2018. december 21., péntek

Pofavizit

Reggel jó kedvem volt, most meg pocsék. Ma van a céges buli, ami nem túl céges, mivel csak pár kollégát hívtak meg és nem is a cégvezetés rendezi a "boldog karácsonyt kívánunk partit". Nálunk fű alatt szerveződnek a partizánpartik. Kedden voltam az egyik cégcsoporttal vacsorázni, ma ketten, az egyik kolléganőmmel főztünk ebédet, de csak hatunknak (azokkal, akikkel mindig együtt szoktunk ebédelni), este pedig megyek a "VIP" buliba, mert hálleluja, benne vagyok a szimpatikusok körében. Nem maradok sokáig, mert meg vagyok sértődve. Meg, mert csúnya klikkesedés folyik nálunk, ráadásul pár régi kolléga is ott lesz, akik már nem dolgoznak nálunk, bezzeg az aktív kollégák nem jöhetnek. Ez így még engem is sért. Oké, értem, ez nem rendes céges összejövetel, hanem amolyan házibuli jellegű. Házibuli az egyik telephelyen, hát ez is állati... Csak azokat hívta meg a főrendező nyugdíjas kolléga, akiket ő maga szeret. Szarpofozás. A pletyka ennél szaftosabb, de minek hergeljem magam még azzal is, hogy az a főnök is megy az esti buliba, aki jó barátja azoknak smúzol azokkal is, akiket nem hívtak meg? Ezért én úgy döntöttem, hogy mátyáskirályzok egyet: megyek is, meg nem is. Meghívtak, ezért tiszteletemet teszem, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek, puszi puszi, de nem maradok sokáig. Ez nekem így nem fér bele. Pedig kár, szeretek év végén táncolni egyet a kollégáimmal, de ebben a formában semmi kedvem. 

A fenti krákogásból nem biztos, hogy érezni a helyzet súlyosságát. Bosszant, hogy nem hívták meg a 200 éve itt dolgozó kollégákat. Persze mondhantám az igazat is, egyenesen: azért vagyok mérges, mert legalább 20 olyan embert nem hívtak meg (most számolom az ujjaimon), akik 200 éve itt dolgoznak és én szeretem mindannyiukat. 


2018. december 19., szerda

II. kerületi iskolabuszokra kaptam fel a fejem

Meg vagyok illetődve. Kormányunk iskolabusz-programot indít, és a tesztkerület, nem kevesebb, mint a tádááám: II. ker.

Ezt hogy ötölték ki? Bezzeg, te meghülyültél, politizálsz?

Apu leviszi a BMW-vel a térre a kisgyereket, ahol felveszi egy busz, elviszi az iskolába többedmagával, így tehermentesítik a városi forgalmat és a nyomorgó szülőket? Oké, ne legyek már ilyen szűklátókörű, nyilván nem mindenhol kolbászból van a kerítés a II. kerületben sem.

Igazából ezen a cikken akadt fenn a szemöldököm, de aztán magamba néztem. Például a gyerekeim iskolájában már nincs húgyszag.

Volt egyszer, régen egy flörtöm, talán meséltem is róla. A flörtnek fröcsögtem egyszer, hogy mennyire rémes az iskolai mosdó. Aznap is rémesen húgyszag volt, de az az átható, amitől még a gyomrom is felfordult (nem hantázok), pedig az enyém vasból van. Gondoltam egyet, és megírtam flörtnek, hozzá még rémes fotókat is küldtem az egyik mosdóról (a gyerekemnek pisilnie kellett, amikor indultunk volna haza). Igen, azzal a céllal írtam neki, hogy intézkedjen. Tudni akartam, hogy leráz-e.

Azt vettem észre pár hónapja, hogy az egész iskola nagyon illatos déltuán öt felé, amikor megyek a gyerekekért. Akkor mosnak fel a takarítónők. Kifejezetten kellemes, nagyon finom illat. Azt hiszem, még a gyerekkorom iskolai tisztaságillatára is emlékeztet, mert nem tudom abbahagyni a szimatolást, valamire hajaz ez az illat.

Nem tudhatom, hiszen már rég nem randizunk, hogy a flört szólt-e oda, nemtom' hova, vagy magától vált a bűzölgő iskola illatos iskolává. Persze megkérdezhetném az iskola vezetőségét, hogy jó napot kívánok, mi az oka annak, hogy egyik napról a másikra a gusztustalan szag finom virágillattá változott? Kapnék rá kézzelfogható választ vajon? Szerintem simán hibbantnak néznének, de minimum gyanús lennék, hogy kötözködni akarok.

Akkor valahogy üzennem kellene a régi flörtnek, hogy a bűz megszűnt, most legyen szíves, és intézze el, hogy a tanárok és a gyerekek ne legyenek fáradtak, valamint a kis vietnámi gyereknek intézzen segítőt (nyugdíjas tanárt, egyetemistát, gyakornokot, bánom én), mert velem is foglalkozott valaki, amikor kiskoromban fel kellett zárkóznom az olasz gyerekekhez. Nem létezik, hogy egy kis másodikos fiúcska egész nap úgy üljön az iskolában, hogy egy kukkot nem ért a tananyagból, és csak ül, ül magányosan, a tanárok pedig nem érnek rá vele is foglalkozni.




2018. december 6., csütörtök

Ha írok, akkor pletykát

Itt van a gyerekeim apja, mindig Miklós napjára időzíti. Kedves tőle (irónia).

Rengeteget tudnék pletykálni... nem tudom, hogy lehet-e itt fröcskölni... mindig ez a dilemma...

Nyáron nem köszönt nekem, nem szólt hozzám, teljesen tisztára hülye volt. Most normális. Nem értem. Köszön, beszél. Nem nagyon beszél, nem sokat, de mégis, valamennyit. Furcsa.

Rengeteg, de rengeteg ajándékot vett a gyerekeknek. Ma reggel meg is kapták a zömét. Szerintem már semmit nem értenek a gyerekek, hogy ki, kivel van, Miklós, père Noël, Jézus?

Szombaton érkezett pontban éjfélkor, vasárnap ébredés után a fiam közölte, hogy akkor most karácsonyfát díszítünk, és mivel nekem tetszik ez a módi, hogy például Olaszországban és Franciaországban jóval dec. 24. előtt felállítják a fenyőt, neki is álltunk. Örökfenyőnk van, szétszedhetős, mint a lego, egyedül nehéz lett volna leszedni a padlásról, hála ég, kéznél volt az erős férfikéz, segített, sőt, mos is, főz is, be is vásárol, viszi-hozza a gyerekeket az iskolába/ból, azért így egyszerűbb az élet, mint egyedül, de ettől még a karakterek nem változnak, jól tudom én ezt, és igaz, ő sem akar velem együtt élni, de én sem vele.

Hétfőre megbetegedett a gyerekek apja. Mint mindig. A halálos nátha, a fülgyulladás, a gyomorbaj alap, ha Magyarországra látogat. Így kedden én vittem a gyerekeket az iskolába. Csodálkozom, hogy most nem dőlt ágynak több napra, szerdán már ő vitte őket.

A gyerekek kaptak Miklós napra egy közös társasjátékot, három kézműves játékot, egy óriási Play mobilt, egy hülye robotkutyát (a kislányom ragaszkodott hozzá, látta valakinél, onnantól nem tágított, hiába magyaráztam neki, hogy ez értelmetlen ajándék), egy-egy könyvet, távirányítós autót. Kérdés, hogy karácsonykor mit kapnak majd. Persze, van még ötlet, apjuk meg is vette, azt mondta, hogy azt majd a rendes karácsonyfa alá rakjam, a szüleimnél. Kedves. Szoktatlan. Nem értem. A nyári tapasztalat után ez egyszerűen felfoghatatlan.




2018. november 9., péntek

PowerPoint

Én nagyon szeretek power pointot készíteni. Ma a kisfiamnak kellett Franciaországról előadást tartania, tekintettel arra, hogy ott született. Azoknak kellett az osztályból bemutatót készíteniük, aki külföldön született, vagy a ugyan itt születtek, de nem, vagy nemcsak magyarok. Van vietnámi osztálytárs, görög, olasz, amerikai (USA), marokkói, kínai, és még nem tudom milyen gyerekek. Ez egy sima "nyócker" iskola, és nézzétek, milyen színes. Nagyon szeretem. (Naná, mert egyelőre nem problémásak a gyerekeim, így könnyű.)

35 diát készítettem. Arra törekedtem, hogy csak olyan dolgokat rakjak bele, amiket nagyon szeret, konzultáltam is vele eleget, együtt ölteteltünk, nagyon jó kis csapatmunka volt. 

Úgy kezdődik a prezi, hogy a földgömböt mutatom, ott piroslik Franciaország. Aztán megmutatom, hogy hány óra alatt lehet eljutni Magyaroszrágról gyalog, aztán autóval (odabiggyesztettem az én szeretett autómat /nem pont az enyémet, mert az enyém éppen nagyon poros volt/, a Citroën kacsát , amit a héten adtam el, mert már 10 éve csak a garázsban állt, és kicsit sírtam is, mert én ilyeneken mindig sírok, amit a szüleim nem értettek soha, de mit csináljak, én ilyen picsogós fazon vagyok), repülővel. 

Aztán egy dia, hogy hol született, melyik klinikán, fonetikusan is leírva, szerintem nagyon vicces. Még az orvosa fotóját is beletettem. 

Természetesen Eiffel-torony, baguette, escargot, grenouille, moules-frites, crêpes, sajtok stb., ezeket is odaírtam fonetikusan (pl. grönujj), aztán van még guillotine, mert ezt a sztorit is nagyon szereti a fiam. A királyokat, a forradalmat, a kalácsos sztorit, a szabadságot, egyenlőséget, testvériséget.

Aztán jöttek a bikák, mert még mindig nem kattant le erről sem, még mindig képes megnézni Ferdinándot, egyszerűen odavan a bikákért. Kapott hát egy csomó diát az arénákról, bikaviadalokról (aranyos volt, megkért, hogy véreset ne, mert a gyerekek megijednének... ő is utálta, még össze is hányta magát szegény /igen, hülye anyja! de basszus, a helyi gyerekek simán tűrték, ki tudta előre? Azzal nyagatott mióta, hogy bikaviadalt akar látni... persze észbe kaphattam volna, a Ferdinándban is csak finoman utalnak rá, hogy Ferdinánd apját leszúrták, meg az apja először olyan "viadalra" vitte, ahol csak átugrálták a bikákat, semmi szúrás nem volt/, így hát véreset nem raktam bele, csak olyat, amikor átszaltóznak a bikán meg amikor a torreádor a lepedővel legyez). 

A francia himnuszt a rögbicsapat énekli egy meccs előtt, szerintem nagyon hatásos, én még most is libabőrös leszek tőle.

A végére raktam be sztorit Asterix és Obelixről, mert arról is tud dumálni a fiam.

Szerintem 7 évesen ennyi elég is lesz elsőre. 

2018. november 3., szombat

búbánat ellen, kisasszony szedjen tangót

Szeretem feljegyezni, hogy az utazásaimban mi volt a jó . Mert valami jó csak volt. Nem lehet, hogy mindig minden szar. Így legalább megkeresem a sok unalmas szarban a jót. Hajlamos vagyok borúsan látni a dolgokat, állandóan nyafogok, duzzogok, ráncolom a homlokom, ahelyett, hogy a jót látnám.

A mostaniban az volt a jó, hogy meló után elmentünk csavarogni a kollégával. Ő telefonált, én pedig bementem minden boltba. De mindegyikbe. Már ahol csizmát lehetett kapni, mert most arra van szükségem. Parfümériákba, ékszerboltokba nem (azoknak csak a kirakatát tekintettem meg magamnak, mert van egy ékeszermárka, amire fenem a fogam... de kéz és bili... jó, hát azért megnézni még nem kerül semmibe, meg álmodozni is ingyen van). Szóval, míg a kolléga sétálgatva telefonált, úgy 3-4 órán keresztül, addig én gondtalanul, de tényleg olyan gondtalanul, mint 16 évesen, kirakatról kirakatra ingáztam. Nagyon, de nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon, nagyon régen nem volt ennyi időm ilyesmire. Nagyon, de nagyon, nagyon, nagyon, nagyon igyekeztem megfogni a pillanatot, és jól érezni magam. Sikerült. Állítom, hogy sikerült.

