2019. november 29., péntek

A kisfiamon töprengek

A kisfiam furulyatanára mindig áradozik a fiamról. Tegnap azt mondta, Bandi az ő kiskutyája, annyira aranyos. Aztán elkezdett mesélni, hogy a szolfézs tanárnő panaszkodott rá és még két kisfiúra, hogy mennyire rosszak. A furulyatanár pedig elképedt, hogy az nem lehet, Bandi mindig olyan jámbor, töprengő, csendes, talán gondterhelt is, mintha problémákat cipelne a vállán. Itt lezsibbadtam... és azóta is zsibbadok. Tudom, hogy elég nehéz a gyerekeimnek. Aztán megtudtam még, hogy Bandi elmesélte neki, hogy volt térdműtétem (hm, mondjuk ilyet soha nem mondtam... gondolom vagy Bandi rakta össze a fejében, vagy a furulyatanár puzzlezta össze), és ezért a nagymama jött érte. A furulyatanár pedig látta, hogy a nagymama milyen, és kérdezte Bandit, hogy a nagyi kicsit kapitány? Tény, hogy a fiam és anyukám nem nagyon jönnek ki egymással. Oké, a fiam ki-kihúzza a gyufát, értem én, hogy anyám kitépi a haját Banditól. Az is tény, hogy én tejbetök gyerek voltam, soha nem piszkáltam a gyufásdobozt. A testvérem is jó gyerek volt, amikor meg elkanászodott, már 14 éves kollégista volt, de arról mi nem tudtunk. Csak utólag. Szóval anyukámnak szokatlan az én rossz gyerekem. A lányommal nincs gond, ő is jó gyerek. Tegnap óta a fiamon töprengek. Vajon mennyire sérült?

Ma a szüleim (volt) munkahelye szervezte Mikulás-napra kell vinni a gyerekeket, és én ezt jól elfelejtettem. Így igent  mondtam egy másik meghívásra mára. Zsifi filmfesztivál van folyamatban. Meglátta az olasz fiú, hogy lájkoltam az eseményt a fb-on, és megszervezte a moziestet. Aztán tegnap este kiderült, hogy teljesen elfelejtettem a Mikulást. Már nincs pofám lemondani a filmet. Ezért azon rugózom, hogy miként oldjam meg a ki, hány órakor, hol legyen műsort. És persze bűntudatom van. 46 éves vagyok. Ég a pofám. Mert szeretnék elmenni megnézni egy filmet. És ehhez le kell passzolnom a gyerekeimet. Igazából pedig legalább öt filmet szeretnék mindenáron megnézni a tizennyolcból. De nem fogom. A maira elmegyek, mert már nem volna elegáns lemondani. De nincs kedvem menni, mert éppen lent van a hullámvasút. Jó alaposan lent, a furulyatanár jól odacsapott, nem bírok felmászni. Marha jól nézek majd ki, ha bőgös lesz a film... Tiszta ciki picsogni mások előtt. Most, ha sötétben némán könnyezik az ember az még elmegy, de én mostanában, ha rázendítek, akkor nem úgy történik, hogy kigördül egy néma könnycsepp, amit meg lehet magyarázni egy porszemmel. Egy pasas mit kezd velem, ha nem bírom elzárni a csapot? Halál ciki... Francba. Jó, majd valami másra gondolok, és akkor nem bőgök. Tiszta pénzkidobás az ablakon a mozijegy. De most komolyan kérdezem magamtól, nem vagyok képes úgy filmet nézni, hogy ne picsogjak? Tisztára nevetséges.

Ezen felül még van egy karácsonyi meghívásom egy olasz eszem-iszom bulira, az egyik kedves nő hívott meg, akinek fordításokat szoktam készíteni. (Basszuskulcs, így leírva úgy tűnik, mintha olyan állati menő lennék, holott ez egyáltalán nem így van.) Az utóbbi melókat ingyen csináltam, mert annyira kevés volt az anyag, nem volt képem pénzt kérni. Gondolom pontosan ezért tartok itt, mert nem tudok a pénzzel bánni. Na mindegy, azért én elmegyek, kapcsolatot építeni. Ezzel csak azt akartam elmesélni, hogy megint égni fogok, hogy gyerekfelügyelőre van szükségem.

