatgatnak, hogy dehiszen nem lehet baj.... nem a lófszt, hát hogy a viharba ne lehetne baj, gyerekek, hát azzal, hogy azt mondjuk, hogy nem lehet baj, attól még lehet...), visszakanyar: nem muszáj elfogadni az elnyomást, és én már egyszer le tudtam koccolni egy olyan életszituból, ami nekem nem tett jót, hát akkor most is le fogok tudni, csak adjon az univerzum és a JóPista erőt. Bár... az erő bennem van. Nem mindig, de van, amikor igen. 

Az őszi szünetben a mami home wellnessben áztatja a habtestét

 Nutellát vacsoráztam. Egy fél csuporral. Akkor tértem észhez. Közben még három kanállal elnyalogattam, és megkérdeztem magamtól: te nooormáááális vagy???

Éppen az Egyenes beszédet néztem, benne az orosi kamara elnökét, de a telefont is görgettem, mert nem bírok magammal, sokszoros bódítószer kell már (éppen egy ilyen cikkbe botlottam ma a kisdiákkal, eléggé szégyelltem magam, hogy basszus, ez rólam szól), aztán a kezembe akadt az Elviszlek magammal, benne Gryllus Dorka, hát gondoltam egyet, beültem a kádba, eresztettem magamra a vizet és jól megnéztem magamnak a műsort, és csak jöttek a gondoltok, jöttek, csak jöttek, mondtam is magamban, ezt majd jól megírom itt a blogban, de most itt ülök, és nem emlékszem. 

Talán ott lehetett valami velős gondolatom, amikor Dorka azt mesélte, hogy mennyire más a német társadalom a magyarhoz képest. Hogy ott nincs ilyenfajta elnyomás, ami itt folyik a színházi világban (meg a főállásban is, hogy hozol nekem egy kávét? Oké, én hozok, mert szeretek kávét főzni, de főnök, te mit hozol nekem? Semmit? Meg ma mesélte egy kolléganőm, aki maholnap nyugdíjas lesz, és egy meglehetősen jó egyetemen végzett mérnök, hogy a fizuja nettó 250, és most felvesznek a helyére egy tök pályakezdőt főiskolai végzettséggel 300-ért, hát na). 

De most cuppanjak vissza a fürdőkádba, hogy eszembe jusson mit akartam írni? Én csak 2-3 évente fürdök, egy nap alatt lezavarni az átlagot hülyeség lenne.

Tegnap megírtam kb. 3 blogposztot, de unalmasak lettek, de valahogy mégis el akarom mesélni, hogy írtam a dokimnak.

Írtam neki, mert már időszerű volt, csak eddig nem volt bátorságom zavarni őt az én hülyeségeimmel, de aztán megláttam a hírekben, hogy a klinikám (mert én a magaménak érzem, ennél jobb wellness szálló nincs a Kárpát-medansziéban) covid-korházzá avanzsál. Jó napot, látom, költözik a hivatal. Ezt írtam neki, meg azt is, hogy jól vagyok. És ő azt, hogy jó lenne látnia engem, csak várjuk meg, hogy csituljon a háborús helyzet. És én megint éreztem, hogy odavagyok a doktoromért. Mert ő olyan kedves. Valójában meg azt akartam írni, hogy sármőr, állati jó a profilképe, meg korban illik hozzám (foggggalmam sincs, hogy mennyi idős lehet), de mit akarok én, ha majdnem egy egész csupor Nutellát eszek vacsorára? Hülyeliba.

