Ma majd normális leszek

 (Micsoda töketlen cím az, hogy Megint bedobom magam a horgot? Egek!)

Tegnap, amikor elmentünk aludni, a kisfiam egyszer csak azt találta mondni, hogy én nem szeretem őt. Így, csak így egyszerűen belemondta a csendbe. Eléggé megdöbbentett. Akartam tudni, naná, hogy akartam tudni, hogy ennek mi az oka. A válasz: állandóan kiabálok. Tanulság: magamba kell nézni. 

Én azt hittem, mindent megadok nekik (nem, ha bemegyünk egy akármilyen boltba, nem veszek meg nekik mindenféle vizilovas kinder pingvint, sem játékot, csak, ha indokolt, például szülinapjuk van, vagy kinőtték a ruhát... vagy ellágyul a szívem), viszem őket a szeretett lovaglásukra, viszem őket egyéb szeretett foglalkozásra, a tornára, a zeneórára (nem, oda már egyedül is el tud menni a lányom), nem üvöltözök, amikor kettest hoznak, csak megkérem, hogy törekedjenek a négyesre, ötösre (sajnos egy hirtelen jött röpdolgozatra nem voltak felkészülve, bizony becsúsztak a rossz jegyek), esténként, amikor fáradt vagyok, próbálok nem kiabálni és sikerül is, de ezek szerint mégsem eléggé, ha ez ragadt meg benne, hogy én üvöltözök, amit persze én tudok is, tudom, hogy tudok, és azt is tudom, hgoy olyankor seggfej vagyok, és igyekszem megnormálisodni, csak amikor elpattan az idegszál, akkor nehéz (de közben tudom, hogy vissza kell fognom magam), és az apjuk (most jön az ujjalmutogatás) meg nem is telefonál, csak amikor szülinapjuk van, és az ajándékot egy héttel később küldi el (még nem érkezett meg), és én nem tudom, mit csinál, meg nincs is hozzá semmi közöm, hiszen már új életet él, de azért bosszant, hogy más nőnek segít a mindennapokban, de nekem ehhez semmi közöm, nem is tudom, mi a szarér' beszélek most erről*, inkább törekednék arra, hogy megtaláljak egyetlen egy napot, amikor valami olyat csinálok, ami nem meló (de hogy képzelem, hogy ez elhihető, hiszen nem mindig dolgozom, például most sem, meg amikor bkv-val bumlizok az agglomerációba, meg vissza, meg vasárnap este bevásárolok az egész hétre, de már kedden látszik, hgoy dilettáns vagyok, mert mindjárt kifogy az éléskamra, mindenestre ma el kell menni téli kabátot és vízálló téli cipőt venni a kislányomnak, mert mindent kinőtt, de tényleg mindent, azt hiszem lassan le fog körözni magasságban, ezt baromi nehéz megemészteni ám, hogy a kis csecsemő mindjárt 50 kg és 170 centi, és nagyon érzékeny a lelke... én meg üvöltözök. Hát normális vagyok én? 

* magamnak megírom, hogy soha nem küldött egyetlen fillért sem banki utalással, soha. Most igen, és rögtön 300 Eurót (nem én kértem. hát merek én olyat? hogy megfenyítsen megint? hogy majd akkor ad, ha a gyerekek nála laknak? mondjuk soha nem mondta, hogy lakhatnának nála is, pláne, hogy a nője előtt nem is lakott fixen sehol, vagy csak nem tudjuk, hol, szóval nem én kértem, magától jutott eszébe. na persze, magától... szerintem valaki mondhatta neki, hogy nézzen magába). A versaillesi barátnőm (mondhatnám úgy is, hogy hatvani) meg kiröhögött, hogy kapjak az eszemhez, nem gondolom, hogy az egy francia fizetésnek a fele volna. Meg mióta is élünk mi itthon hárman, a gyerekekkel? Nagyon pipa. 

Oké, nem küldött soha gyerektartást, meg nem is hív, ezáltal a gyerekek pompásan elfelejtettek franiául. De azért amikor tavaly itt volt, és a mosógép megadta magát, folyt orrán-száján, ő vett 60 ezerér' új mosógépet. Meg használhatatlan cipőfűzős cipőt a fiunknak (fikabezzeg). Erre meg a pszi azt mondaná, ne védd. Ilyenkor kicsit rájövök, hogy tényleg hülye vagyok.