Aztán a sógornőm, aki maholnap elvégzi a pszi szakot*, és aki mostanában egészen sokat foglalkozik velem, amióta ez a mizéria kijött rajtam, ajánlott egy előadást, arra is megyek, megint kell gyerekcsősz. Nagyon kedves tőle, hogy próbál segíteni. A gyógyszerészem is megtalált, ő is próbál segíteni, de nem gyógyszerrel. Ő, mint a sógornőm, a lelket fürkészi. Meg hát van a saját pszim is.

Még mindig rottyon vagyok (a lábam pompásan működik, csak tornánál lehet látni, hogy van elmaradás, de nem vészes), nem tudok kilábalni. Vagy csak fogjam fel, hogy nincs itt semmi néznivaló, és pedálozzak tovább?









* csak tudnám honnan van ennyi energiája... ez már a harmadik diplomája, dolgozik is, nagyon jól teper. Jó, 33 évesen én sem 46 voltam. Hm, úgy érzem, kezd foglalkoztatni a korom. Eddig nem érdekelt, voltam, amennyi voltam, nem töprengtem semennyit. Erre most, hogy közelítek az 50-hez, kezd frusztrálni. Mert ezt egyszerűen nem tudom felfogni. Van, aki simán leidősözik egy ötven körüli embert. Én meg már kikérem magamnak, az ötven körüliek mitől lennének idősek?!?!!?!? Holott... 

2019. november 25., hétfő

A pletyka

Nem túl szaftos, de legalább van. Pletyka. Meg hát olyan régen írtam a férfiakról. Höhö.

Megint előkerült Luca. Emlékeztek rá? Ha valaki nem emlékezne, összefoglalom. Ő a milánói fiú, akivel 2004-ben melegedtünk össze a Mammut pláza dizsijében (akkoriban még így hívták). A mozgólépcsőn jött oda dumálni  hozzám, így kezdődött. Tisztán emlékszem erre a jelentere.
Én tolmácsolni kellettem, a dizsi már csak ilyen after volt, a meló után, és nekem semmi kedvem nem volt bulizni, de menni kellett. Aztán kicsit "jártunk". Aztán nekem elegem lett belőle, mert egy idő után éreztem, hogy nincs egyenlőségjel a jövőképünk közt. Aztán telt-múlt az idő, és 2014-ben újra felbukkant. Mert feltelepítettem a whatsapp applikációt, ő meglátta, hogy nini, bezzeg itt van whatsappon? És írt nekem. Így hát újra összemelegedtünk. Aztán nekem megen' elegem lett belőle, megint lekoccoltam. Aztán most megint megjelent, és elmeséltem neki a kórházi kalandomat. És nem is értem, miért faroltam le állandóan, hiszen olyan kedves fiú. Hívott, ugorjak ki Milánóba, régen látott, hiányzom neki és kedvel is, meg blablabla. Nem megyek. Nem, mert olyan körülményes megszervezni a gyerekek felügyeletét. Nincs pofám a lepasszolni a gyerekeket a szüleimre, se pénzem ilyenre, de azért jól esett a lelkemnek a megjelenése. Jöhetne ő is, de ne jöjjön, mert én jobban szeretek Milánóba menni. :D Mert olyankor ő főz, meg megyünk étterembe, meg kirándulni a tavakhoz, régen táncolni is mentünk, meg moziba is. Én nem is tudom miért szakítottunk. Ja, de, tudom. Nem akart gyereket.