Egyébként ez az összes pletykám, amit össze tudtam szedni nektek, egyszerűen nem történik semmi mostanában. Sőt, még generálni sem tudok pletykát. Az a helyzet, hogy mindjárt indul a nagy éves olasz filmfesztivál és képzeljétek el, nincs kedvem menni. Most mondjátok meg! Láttatok már ilyet, hogy én a nagy, éves, olasz, filmfesztiváltól nem zsongok be? De valahogy mostanában még sincs kedvem elpatkolni covid által. Túl kicsik a gyerekek ehhez és újonnan egyre jobb a karakterük, már alig van hiszti (eddig is jó fejek voltak /jófejek?/, csak akkor gurult el a türelmük, amikor éhesek voltak), és akkor én most menjek a moziba, mert ez a mániám? Áh. Nem megyek. Pedig még múlt héten majdnem elmentem egy színházba, de szerencsére úgy alakult, hogy a magasiksolából a kolléganőmmel beültünk egy magányos bisztróba pletykálni, onnan pedig szépen hazamentem, meg jegyem sem volt a színházra, meg csak vágyakoztam, nem gondoltam én komolyan. Már csak a bkv-t kellene elkerülnöm, és akkor egészen jó lenne, nem hánynék a covidtól, ja, nem, mégis hányok, a főállásban a föncikék úgy érzik, normális dolog egy asztalnál öten-hatan ülni és nyitott szájjal ebédelni, közben mérgesen fröcsögni, miközben mesélik, hogy ki lett covidos, hát köszi... óh, édes kenyér! És csodálkoznak, hogy egy ideje, amint megérkeznek és elkezdik melegíteni a kosztot én turbóra kapcsolok, és mielőtt leülhetnének, én hopp, felállok és már ott sem vagyok. Meg is kérdezik olyankor, mi van, kerülsz minket? Ilyen gyorsan megebédeltél? Bújkálsz? Plusz hála az ég, hogy ilyen bálnatestű tehén vagyok, már nem liheg az egyik a nyakamba, most kipécézte magának a 24 éves kis friss nyuszimuszit, az ő nyakába liheg. Látjátok, erre jó a 15 kg súlyfelesleg (mondjuk reggelre híztam egy kilót, szóval már 16 kg-t kell ledobnom). 

Mit is akartam még mesélni? Nem emlékszem. 

Krimi

Szintet léptek a gyerekeim, már vannak napok, amikor egyedül közlekednek a városban. Nem ők kérték, én döntöttem így. Muszáj volt berakni őket egy tanulókörbe, mert úgy láttam, hogy ez a délutáni szilencium az iskolában nem megy túl flottul, magyarul csomó lecke marad otthonra, a tanulásról meg ne is beszéljünk.  

Most, hogy látom, el tudnak jutni ából bébe, reggelente a villamosmegállóban válnak szét az útjaink, az iskola onnan már tényleg 2-3 köpet. 

Ma történt, hogy már a metrón ültem, amikor felhívott a kislányom. Azt mesélte, hogy itt van a játszótéren a Bandi kabátja. Értetlenkedtem, milyen kabát?!?! A kislányom is csodálkozott, izgatottan folytatta, hogy tényleg az övé, bele van írva a neve, hogy 2/A és még az utca, házszám is, hozzátette még, hogy tuuuudod, az a szép kabátja, az a pufi, sötétkék. Így már be tudtam azonosítani. 

A fiamnak most is két kabátja parkol az iskolában, az egyik még jó rá, a másik már kicsi, de mivel lépten-nyomon az iskolában felejti a cuccait, feladtam rá a kinőtt kabátot is, aztán most már a harmadik kabátnál tartunk, most azt viseli (amit anyósom küldött Fr.o-ból és amit már tavaly is ez volt a téli kabátja, a brocanteban  /zsibvásár?/ vette, mert anyósom nagyon szeret ott vásárolni, ez ráadásul egy IKKS, amitől hanyatt kell esni, olyan, mintha azt mondanám... mittomén, én már kinőttem ebből a korból, amikor azt hittem, hogy a plecsnitől vagyok valaki, így, hogy ma már tudom, hogy senki vagyok).

Szóal'...

Hogy a kinőtt pufikabát hogy került a játszótérre egy fényes csütörtök hajnalon, amikor a játszóterek tök üresek, azt nem tudom. Elképzelni sem tudom. 

Szerintem tavalyelőtt az iskolába felejtette, aztán az egyik turkáló (az isiben évente kétszer kiszórják a gyerekek által nem keresett ruhákat 5-6 asztalra, hogy a szülők túrják át, keressék a saját cuccukat) szóal' a turkáló során valakinek megtetszhetett, aztán elvitte magával. Jó, de idén miért rakta le a játszótérre?

Vagy valaki, valahol megtalálta, meglátta a címet, és az utcánkhoz legközelebbi játszótérre rakta, hátha megtaláljuk? Ez is lehet. Csak hát két játszótér van ugyanolyan távolságra tőlünk, miért nem a másikra rakta? Rejtély. 