Bementem például a Bennetton boltba, ami az én egyházam. Régen nagyon szerettem. A szüleim - én nem is tudom, hogy, mivel nem voltunk tele, mint a hatos - de ott vásároltak nekem menő cuccokat... meg a piacon mackónacit :D. Gondolom valami egyensúlyt teremtettek ezzel: egy kis minőség, egy kis praktikum.
Most sajnos nem áll jól semmi onnan, pedig van óriáselefánt méret is, de az meg lóg rajtam. Nincs megolás. (De van, le kell fogyni 15 kilót, egyszerű, mint a pofon.)
Bementem a Sisleybe is, meg a Coinba is, meg mindenhova, megfogdostam én mindent (pláne, hogy ezek szerint most nagyon divat a műprém, ami olyan puha, mint a vakond bundája, egyszerűen mindet meg kellett simogatnom), és semmit nem vettem. Egyrészt szarrágó vagyok magammal szemben, másrészt minden elég drága, harmadrészt le kell fogynom, de nagyon sürgősen. Francba.

Ez az egy jó volt a legutóbbi olasz melóban: bóklászni és bemenni a boltokba nézelődni.

Most, hogy itt írok, eszembe jutott, hogy vettem magamnak utcai árustól gesztenyét. Egy idős asszonytól. Én nagyon szeretek sétálva gesztenyét enni.

Aztán még az is jó, hogy mindkét gyerekemnek nagyon jó kis ajándékokat találtam. A kislányomnak egy flamingós esernyőt, nagyon komoly darab :D. Fröccsöntött kínai giccs, persze, de mégis, nagyon jól néz ki, a kisfiamnak pedig egy miniatűr távirányítós autót, ami már negyedik napja, hogy működik. Nem gondoltam volna, hogy pár óránál többet kibír.

Aztán jó volt még a gnocchi és a szarvasgombás tészta, mert enni, azt szeretek, ha búbánat van, ha nincs.

Úgy néz ki, mostanában, ha Olaszországban kell ennem, akkor nagy tányéron kis kaját kapok, ami dicséretes,
tekintve, hogy elszaladtak velem a lovak, ami a mérleget illeti.


Már Le Nôtre is csinált ilyesmi kubista fákat, nincs min meglepődni.

Ez az étterem egyik oldala. Teljesen kihalt, mivel záróra előtt három perccel állítottunk be.
Szerintem nagyon szimpatikus dolog, hogy adtak enni.

Ez az étterem másik oldala.
Szerencsére rajtunk kívül még voltak páran (csak nem fotóztam bele az arcukba).

Azért a tripadvisoron jobb fotók vannak, én titokban csak ilyen gyengéket tudtam lőni.

2018. október 27., szombat

Általános pletyka (egyízben pattog, mint kecskeszar a deszkán)

Ma délelőtt kiderült végre, hogy menni kell Olaszországba, aztán délután az is, hogy hányan. Ebből kifolyólag szállásunk még nincs. Ha rajtam múlik, én szarok az egészre unom.

A legutóbbi olasz út szállásfoglalása kereken négy napig tartott. Négy. Napig. Elképesztő. Az történt, hogy a főnök kitalálta, hogy magával hozza a nejét is, aki majd délelőtt wellnessezik, délután shoppingol (tudom, hogy már meséltem, de ez itt terápiás írás, muszáj kiírnom magamból, ami idegesít), míg mi melózunk, mondván előre tudtuk, hogy pocsék idő lesz (hideg is volt, esett is, fújt a szél is), muszáj benti programot találni a nejnek. Én éppen két embert is helyettesítettem a munkahelyen akkor pénteken, amikor ezt levelezgettük és telefonálgattunk, tehát marha jó volt a nejjel konzultálni, hogy melyik hotelre szavazzon. Állati volt. Nagy nehezen sikerült kiválasztani egy menő wellness hotelt, igen ám, de foglalás előtt még meg kellett kérdeznem az olasz partnert, hogy mit szól hozzá. Apukám! Aztán indult a baszakodás, hogy melyik weblapon olcsóbb 2000 Forinttal a szállás. Booking? A hotel oldala? Mittomén' melyik másik? Vasárnapra (igen, a négy napban benne volt a szombat és vasárnap is) már kitéptem a hajam. Aztán megállapította a nej, hogy foglaljuk a hotelen keresztül, nézzük meg, melyik szoba milyen és mennyibe kerül. Meglehetősen körülményes szitu volt, és nekem már kínos is. Addig-addig, míg fogtam magam és mérgemben lefoglaltam és kész. 

Hétfőn esmét megyünk, de most csak ketten. És most megint elindult a szállásvadászat. Melyik városban legyen, modern, olcsó, hány csillagos, közel a laborhoz stb? És én ismét kitépem a hajam. Én azért nem vagyok ennyire komplikált ember. 

A főnök - aki nem jön - közölte, hogy Padovában van egy jó hotel, jó áron, ismeri, volt már ott, azt javasolja. Megnéztem, rendben van, tetszik, nem drága, egyébként is tök mindegy. Igen ám, de a labor Vicenzában van. Akkor nézzünk ott, és legyen benne wellness is, ha már a múltkor lemaradtunk, mondta a kolléga. De én Padovában szeretnék megszállni, mert ott van Kriszti barátnőm, jó volna találkozni vele, mert mi jó barátnők vagyunk. De mit szólnak az olaszok, hogy nem Vicenzában alszunk? - így a kolléga. Speciel engem nem érdekel, a tárgyalásnak legfeljebb ötkor vége, hát nem tök mindegy nekik, hogy hol alszunk? Oké, akkor legyen egy éjszaka Vicenza, egy pedig Padova - így én. Na de itt meg felmerült - a kollégában -, hogy Terike, a pénztáros, hr-es, könyvelő, főkönyvelő mit fog szólni ehhez? Tehát nekem még Terikékhez is kell alkalmazkodnom? Nemcsak főnöki nejekhez, és még sorolhatnám? Plusz a cukiságfaktor: legyen stílusos a hotel - így a kolléga (bazz, nem nászút ez, hogy bájos is legyen és wellness is...). Elegem van. 

Ehhez még hozzátartozik, hogy hétvégén is melózni kell, mert nem tudtam befejezni a vizsgálati anyag fordítását, mert naná, hogy máshol is égett a ház. 



2018. október 24., szerda

Homár nem volt, de kaviár és osztriga igen

Állítólag tökéletesen felesleges beleírni az önéletrajzba a hobbi rovatba, hogy szeretek utazni. Mert mindenki szeret, ezáltal ez nem kunszt. Mindenesetre megint nagy melóban vagyok, ezért lopom itt az időt.

Szeptemberben voltam Berlinben a nagy vasúti kiállításon (aki vasutas, az tudja, és ott terem, pláne, hogy kétévente rendezik meg), a meló jó volt (hm, egész nap magassarkúban tipegni a rendkívüli hőségben?), a céges vacsora is jó volt (az olasz partner mindig odateszi magát és figyelemreméltó bulit szervez), de szinte semmi turizmus nem jutott, leszámítva a vacsora előtti Alexander platzot, ahol hét (7) percet tölthettem (meghatódni sem volt időm, mert én ott sok időt töltöttem ovis koromban), valamint a Brandenburgi kapunál töltött öt (5) percet (konkrétan a teraszunk nézett oda annak idején, gondoltam, muszáj oda elzarándokolni, de a fikúk nem adtak lehetőséget átszellemülni sem). Állandóan futni kellett, a kollégák nem nagyon csípik Berlint. Na jó, melózni mentem, nem csavarogni, ezt el kell fogadni így, ahogy van. 

Aztán pár hete menni kellett Olaszországba, ami a szívem csücske. A meló jó volt, de turizmusra semmi idő nem jutott. Úgy értem, nulla. Na jó, melózni mentem, nem csavarogni... 
Azért egy jó dolog mégis jutott: voltam Michelin-csillagos étteremben (az elején még nem tudtam, hogy hol vagyunk, csak később láttam meg a kirakatban a Michelin-bilétát), életemben most először, ráadásul halat ettünk hallal. Az első fogás egy szem fésűkagyló (pár szál fűszállal sáfránnyal fűszerrel) volt egy óriási tányéron. Majdnem elnevettem magam, holott tudom, hogy az ilyen éttermek erről szólnak: keveset, de sírva fakad az ember, annyira finom. Aztán jött a nyers hal tál (haltál?), már nem is emlékszem, de 8-9 féle rák, hal, kagyló volt rajta, mind nyers és isteni finom. Ezután jött az osztriga és a további rákok, de már grillen (az osztriga nem grillen). Majd a kagylós tészta. Utána egy óriási lapos hal jött (rája? lepényhal? már nem emlékszem). Végül a desszert, ami nem volt akkora nagy ütés, mint a halak. Közben jöttek a proseccók, pezsgők, borok, de én nem ihattam, mert tolmácsoltam, különben sem szeretem, nem is értek hozzá, így nem vagyok vele tisztában, hogy mit veszítettem mindenesetre az olaszok csodálkoztak, hogy még mindig nem fogyott el a poharamból az, amitől ők majdnem sírtak a gyönyörtől. Este fél nyolctól éjfélig ettük-ittuk a fent felsoroltakat. 
A munkaebéd egy családi étteremben volt, az is állati volt, húsleves tortellinivel például, meg piadina, meg sonkák, meg tészták, meg desszert, a végén kipukkantam.
Az egész viszont azért nem volt túl jó, mert aznap volt a kislányom szülinapja, amikor hazaindultunk (kikötésem volt, hogy csak akkor megyek, ha a szülinapon hazaérek, tavaly is lemaradtam róla, akkor is olasz meló volt, idén már nem akartam távol tölteni a kislányom szülinapját), és nem tudtam neki venni semmi értelmeset, csak egy Smartiest egy utolsó olasz benzinkúton, brrr és pfff. Rossz plüssfigurát nem volt kedvem. A főnök felesége délelőtt wellnessezett egyet, délután meg jót shoppingolt, miközben mi dolgoztunk, ez egy picit csípte a szemem, de a minap arról beszéltünk a sógornőmmel, hogy ha apukám megnyerné a lottó ötöst, mit csinálnánk, és megállapítottuk, hogy nem vakargatnánk a valagunkat otthon, hanem ... és mindenki elmondta az álommelóját.

Aztán kiugrottam pár barátnővel Milánóba is, de nem dolgozni, hanem hencegni az instagramon, hogy lássa az ellenség, hogy mekkora májerek vagyunk (nem én). Kevesebb, mint 24 órára mentünk, amiből hármat elhasználtunk a semmire, mert mi nem metrózunk, ha van lábunk is. :D
A dómtetőre feljutni nem lehetett, mert lifttel? Na ne, hát van nekünk lábunk! De tök mindegy, mert mindkét kasszához hosszú sorok kígyóztak (fel lifttel vagy gyalog). De én nem is azért mentem, hanem kizárólag a Brera képtárért. Ott van Hayez csókja, például. Én csak azt szerettem volna megtekinteni. Van ott Raffaello, Tintoretto, Canaletto, Caravaggio, Guido Reni, Tiziano és sokan mások, de engem most Hayez érdekelt leginkább. Ehhez képest Rubens Utolsó vacsorája tetszett a leginkább, mert a festmény mellé írtak érdekességet, és én a legjobban a kulisszatitkokat szeretem. A kutyát kellett nézni, aki/ami a hűség jelképe, és mit ad isten, mit nem, pont Júdás lábánál fekszik (és egyedül a kutya és Júdás néz a képből felénk). 
Gondoltam, veszek egy csizmát is magamnak Milánóban, de sajnos ebből sem lett semmi, mert kétóránként a szépkolléganő vércukra lezuhant, és vergődött, mint a The exorcistban a lány, ebből fakadóan azonnal pisilni kellett őt vinni és enni adni neki nincs annyi pénz a világon.
A kaja nem volt nagy ász, pedig megpróbáltunk valamirevaló helyen enni.