Aztán megjelent Antonio is, a partner. Megint rázendített a húú, de bírlak bezzeg, nem szűnök meg kedvelni téged, olyan vagy, mint egy harci kocsi, csupa erő, csupa napfény, csupa vitamin, mindig rólad ábrándoztam, blablabla, és gyere, ugorj ki pár napra, találkozzunk, meglátod, úgy bánok majd veled, mint egy hercegnővel, gyere, bármelyik reptérre érkezel, én odajövök, képzeld, éppen válok, blablabla (milyen humánus, karácsony eljönni otthonról... pfff). Elég abszurd felsorolás, nem? Oké, sokat röhögtünk együtt, de ezen felül semmit nem tud rólam Antonio. De már azt vizionálja, hogy együtt élünk. Szerintem csupán arról van szó, hogy gerincre akar vágni, túl sok volt az elutasítás, ezt nem tűrheti. Meg egyzerűen mindig ő beszél, nem kíváncsi arra, amit én mesélnék. Rémesen unom az ilyen embereket. Ti is tele vagytok ilyenekkel, akik nem társalognak, csak nyomják a monlógot levegővétel nélkül?
Én azért egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne kiugrani Olaszországba, de hála az égnek felébredtem. Jó, hát Bolognát vizionáltam, vagy Modenát, eléggé bírom ezeket a helyeket mostanában, ülni egy bárban és alkoholmentes koktélt szürcsölni, mogyorót majszoni, hallgatni a baromi jó zenéket és nem beszélgetni. Csak hallgatni a zenét.

Végül van az olasz fiú... A nyári. Tudjátok. Azóta is szorgalmasan járunk moziba. A sztorink úgy néz ki, hogy talán ő akart valamit, de én nem, mert nekem nem nagyon tetszett, aztán elkezdett tetszeni, de ő meg nem lépett előre, utána én megsértődtem magamban, és már megint nem tetszett (szarokazegészre,hanemkellek,hátnemkellek), de ő még mindig szépen hívott a moziba és vacsorázni, most meg már megint tetszik, de túl sok melója van, alig ér rá velem társalogni, én meg elkezdtem szomorú lenni, és szépen feladtam az egészet, de azért vasárnap is hívott moziba, de én leráztam, mert nem találtam bébiszatyrot (meg sem próbáltam keresni... mondom, feladtam), összegezve: nincs semmi. El kell fogadni, hogy ilyen is van, hogy nincs. Semmi nincs. Csak haverkodás. De én ennek a haverkodásnak is örülök, mert ő nagyon kedves, figyelmes, gáláns, finom modorú, békebeli gavallér. Bár igazából nem értem, hogy miért hív. Azért ennyire nem vagyok szimpatikus figura, hogy nyár óta tartson ez a mozizgatás. Szerencsére nem rugózom a szitun túlzottan, elég lazán veszem. Örülök annak, ami van. Mert azért akármennyire nincs, azért ez mégis van. Inkább van, mint nincs. És ez így pont jó.


Ma két posztot írtam, lásd a címek közt! ;)

Amikor későn esik le a tantusz

De azt még mindig nem értem, hogy amikor a kórházban voltam, és amikor a gyógytornász, aki egy végtelenül szimpatikus, barátságos, csinos és ízléses nő, miért nem mondta, hogy drága bezzeg, az ön esetében a következő tornagyakorlatokat javaslom: végezzen lábgyakorlatokat. Például pipáljon a talpával, feküdjön hanyatt és lóbálja a lábát a magasba, le, fel, le, vel, vágódjon kutyapózba, és mintha a kan kutya a fa tövét pisilné le, lábával le, fel, le, fel, aztán meg vágódjon hasra, kezeket tarkóra, mintha egy amerikai rendőrségi filmben éppen elkapták volna a zsaruk, jóganyelven kobrázzon, meg a tehénarc, meg a hollópóz (na jó, elrugaszkodtam... nézzétek csak meg, ez az: kakasana) és így tovább. Szóval miért nem mondta, hogy ezeket kell csinálni??? Jött, és megmutatott a sok diáknak, én voltam az orvosi béka, aztán elment. Jött, kicsit beszélgetett, cuki volt, aztán elment. Nekem meg nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy leesen a tantusz. Nem kérdeztem rá, hogy mi a feladat.