Más ötletem nincs. Nem értem.

Azt, hogy miért tol az élet nevű bohózat az arcunkba ilyen képtelen sztorikat, azt sem értem. 

Ronja, a rabló lánya

Betoppanok a főállásba, beülök a szigetemre, csak tisztességből átfutom a munkahelyi emaileket, gyorsan válaszolok mindre, aztán felütöm az internetet. Mindig ez megy. Meg kell néznem, hátha írt valaki. (Nem írt.) Aztán felütöm a lapozós oldalakat, és látom, a Pagony éppen ma 19 éves, ezért ma, és csak ma kedvezményesen lehet vásárolni. Meg is nézem mi a kínálat. Rajongok a Pagonyért (de jobban rajongtam a Két egérért, csak az most a covid alatt bezárt, sajnos). Rengeteg a magyar mesekönyvíró. Ahogy lapozgatok, egyszer csak eszembe jut megnézni, milyen Astrid Lindgren kiadványokat lehet kapni, és ott van Ronja is köztük, Ronja, a rabló lánya (Ronja, la figlia del brigante). Nekem sokáig ez volt a kedvenc könyvem. Gyerek voltam, 11 éves lehettem, és ez volt az egyik kötelező olvasmány az iskolában, és talán ez volt az a könyv, ami beindított. Én azt hiszem, azóta olvasok. 

Sajnos nincs már meg ez a könyv, elajándékozásra került (persze lehet, hogy kölcsönbe, aztán nem került soha többé vissza). 

Krúdy erre vajon mit mondana?

Denevérrel álmodtam. Engem más éjszakai álma nem nagyon szokott lekötni, ezért én most bele sem fogok, hogy elmeséljem, ahogy csimpaszkodott belém a kis karmaival, és féltem, hogy belém fog harapni, és belém is harapott, a körmei meg élesek, véresre karcolta a vállamat, a szőrzete pedig selymes, puha (?), a szárnya bőre vosszataszító volt, és követett, mindenhova csak repkedett utánam, és harapott, és nem tudtam lerázni ezt a macskaméretű bőregeret. Nem volt valami kellemes álom. 

Paprikajancsi

Leszállván a buszról még kell gyalogolni jó 10 percet, hogy beérjek a főállásba. Ahogy gyors léptekkel megyek (mert mindig kések... ide egyszerűen nem tudok beérni fél 8-ra... de 8-ra is alig), mindig elindulnak a gondolataim. Rendszeresen ott kötök ki, hogy mi a francot keresek én még itt? Mi a büdös francért gyalogolok én itt? (Az eső is esett, a cipőm is átázott. Mire beértem, a digitális hőmérő /mert fénysebességgel követjük az eseményeket, már nekünk is van/ szóval a hőmérő már csak 32-őt mutatott, a recepciós mondta is, hogy a hüllők szoktak ilyen hőmérsékleten élni.) Vissza a gyalogláshoz: egy ilyen kisült agyú, kiégett ember, mint én hogy legyen elégedett? (Mert azt, hgoy boldogság fel sem merül bennem, nálam ez a szó már tisztán egyenlő a csentologyval, amit meg tisztán utálok). Tegnap is olyan sztorikat meséltek kollégák, hogy - persze csak képletesen -, fejbe lőttem magam. Volt egy kis rendezvény nálunk (covid idején - gratulálok, maszk nélkül - duplán gratulálok), onnan jöttek a pletykák. Például az egyik vendég, aki a "szakértőnk" ennyi pénzért (háromszá') és ennyi melóért (0,000000) továbbra is és szívesen meghallgatja ezt a sok sületlenséget (és nem egyedül van, rengeteg embert édesgetnek itt magukhoz sok pénzért, semmi melóért). De nekem ehhez semmi, de semmi közöm, hiszen ez a játszótér a főnöké, ott bssza el a pénzét, ahol neki tetszik. De én most nem azért jöttem, hogy keseregjek. Hanem azért, hogy a nagy füstölgésben a liftnél az egyik Paprikajancsi kollégámmal mentünk együtt a harmadik emeletig, és ahogy beszállt a liftbe, rázendített a hülyeségre, és én annyit, de annyit nevettem, hogy mire felértem a negyedikre minden búbánatom elszállt, és megvilágosodtam, hogy nekem a boldogság az, amikor telitorokból röhögök, mint a hiéna. 