Novemberben menni kellett volna Barcelónába, de nem megyek, mert én nem vagyok túlságosan hívő, pláne nem katolikus pap, ebből adódóan nem tudom kezelni a női hisztáriát (ld. The exorcist). Volt olyan, hogy vártuk a hajnali öt órát a reptéren, hogy kinyisson a bár, és mire mi feltápászkodtunk, kereken öt órakor, hogy kávéhoz jussunk, már 20-an álltak sorban, mindenki kávéért könyörgött, mi is. Ezen a kis szép kolléganő már előre pattogott egy sort, hogy miért nem állTUNK be időben a sorba, és hát mire ténylegesen odaértünk megen' elvesztette a türelmét. Segítettem neki kikérni a kávéját, a cornettóját, a szennvicsét, aztán segíteni akartam a másik kolléganőnek is, hogy ő is hozzájusson a kávé, cornettó, szennvicshez, mire a szép kolléganő idegesítően szólt, hogy ő már mióta ránk vár (egy perce fizettett, tehát egy perce), és nem tud lepakolni, és ha le is pakolna, ki vigyázna az ő cornettójára? Az agyam itt kifüstölt, kiálltam a sorból, odakisértem az asztalhoz, mondtam, hogy itt vigyázok az ő sütikéjére, menjen, kérje ki a kávéját (olaszosan, fizet, blokk, kávé a másik pultnál). Aztán visszaálltam a sorba, kivártam megint 20 embert. Mire odaértem az enyéimhez, a szépnek a szeme patatkokban folyt, hogy ő nem úgy gondolta, brühühü. Hm. De az már a sokadig ilyen volt. Akkor én ezt a pletykát most töröljem? De kedvelem a lányt, csak a női hisztivel nem tudok mit kezdeni. Ehhez képest én elkezdtem a menopauzát, mégsem verem a seggem a földhöz kínomban.

Jövő héten kell menni Olaszországba (bár a főnök beteg, lehet, hogy maradunk, ahol vagyunk). Van egy tippem, hogy nem lesz lazulás, csak meló. De legalább, ha baromi jól keresnék vele, de nem. Azért az a halétterem mégis megérte, én nagyon szeretek enni, pláne ilyen különösen finom ételeket.

Szerencsére pont őszi szünet lesz, így nem kell megint lerázni a gyerekeimet. Már ég a pofám. Persze értem, van még jó öt (tíz?) évem, aztán lehúzhatom a rolót, most kell sokat dolgozni. 



2018. október 12., péntek

Széltyúk vagyok

Tegnap reggel rossz buszra szálltam fel. Akkor vettem észre, amikor már az autópályán mentünk, számomra teljesen idegen szakaszon. Felpillantottam a kijelzőre, és azt írta: légimentők. Ott leszálltam, de még járda sem volt, egy tök kietlen buszmegállóban álltam. Aztán jött egy busz, egy olyan járat, amit ismertem, de természetes, hogy a további (most meg itt pislogok, hogy ez a sztori mégis kit érdekelhet?)... felszálltam egy másik buszra, aztán le, mert naná, hogy az még annál is messzebbre vitt volna. Felhívtam egy kollégát, hogy jöjjön értem, mentsen meg. Jött is.

Délután pedig, munkaidő végén, amikor jött a busz, nem találtam a pénztárcámat. A cégnél felejtettem. Így visszamentem, recepción újra kulcs, újra belépőkártya (mert az enyémet elhagytam valahol), fel az emeletre, ajtót kinyit, berongyoltam, vissza le, vissza a buszhoz. Szerencsére elértem a következő expresszt (20 percenként járnak). Mindezt fájós cipőben.

2018. szeptember 25., kedd

kedd üres, péntek üres

Most azért írok, mert nem látok ki a munkából, összecsaptak felettem a hullámok, nem látok át semmit, kapkodok fűhöz-fához, a főmunkám egyre kuszább, fáradt vagyok, pedig sokat aludtam, és még csak kedd van.

A hétfők előreláthatólag 2019. június 14-ig úgy néznek ki, hogy én 16:40-re érek az iskolába, az egyik gyereket a földszinti gyűjtőben szedem össze, a másikat az első emeletin, onnan rohanás a judóra (dzsúdó?), a fiamat villámgyorsan átöltöztetem (mert ugyan tud ő egyedül is, de így gyorsabb, és legalább megtalálom a civil ruháit), otthagyom őt, futás a lányommal a zeneiskolába, őt nem kell átöltöztetni, csak átadni a tanárnak, onnan futok vissza a judóra (dzsúdó?), a fiamat villámgyorsan átöltöztetem civilbe, rohanás a zeneiskolába. Tegnap időben sikerült az óra végére odaérni, 18:00 órára (kereken!). Onnan el a Lidlbe, bevásároltunk (két cekker lógott a kezemen, plusz a ridikül), onnan haza. Otthon azonnal feldobtam a vizet főni, majd ho buttato la pastát is, semmi faxni, kész szószt vettem, kész reszelt sajtot (Tamko, emlékszem a posztodra :) ), ja és persze hazafelé, menet közben is ettek, mert az én gyerekeim mindig éhesek. Tegnap például szörnyülködve megbeszélték egymás közt:

- Te, neked mennyit csomagolt?
- Hármat.
- Nekem is.

Egyiküknek be van fizetve a reggeli és az uzsonna is. A másik már két éve fintorog az iskolai menzától, már nem fizetem be neki mindhárom menüt. Ezek szerint jóval többet kell csomagolni nekik, különben éhen találnak halni.

Ma nincs különóra (kedd). Na de holnap! Majdnem ugyanaz, mint hétfőn, csak akkor nincs a két óra közt átfedés, bőven ráérünk a judón átnézni a lányom maradék leckéit, amit a napköziben esetleg elmulasztott megcsinálni. Onnan mindhárman átvonulunk (18:30-ra!) a zeneiskolába, ahol a fiam leckéit tudjuk átnézni, amit a napköziben esetleg elmulasztott megcsinálni. Onnan haza, a vacsora fix, hogy valami hideg lesz, mert én biz' nem állok neki főzni, mert akkor még hol a fürdés, előkészülés a másnapra, még nem dobtam be egy mosást, meg a többi...

Csütörtök kézilabda. Itt már azt gondolhatjátok, hogy maximalista idióta szülő vagyok ennyi sok különórával, de ezt az iskolában tartják (ráadásul nagyon olcsó), és a lányomnak is kell valami mozgás, mert látom, hogy hízásra hajlamos. Nem csoda. Ami szarokat eszünk és amilyen géneket örökölt...

Péntek üres. Akkor aztán tényleg lazítunk. Késő estig nézünk gyagya sorozatokat (ezek a kamaszlányoknak való vicces lánysorozatok, borzalom, de kiskoromban én is szerettem, hát most fosszam meg a kislányomat?), a kanapén fetrengünk hárman, az egy egészen jó nap szokott lenni.

Szombaton reggel futás a francia intézetbe, onnan a nyugdíjas tanítónőhöz, akinél nincs kecmec, tanulni kell és kész, nem úgy, mint nálam, aki fel-feladja a harcot, amikor a csecsemők ellenállnak. Elég egy nyafogás és az én idegeim elpattannak, mint a hegedűhúr (anyukám találta a tanárnőt, mert gondolom látja, hogy hiába küzdök az elemekkel, nem megy ez nekem). Délután négy körül hétvége.

Vasárnap sorozatos szülinapi parti...

Hm. Most, hogy ezt leírtam, igazán neki kellene állnom dolgozni... főzök egy teát magamnak, hátha az segít.

2018. augusztus 27., hétfő

Csili-csali-csalamádé

Szombaton voltam Péterfy Bori és az ő love bandjének koncertjén.

Egy ideje szerelmes vagyok Drapos Gergőbe. Ezt muszáj volt megosztanom veletek, ha már annyi mindent tudtok rólam, ez se maradjon titok. Én egészen gyerekkorom óta ábrándozom arról, hogy valamikor lesz egy gitáros fiúm. Egyszer már volt is... majdnem. Azért csak majdnem, mert végül (azt hiszem) összesen kettőt sétáltunk. Harmadik már nem volt. Gyönyörű fiú volt, de ... az azért kevés, ha valaki gyönyörű. Nem? Oké, tehetséges is volt, nagy embereknek írt zenét. Állítólag.

Most képzeljétek el, hogy én már 46 éves leszek hamarosan, és még mindig képes vagyok úgy rajongani rocksztárokért, mint amikor taknyos kis tini voltam.

Azért még egy csavart muszáj elmesélni erről a szombat estéről. Képzeljétek mi történt! Mary Poppins lebetegedett, délután háromkor kellett találnom gyorsan valakit, aki szívesen eljött volna velem a koncertre helyette. Nem kellett sokat keresnem, Gumigida mindig beugrik ilyen vészhelyzetek esetén. Felajánlottam, hogy elmegyek érte. Beütöttem a google maps-ba a koordinátáit, 39 perc volt az út, írta a telefon. Nem vagyok egy taxis elme, mindent elhiszek a gps-nek. Mentem, mentem, már csak egy perc volt hátra a célig, amikor, mint egy lila liba, nem hittem a szemeimnek. Mindenhol falusi házak. Oké, láttam, hogy az van kiírva, hogy DUNAHARASZTI, de úgy tudtam, az nincs messze Budapesttől. Arra már nem emlékeztem, hogy az a Duna nem jó oldalán van a Budapest, Tétényi úthoz képest. Félreálltam, felhívtam Gumigidát, aki már kint állt a kapuban. Mondtam neki, hogy menjen be nyugodtan a lakásba, üljön le nyugodtan a kanapéra, mert még legalább 24 perc, mire "újból" odaérek (21 km út).
Szerencsére teljesen időben voltunk, még Jónás Verát is láttuk dobolni, nem késtünk el így sem, hogy gyakorlatilag 60 km-t tettem meg tökéletesen fölöslegesen. Úgy, hogy nekem Dunaharasztihoz semmi közöm, soha nem jártam arra, soha nem ütöttem be a gps-be, a D betű nem a B betű mellett van a klaviatúrán, egyszerűen nem értem. Gumigida azt mesélte, hogy az egyik barátnője így késett le egy állami pályázat beadási határidejéről, szóval javasolta, hogy ne használjam ezt a navigációt többet.

Volt nekem Waze applikációm, de a vadiúj telefonom memóriája is tele, úgy, hogy van benne plusz egy memóriakártya, ezért le kellett törölnöm a Waze-t, meg minden egyéb nélkülözhető applikációt is. Ne is kérdezzétek, hogy mit csinálok rosszul.

2018. augusztus 23., csütörtök

Ezt a bejegyzést két napja írom*

Hazaértünk.

Már írtam egyet, de piszkozat lett belőle.

Végül a 17 nap szabiban volt három jó dolog: az egy órás pancsolás az óceánban, a paella, San Sebastian városa. A többi rész mosás, főzés, takarítás, gyerekek megregulázása volt.

Kiegészítés: San Sebastian fantasztikusan jó hely, emiatt akarok azonnal Spanyolországban teremni.

Jó volt, hogy a gyerekeim keveset veszekedtek egymással. Nagyon jókat játszottak végre. Itthon nagyon sokat balhéznak, kitépem a hajam.

Kieg.: például állandóan a kutyákkal játszottak. Cipelték őket, mint a játékbabákat. Babáztak is, a játékkonyha pultjában fürdették meg, a fiókban altatták, mint annak idején apósomat, amikor baba volt és szegénység.

Jó volt, hogy a gyerekeknek jó volt a nyaralásuk. Ők nem érezték úgy, hogy egész nap feszülten kell figyelni a folyamatokra, nem akkor mosogatni, amikor anyós látja. Anyósom mindig azt mondja, hogy ne mosogassak, majd ő megcsinálja. De nem csinálja. Eljő a másnap és még mindig nincs tiszta tányér. Ezért én igyekeztem titokban intézni. A porszívózást is. A pakolást is (folyamatos pakolás). Muszáj volt. Én egy rémesen kupis, nem túl tiszta ember vagyok, szóval nem azért csináltam, mert mániákusan szeretem a patyolat tiszta lakást. De, de, szeretem, a szüleimnél mindig rend és tisztaság van, csak a saját lakásomban képtelen vagyok kordában tartani az elemeket. Ettől még csinálni kell a minimumot, nincs mese, különben macsetával sem lehetne bemenni a lakásba.