Igen, tudom, pletykát ígértem, nem nyígást. Mindjárt írom, egy pillanat. :)

2019. november 21., csütörtök

Csak mesélek

Juhhéj. Kaptam dolgoznivalót. Mert pár munkaterületet, ami az enyém volt, átadtak más kollégáknak, míg a klinikán henyéltem (mossmár' te csak erről tudsz majd beszélni??? - kérdezhetnétek. Mindjárt írok nektek szaftos pletykát is, csak várjatok). Múlt hétig még olybá tűnt, hogy dolgozom, mert folyamatban volt az éves road show, de csütörtökön (múlt hét) bezárt a bazár, megtörtént a zárórendezvény is, így hát ezen a héten már nekem nemigen akadt feladatom. Magyarul: vakarom a seggem. A nemszimpi/szimpi főnök (mert néha emberséges, néha meg tiszta hülye) pedig intézett nekem munkát. Sima együgyű adatrögzítés, semmi különös, de én ennek is örülök, mert ehhez legalább nem kell agyvelő. Mert nekem most olyanom nincs. Még nem tudtam visszanyerni a lendületet, befészkelte magát az agyamba a bizonytalanság, mindig azt figyelem, hogy hogy vagyok, vannak-e jelek. Még félek. Holott semmi bajom. (Oké, minimális visszamaradottság van, de tényleg piszlicsáré.) Az biztos, hogy nekem kell visszatalálnom a buldózer énemhez, érzem én, magától nem fog helyrebillenni az egyensúly. Dolgozom rajta. Nem hagyom, hogy eltaposson.

Hogy, hogy nem, de egyik este elkezdtem olasz SM videókat, weblapokat nézegetni. Hogy miért csak most, ne kérdezzétek. Nem tudom. Csak feltételezni tudom, hogy valamiféle blokk alakulhatott ki bennem, és ezért nem néztem körül az országhatáron túl. Meg hát én a struccozás nagymestere vagyok egyébként is, alapvetően ezen nem kellene csodálkoznom.

Az olasz weblapokon az SM előjelei felsorolásokon legelső helyen áll a fáradtság. Hm. Én hónapok óta nagyon fáradt voltam. De ez így leírva kizárt dolog, hogy érthető (hogy napjaink modern kifejezésével éljek: kizárt, hogy átmegy az üzenet), hát mi az, hogy fáradtság? Mindenki fáradt. Mindenki túlteljesít. Mindenki rohan. Mindenki tekeri a mókuskereket. Ezért mindenki fáradt. Most árnyalom nektek, hogy nálam ez mit jelentett. Felébredtem reggel, kivánszorogtam pisilni, aztán lezuhanyoztam, és ezek után le kellett feküdnöm a kanapéra pihenni, mert nem bírtam tovább. Aztán fogmosás. Ruhakeresés, öltözés, és újra leheveredés a kanapéra. Gyerekek ébresztése, uzsonnakészítés, heverés. Iskolatáska csekkolása/összepakolása, hörcsögök táplálása, heverés. Nem, fel sem merült bennem, hogy ez valaminek az előjele volna.  Pusztán azt hittem, hogy puding vagyok. Nem vagyok sovány... őőő... szóal' én kövér vagyok, és emiatt nem tudok fitt lenni - gondoltam. Megkérdeztem Csilla barátnőmet, akivel körülbelül egy súlycsoportba tartozunk és akivel hozzávetőlegesen 20 éve közösen fogyókúrázunk (az eredményt ne fitogtassuk :D), hogy ő hogy bírja a reggeleket, de nem történt ráébredés, hogy húha, húha, baj van bezzeg.
Egy másik előjel a memória (nem tudom hanyadik helyen áll a dobogón). Ez azért már gyanús volt. Éreztem, hogy abnormális szinten állok. Persze ezt is meg tudtam magamnak magyarázni: nem vagyok túl okos. Magyarul: kicsit butácska vagyok. Oké, de ennyire? Mint egy aranyhal? Na ne ba'! Egy tengeri malac hozzám képest egy matematikus. Ehhez képest nem mozdultam rá a témára. Nem mentem orvoshoz. Mit mondtam volna? Jó napot kívánok doktor, én nem nagyon emlékszem semmire. Ezzel? Így? Nevetségesnek éreztem volna. Persze én a kacska lábammal sem mentem orvoshoz, vártam, hátha jobb lesz, a memóriámmal pláne nem mentem, gondoltam, nem tűnik fel senkinek (de feltűnt, mégsem gondolták úgy, hogy el kellene rúgdosniuk orvoshoz. Gondolom amíg nem lüktve spriccel ki az ütőérből a vér, addig csak legyintünk).