A kolléga kifigurázta, hogy a negyediken dolgozom, mondván ott történnek a dolgok, ott a vezetőség, ott a krém, közel ülök a tűzhöz (brr), persze én kontráztam, mire elmesélt egy Jim Carrey filmet, azt, amelyikben a főnöke hivatja a 42. emeletre, és fel is megy, de rossz emeleten száll ki, és csodálkozik, hogy ott a kollégák kártyáznak, tekéznek... aztán 42. emeleten a főnök kirúgta. 

Aztán megérkeztem, elhelyezkedtem az iróasztalomnál,  és máris átjött egy másik kolléga, vele együtt meg néhány demoralizáló pletyka a tegnapi eseményről, kezdtem is nekikeseredni... de ekkor szerencsére felhívott a Paprikajancsi, hogy bemondja a telefonba a film címét (Dick & Jane), én megköszöntem és mondtam neki, hogy "hú, szuper, köszi, máris megnézem", és akkor a Paprikajancsi is kiesett a cipőjéből, úgy röhögött. Én azt hiszem, ez a boldogság. 

Már kétszer álmodtam egy olyan kollégával semmiolyat!, aki régebben próbált velem sokat beszélgetni (ki nem?), és mással nem törődött, én értettem, hogy mit akar, de családja van, én meg nem akartam vele semmit, de semmit, meg most sem akarok, mondjuk most senkivel sem akarok. Még akkor volt ez, amikor 15 kg-val kevesebb voltam, megboldogult idők. De ez a kolléga szerintem azért bír engem, mert tudja, hogy hiába minden, nem megy sem ő messzire, sem egy másik kolléga, aki állítólag eléggé odavolt értem (én nem értem), de az anyja lehetnék, simán leráztam, szóval szerintem azért vagyok szimpatikus nekik, mert tudják, hogy nem vagyok lotyó (pedig az voltam, csak törekedtem a diszkrécióra), szóval én vele álmondtam már kétszer, nem tudom mit keres az álmok közt, érthetetlen... szoktunk értelmeseket beszélgetni még most is, meg eléggé felnéz rám a magasiskola miatt, tudom, hogy bír... lehet, hogy már annyira ki vagyok éhezve a szeretetre, hogy nekem már az is elég, ha valakiről tudom, hogy csípi a búrámat. vagy a hormonok szórakoznak velem, nemtom'.

Ma majd normális leszek

 (Micsoda töketlen cím az, hogy Megint bedobom magam a horgot? Egek!)

Tegnap, amikor elmentünk aludni, a kisfiam egyszer csak azt találta mondni, hogy én nem szeretem őt. Így, csak így egyszerűen belemondta a csendbe. Eléggé megdöbbentett. Akartam tudni, naná, hogy akartam tudni, hogy ennek mi az oka. A válasz: állandóan kiabálok. Tanulság: magamba kell nézni. 

Én azt hittem, mindent megadok nekik (nem, ha bemegyünk egy akármilyen boltba, nem veszek meg nekik mindenféle vizilovas kinder pingvint, sem játékot, csak, ha indokolt, például szülinapjuk van, vagy kinőtték a ruhát... vagy ellágyul a szívem), viszem őket a szeretett lovaglásukra, viszem őket egyéb szeretett foglalkozásra, a tornára, a zeneórára (nem, oda már egyedül is el tud menni a lányom), nem üvöltözök, amikor kettest hoznak, csak megkérem, hogy törekedjenek a négyesre, ötösre (sajnos egy hirtelen jött röpdolgozatra nem voltak felkészülve, bizony becsúsztak a rossz jegyek), esténként, amikor fáradt vagyok, próbálok nem kiabálni és sikerül is, de ezek szerint mégsem eléggé, ha ez ragadt meg benne, hogy én üvöltözök, amit persze én tudok is, tudom, hogy tudok, és azt is tudom, hgoy olyankor seggfej vagyok, és igyekszem megnormálisodni, csak amikor elpattan az idegszál, akkor nehéz (de közben tudom, hogy vissza kell fognom magam), és az apjuk (most jön az ujjalmutogatás) meg nem is telefonál, csak amikor szülinapjuk van, és az ajándékot egy héttel később küldi el (még nem érkezett meg), és én nem tudom, mit csinál, meg nincs is hozzá semmi közöm, hiszen már új életet él, de azért bosszant, hogy más nőnek segít a mindennapokban, de nekem ehhez semmi közöm, nem is tudom, mi a szarér' beszélek most erről*, inkább törekednék arra, hogy megtaláljak egyetlen egy napot, amikor valami olyat csinálok, ami nem meló (de hogy képzelem, hogy ez elhihető, hiszen nem mindig dolgozom, például most sem, meg amikor bkv-val bumlizok az agglomerációba, meg vissza, meg vasárnap este bevásárolok az egész hétre, de már kedden látszik, hgoy dilettáns vagyok, mert mindjárt kifogy az éléskamra, mindenestre ma el kell menni téli kabátot és vízálló téli cipőt venni a kislányomnak, mert mindent kinőtt, de tényleg mindent, azt hiszem lassan le fog körözni magasságban, ezt baromi nehéz megemészteni ám, hogy a kis csecsemő mindjárt 50 kg és 170 centi, és nagyon érzékeny a lelke... én meg üvöltözök. Hát normális vagyok én? 

