Ismét lenyeltem a magnószalagot

Állásinterjúról jövök. (Írtam ezt délelőtt.) Nagyon izgatott vagyok. Akkora élmény volt, hogy muszáj írnom róla. Persze ködösítenem kell, nem írhatok le mindent úgy, ahogy van. Kár. Ki tudja, ki olvassa ezt a kis titkos blogot, nem volna jó, ha esetleg a főállás megtudná, hogy hol egerésztem. 

Időben odaértem, mert egy ideje órát lehet hozzám igazítani. Akár svejci órát is. Izgultam, amikor odaértem, mert egészen különösen lehet kezelni a liftet ezen a munkahelyen, el is rontottam, nem a jó liftbe szálltam be, az meg nem ott állt meg, ahová én menni akartam, de lévén időben voltam, még nyugodtan pancserkodhattam, így is 10 perccel korábban értem oda. Remélem, ez jó pontnak számít. 

Aztán bemutatkoztam kéznyújtás nélkül, egészen tanulékony vagyok. Hellyel kínáltak, leültem, és vártam. Aztán tűpontosan megérkezett a vezető, aki nő. Értitek? Egy nő! Tovább megyek: egy szimpatikus nő! Még tovább: egy értelmes nő! 

Kész, ha engem választanak, igent mondok, annyira különbözik ez a hely az aktuálistól... meg a főnökeimtől (akiket nem akarok becsmérelni, milyen jogon tehetném, ki vagyok én, meg nekik is vannak jó oldalaik, mint mindenkinek, meg van két alfőnök, akik végeredményben nem szkalapok, de ott vannak ezek a régi és új tüskék, és én nem vagyok sün Aladár, én ezt már nem akarom cipelni).

Azért emelem ki ennyire hangsúlyosan, hogy nő a vezető, mert ahol most dolgozom (főállás) a nőket nem tekintik egyenrangúnak (kivétel a kollégáim, velük nincs baj, őket nagyon szeretem, képzeljétek, azokat is megszerettem, akikre nagyon haragudtam, hogy nem dolgoznak, ellenben zsíros fizut kapnak, csak azért, mert férfiak és jól elő tudták magukat adni, amikor becsekkoltak... ma már nem károgok ellenük). 

Nem egyedül interjúztatott az igazgató, hanem még másik két nő is beült, gondolom fontos, hogy ők is kialakítsanak egy képet rólam, ha már együtt kell dolgozni... Az első percekben még nem tudtam bemérni őket, hogy merre billenjen a skatulymérleg, de ahogy ment előre az interjú, úgy éreztem, ők is szimpatikusak. 

A munkát érzésem szerint kicsit alacsony rangúnak találják, de én nem. Nekem tetszene egy olyan munka, ahol nem kell agysebésznek lennem. Most sem az vagyok, nem ezért akarok váltani. Ti is tudjátok, hogy megtelt a padlás a csentológusokkal. Akikkel én nem tudok azonosulni. Elegem van. Menni kell. El kell hagynom a hajót. Nem mindenáron, mert a kollégáimat szeretem. De ez, hogy naponta elmegy két óra az utazássa, már fáraszt, mire beérek a főállásba, kifáradok (remélem, nem ez a hülye krónikus alapmizéria fenyeget már megen'). Ez a hely, ahova pályáztam, 15 percre van a lakhelyemtől, azért az elég jó, nem? Potom másfél órát sprólnék naponta csak az utazáson. 

A munkahely miliője nem rossz. Kicsit szocreál, de az irodák izgalmasak, és ami a lényeg, értelmes emberek lennének a kollégáim. Tudom, hülyék mindenhol vannak, de nem mindegy, hogy hányan, és hogy a főnök a főhülye vagy vele lehet együttműködni. Az viszont fix, hogy ott meglehetősen tanult emberek mozognak. (Tudom, hogy kik lennének azok, akik most kimosnák az agyam, hogy nem magától értetődő, hogy a tanult emberek ne lehetnének ordenáré szkalapok, mert ilyen ismerőseim is vannak, akik ezt mondják, és tudom, igazuk van, áh, hogy az ember már semmit nem mondhat, mert jön a lebaszcsi...)

A fizetés... hát az siralmas... Francba! De aztán, amikor hazaértem, azonnal felcsaptam a nettóbérponthut, és kiderült, hogy csak 30 ezer forinttal keresnék kevesebbet (ennyire értek az adózáshoz). Van caffetteria. A főállásban nincs. Erre az új munkahelyre biccajjal is el tudnék tekerni, tényleg nagyon közel van hozzánk. És maximum a tanítással kipótolnám. Mondjuk most, hogy ennyit dolgozom, már egészen szürreális a keresetem, már majdnem eléri egy normális ember fizuját, persze mi a normális? De ennek is ára van, a gyerekekkel nem tudok túl sok időt tölteni, még kevesebbet, mint eleddig... De van annak értelme, hogy kevesebbet keressek, amit ki kell pótolni egyéb munkákkal? Akkor is ott lennék, ahol a part szakad, a gyerekekre nem jutna elég idő. Este 6-7 felé tudnék velük érdemben foglalkozni, az azért elég kevés szerintem. Minek szül az ilyen ember? Frcanba, nem így terveztem.  