Most, amióta jól vagyok, az tűnt fel, hogy már nem vagyok ennyire fáradt reggelente. Már csak egyszer, legfeljebb kétszer kell hanyatt vágnom magam. Sőt, vannak olyan reggelek, amikor kibírom a reggeli készülődést kanapézás nélkül. Aztán persze az egész napot ki kell bírni heverészés nélkül, mint mindenkinek. Mostanában csak este 6 után merül le az elem, addig jól bírom (francokat, háromtól süllyedni kezd). Hat után elkezdek lassulni, magam elé nézek, bambulok üres tekintettel, és nem beszélek. Mint egy robot, olyan vagyok. De ezek után még vacsorát kell készítenem, megetetni a majmocskákat (meg a satöbbi).


2019. november 18., hétfő

A káosz folytatódik

Mit ad István, mit nem, a gyerekeim apja tegnap felhívta a gyerekeket. A fiam éppen az udvaron volt, etette a cinkéket, így hát vele nem tudott beszélni, mert én nem voltam jó ember, elfelejtettem visszahívni apukát, amikor a madarak jóllaktak. A lányommal váltott pár szót.

Azt el akarta nekem mesélni apuka, hogy kórházban volt. A ça va, ça va illendőségből feltett kérdésre én azt mondtam, ça va (ezen még mindig tudok röhögni. "Megy? Megy." De semmiképpen nem lehet azt válaszolni, hogy "nem, bazz, nem megy".), és illendőségből én is megkérdeztem tőle, ça va? Amire ő elmesélte, hogy kórházban volt. És mi a baj? - kérdeztem. Na azt már nem mesélte el. Háromszor rákérdeztem, nem mesélte el, hírzárlat. Oké. Nem akarok tolakodó lenni. De míly érdekes, hogy, hogy nem, az én kórházi kalandom után most úgy érzi, neki is kellett prezentálnia egy kórházi benntartózkodást. Ugyan nem tudni, mi a baja, de na, hát jól hangzik, brühühü, 10 nap kórház (ezt azért elmondta). Öt éve nem fizet gyerektartást, mit hitt vajon, hogy majd most rimánkodni fogok gyerektartásért? Mikor úgyis tudom, hogy leráz? Mikor úgyis tudom, hogy befenyít? Mikor úgyis tudom, hogy lehülyéz? Mikor úgyis tudom, hogy apja fia?

A táppénz a holdon. Ma volt az isolai ebéd pótbefizetése. Beváltottam egy tartlalék 50-es titokeurót a cséndzsmániban tegnap este, hogy ma reggel azzal kezdhessek, hogy a gyerekeim iskolai élelmezését biztosítsam.

Aztán ma mégis jött a bankszámlámra táppénz. 24.valamennyiszáz Forint. Én nem tudom, hogy ez most melyik időszak. A kórházi? Az otthon töltött betegállomány? Lehet, hogy az ügyfélkapu.hu-n látszik, csak nem értek hozzá?