* magamnak megírom, hogy soha nem küldött egyetlen fillért sem banki utalással, soha. Most igen, és rögtön 300 Eurót (nem én kértem. hát merek én olyat? hogy megfenyítsen megint? hogy majd akkor ad, ha a gyerekek nála laknak? mondjuk soha nem mondta, hogy lakhatnának nála is, pláne, hogy a nője előtt nem is lakott fixen sehol, vagy csak nem tudjuk, hol, szóval nem én kértem, magától jutott eszébe. na persze, magától... szerintem valaki mondhatta neki, hogy nézzen magába). A versaillesi barátnőm (mondhatnám úgy is, hogy hatvani) meg kiröhögött, hogy kapjak az eszemhez, nem gondolom, hogy az egy francia fizetésnek a fele volna. Meg mióta is élünk mi itthon hárman, a gyerekekkel? Nagyon pipa. 

Oké, nem küldött soha gyerektartást, meg nem is hív, ezáltal a gyerekek pompásan elfelejtettek franiául. De azért amikor tavaly itt volt, és a mosógép megadta magát, folyt orrán-száján, ő vett 60 ezerér' új mosógépet. Meg használhatatlan cipőfűzős cipőt a fiunknak (fikabezzeg). Erre meg a pszi azt mondaná, ne védd. Ilyenkor kicsit rájövök, hogy tényleg hülye vagyok. 

Megint bedobom magam a horgot, de most a munkapiacra

Megint érzek magamban egy kis erőt, hogy munkahelyet váltsak. Nem sokat erőt, csak valamennyicskét. 

Itt is köszi Mollynak!, hogy küldött egy álláshirdetést. Elég jó dolog ez a blog, komoly kis közösség áll mögötte, állatira csípem, csomó mindent köszönhetek neki, az ember nem is képzelné, hogy ilyen van.  

Elküldtem az önéletrajzom az álláshirdetésre, másnap már hívtak is, hogy PONTOSAN én kellek nekik. Igen ám, de mivel 97 éves vagyok, ezáltal dörzsölt, öreg róka, megköszöntem a balzsamozást, és rákérdeztem, hogy mennyi lenne a fizu (ezt Csilla barátnőmtől tanultam, hogy így kell csinálni, már az első telefonbeszélgetésnél rákérdezni a piszkos anyagiakra szívbaj nélkül, mondván ne húzzuk egymás idejét fölösleges körökkel /állásinterjúra elmenni azt jelenti, hogy kiveszek minimum egy fél nap szabit, vagy trükközök, füllententek valamit a főállásban, szóval macera). 180 ezer nettó magyar forint, mondta a nő, uhh, ez nem is rossz, ha azt nézzük, hogy mindezt négy óra munkáért, utána meg taníthatnék kedvemre. Aztán árnyalták, hogy a munka az 6 óra, de 4 órára bejelentve, és a bruttó bejelentett bér az 103 ezer volna. Hm. Mondtam, hogy ezen el kell töprengenem, de végül azóta nem hívtak vissza. Úgy volt, hogy majd menjek el hozzájuk egy elbeszélgetésre, amikor az olasz fószer itt lesz Hunországba', de ezek szerint vagy nem jött, vagy mégsem pontosan én kellek. Nem baj, nem vagyok már csitri, hogy a bruttó-nettóval trükközzenek, meg különben is, mekkora szívás lehet, ha az ember bekerül két hét kórházba, mennyi lenne annak a táppénze? Két forint két fillér? Meg a négy óra bejelentett állás a nyugdíjszámításnál félidőnek számít, ha jól tudom, hát én meg már most várom, hogy nyugdíjas legyek, 75 évesen meg majd pisloghatnék az Államkincstárban, amikor azt mondja az ügyinétéző, hogy kedves öregnéneőzikéje, nyugodtan menjen vissza a mekibe felmosni még öt évre, nincs meg a minimum elvárt ledolgozott évmennyisége. Indok: a négy órás munkaviszony szopóágra (juj, de vulgáris!) rakta kegyed. 