Kieg.: azt meséltem, hogy anyós elköltözött Párizs alsóból a spanyol határhoz? És ha jól belegondolok, az egész család állandóan költözik. A gyerekeim apja is. Lehet, hogy ez normális, csak én nem vagyok az?

Jó volt, hogy volt nagy kert, mögötte a kukoricás, kukoricásban őzikék, láttunk többet is. Rókát nem láttunk. De én nem nagyon szeretem a csöndet és nem szeretem, ha nem látok embereket, tömeget. Én a nagyvárosokat szeretem. Oké, pár napra persze, hogy szeretem a falut, de nem 17 napon át. Pláne úgy, hogy néha az anyósom sok gyereke elvitte az autóját és másnapig nem hozták vissza, így aztán végképp szobafogság volt, még a boltba sem jutottunk el (az első bolt 6-8 km-re).

Kieg.: gondoltam, eljárok futni a földekre, de sajnos nem volt nálam csak egy szandál és egy papucs.

Jó volt, hogy az apjuknál voltak a gyerekek, mert így a fiam megtanult sakkozni, élményekkel tele jöttek haza és egy zsák bazári, fröccsöntött műanyag játékkal. Anyukám azt mondta, ne fikázzak már állandóan. Igaza van. A gyerekek péntektől hétfőig voltak távolt. Szombaton délelőtt 3 órán át aludtam, délután két órán át. Egyébként pedig sorozatot néztem. Még 2013 körül néztem a Girls (Milonka, nálad olvastam) sorozatot, most tudtam folytatni.

Kieg.: nagyon izgultam a gyerekek miatt, hogy visszajönnek-e. A kislányom sokat sírt, mert hiányoztam neki, meg  nem találta a helyét. A fiammal nem volt ilyesmi, ő egy laza figura.

Jó volt újra a francia rádióban hallgatni a francia zenéket. Nagyon szeretem. Franciaország szép ország, nagyon jók a zenéik, a konfitált kacsa is remekmű (apukám sült kacsája is, ezért aztán igazán nem muszáj 2000 km-t utazni), továbbra is elképesztő a mezőgazdaságuk, de én ezt a családi káoszt nem tudom megszokni, ami náluk folyik. Megérkeztünk, majd közölték, hogy másnap érkezik még Benoit, Lionel, Torres, Rachel, amúgy ott volt már eleve anyós nővére, naponta 1-2-szer beállított Júlia a két gyerekkel, olykor jött a férje, a barátnője, Lori, a haverjuk (nem emlékszem a nevére) és a többi és a többi emberek, és ez ment 17 napon keresztül.

Kieg.: tehát ültem ott a kukoricaföldön és nyafogtam, hogy hol a civilizáció, hol vannak az emberek, miközben folyamatosan jött valaki.

Volt olyan, hogy 4 gyerekkel maradtam egyedül a házban, mert mindenkinek dolga akadt. A jó az, hogy a gyerekek cukik (Tamko :) ) édesek voltak.

Kieg.: a francia gyerekek hangja sokkal mélyebb, érettebb, mint a magyar gyerekeké. Az én gyerekeim hangja is ilyen volt, ma meg már nyávogó, vékony hangúak, nem bírom. De átmentünk Spanyolországba, és kiderült, hogy ők meg még felnőttként is csipognak, a hangjuk elképesztő, az unos-t pedig kisujjal mutatják, hát komolyan mondom, elolvadtam tőlük.
Tehát a magyar gyerekek hangjától kiütést kapok, a franciákétól melegség tölt el, a spanyolokétól elalélok. Azt hiszem, nem könnyű kiigazodni rajtam.

Busz, vonat nem volt, hogy leléphettem volna bárhova is. Egyszerűen nem járnak a kukoricaföldön. Áram van, az jó. Wifi is van, mit akarhat az ember ennél többet?

Kieg.: rá is kérdeztem a sógornőmnél, most ez komoly, hogy itt mindenkinek muszáj, hogy legyen autója? És ha 92 éves és már nem jól lát? Akkor ő beköltözik egy közeli városba, ahol minden van.

Ettem konfitált kacsát egyszer, az is jó volt. Egy kis retró vendéglőben, két idős nő készítette a kajákat és ők szolgáltak ki.

Spanyolország jó volt, most mindenáron oda akarok eljutni. Most voltam először és máris be vagyok sózva.

Folyt.köv.

* mivel kapkodtam, most látom, hogy ki kell egészíteni a dolgokat.

2018. augusztus 13., hétfő

Pletykafészek folyt. köv.

Piszkozat piszkozat hátán. Cenzúra cenzúra hátán. Mert nem tudom, mi fér bele, és mi nem.


A gyerekek péntek óta az apjuknál vannak, ma hozza vissza őket (anyóshoz, ahol dekkolok).

Tegnap volt a kisfiam szülinapja. Nem lehettem vele. Szerintem a gyerekek ezt nem igazán értik. Próbálom nekik megmagyarázni, hogy miért így történnek a dolgok, de szerintem nem nagyon értik.
Ahhoz képest, hogy apjuk nem állt velem szóba (úgy szó szerint, még köszönni sem köszönt), tegnap már felhívott telefonon és beszélt hozzám. Azért remélem, ma nem kéri meg a kezem egy karikagyűrűvel, hogy óh, bezzeg, gyere vissza, légy a feleségem, ugyan eddig kivert a víz a házasság intézményétől, jó volt nekem összeállni veled, mint a zsírtalan csuszának és gyerekeket csinálni, de most kérlek, legyen ásó, kapa, nagyharang, és hát tudom, hogy már másnak mondom, hogy zsötem, de gyere vissza ebbe a szép országba, ahol 10 nap alatt eddig a sok rokon és a sok rokonok sok haverjai konkrétan meg sem kérdezte, hogy te, bezzeg, amúgy te ki vagy és mivel foglalkozol, mit gondolsz az ingatlanárakról (vissza-visszatérő téma az uhh, de drága minden, uhh, hova tart a világ...), és igazából mindenki csak önmagáról fossa a szót.

Snitt.

Tegnap nem mozdultunk ki a lakásból anyóssal, mert nem volt mivel. A fiatalok elvitték az autóját még szombaton a nagy daxi ünnepségre, autó nélkül meg itt sehova nem jut el az ember. Eleve kiérni a főútra a kukoricaföldről sok idő, bár nem próbáltam, pedig lett volna kedvem sétálni egyet (igazából futni szerettem volna, megnézni, hogy tudok-e még egyáltalán, bár edzőcipő nincs nálam, papucsban meg lehet, hogy béna dolog futni), de úgy érzem, mindig itt kell lenni vele, anyóssal. Nagyon szeret beszélgetni. Zsong a fejem a sok beszélgetéstől. Pontosabban ő beszél, én figyelek. Anyós szimpatikus, mint tavaly. Úgy értem, régen nem volt szimpatikus, mert leszarta a fejem, de tavaly óta megváltozott.

Ma lehet, hogy átugrunk Spanyolországba. Shoppingolni. Brrr. Mert ott olcsóbb. Oké, egészen olcsóbb. De én nem szeretek vásárolni. Úgy tűnik, nem jutunk el bájos kis városkába nézelődni. Pedig azt szeretek.


Lehet, hogy ez sem fér bele.

2018. augusztus 8., szerda

Pihentető szabi... - nak nem nevezném

Kivettem 11 nap szabit, hogy a gyerekeim az apjukkal is lehessenek. Ehhez képest itt felügyelek 4 (négy) kisgyerekre a kukoricaföld kellős közepén. Az anyósom elment dokihoz, a sógornőm dolgozni, apjuk is dolgozik. Apjuk nem itt lakik, így  csak hétvégén találkozik a gyerekekkel.

11 nap szabi a kukoricaföldön.

Hoztam könyvet, hátha sikerül olvasni.


2018. augusztus 5., vasárnap

Pletykafészek

Franciaországban vagyunk. Semmi nem változott, minden olyan ismerős, még ha nem is voltam még soha itt: a spanyol határ mellett.

Anyós költözött ide. Igaz, az egyik lánya is itt él 5 km-re.

Semmi nem változott, szüntelen takarítok. A három kutya állati koszt hoz be a házba. Napi két porszívózás, egy felmosás, különben jönnek a legyek.

Az asztalok... áh, nem érdemes körülírni.

Én nem vagyok egy tiszta, rendet tartó ember, de ez engem is felülmúl. Jó, a saját kupimat sem viselem jól, de ezt meg végképp nem.

Anyóst halálra idegesítem a rendrakással, holott egyszerűen csak próbálok két tányérnyi helyet nyerni, hogy a gyerekek ehessenek.

A nagy francia napi ritmusról már biztos olvastatok, Tamko is sokat mesélt róla meg a Nem harap a spenót c. könyvben is sok szó esik róla. Engem a pokolra kergettek vele annak idején. Főleg apósom. A francia gyerekeket szigorúan meghatározott kockában kell nevelni, különben megáll a Föld forogni. Ehhez képest én főzök nekik, én riasztom apjukat, hogy reggel van, hozzon ennivalót (mert nincs, csak kókusz cukor, chia mag, minden, ami a reformkonyhához kell, de most essek neki a kókuscukorral a minek is?). Ehhez képest folyamatosan aperóznak. Ilyen bor, olyan kir, amolyan bor. Nem alkeszok, de mégis folyamatosan kell inni. Mármint magamhoz képest, aki nem iszik, csak Szilveszterkor (gyerekpezsgőt). Persze mondhatnám, hogy köszi, nem kérek, de ha éppen édes löttyöket isznak, akkor elmegy.

Apjuk... becsajozott.

Meg szoktam nézni a telefonját. Nem szép. Tudom.

Gondolom most csinál pár gyereket még. Tőlem aztán nyugodtan, sokat nem veszítünk, eddig is leszart. Az, hogy engem leszar, leszarom. (Annyira választékos vagyok, mi?) De az, hogy a gyerekeket? Se szülinap, se karácsony, se gyerektartás (nem, nem vagyok pénzéhes, de basszus, négy éve egyedül fizetem a menzát, judót, táborokat, reggeli, vacsora, ebéd, uzsonna, fagyi, ruha stb.). Se egy telefonhívás.

Apjuk viberen írta, hogy vigyek neki cigit. Szerencsére volt annyi eszem, hogy nem a megengedett 800 szálat hoztam neki, csak egy kartonnak. Nem fizette ki. Oké, a repjegyemet ő fizette, gondolom azt gondolja, hogy ő most visszakapta tőlem a repjegy árát.

Felvettem a kapcsolatot az Igazságügyi Minisztériummal.

2018. július 25., szerda

Rizslisztes keksz - recept

A kolléganőimmel zömében két témára fut ki bármilyen beszélgetés: a szülés és a sütés.

Mivel tegnap "szültünk", ma sütöttünk.

Csipkerózsika (mert az. Egyrészt mindig ábrándozik, elkallódik az álomvilágában, másrészt jól ment férjhez, bár eredendően is jómódú volt, bájos, szép, kedves, és most, hogy próbálom őt jellemezni, semmi rosszat nem tudok róla mondani, semmi szaftos pletyka)... szóval Csipkerózsa kekszet sütött, elmesélte hát, hogy rizslisztből kellett, mert gluténérzékeny a valakinek a valakije. Ezen a ponton már érezhető volt, hogy nyomban elkanyarodunk. Mert mindig elkanyarodunk.