A biztosító sem fizet (a privát életbiztosítás, amit megspékeltem egy kis privát eü.biztosítással). Megírták, hogy sajnos annak idején, 12 éve úgy kötöttük a szerződést, hogy a kórházi benntartózkodás csak női betegségek esetén perkál, egyéb esetben tattacchialcazzo (juj, bezzeg, ne legyél már ilyen közönséges). Oké, hát jó, de a betegségre miért nem válaszolsz, tisztelt biztosító? A telefonos kisasszony azt mondta, az SM is beletartozik a biztosításomba. Aztán kiderült, lófisz, mert manapság olyan a biztosítás konstrukciója, hogy 20 féle betegségre fizet, de 12 évvel ezelőtt még csak 4-5 félére. Grrrr! Picsbeeee!
Mondjuk amikor szültem, akkor is leráztak. Először azt mondták, hogy a halvaszülés nem szülés. Aztán meg azt mondták, hogy a császármetszés nem szülés. Most ebben reménykedem még, hogy megint csak pancserkedésről van szó.

A cégem alfőnöke ma behívott (ez ilyen titkárnővel üzengető cég, kicsit olyan, mintha az Ewingéknél dolgoznék). Ő a fiatal főnök, akit bírok. Az apukája az, akitől zárlatos leszek. Behívott, megkérdezte, hogy vagyok. Hm. Mit lehet erre mondani? Legfeljebb annyit, hogy köszönöm, jól. Mert ha azt mondom, hogy nem annyira jól, akkor a munkáltató azt gondolja, selejt vagyok, és kidob. Ha azt mondom, jól, akkor meg miért voltam ilyen sokáig betegszabin? És olyan feladatokat ad, amibe belegebedek. Mindenesetre, ha manapság tőlem megkérdezi valaki, hogy hogy vagyok, akkor én szépen elkezdem itatni az egereket (úgy értem, ha nem kutyafuttában kérdezi meg). Halál ciki. Most ez mi lehet? A hormonok? Itt a menopauza a nyakamon? Vagy ennyire megrendültem? Ilyen érzékeny mimóza lettem? Helló Bezzeg, hogy vagy? És akkor elkezdek picsogni. Rémes. Kínos. Ovi.
Elmondtam hát, ha marad a jelenlegi állapotom, akkor boldog ember leszek. És ekkor belemerültünk, és elbeszélgettünk az SM milyenségéről. Arról, hogy a doktorok nem jósok, hogy várakozó állásponton vagyok, hogy egyszerűen nem tudni, hogy mi lesz. Summa summarum, mondta a főnök, hogy hallotta, mert mesélték neki, hogy szarban vagyok, és odatolt egy borítékot, amitől naná, hogy újra bőgtem (de ne ilyen látványos bőgésre gondoljatok, hanem csak a néma picsogásra, amikor folynak a könnyek, nem tudsz hova nézni, próbálod titokban letörölni a könnyeket, tisztára zavarban vagy, azt sem tudod, mit mondj...). Hetvenezer pénz. Nem tudom, hogy jött ki ez az összeg számukra, de kedves tőlük. Remélem, nem röghözkötés, mert ha szembe fog jönni velem valami csudálatos munka, akkor bizony én dobbantok. Mondjuk egyelőre semmi ilyesmi nincs a láthatáron.

Aztán fogok mesélni a sógornőmről is, aki éppen most végzi a pszichológia szakot és felettébb érdekes dolgok megállapítására jutott. De most rohannom kell értelmetlen munkát végezni. Kellene találni valami értelmeset. Hiszen hamarosan itt az év vége, ilyenkor jön rám a rapli, tudjátok. Mi legyek? Az SM-esek védőszentje? Vagy a hipszter varrónő? Vagy ápolónő? Vagy jógi? Mondjátok meg ti, mi legyek?


2019. november 8., péntek

Mérföldkő

Ma nem megyünk Svájcba. Sem moziba.