Aztán a főfórumomon Zsucc ajánlott egy álláslehetőséget, uhh, nagyon jó cuccnak nézett ki, kötetlen munkaidő, be sem kell menni, állati. Olyan motivációs levelet írtam, hogy a bajszukat megnyalták szerintem. Ők is lazára vették a bemutatkozást, én is viccesen írtam magamról (legalábbis úgy hiszem). Vissza is jeleztek másnap, küldtek rögtön három fordítani valót. A baj csak az volt, hogy pénteken délután 2-kor jött a levél, nekem 3-tól órám volt, onnan mindig lóhalálban futok a gyerekeimért, onnan tornára, aztán haza, vacsora, és én olyankor már kakukk vagyok, neki sem szagoltam a fordításnak, másnap szülinapi színházba mentünk a kislányommal, a fiam egy osztálytársa szülinapjára Mary Poppinsszal (mert egyidőben zajlottak az események, én meg nem tudtam szétosztani magam), a színházból (amúgy óriási, az Itt és most társulat adott elő a Ráday utcában egy álomszép épületben, az előadás szuper volt, csomót nevettünk a maszkunk alatt, még menni akarunk, csak mintha már nem lennének gyerekelőadások, :( , pedig szívem szerint minden szombaton ott ülnék), szóval a színházból haza, ebédet főzni, ja, előtte még átvettük a kislányom barátnőjét is, mivel három színházjegyet vettem, szóval haza ebédet főzni, aztán futás a szülinapi partira, amit idén a Nemzeti Múzeumba szerveztük, mivel lustaságból nem volt kedvem otthon előtte is, utána is összepakolni csillogósra a lakást, meg hát ott volt a legolcsóbb a program, meg nemcsak olcsó, de értelmes is. Vissza a kályhához: kettőkor jött a levél, hogy vasárnap este 10-ig fordítsak le három terméknek az adatlapját, megtartva a html nyelvezetet (hát ez is megérne pár mondatot, mekkora szívás). Neki is fogtam vasárnap este, de kiderült, hogy nem kompatibilis az ő excelük az enyémmel, meg is írtam nekik, hogy bocs, nem megy, adjanak időt, és egyébként mennyi lenne a munkabér? Visszaírtak, hogy félmillió. Uhh, ez nagyon jó pénz, soha nem láttam ennyit egyben. Igen ám, de 2 millió terméket kellene lefordítani + az ÁSZF-et + meg még egy egyéb tájékoztatót, mindez összesen kereken végtelen karakter (megszámoltam). Egy hónap alatt. Vissza is írtam nekik, hogy nem jön ki a matek. Aztán síri csend. Már röhögtem a markomba, hogy ezek szerint ezeknél is kicsaptam a biztosítékot a rákérdezéssel, de végül mégis írt a kishölgy, hogy majd jelentkezik, és hogy az öccá' az csak a termékek lefordítása volna. Oké, én ráérek, nézzük meg egymást (gondolom most a többieket nézik).

Aztán még Anna barátnőm szórt meg csomó, de csomó hirdetéssel, ezekre ma kell pályáznom, és száraznak kell lennem, hidegvérűnek, semmi smúzolás, semmi bratyizás. Mert ezek komoly állások, és nem olaszos dolgok. De mitől vennének fel engem, ha halál unalmas motivációs levelet küldök, ezt még nem tudom. 