A keksz receptjét:

- rizsliszt
- vaj
- tojás
- vanília
- aszalt áfonya most nem kell, mert a gyerekek nem szeretik
- pedig az áfonyás milyen jó volt a múltkor, de azt Mary Poppins sütötte
- amiben mogyoró is volt?
- aha, az!
- csak a mogyorót macerás apróra vágni késsel - mondja Mary P.
- te, én azt mozsárban szoktam... apropó mozsár... a dédi egyik öröksége egy miniatűr rézmozsár, én nem tudom mire jó, mert annyira kicsi, de ők rendkívül büszkék voltak erre a mozsárra, az volt az egyetlen megmaradt emlékük Magyarországról, még cipőjük sem volt, csak ez a rézmozsár. Csupasz talppal gyalogoltak el egészen Franciaországig*
- fűszerekhez jó a minimozsár - így Mary P. - például az egész borshoz
- hm, igaz, de nekünk otthon ilyen nagy mozsarunk van - meséltem - a nagyanyámé volt
- minek olyan nagy?
- például mákot törni?
- (sóhaj) az a narancssárga NDK-s mákdaráló, emlékszel?
- de nagyanyám idején nem volt áram, mozsár kellett
- és petróleumlámpával világítottak, apukám idejében is
- és nem volt vezetékes víz, a kútról hordták
- és nem volt telefon
- és nem volt adás a tévében hétfőn
- (grimasz) te, az én időmben sem volt hétfőn adás.







* ezt a történetet valahogy mindig kételkedve hallgattam, de azt állítják, igaz.

2018. július 24., kedd

Jóléti társadalom tagja vagyok?

Tűzriadó esetén az emberek lassan, unottan vánszorognak le a lépcsőn (négy emeletnyit). A lifttel menni tilos (jogos). Az indiánfőnökhöz külön be kell kopognia a titkárnőnek, tájékoztatni, hogy elnézést igazgató úr, de üvölt a tűzjelző készülék, és kérni, fáradjanak ki az épületből (nem mozdul, sem az indiánfőnök, sem a vendégei). Van, aki baszakszikvacakol, nem találja a ki(be)lépőkártyáját (?). Mire megtalálja, a sziréna elcsitul. A kijáratnál mindenki egy kupacban tömörül, elállva a tűzoltók útját, akikre hála ég, nem volt szükség, mert tűz nem volt, csak füst. 

Hogy, hogy nem, de a farkast kiáltó juhász meséje jut eszembe. Bár nálunk már tényleg járt a farkas, kétszer is, akkor jöttek is a tűzoltók. Személyi sérülés egyik esetben sem történt. Lehet, hogy a kollégáim abban bíznak, hogy sosehalunkmeg?

2018. július 16., hétfő

Teleregény (I. epizód: A nyaralás)

Jól kinyaraltuk magunkat a gyerekekkel, Mary Poppins barátnőmmel és a szép kolléganő barátnővel.

Elugrottunk Apuliába, azon belül is Polignano a Maréba, Bariba, Materába. Mindezt 2,5 nap alatt.

Polignano a szívem csücske, tavaly voltam ott legelőször, de most is azt mondom, minden évben mennék, ha nem érezném magam hülyének mindig ugyanoda menni.

Polignaoban három strandon is voltunk. Gondolom most felszökött a szemöldökötök, 2,5 nap alatt? Ezt hogy? Hát úgy, hogy első nap (ami nem nap, csak egy délután) nagyon "mosso" volt a tenger (hullámzott), ezért a gyerekeknek nem is engedtem, hogy rendesen csobbanjanak. Nem tudnak úszni. Mi, felnőttek, úsztunk. A víz hőmérséklete jó volt.


Pedig hullámos volt


Itt már látszik talán (a hullám)
A másik két strandra azért mentünk el, mert a "belvárosi" nagyon köves, kényelmetlen, bár a helyiek simán heverésznek rajta, csak mi vagyunk ilyen kriplik hozzá.
A gyerekstrand 32 perc sétára volt. Azt a nyafogást, amit a szép kolléganő lerendezett, beszarás volt (bocs cicus, ha olvasod :D ). Körülbelül ötpercenként megkérdezte, hogy mennyi van még hátra, én meg mindig 20 percet mondtam. Amikor a célegyenesben voltunk, két percre, akkor is 20-at mondtam. Ettől persze kifüstölt az agyvize. Bár igazából az egész nyaralás alatt elszarta a kedvét az élet. Weltschmertz. Ezt D. Tóth Krisztától tanultam. Nem személyesen nekem mondta, hanem a futásról szóló cikkében olvastam.

Ez a "belvárosi" strand, innen 32 perc a gyerekstrand



A lányom


A strand szuper volt. Ugyan találtunk egy közelebbit is, ahol volt bár és mosdó is, de nem, mi mentünk tovább, mert hátha a másik jobb. Jó volt, de se fagyi, se mosdó. Persze ott meg háborgás volt, hogy deaztmondtuk, megállunk egy boltban vizet, kaját vásárolni. Eljöttünk két bolt mellett is, de miért nekem kell szólni, hogy kislányok, ímhol a bolt? Oké, szólhattam volna, de engem is magával rántott a Weltschmertz. Ragadós volt. Igaz, már első nap szóltam a szépnek, hogy ne rontsa el legyen szíves öt ember nyaralását, de mit volt mit tenni a búbánatos szép lánnyal? Jó, tudom, tudom, olvastam már szerelmes regényeket, igazán tudhatnám, mi az a szerelemi bánat.

A gyerekeim nem tudnak úszni, a fiam ezen felül még nyafogott is, hogy hideg a víz (elég csonti, naná, hogy fázott), ezért egy idő után nem kérleltem, hogy legyen együttműködő, békén hagytuk egymás idegeit. A lányomat próbáltam rávenni az úszásra, miközben a fiam duzzogott (nem bírom a sértődékeny fiúkat). Egyszer csak azt vettem észre, hogy a fiam egy olasz kisfiúval játszik nagy egyetértésben. Büszke voltam rá. Pláne, hogy több órán keresztül tényleg jót játszottak. Medencét építettek a homokból, vízipisztolyoztak, várat építettek, labdáztak...

A fiúk

Aztán egyszer csak tudatosult bennem, hogy nincs mese, a gyerekeknek enniük kell. Szerencsére a többiek is egyetértettek. Összeszedtük a cókmókunkat, irány a civilizált strand. Amint mentünk ki a strandról a kis ösvényen az országút felé, előttünk termett egy fagyis kocsi. Vettünk is gyorsan, amivel kihúztuk a következő strandig.

Egyéb strand

Aúúú, most kaptam telefonhívást, menni kell tolmácsolni, lehet, hogy benne leszek a tévében... nem szeretek szerepelni. Mondhatni, fosok.


Folyt. köv.

2018. június 27., szerda

Méregzsák

Nekem semmire nincs időm, viszont van új szemüvegem. Végre. Nem is tudom, mikor törtem el az előzőt. Azt a régi fazont nagyon szerettem, ráadásul menő volt (volt ráírva márka), de ez az új nagyobb, többet látok vele. Most nem választottam márkásat, egyrészt, mert piszok drágák, másrészt úgyis eltöröm, összekarcolom garanciaidő letelte után két nappal. 
Olyan furcsa, az előző fazont már nem lehetett kapni, csak ezt a cicamicásat. Mindenkin cicamicás szemüveg van, látom a tévében (Kálmán Olgán tegnap), youtube-on (Szentesi Éva), kolléganőmön (IRL). Nekem is ilyen lett. Szerencsére azt mondják, jól áll. 

Én az utóbbi időben annyit dolgozom, mint egy ló. Nem is egy, inkább három ló. Nem nagyon bírom szuflával. Tévedek is. Szerencsére most nem életek múlnak a bakikon, azért az nagyon izzasztó volt annak idején, nagyon kellett figyelni, nehogy rajtunk múljon. Mindenesetre túlvállaltam magam.

Benne vagyunk nyakig a vakációban. Rögtön az első nap dupláztam (melóhely1, melóhely2). Sajnos most nem tudok annyit dolgozni... ja, de, mert munkahely1-en kívüli fordítások azért akadnak. De ezek csak a további munkákat alapozzák meg. Azt jelenti, hogy nem fizetős melók (ismerősök, régi barátok), de azokká válnak, csak türelmesnek kell lenni. Azt vettem észre, ha nem vagyok pénzéhes, akkor az hosszútávon kifizetődő. 

A cégemnél már sokan, többször kimondták, hogy nem kereshetek ennél többet, mert nő vagyok. A férfi kollégák... áh, már nagyon unalmas lehet, hogy állandóan erről beszélek. De annyira igazságtalan, hogy nem tudom megemészteni. Egy munkahelyen belül négyfélét csinálok, holott egy is kitenné a munkaidőt (néha persze van uborkaszezon, de na), és mégis vicc a fizum. A férfiak, kettő is, itt szemben velem, hatjegyű összeggel keresnek többet nálam. Tudom, mert véletlenül megláttam a fizupapírjukat (nem szabad a közös fénymásolónál felejteni ilyen doksikat, bénák). Forr az agyam. De én most tényleg nem viccelek, hogy a töküket vakarják, fusiznak, 10-re járnak dolgozni, napokig nem látni őket, eredmény nincs (SAP-én azért elég jól látszik,  hogy napokon, hónapokon át vakarásszák a herezacsit...), és hat számjeggyel többet kapnak, mint én. Beszarás. Ezért most posztoltam egyet a profession.hun. Persze fosok váltani, de azért ki tudja, hátha találok egy rettenetesen zsíros gyerekbarát, "míg meg nem halok" munkahelyet. Francba, 45 évesen, 2 kisgyerekkel, egyedül... mit akarok? Örülnöm kellene, hogy lyukvana van munkahelyem. De nagyon mérges vagyok!

Hm, mit meséljek még? Ja, voltunk 3 napot melózni Tokajban. Nagyon jó volt, imádtam. Lógott a nyelvünk a melótól, folyt rólunk a víz a kánikulától, befagyott a valagunk a hidegtől, de jó volt. Persze túlórapénz nem jár érte. Grrr!

Pletyka mindig van... azt majd holnap.


2018. június 8., péntek

Apály

Pár hete* a főhapsi elment a színházba a nejével. Bérletük van, kettő is, hát menni kell.

Nem mesélte el, hogy színházba mennek, helyette azt mondta, szülői értekezlet lesz, 7-től, maratoni. Én meg bekajáltam. (Lila liba, lila liba...)

A színházban ült, amikor megüzente**, nem bírja tovább a kamuzást, színházban ül. Ettől elöntötte a híg trágya az agyamat, de nem okádtam tüzet, csak annyit válaszoltam: OK. Igen ám, de elkezdtem magamba nézni, és leírni egy blogposztba(n) a bánatom (végül nem tettem publikussá, piszkozatban várakozik), amikor egyszer csak azt vettem észre, hogy nem tudom kiírni a dühöm, mert mintha nem is volnék mérges. Töprengtem, töprengtem, hogy mi a pék bajom van, és nem tudtam rájönni. Addig-addig, míg odáig morfondíroztam, hogy nekem nincs is semmi bajom. Hiszen mindig is dugtak mentek színházba, akkor meg? Nincs új a nap alatt.

Aztán ezen a héten is voltak, de már előre szólt, hogy el kell mondania valamit: színházba mennek holnap.

És én egy rezzenés nélkül hallgattam végig őt, semmi bajom nem volt, hiszen tudtam, szombat van, dugni kell bérletük van, menni kell.



Úgy fél éve mondtam neki, hogy kérlek szépen fixpasas, én nem akarok tőled semmi drámait (válj el példul), de azért havi egyszer, vagy kétszer igazán velem is eljöhetnél olyan programra, ami nem a dug... ungabunga (vö. Berlusconi)... intim összegabalyodás. Mi lett belőle? Voltunk valahol? Nem. Na jó, háromszor voltunk tüntetni, voltunk fagyit enni, meg pizzát is, de speciel kultúrprogram? Az nem volt. Erre fel én addig-addig elmélkedtem, hogy már nincs is kedvem hozzá. Olyan émelyítő, hogy egyszer a feleségével ül be a hozzávetőlegesen trendi színházba, utána meg velem, hát kösz, de így nem kell. Nem megyek vele és kész. Ő már szeretne, de én nem. Ezt valahogy elrontotta.

Apály van, kérem szépen, apály.