Életet kell átértékelni. Fontossági sorrendet állítani.

Nem túl könnyű.

Nem könnyű, mert jó lett a lábam, majdnem olyan, mint újkorában, akkor meg miért kellene változtatni?

Azért, mert tényleg nem bírom szuflával a régi ritmust.

Igaz, régen sem bírtam, de azért toltam, toltam a talicskát, minden erőmmel.

Most nem bírom, ezért valamin változtatni kell. De min?

Mit morzsoljak le?


2019. november 6., szerda

Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka

Hétfőn munkába álltam. Hétfőn nem tornáztam. Helyette segítettem leckét írni, cukor- és húsmentest főztem magamnak, a gyerekeknek pedig rendes ennivalót, mindezt miután hazaértünk a zeneiskolából és a boltból, aztán még mostam, teregettem, az iskolatáskákat együtt készítettük be a fiammal, a lányom egyedül, ruhákat kikeszitettem reggelre (kis vasalás is muszáj volt) és már csak fogmosásra jutott idő. Fürdésre nem. De ők papíron félig franciák, így nekik nem muszáj, elég egy kis parfőm. Én reggel zuhanyzom. Apropó, meséltem már, hogy nekem már nem javasolt a fürdés? Csak a zuhany és azt sem forró vízzel. Őrület. Oké, én soha nem fürdök, csak zuhanyzok, de hogy a forró víznek is reszeltek, azért az pofatlansag. Apropó2, azt már meséltem, hogy így a gróf  Széchenyi Szecska István fürdőbe sem mehetek, sem a Gellértbe, sem Hévízre, sem sehova? Rendben, hogy csak négyévente jutok el ezekre a helyekre (kiszámoltam) (de négyévente sem rögtön mind a háromba, hihi), de azért na, nem lesz ez kicsit sok a jóból?

Kedden semmi különös: bolt, lecke, vacsora, fürdés és máris nyolc óra volt. A torna elmaradt.

Ma szerda. Megint zeneiskola. Megint fél hétre érünk majd haza. Főzni kellene csütörtökpéntekre egészséges kaját. Na és a torna? Mert elvileg naponta kétszer kellene, erre én máris a napi nullát tudom teljesíteni. Arról nem beszélve, hogy a kislányom nagyon vágyik a szertornára, de én nem tudom őt elvinni. Mi lesz ebből? Oké, hogy szépen elmagyarazom neki, hogy legyen türelmes, most a törött lábam (ez az SM művészneve a gyerekek előtt) akadályt szabott.
Ezen felül az éves szülinapi bulija is ezért maradt el. Se idő, se energia, se pénz. Hogy éli meg ezt egy gyerek? Ráadásul azt látja, hogy a kis barátnője pukizik egyet, a szülei pedig lepkehálóval elkapják, ugyanis már zeneiskolába jár, balettre, valamint focira, és fergeteges szülinapi partit is szerveztek neki. Úgynevezett fosnak érzem magam.

Nagyon oda kell figyelnem, hogy nehogy megint bedaráljon a mókuskerék. Pedig látom, hogy ez az egyetlen út. De nem volna szabad engedni. Vagy ne akarjak mindent? Örüljek, hogy élek, enni és tiszta ruhát tudok adni a gyerekekre, magamnak eszement diétás kaját, sőt, még a zeneiskolaba is eljutunk, sőtsőt színházba is? Jó ez így, ne akarjak még gyógytornázni is minden este?



(((A mai posztot a fenti mondattal volna szép lezárni, de itt lüktet a fejemben a kibaszott 15 mm-es folt az agyamban, de ma indul az éves olasz filmhét, kérdéses, hogy eljutok-e néhány filmre. Már alig vannak jegyek. De nekem ez az egyik fiatalkori főmániám. Mondjak le róla? Na ne! Értékeljem át a fontosságát? De nem vagyok halálos beteg, miért értékelném át?  De ha halálos is volnék, hát akkor sem kellene lemondanom róla. De ha nem tudom koordinálni az időt, akkor csak el kellene fogadnom, hogy bezz, nyugi, ez van, engedd el, fontosabb a torna, de leginkább a gyerekek. De mégis olyan bosszantó elengedni. Hát hiszen ez az én fiatalkori főhobbim, az utolsó cérnaszál, ami az enyém*. Picsába. Mérges vagyok.)))