Sajnos a főállásom nem tud már lázba hozni, még az olasz partnerek sem. Lépnem kell. Csak elég bátortalan vagyok. De én értem magamat, mert ha nem sikerül a váltás, akkor munkanélküli leszek, a gyerekeknek viszont enni kell adni, szóval eléggé majrézok. De benne ragadni sem lehet ebbe, amiben most vagyok. De vajon okos dolog a nagy covid alatt váltani? Dilemma dilemma hátán. 

4 órás munkahely volna jó

Tulajdonképpen nem is volt rossz, hogy tavaly a doki kivett a rendszerből, és ellentmondást nem tűrve, kispadra (stand by?) rakott, mert én most is olyan fáradt vagyok, hogy folyamatosan csak erre tudok gondolni, hogy a tököm tele az emancipációval, egyszerűen nem bírom szuflával. Az lenne a legjobb, ha délután kettőre el tudnék menni a gyerekekért, hazagyalogolnánk, szépen tanulnék velük, türelemmel, mert észrevettem, hogy szeretnek velem tanulni, ha türelmes vagyok és nem üvöltözök, mint egy veszedelmes sakál. Tegnap is, amikor este 8-kor közöltem velük, hogy muszáj aludnom menni, de ők még piszmogtak, egyszer csak a kisfiam bebújt mellém, és azt mondta, siettem, hogy minél több időt tudjak veled tölteni. Akkor egy picit majdnem sírtam összekaptam magam, és együtt néztünk egy részt a Egyszer volt... az ember c. meséből. Aztán kisvártatva a kislányom is mellém bújt és reggel azt vettem észre, hogy hárman aludtunk. Én még mindig szeretek velük aludni. Mint a heringek. Mindenesetre este 6 után már nem vagyok hatékony... hát még este 7-kor... olyankor már mit akarok? Tanulni velük?Történelmet, matekot, nyelvtant, irodalmat? Szorozva kettővel, ha már ilyen kapzsi voltam és két gyereket akartam. Persze közben még vacsorát is prezentálni kell (most van időm, elmaradt az órám, a dedek pedig tanulókörben vannak, kipróbáltatok velük egy új módszert, hátha működik). Mindenesetre már mostam kettőt, míg itt húzom az időt, meg a kisfiam szekrényét kipakoltam, elegem van a kinőtt ruhákból (meg lyukas is, térdnél valahogy mindig kilyukad), végigjártam a kukával a lakást, a szárítót leszedtem, összehajtogattam, de még mindig annyi, de annyi tárgy van itt, hogy nem bírom uralni...  és most megyek, összeütök nekik egy carbonarát, vagy a hústrizssel, mire hazaérnek, legyen mit enniük, és megnézünk együtt egy jó kis Egyszer volt... az embert. 

És persze mindeközben tudom, jól tudom, hogy sokan vagyunk ezzel így. Hogy lóg a nyelvünk.

Parádés törióra

Rendszeresen úgy indulunk el reggelente az iskolába, mint a málhás. Ma két iskolatáskával, (az egyiküké rémesen nehéz, a másikuké csak hétfőn reggel és péntek délutánonként botrányosan nehéz, mert akkor kell hazahoznia az összes könyvet illetve hétfőn visszavinni, felettébb érdekes, tavaly ez pont fordítva volt, a fiamnak kellett hurcolnia minden nap mindent, soha nem értettük, idén neki nem kell, csak a lányomnak... a lányomnak azt mondtá, hogy azért van erre szükség, mert mi van, ha hirtelen be kell zárni az iskolát? Akkor majd nem mehet be senki a cuccokért /márciusban be lehetett menni/), egy uzsonnás szütyő (reggeli, ebéd, uszonna, nasi), a klarinét (ráadásul ma van a zene világnapja), a lufis szatyor (tematikus hetek vannak, most a szüret folyik, lufiból csináltunk szőlőfürtöket, de csak kettőt, mert az első olyan randa lett, hogy már csak egyhez volt kedvem újra nekiállni szarakodni), tesicuccos szütyő, történelem szorgalmi feladatoknak egy egész szatyornyi.