* a dolog csípős paprikája az, hogy mit ad isten, mit nem, a szünetben ráköszönt a kolléganőnk, Mary Poppins. Azt most nem tudom, hogy főhapsi látta-e Mary P-t a szünet előtt, és ezért írt-e kurva gyorsan, hogy ki tudja mosni magát, de állítása szerint nem látta. Mivel én már nem hiszek senkinek, így tudjátok a véleményemet.
Aztán annyira bánta, hogy átvágott, hogy küldött egy kazal rózsát futárral. Erre három évet kellett várnom, és egy átbaszcsit. :DDD Ja és persze nem magától jött rá, hogy mivel engesztelhetne ki, hanem harapófogóval húzta ki belőlem. Na ettől én még nem mondtam ki neki, hogy faterkám, a nők ilyenkor talán a rózsavirággal bocsátanak meg, hanem azt mondtam, kérdezze meg a nejétől, anyukájától, apukájától, anyósától és apósától, hogy ilyenkor hogy szokás: minek örül egy nő. Leesett neki a tantusz. 15 szál 3,5 méteres vörös rózsa. Már elhervadtak, mentek a kukába. (Höhöhö, alsó hangon 15 ezer forintot húzott le az angol árnyékszéken, höhöhö.)
Igen ám, de van itt még chili a dologban: pont aznap érkezett a verágcsokréta, amikor Mary P. jött vigyázni a gyerekeimre, mert koncertre mentem. És én mindent elmondtam Mary P-nek, már untam, hogy egy barátnak kell állandóan hazudni, hogy ááááh, rossz a szeme, nincs miközöttünk semmi az égvilágon, soha nem is volt. Elegem lett, hogy hazudni kényszerülök.


** hogy mi??? előadás közben??? mekkora taplóság ez?!?! rá is kérdeztem: ezt hogy??? ott ül a feleséged, te meg a cafk... céd... luvny... szajh... rüfk... szerelmednek a pajtikádnak irkálsz? kiderült hát, hogy a gyerekeknek is írt, hogy hazaértek-e rendben, ettek-e rendben stb., tehát olybá tűnt, hogy a gyerekekkel levelezik, nem mással.



Ui.: Azért az durva, hogy a fent leírtak nem a képzelet szüleménye, hanem a valóság... Micsoda forgatókönyvíró az élet...

2018. május 22., kedd

Az idei nyár milyen lesz vajon?

De gondolom ti nem arra vagytok kíváncsiak, hogy mennyi eper termett az eperföldön.


Hanem a pletykákra.


Úgy néz ki, a nyári szünetben felpattanok majd a tinderre (ha van újabb, jobb, szóljatok!). Megérett az idő, hogy körülnézzek a halpiacon. Nem, nem szakítottam én senkivel, de unom a kialakult helyzeteket. A barátnőim meg - gondolom - unják a picsogásaimat, meg nem is tudok már újat mondani, mindig ugyanaz a lemez: brühühü, a felesége, brühühü, a karrierje. Egyszerűen nincs értelme a nyávogásnak, bele kell csapni a lecsóba, muszáj kitekinteni, megismerni új embert(eket? Biztos vagyok benne, hogy nem Harry unokatesója lesz az első, aki a horogra akad). A munkahely egy édes kis család, de ellepi az agyamat a gyomnövény.


Most még nem érek rá, tart az iskola, örülök, ha kibekkelem ezt a pár hetet végelgyengülés nélkül.


Igaz, hogy elindult a koncertszezon, és már túl is vagyunk az idei első Budapest Parkon, sőt, már megvan a jegy a következőre is, de valahogy idén sem tudok rendesen ráhangolódni. Tavaly sem ment már. Pedig a Fábián Juli emlékkoncerten volt pár előadó, akitől libabőrös lettem, annyira jó volt, mégis, már nem hoznak lázba ezek a koncertek, mint két évvel ezelőtt, amikor minden csütörtökön ott töltöttük az estéket. Mi van velem? Kiégtem? Megöregedtem? Passz, magam sem tudom.



Editnek

És jól eltelt a hosszú hétvége.




Ami jó volt:




- lekvárt főztem az apukámmal és a fiammal*;
- paradicsom, metélőhagyma, bazsalikom, céklát, kelbimbót ültettünk az anyukámmal és öt kisgyerekkel;
- epertortát sütöttem a kislányommal és kisfiammal**;
- a gyerekek élvezik a francia intézetben a kurzust;
- pizsiparti öt kisgyerekkel... melós, de nagyon aranyosak.




Ami rossz volt:




- megint alig pihentem;
- megint nem olvastam;






Gyerekkoromban a pipacs volt a kedvenc virágom.




*apukám mondta, menj fiam, szedj egy kis epret a gyerekeknek. Ebből lett 1,5 kg eper, amiből mindenki evett és még 3 kis üveg villámeperlekvár is.


**másnap is mondta apukám, menj fiam, szedj egy kis epret a gyerekeknek. Lekvárt főzni már nem akartam, ezért lett a torta, ami nem lett túl finom, de azért elfogyott.

2018. május 2., szerda

Ma sincs frappáns cím

A makik rendben hazaértek a táborból. A lányom tanárnője mesélte a busz tövében, hogy hányt (a lányom), de már nem akartak zaklatni a fiam kalandja után, pláne, hogy csak bezabált csokiból (?), bizzzzztos, hogy nem vírustól volt. Hm, a fiam kereken 4 nappal a táborba indulás előtt rendezett egy fosóshányóst, a lányom nem zabál csokit (most mondjátok meg! Láttatok már ilyet?), ezért elég gyanús volt. Hétvégén már jöttek is a fb zárt csoportjába az üzenetek, hogy éppen kik hánynak. Még a tanárnők is. Sorban, mindenki. 

---

A fiam megtanult tollasozni. Olyan jó, hogy nemcsak 3-at tudunk ütni, és hajolgathatok a labdáért (bár jót tenne, irtó dagadt vagyok). 

---

Azt meséltem már, hogy beírattam őket a Francia Intézetbe? Nagyon leromlott a francia nyelvtudásuk. Valamit muszáj volt tenni.
Az úgy volt, hogy az egyik kollégám, akit nagyon szeretek, beíratta a kislányát az intézetbe, és elégedettek voltak vele. Én rákérdeztem, hogy mennyibe kerül, mert nekem mindig minden nagyon drága, komolyan, olyan vagyok már, mint az anyósom, akinek minden második mondata az, hogy "túl sok pénz, túl drága". A kolléga azt mondta, tök emberi áron van, de persze én ezt nem hittem el, mert mint minden rendes munkahelyen, a férfiak 1,5-2-3-4-szer többet keresnek nálunk is, mint a nők. El is engedtem a témát, de aztán Gumicukor barátnőm szólt, hogy menjünk el a nyílt napra (fr.int-be), ahol kénytelen voltam felébredni, és rájönni, hogy a tanfolyam tényleg tök olcsó (nem úgy értem, hogy egyben befizetni a kurzust szorozva két gyerekkel olcsó, mert úgy K sok volt, de ha leosztom az órákra, akkor tök vicces összeg jött ki. Btw van ez az új ötlet, hogy a magyar nők (hozzávetőlegesen a 25-35 közöttiek, egek) szüljenek legyenek szívesek, mert ha kicsit nem figyelünk oda, elfogyunk. Forr az agyam. Jönnek a cikkek, az interjúk, és mintha csak arról lenne szó, hogy a gyerek 3 éves koráig milyen támogatások volnának ideálisak (pl. több bölcsőde). Az, hogy a gyerek 4-től 18 éves koráig (mintha akkor már kész is lenne, mehetne a bányába dolgozni) is pénzbe kerül, arról nem olvastam, persze simán lehet, hogy felületes vagyok. Pedig állíthatom, kurva sok pénzbe kerülnek. Nekem speciel 3 hétig elég a fizetésem, utána jöhet a szorongás, hogy hogy oldom meg. Jó, tény, hogy soha nem tudtam a pénzzel bánni. Éppen ma beszéltük meg Melcsillával, hogy amit a gyerekek előtt megteremtettünk, az van ma is. Jó, amikor hazaköltöztem, a szüleim sokat segítettek (meg azelőtt is, és azóta is), például hogy legyen mindenkinek ágya. Saját erőből (fizetésből) nem tudnék most kifestetni, vagy új parkettát rakatni, hogy trendi legyek. Elkanyarodtam. Kiperkáltam a francia kurzust (szorozva kettővel), így most oda is járnak. Mondjuk legalább szép miliő, és ráérek olvasgatni).

--- 

Lehet, hogy már meséltem (egyre csapnivalóbb a memóriám), de én vagyok a lasagnék királynője. Lehet, hogy a kávézó helyett egy "lasagnézőt" kellene nyitnom. 

---


Képzeljétek, csütörtökön levágattam a hajam. Borzalom hosszú volt és igénytelen. El sem merem mesélni, hogy utoljára augusztus 24-én voltam, és azóta csak nőtt. A fodrásznak meg mindig azt szoktam mondani, hogy vágd, amilyenre akarod. Rövidre akarta. 
Egyetlen kikötésem volt: nehogy olyan legyen, mint a főnök nem szimpatikus feleségéé, akinek most olyan, mint nekem volt augusztus 24-én, és amit imádtam. Most ezt a frizurát nem imádom, de soha nem esem kétségbe: a hajam álllllllllandóan megnő. Nincs min aggódni. 

---

Nincs több pletykám. (De, de, mindig van. :D ) Egyszerűen volt kedvem írni. 


2018. április 26., csütörtök

Lehet, hogy ezt a sztorit már meséltem....

Tegnap megnéztem a Bridget Jones második részét****. Bármikor meg tudom nézni, akárhányszor is láttam már (nem tudom megszámolni). Jó, tegnapelőtt az első résznél elaludtam, annyira fáradt voltam.

Amikor sokat olvastam a tinderezésről itt a blogokon**, és amikor éppen tököm tele volt, egy unalmas őszi napon (nyilván őszi szünet lehetett... mindig a szünetekben unatkozom, amikor a makik nincsenek velem), felpattantam a tinderre, megnézni, mi lehet az. Nem, mintha nem 1999-ben (aúúú) ismerkedtem volna meg a netes randizással, öreg róka vagyok a pályán, gondoltam nekem aztán nem tudnak újat mutatni. Tudtak. 
Azért az 1999-es "tinder" meglehetősen orosz roulette volt, a maihoz képest...

A bemutatkozó szövegem az alábbi volt (napjaink tinderén):

- És miért akar a TV-nél dolgozni?
- Ott kell hagynom a munkahelyemet, mert dugtam a főnökkel*.
- Világos. Hétfőn kezdhet, meglátjuk, hogy megy. Oh, és mellesleg szólva, a Talpra Angliánál senkit sem rúgnak ki, mert dug a főnökkel. Ez nálunk elvi kérdés.

Most mi mást írhattam volna? Hogy keresem azt a férfit, akitől a halál választ majd el? (Olyan optimista vagy Bezzeg, mondhatnátok. :D )

Persze raktam fel 200 éves helyes kis fotókat is magamról, csalinak. Ki tudja, a szövegre, vagy a fotókra haraptak? Soha nem fog kiderülni, (asszem') két héten belül leiratkoztam, miután kifogtam a(z) nemminisztert aranyhalat... basszuskulcs, miért beszélek itt nektek ennyit róla?!?!?! Magam sem értem).






* nem, én nem. Nálunk csak 80 éves és/vagy fogatlan és/vagy szobafikusz főnökök vannak.

** ez 2016-ban volt, nem tegnap***

*** szerintem nem ilyen kuplerájban kellene használni a csillagozást, gondolom már ráng a szemöldökötök tőlem.


**** jó, mindig utólag jutnak eszembe fontos dolgok, mint például az, hogy a film előtt gyorsan kirohantam a nepálihoz chicken tikka masalát venni naan-nal, mert én azt nagyon szeretem, és ezeket jól megettem a kanapén, mint 35 éves koromban.

2018. április 25., szerda

Kereken 10 órát aludtam tegnap éjjel

Ha már rám szakadt ez a sok szabadidő, elmentünk a moziba a kolléganőmmel megtekinteni A legsötétebb óra c. filmet (Churchillről), amin jót aludtunk mindketten. 

