Paprikajancsi

Leszállván a buszról még kell gyalogolni jó 10 percet, hogy beérjek a főállásba. Ahogy gyors léptekkel megyek (mert mindig kések... ide egyszerűen nem tudok beérni fél 8-ra... de 8-ra is alig), mindig elindulnak a gondolataim. Rendszeresen ott kötök ki, hogy mi a francot keresek én még itt? Mi a büdös francért gyalogolok én itt? (Az eső is esett, a cipőm is átázott. Mire beértem, a digitális hőmérő /mert fénysebességgel követjük az eseményeket, már nekünk is van/ szóval a hőmérő már csak 32-őt mutatott, a recepciós mondta is, hogy a hüllők szoktak ilyen hőmérsékleten élni.) Vissza a gyalogláshoz: egy ilyen kisült agyú, kiégett ember, mint én hogy legyen elégedett? (Mert azt, hgoy boldogság fel sem merül bennem, nálam ez a szó már tisztán egyenlő a csentologyval, amit meg tisztán utálok). Tegnap is olyan sztorikat meséltek kollégák, hogy - persze csak képletesen -, fejbe lőttem magam. Volt egy kis rendezvény nálunk (covid idején - gratulálok, maszk nélkül - duplán gratulálok), onnan jöttek a pletykák. Például az egyik vendég, aki a "szakértőnk" ennyi pénzért (háromszá') és ennyi melóért (0,000000) továbbra is és szívesen meghallgatja ezt a sok sületlenséget (és nem egyedül van, rengeteg embert édesgetnek itt magukhoz sok pénzért, semmi melóért). De nekem ehhez semmi, de semmi közöm, hiszen ez a játszótér a főnöké, ott bssza el a pénzét, ahol neki tetszik. De én most nem azért jöttem, hogy keseregjek. Hanem azért, hogy a nagy füstölgésben a liftnél az egyik Paprikajancsi kollégámmal mentünk együtt a harmadik emeletig, és ahogy beszállt a liftbe, rázendített a hülyeségre, és én annyit, de annyit nevettem, hogy mire felértem a negyedikre minden búbánatom elszállt, és megvilágosodtam, hogy nekem a boldogság az, amikor telitorokból röhögök, mint a hiéna. 

A kolléga kifigurázta, hogy a negyediken dolgozom, mondván ott történnek a dolgok, ott a vezetőség, ott a krém, közel ülök a tűzhöz (brr), persze én kontráztam, mire elmesélt egy Jim Carrey filmet, azt, amelyikben a főnöke hivatja a 42. emeletre, és fel is megy, de rossz emeleten száll ki, és csodálkozik, hogy ott a kollégák kártyáznak, tekéznek... aztán 42. emeleten a főnök kirúgta. 

Aztán megérkeztem, elhelyezkedtem az iróasztalomnál,  és máris átjött egy másik kolléga, vele együtt meg néhány demoralizáló pletyka a tegnapi eseményről, kezdtem is nekikeseredni... de ekkor szerencsére felhívott a Paprikajancsi, hogy bemondja a telefonba a film címét (Dick & Jane), én megköszöntem és mondtam neki, hogy "hú, szuper, köszi, máris megnézem", és akkor a Paprikajancsi is kiesett a cipőjéből, úgy röhögött. Én azt hiszem, ez a boldogság. 

Már kétszer álmodtam egy olyan kollégával semmiolyat!, aki régebben próbált velem sokat beszélgetni (ki nem?), és mással nem törődött, én értettem, hogy mit akar, de családja van, én meg nem akartam vele semmit, de semmit, meg most sem akarok, mondjuk most senkivel sem akarok. Még akkor volt ez, amikor 15 kg-val kevesebb voltam, megboldogult idők. De ez a kolléga szerintem azért bír engem, mert tudja, hogy hiába minden, nem megy sem ő messzire, sem egy másik kolléga, aki állítólag eléggé odavolt értem (én nem értem), de az anyja lehetnék, simán leráztam, szóval szerintem azért vagyok szimpatikus nekik, mert tudják, hogy nem vagyok lotyó (pedig az voltam, csak törekedtem a diszkrécióra), szóval én vele álmondtam már kétszer, nem tudom mit keres az álmok közt, érthetetlen... szoktunk értelmeseket beszélgetni még most is, meg eléggé felnéz rám a magasiskola miatt, tudom, hogy bír... lehet, hogy már annyira ki vagyok éhezve a szeretetre, hogy nekem már az is elég, ha valakiről tudom, hogy csípi a búrámat. vagy a hormonok szórakoznak velem, nemtom'.