*anyukám biztos kitépné a haját tőlem, ha ezt olvasná, nem bírja az ilyesfajta drámakirálykisasszonyi /külön vagy egybe kell írni?/ allűröket, hihi.




2019. november 4., hétfő

Újra a fedélzeten

Ma jöttem először dolgozni, mióta szeptember 19-én becsekkoltam a Die Schwarzwaldklinikre.

Csütörtökön beugrottam a dokimhoz. Megint. Aztán, miután én is, ő is elfelejtettük az igazolást a repjegyhez (nem, így nem tudok és nem akarok Svájba menni, sajnos túl melós, és már pénzem sincs rá, inkább lemondom az utat), tegnap is beugrottam. Egyszerűen nem tudok leszakadni a klinikáról. Valamiféle megnyugvást érzek, amikor ott vagyok. Mint egy bástya, olyan. Vagy az otthon. Az is lehet, hogy tudatalatt felejtettem el elkérni az igazolást, csak azért, hogy bemehessek. Furcsa, nem? Pedig nem sok időt töltöttem ott, két hét volt összesen, mégis, mintha évek lettek volna. Mentem a folyosón, és az illatok, a fények, a hangok mind megnyugtattak ((((még a csupasz fenekű idős emberek is... valahogy belátni a nyitott ajtón, én meg, ahelyett, hogy magam elé néznék, oldalra fordítom a fejem... gondolom a nyitott ajtók arra ösztönzik az embert, hogy benézzenek rajtuk... mondjuk nem csoda, én az ablakokon is be szoktam nézni, ha az utcán megyek. Nem bírom ki. Északon, ahol még függöny sincs, pláne benézek, pedig tudom, hogy csúnya dolog a kukkolás, de mit csináljak, kíváncsi vagyok, ez lehet a baj))))*. Hol is tartottam? Ja, igen, ott, hogy megnyugszom a klinikán. Holott inkább feszültnek kellene lennem, hiszen én ott elég rossz híreket kaptam. Erre én fogom magam, és megélem a jógik zen valóságát. Ki érti ezt?






(Már csak egy folt van az agyamban, viszont az az egy növekedett 2-3 mm, de állítólag ezen nincs mit izgulni... én már semmit nem értek. Ja, igaz, ígértem egy beszámolót. Tehát, az én orvosom szerint csacsiság a diéta, a biorezonancia, az akupunktúra, és jobb lenne, ha nem kellene az SM-re adókedvezményt igényelni... azaz lehet, hogy korai kimondani, hogy SM az én betegségem? De akkor miért írta rá az összes papírra? Hogy van ez?
Hülyére izgultam magam, miközben ezeket a béna kérdéseket feltettem, sőt, ki is mondtam, hogy ezer elnézést, ha ostoba kérdésekkel jövök, de a doktor megnyugtatott, hogy nyugodtan, csak bátran. Jó, de azért mégis tök hülyének éreztem magam megkérdezni az adókedvezményt (mert ismerősök mondták, többen is, hogy kérdezzek rá, hiszen jár), pedig addig még el sem olvastam, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelni. Aztán miután feltettem a kérdést, elolvastam a kritériumokat, és elsüllyedtem szégyenemben. Bezz, te mekkora hülye vagy!!! És akkor megértettem, hogy miért mondta a doktorom azt, hogy ne fussunk ennyire előre.)






*azért rakok sok zárójelet, mert ezzel jelzem, hogy cikis szitut írok, titkot, szóval el nem mondjátok valakinek!