A film jó, én szeretem a háborús, történelmi filmeket, a mozi jó (bár most megsértődtem, hogy a Művész sokkal ridegebb, mint felújítás előtt... eltűnt a Gyöngyhalász is, grrr, egy magamfajta 45 éves már nehezen tűri az ilyenfajta újításokat... azért a kasszás fiú nagyon kedves volt, ezért szemet hunyok a ridegség felett), de én zombihulla voltam, erre kiperkáltam 1550 Forintot, hogy ne a saját ágyamba aludjak. Persze ezek után nem jelenthetem ki, hogy jó film, hiszen a feléről lemaradtam. Amit láttam, az tetszett.

Lapozok:
Már csütörtökön is bicajjal vittem orvoshoz a fiamat ("fosóshányós" vírus), aztán pedig szombaton a lányomat iskolába, könyvesboltba, régi ovistárs énekkarát megtekinteni a Duna palotában, a Bazilikánál fagyit enni és a többi és a többi. Felültetem őket a csomagtartóra (egyet-egyet, nem mindkettőt), úgy suhanunk. Nagyon jó érzés makikat szállítani bicajon. Csak a nem műtött térdem nem bírja. Úgy képzelem, hogy tudat alatt kímélem a jó térdemet, azt terhelem, ezért most az tropa. Kattog és fáj. 


Megint lapozok:
De gondolom ti a szaftos pletykákra vagytok kíváncsiak, nem az ilyen tinglitangli témákra. Igen, délutánonként össze szoktunk futni a fix fickóval, írtam is róla egy jó hosszú zsörtölődést, de aztán nem posztoltam ki, fölösleges szarpofozás volna :D. A nem fix most nincs. Az utolsó párbeszédünknél kicsit kifüstölt az agyam, éppen mérges voltam az iskolai mosdó állapotára, ezt megosztottam vele, ha már olyan körökben mozog, erre lepattant. :D Valószínűleg unalmas volt végighallgatni azt a két mondatot és megnézni azt a két fotót a mai magyar iskola mosdójáról (az átható pisaszagot nem tudtam továbbítani messengeren). Vagy azt gondolhatta, hogy miért neki mutogatom (mert egyre közelebb ül a tűzhöz, /káromkodás kitörölve/). Franc tudja. Végül is igaza van, írhatnék közvetlenül báró Eötvös Józsefnek is*. Vagy az volt a baja, hogy tudván tudja (ez meg milyen kifejezés?), hogy nem pont ugyanoda húztam be az x-et, mint ő? Itt hányom a betűket, holott nem is érdekel (egyszerűen unalmas köröket futunk, nem ragozom túl). Bár azért kíváncsi lennék, mennyire lehetnék hatással az iskolai mosdóra, ha továbbra is barátkoznék vele*. Jó, ha történne is valami, attól az még egy szem mosdó lenne. Hol van a többi iskola mosdója? Hol van a menza? És ami a lényeg, hol van még az oktatás minősége? Én személy szerint, mint felnőtt, nagyon jól kijövök az összes tanárral, akikkel kapcsolatban vagyok bármilyen szinten (azaz nem a saját gyerekeim tanáraival is), de ettől még látok pár defektet. Ami legutóbb kicsapta a biztosítékot: a 12. kerületi gyerekek jobbak, mint a 8. kerületiek (mondá az egyik tanár, finomkodva ugyan, de ezt). Jó, most ezt leírtam, és akár be is láthatnám a miértjét, de mégis nehezen látom be. A tanárnő pedig ugyan megpróbált "píszí" fogalmazni, de mégis rosszalló véleményét fejezte ki a nyolckerről, ami nekem nem tetszett. Visszafogtam magam, nincs kedvem kekeckedő szülőnek tűnni. 
Vagy például elvárás, hogy egy hat éves ugyanolyan ritmusban haladjon, mint egy 8 éves (nyolc!). Első osztályos a 6 éves is, és a 8 éves is. 
Áh, igazából csak a moziról akartam írni, erre tessék, itt pattogok, be is fejezem. Sőt, inkább leírom, hogy igenis nagyon jó, hogy ilyen sokszor viszik táborba a gyerekeket, mert megtudtam, hogy nem minden iskolában van ilyen szuper lehetőség. Ezek az erdei táborok pedig mindig nagyon jók!





*  csak most eszmélek rá: nem, azért annyira nem magas kör, hogy valami miniszterről volna szó. Ez akár félreérthető is lehetne, ezért itt mesélem el, hogy nem mozogtam majdnem a "krémmel". :D

2018. április 23., hétfő

Ütésálló gyerek

Most hívott a tanárnő, idézem:

Szia*, B. Rita vagyok, ne ijedj meg, a fiad jól van, most jöttünk ki a váci kórházból**. Leesett a kerítésről, felrepedt a szája, de egy öltéssel összevarrták neki, és olyan bátor volt, hogy érzéstelenítést sem kapott, a kezem sem fogta, egy nyikkanás nélkül kibírta, egy igazi hős, ezért vettünk neki egy pókemberes*** újságot.


Éppen most gyógyult meg a szeme, az osztálytársa egy pingpong ütővel intézett neki egy bevérzéses lila foltot véletlenül ... erre tessék, most meg ez!


Ma indultak az erdei táborba, mindketten!!!! Hónapok óta vártam erre a napra, hogy végre négy napot egyedül lehessek (ugyan pénteken jönnek haza, de már délután kettőre értük kell menni). Persze ehhez képest még el sem indultak, már hiányoztak.


Hm, a pénteket buktam, varratszedésre kell vinni a gyereket, ha nem esik ki neki magától. Egyébként is szabit akartam kivenni, így most nem takarítással töltöm a délelőttöt, hanem kórházban.




* nem tudtam, hogy tegeződünk.

**ilyenkor mindig megáll az idő, a következő infó mindig olyan lassan érkezik. Azt hiszem, ez a negyedik alkalom, hogy felhívtak. Az első egy gesztenye volt, pont a fejére koppant és púpot hagyott. :D Értitek! "Jó napot, a fia jól van, de a fejére esett egy GESZTENYE." :D Szerintem komikus.

**** lehet, hogy nem pókember volt, nem tudtam eléggé koncentrálni, hogy most még erre is emlékezzek.

2018. április 18., szerda

Most büszke anya

Rendkívül büszke vagyok a kisfiamra. Kórustag, és ma egy versenyre mentek énekelni. A muzsika hangjából adják elő a Dó-ré-mi-t, valamint a Pál utcai fiúkból a Mi vagyunk a grund című dalokat (lehet, hogy mást is, csak én arról nem értesültem tőle). Remélem, felveszi valaki videóra, és láthatom őt. Nagyon tetszik, hogy kórustag. Hoppá, azt hiszem el is felejtettem mesélni, de már volt övvizsgája is judón. Mindössze hat éves kis makimajom. Fantasztikus, hogy miket tanultak szeptember óta, és milyen ügyesen végrehajtják a feladatokat. Volt olyan, hogy álló helyzetből kellett a könyökükre és lábujjukra vágódniuk, és simán megcsinálták a gyerekek. Az iskolai eredményei  ugyan aggódásra adnak okot (hm, még egy éve sem jár iskolába, máris megy az ijesztgetés), de ez a két dolog, az énekkar és a judo igenis megnyugtat. Jó, tudom, attól még muszáj lesz olvasni és számolni is megtanulnia. 

A kislányom a fiamnál langyosabb víz, semmi kiemelkedő tehetség (keressük, de nem találjuk), a tanulmányi eredménye aggódásra ad okot, de az ő tanárai mégsem úgy kommunikálnak, hogy rágjam a körmeimet. 

2018. április 17., kedd

Avanti un altro

A tavaszi szünetben (ilyen naprakész a blog...) volt egy este, amikor egyedül voltam otthon, kapcsolgattam a tévét (reklám, reklám hátán), és a Mediasetnél leragadtam. Pont Paolo Bonolis vezette az Avanti un altro című vetélkedőt, amit eddig soha nem láttam. Egyszerűen nincs idő tévézni. Ha be is van kapcsolva, biztos, hogy valami gyerekműsor megy. Így történt meg, hogy vasárnap, a Construma végén, amikor már hazaértem, kereken három filmet néztem meg. Igaz, az elsőnek az elejét nem láttam (Én, a nőm, és plusz egy fő /You, me and Dupree/, színtiszta limonádé, de a kisült agyamnak pont megfelelt), a harmadiknak pedig a végét (A napfény íze). A középsőt, a To Rome with love, láttam teljes egészében, igaz, moziban is.

Az Avanti un altro nagyon vicces műsor. Jönnek sorban a versenyzők, zömében a negyedik kérdésnél kiesett mindenki, de ami közben megy, az nagyon szórakoztató. Olyan igazán olasz műsor. A versenyző bemutatkozik, elmondja, hogy honnan jött, "vengo da Milano, sono venuta con il mio fidanzato che é qui con me in studio, eccolo" (milánói vagyok, a vőlegényemmel jöttem, aki itt van a stúdióban, ott ni), a kamera ráirányul a vőlegényre, vőlegény integet, "saluto mia mamma e i miei colleghi" (üdvözlöm az anyukámat és a kollégáimat), és a versenyző integet. Természetesen Paolo, a műsorvezető, belevisz valami fricskát, amin mindenki röhög. Például kedvesen kifigurázza a vőlegényt, vagy azt, hogy anyu üdvözlése nélkül nem mehet tovább a műsor.
Volt olyan, hogy a versenyzőnek választania kellett a hátul ülő "svéd maca", a "polgármester", az "örök elégedetlen" stb. figurája közül. Ezekkel a műsorelemekkel plusz pontot lehet szerezni, kérdést tesznek fel, de hogy? Egészen komplett kis műsort kerekítenek a kérdés köré. A svéd maca fülledt erotikával billeg oda, egy tök áttetsző testhez tapadó kezeslábasban, a nézők rihiröhiznek, kocsányon lóg a szemük, erre Paolo feláll, odamegy az egyik nézőhöz, és jól leteremti, hogy viselkedjen felnőtt módjára, sőt, felállítja és háttal állítja, hogy ne lássa a szexi macát, mondván zavarja a műsort. Aztán megy a műsor tovább, de Luca Laurenti, Paolo örök műsorvezető-társa (ez kötőjeles?), visszaülteti a nyáladzó nézőt, de a maca elé áll, így legalább ül, de nem lát, és nem zavar. Ez a viccelődés megy az egész műsoron át. Nagyon tetszik.

Mindezt azért mesélem el, mert Paolo Bonolis a gyerekkorom műsorvezetője, a mai napig nagyon szeretem őt. Mondhatom úgy is, hogy én bim bum bam generáció vagyok. 

Paolo Bonolis, az okos, Luca Laurenti, a lüke


A "svéd" maca


Paolo az ellenállhatatlan svéddel

Semmit nem változott


2018. április 16., hétfő

De miért kell hantázni?

Az imént találkoztam a főnök menyével. Nagyon szép a haja, levágatta. Vele nagyon ritkán találkozom, mivel már nem nálunk dolgozik, most is csak beugrott. Nagyon szépen megdicsértem a haját, mire elmesélte, hogy havonta jár fodrászhoz, de csak kéthavonta kell igazítani a frizurán, és hogy 40 évig volt derékig érő haja, elege lett, levágatta. Javasolta, hogy én is vágassam le, nekem is jól állna ez a hajviselet. Speciel nekem is ilyen volt, de már megint megnőtt (állandóan megnő, komolyan, tűrhetetlen), utoljára novemberben voltam fodrásznál, válaszoltam. Erre fel azt mondta, hogy ő is novemberben vágatta le és azóta nem kellett. Hozzávetőlegesen két perc telt el a két állítás közt. Persze az is lehet, hogy rosszul hallottam. 

Engem fárasztanak az ilyen emberek.