Jövő héten jeleznek, hogy kit választottak. Szerintem írok nekik gyorsan, hogy kiszámoltam, nem rettenetesen keresnék náluk kevesebbet, és szívesen vállalnám a munkát és maradnék, míg meg nem halok nyugdíjba nem vonulok (még 18 évet kell lehúznom).

Izgatott vagyok. Nagyon szeretnék váltani. Félek is, naná, hát közel az ötvenhez nehéz váltani, de nem képtelenség. Félek, hogy mi lesz, ha nem válok be. De hiszen odaraknám magam, hogy beváljak. Meg ez olyan a munka, ami tök izgalmas. Szerintem tök izgalmas. Meg amikor valami munka tetszik, akkor nem nyervogok, nem duzzogok, nincs ellenállás, nem hullik ki a hajam, hanem örömmel csinálom. Ha nem baszogatnak csentológus elvekkel, akkor én nyugodt vagyok és nem sül ki az agyvelőm. 

És ott van egy nagyon szép park, a munka végén fognám magam, és megpróbálnék futni a futópályán. 

Én úgy érzem, hogy ez a hely tetszene nekem. Szeretek arról ábrándozni, hogy egy irgalmatlan menő helyen dolgozom, nagy tudású emberek közt, akik olyannal foglalkoznak, aminek ténylegesen van értelme, és nem azt az igét terjesztik, hogy ők most feltalálják a meleg vizet. Mert a főállás csomószor ezt csinálja, feltalál valami magától értetődőt, vagy ha mégsem sikerül, akkor hazudik egy akkorát, hogy plafonrendszerek hullanak ránk, és ezt évekig képesek csinálni. Nekem csak az a bajom, hogy nekem nem jutott a két húzóágazatból (két termék, ami nem hazugság és nem szarcsapkodás), magyarul én pont a rossz oldalra kerültem, meg még az is zavar, hogy oké, hogy én a rossz oldalon állok, de miért keresek jelentősen kevesebbet, mint a férfiak, akik szintén a rossz oldalon állnak? Nem igazságos. 

Adja az univerzum és a Jó István, hogy engem válasszanak! Érzem, van bennem annyi erő, hogy le tudjak koccolni és meg tudjak újulni. 

De azért ez egy fantasztikus dolog, hogy ennyi kínlódás után képes vagyok megújulni, nem? Nehéz volt eljönni bezzegországból, otthagyni a gyerekek apját, nehéz volt megállni a helyem egyedül (már ha ez annak mondható), nehéz volt, amikor közölték, hogy onkológia, áh, nem, mégsem, csak valami krónikus betegség, nehéz még mindig a folyamatos dicsekvést hallgatni a főállásban egyesektől, na jó, ezt a vonalat nem is akarom tárgyalni, annyira kicsinyes.

Egyszerűen csodálatosnak érzem magam két szempontból: hogy immáron két éve tanítok egy szuper iskolában (oké, egy szemeszter kiesett, francba, még most is utálom, hogy kiesett fél év az életemből, nem tudom megemészteni... ahelyett, hogy örülnék, hogy nem onkológia lett a vége), és szuper, hogy el tudtam határozni, hogy lekoccolok, és behívtak interjúra erre a világ legszuperebb munkahelyére... oké, elábrándozni azon, hogy lekoccolok könnyű, de lelépni azért nem magától értetődő, nekem ott a két gyerekem, a létbiztonság nagyon fontos, nem könnyelműsködhetek, ez nem játék, szóval egyelőre maradjak annyiban, hogy már ez is egy csúcscsoda (?), hogy behívtak az interjúra és ott nagyon klassz volt. 

Én most egy pozitív töltetű posztot akartam írni, nem akartam kitérni és nem akartam hányósat, én csak azt akartam elmesélni, hogy ez egy szuper élmény volt, és ha nem engem választanak, akkor is örülök, hogy ott lehettem, mert legalább felnyílt a szemem, hogy van más, van jobb, van lehetőség változtatni (csak engem válasszanak), és bátornak kell lenni, nem kell beleragadni a fosba (oké, nem szabad csúnyát fröcsögni a főállásra, ez egyáltalán nem elegáns dolog, de mondjuk az sem, hogy nem tűr ellentmondást a főnök és igenis el kell menni arra a "kezelésre", mert ő hisz benne, de én nem találom az engedélyszámát, és nem tudom, hogy mit sugároznak belém, hát ez sem elegáns, és most imádkozzak, hogy tényleg nem okozott kárt ez a szkalap... és akkor a kollégáim nyugtatgatnak, hogy dehiszen nem lehet baj.... nem a lófszt, hát hogy a viharba ne lehetne baj, gyerekek, hát azzal, hogy azt mondjuk, hogy nem lehet baj, attól még lehet...), visszakanyar: nem muszáj elfogadni az elnyomást, és én már egyszer le tudtam koccolni egy olyan életszituból, ami nekem nem tett jót, hát akkor most is le fogok tudni, csak adjon az univerzum és a JóPista erőt. Bár... az erő bennem van. Nem mindig, de van, amikor igen.