A történelem szorgalmi állati jó feladatsor volt, kifejezetten élveztem (volna, ha nem egy konstans rohanás volna ez a kiba' élet, eléggé elegem van, minden áldott nap a karáncsonyi leállást várom, de még inkább a nyarat, de az is lehet, hogy a legjobban egy újabb három hónapos karantén jönne jól... amit akkor persze utáltam, pfff, akkor legyen egy lakatlan sziget, azt még nem próbáltam, se wifi, se semmi, se senki, csak a kedves szitakötők és én, éhes párduc és cápa sem kell, unom a stresszt).

Vissza a szorgalmi feladatsorhoz: kellett készíteni egy családfát. Nem is könnyű dolog, ha az embernek ennyi sok rokona van, az apósomnak (illik hozzátenni, hogy ex? hát hiszen már más nő jár hozzá sk konfitált kacsavacsorákra) ráadásul két felesége is volt, tehát a gyerekeimnek vannak félunokatesói is. Valószín tök fölöslegesen, de rábiggyesztettük őket is (most jut eszembe, az új nőt és a gyerekét nem rajzoltuk fel, nem jutott eszünkbe). A családfában aláhúztam pirossal, hogy apukát és engem ugyanúgy hívnak (Gabi és Gabi), meg a nagyanyáinkat is (Vilma és Vilma), és a legérdekesebb dolog, hogy a dédapáink 20 km távolságban születtek a Vajdaságban az 1800-as évek végén, aztán onnan az egyikük Párizsig jutott el, a másikuk Budapestig (az enyém). 

Aztán össze kellett gyűjteni pár régi tárgyat. Apukám összeszedett pár cuccot, például a majom alakú réz szivarvágót, a saját és a nagyapja kalamárisát, pecsétpárnát. Imádom az ilyen régi tárgyakat, dohosak, kopottak, de olyan izgalmasak. A márvány köpőcsészét nem küldtük be, az baromi nehéz, meg a kardokat sem, meg a lövedékeket sem, de csak azért, mert a tanár kikötötte, hogy ne essünk túlzásba, elegendő 4 tárgy (meg amúgy ezeket megette az idő, egy érintés és kis cafatokra bomlik szét, jobb nem is hozzáérni, kivétel a márvány köpőcsésze, az jól bírja). 

Kellett készíteni egy címert vagy egy pecsétet. Lévén minden nap délután 6 után fogtunk neki (már amikor nem tornán voltak), én akkor végzek a munkámmal (van, amikor fél 7-kor), nem nagyon törtem magam, hogy pecsétet gyártsunk példuál krumpliból (mi másból?), ezért a címer mellett döntöttünk. Címer, ami jellemzi a gyereket. Rakott bele lovat, cimbalomverőt, francia és magyar színeket, még lovat, meg még valamit, nem emlékszem már, talán egy trambulint. Ja, tudom: unikornist (hogy ez mitől jellemzi őt, passz).

Ha már történelem, meg kellett kérdeznie a gyereknek a nagyszüleit és a szüleit, hogy meséljen a régmúltról, ezért felhívta a szüleimet, hogy "Szia, én vagyok, mesélsz, hogy mi volt régen?". Apukám hirtelen nem értette. Már leírta a lányom a füzetbe Mongóliát, a moszkvai olimpiát  (apropó, meséltem már, hogy a dédanyám testvére olimpikon volt? Aztán most kutatom, szerintem nem járt ő olimpián, valahol elferdülhetett a családi legendárium, de azért 100 évig jó lehetett ezt hinni), meg Kelet-Berlint, amikor is rájöttünk, hogy a feladat címe "gyerekkori" emléket ír, akkor gyorsan odaírta még a körmöst, a lovasszánt, az autó nélküli utcákat, amelyeken biciGlizni lehetett, g-vel (amikor gyerek voltam, én is azt hittem, hogy jól hallok). 

Kódexlapot is kellett készíteni, ez könnyű volt, csak egy díszes, csicsás iniciálé kellett hozzá, némi szöveg, cicomás keret és kész is volt. 

Nem történelemhez kapcsolódott, de egy eszményi napot is le kellett írnia, és mit választott? A lovaglást tárgyalta. 

Bárcsak maradna ez a tendencia, hogy ilyen érdekes feladatokat kapnak, amelyek megmozgatják az egész családot. Mindenesetre megírtam a tanárnak, hogy milyen szuper volt.