Ezek szerint én sem mindenkit szeretek

Ez a 7. megkezdett munkanapom. Túl vagyunk a Construmán. Borzalmas volt, irgalmatlan rossz helyen volt a stand, ami feleakkora volt, mint a tavalyi, 90%-ban kongott az ürességtől, a kollégáim pedig kritikán aluliak (a két táncdalénekes), állandóan csavarogtak (remélem, a következő munkahelyüket keresték), fikázták a cégünket (főnököt, kollégákat, engem is, persze), még forma egyet is néztek. 
Tavaly jó csapat volt kint, közösen reggeliztünk (hoztunk egymásnak szendvicset), koccintottunk, a szomszéd standokkal összebratyiztunk, jó pozícióban voltunk, ezért rengetegen volt az érdeklődő, a kolléganőmmel, aki már nem dolgozik nálunk, nagyon jó kis hangulatot teremtettünk. Tudtam, hogy idén siralmas lesz, mert ezt a két kollégát eleve nem szeretem, próbálnak kitúrni, folyamatosan kamuznak (például ha meghallom, hogy "két hét múlva kész lesz" elkap az idegrángás), csak hát a vállalatirányítási rendszer nem hazudik. Szerencsére kijött a főnök lánya néhányszor, ellenőrizni a helyzetet. 
Ez a cég elég nagy, de ilyen undok, kókler nincs több, mint a két táncdalénekes.


2018. március 27., kedd

A józan ész megállt

Meghalt Fabrizio Frizzi nagy tévés személyiség, a kollégái is mennek kondoleálni, a paparazzik (rengeteg) a pofájukba fényképeznek, riporterek próbálnak interjút készíteni. Értem én, hogy kell a kattintás, abból van a pénz, de hol veszett el a híres olasz decens határ? 

2018. március 9., péntek

Állásinterjú franciuául (+1)

Azt vettem észre, hogy pusztán a címmel simán elárulom a dolgok szaftját. 

Ma túlestem a múlt héten elmaradt interjún. Eszement cool munkahely, őrület (de nem annyira, mint a 170 ezres babzsákos), micsoda fantasztikus miliők vannak Budapesten. Férfias, nagyon menő témakör (automobil... :D). Sajnos az angol defektem miatt nem gondolom, hogy rám esik a választásuk, bár a fejvadász lány azt mesélte, hogy most vettek fel oda egy fiatal lányt, aki csak franciául beszél (a magyaron kívül).

Legyetek rám büszkék, végig franciául társalogtunk az interjún. Jó, rám való tekintettel nem angolul meg azért is, mert az interjúztatók közül az egyikük natív francia. Rendkívül ügyes voltam. Ez azért érdekes, mert én a mai napig képes vagyok azt gondolni magamról, hogy nem beszélek franciául. A gyerekeim apja ezt elég sokszor a fejemhez vágta, sőt, ha jön hozzánk, és veszekszünk, még most is odadörgöli, hogy segg nulla vagyok. Ehhez képest úgy néz ki, mindent értek, és folyamatosan tudok beszélni, sőt, mit több, egy ultra menő multinacionális cégnél is simán vágom az "interjúszlenget"  (már, ha van ilyen) franciául, nincs kétségbeesés, nincs blokkolás. Nagyon unom én ezt a női elnyomást, még ha csak szavakkal is műveli. 

Más pletykám nincs, azt hiszem.

Ja, de, van. Nőnapra a két titkárnő kapott egy-egy orchideát akváriumban (vagy terráriumban?) attól a kollégától, aki az én csapatomban van. Én nem kaptam tőle. Azt hiszem, nem nagyon kedvel. Lángész detektív vagyok, mi? :D De gond egy szál sem, a dolog kölcsönös: én sem viselem el őt. Nézzük a statisztikát: kb. 100-an dolgozunk itt (a fiókokat most nem számolom), ebből a 100 emberből 1,5 embertől kapok kiütést. Az egyik ő. A többiekkel mind családias a hangulat. Mondhatjuk, hogy kölcsönösen kerüljük egymást ezzel a fatökűvel. Úgy, hogy egy témával foglalkozunk. Mit tegyek, unom a rizsát, unom, hogy nagyokat mond, és nincs mögötte semmi. Nincs. Egy kurva terméket nem adott el eddig, egy tesztet nem indított el a 11 hónap alatt. Nem is értem, hogy a vezetőség miért nem látja. Tisztán mutatják a számok.
Ennek az embernek az "alkollégája" (úgy értem, a fatökű hozta ide a haverját kollégának), kérdezte ma tőlem a folyosón: na, mi újság az olaszaimmal? Egy kamion, x raklap, y darab, ma ment a szállítmány - válaszoltam. Látom én rajtuk (mindkettőjükön), hogy sandán méregetnek. Ne engem nézegessenek basszus, ugorjanak fel az SAP-ra és tekintsék meg a számokat.

2018. március 1., csütörtök

Bodnárnék, Feketénék és Cserbánék

Ahelyett, hogy a holnapi második fordulóra készülnék, itt ülök, és Péterfy-Novák Éva novelláit olvasom. Nem bírom abbahagyni.

Holnapra meg kell tanulnom angolul. A 0,1-es szintről. Valamint excelezni is, amit persze valamennyire tudok, de ki tudja, hogy egy menő multinál mennyire magas szinten kell. Mindenesetre a rácsok világa nem az enyém.

Ne is kérdezzétek, hogy 2018-ban hogy fordulhat elő olyan, hogy valaki nem beszél angolul! Nincs rá magyarázat. Nem, mintha enélkül nem forogna tovább a földgömb...

De én nem is erről akartam beszélni. Hanem arról, hogy decemberben kaptam ajándékba Mary Poppinstól az Egyasszony című könyvet. Másfél nap alatt olvastam ki, egyszerűen letehetetlen volt. De erről már írtam. Aztán úgy alakult, hogy végül mégis kaptam jegyet a színházba, örültem, mint az a bizonyos majom önnön saját farkának. Hétvégén meg is kértem anyukámat, ha nincs programja, jöjjön, vigyázzon a gyerekekre, mert nekem színházba kell mennem. Aztán kiderült (időben), hogy csak márciusra szól a jegyem. Most várhatok. 

Azért szerencsémre nem maradtam Péterfy-Novák Éva nélkül, a wmn.hu-n találtam rá. Olvasom őt, és mintha nagyanyám sztorijait hallanám. Érzem, hogy bizsereg a pajzsmirigyem olvasás közben, mint amikor sport közben buborékol az endorfin az ember agyában. Persze akkoriban még untam nagyanyám történeteit, túl fiatal voltam, kamasz, a saját dolgaimmal voltam elfoglalva, magamban puffogtam, hogy hosszú perceket kellett figyelnem Bodnárnék, Feketénék és a fodrász pletykáira. Most meg hiányzik, naná!

Csak azt szeretném mondani, hogy nagy Péterfy-Novák Éva rajongó lettem. 




2018. február 14., szerda

Virág, az van. Csempe a falon is van. (FRISSÍTVE)

Megérkezett a rózsa. Az a baj, hogy nem tudom, kitől. 

A recepciós szólt, hogy csomagom érkezett. (Azóta kifaggattam, hogy alá kellett-e írnia valamit, hátha kiderül valami, de se aláírni nem kellett, a futár pedig 3 másodpercen belül eltűnt.)

Nem attól kaptam, akire számítottam. Ebből kifolyólag most ő duzzog, mert ő szeretett volna virággal hódolni, de valaki beelőzte. Csak tudnám, ki. 

Nem a másiktól (aki ráadásul már nincs is). Kínomban rákérdeztem. Túl kíváncsi vagyok. Vagyunk olyan nexusban, hogy röhögjünk egyet a szituáción. ("Nyomban megőrülök, valaki meg akar dugni, csak nem tudom, ki.") 

Nem Gáspár.

Nem BB. 

Apjuktól nem merem megkérdezni. Ultra ciki lenne, ha nem ő küldte volna, és én így adom tudtára, hogy valaki próbálkozik. Hogy tudnám kimagyarázni? Ő ugyan tudja, hogy nem vagyunk jóban, de van annyira bánatos, hogy olykor még próbálkozik, hátha jóvá tudja tenni a dolgokat. Magyarul: szerintem tisztában van vele, hogy égnek áll tőle a hajam, de mégis, mintha még reménykedne valamiben, hogy köztünk lehetne valami, ne adj úristen visszaköltözünk. Ugyan nincs hova, de reménykedik. 

Egy ideje szeretek az instagramra felrakni fotókat, de nem merem kiposztolni a rózsát, mert ha a sógornőm meglátja, beköp apjuknak (hozzávetőlegesen 99,99999%, hogy nem ő küldte). Na és akkor? Áh, valahogy nincs bátorságom. Nincs kedvem a balhéhoz. Inkább eljátszom a szeplőtlen szüzet. Érthetetlen, én magam sem értem ezt a hozzáállásomat, de annyira eszetlen, amikor elgurul a gyógyszere, hogy én nem teszem ki magam annak, hogy megint azzal fenyegessen, hogy elveszi a gyerekeket. Inkább elkerülöm a konfliktust.

Valaki innen a blogról esetleg, mert múltkor írtam, hogy jól esne egy verág? :D

Egyébként szép, de...

kidobtam.

PS: fény derült a titkos rajongóra. Cicus volt az. Az ex kolléganőm. Tavaly macaront kaptam tőle, igazán eszembe juthatott volna, hogy ő volt az. :D Miután elküldtem neki a fotót, hogy kidobtam, felhívott, hogy na nehogy már! Azonnal vegyem ki a kukából. Nem értettem. Aztán rávezetett az igazságra... :D

2018. február 9., péntek

Csak állok és várok

Nincsenek izgalmas álláshirdetések. Várok.

A munkahelyem is unalmas, uborkaszezon van. Várok.

A gyerekeim farsangi bulija az iskolában rendben lezajlott, őrült jó jelmezek kerekedtek az egy héttel ezelőtti fantáziátlan ötletekből. Eredetileg lett volna egy kutya és egy cowboy, ehelyett lett egy fagyis lány, hála a sógornőmnek, aki biztosított minden kellékről, tölcsér, DIY fagyis tálca, műfagyi (habcsókból), fagyis ember valódi védősipka stb., és egy kigyúrt tigris, ami a kis unokaöcsém jelmeze volt, így picit kicsi is volt a fiamra, na de legalább nem nekem kellett cowboy rojtot varrni a batman alapruhára, elég ügyetlen vagyok, örültem, hogy megúsztam.
Nálunk nem lesz síszünet, jöhet a húsvét. Várok.

Ugyan nem vagyok Bálint, de kíváncsi vagyok, gondol-e majd rám valaki aznap. Én szeretem ezt a fajta giccset is, szóval egy szál virágot igazán nem utasítanék vissza. Várok.

A gyerekeim apjának még mindig nem sikerült elcserélnie a repülőjegyét másik időpontra. Várok.

Február 17-én jönnek Vera barátnőmék három napra Budapestre, nálunk laknak majd. Nagyon várom.

Legesleginkább a március 15-ei hosszú hétvége hoz lázba. Várom.

Muszáj szemüveget csináltatnom, mert csúnyán összetörtem az előzőt (bocs, ha már meséltem!). Egyik éjszaka szimplán rátérdeltem, amikor megnyekkent az egyik gyerekem. Bemásztam hozzá megbizonyosodni, hogy minden rendben van-e, és amikor másztam vissza a saját helyemre, reccs. Megjavíthatatlan. A garancia is lejárt, naná. Kíváncsi vagyok, sikerül-e valami nem kancsalítót csináltatnom. Várok.

Indokoltnak látom farmergatyát is vásárolni, mert egy hét alatt tönkrement mind a három. Az egyik eleve csak otthoni használatra volt már alkalmas, de hogy a másik kettő egy hét leforgása alatt lyukadjon ki... hallatlan! Kell egy kis "énidő", mert gyerekekkel vásárolni menni nem szokott zökkenőmentesre sikerülni. Várok.

Végül kaptam jegyet az Egyasszony c. színházi darabra. Meglehetősen kétségbe voltam esve, mert decemberben néztem utoljára, és teljesen telt ház volt minden előadásra. Mérges is voltam magamra, hogy várok másnak a válaszára, mert ugyan jelezte, hogy szeretne jönni velem, de aztán mégis húzta az időt (ettől megőrülök), le is maradtunk az összes jegyről, de aztán addig-addig rugóztam, míg találtam kettőt.
Azt a könyvet én 1,5 nap alatt elfogyasztottam, naná, hogy kíváncsi vagyok a színdarabra is. Várom.

Más pletykám nincs mára.