Hétfőn munkába álltam. Hétfőn nem tornáztam. Helyette segítettem leckét írni, cukor- és húsmentest főztem magamnak, a gyerekeknek pedig rendes ennivalót, mindezt miután hazaértünk a zeneiskolából és a boltból, aztán még mostam, teregettem, az iskolatáskákat együtt készítettük be a fiammal, a lányom egyedül, ruhákat kikeszitettem reggelre (kis vasalás is muszáj volt) és már csak fogmosásra jutott idő. Fürdésre nem. De ők papíron félig franciák, így nekik nem muszáj, elég egy kis
parfőm. Én reggel zuhanyzom. Apropó, meséltem már, hogy nekem már nem javasolt a fürdés? Csak a zuhany és azt sem forró vízzel. Őrület. Oké, én soha nem fürdök, csak zuhanyzok, de hogy a forró víznek is reszeltek, azért az pofatlansag. Apropó2, azt már meséltem, hogy így a gróf Széchenyi Szecska István fürdőbe sem mehetek, sem a Gellértbe, sem Hévízre, sem sehova? Rendben, hogy csak négyévente jutok el ezekre a helyekre (kiszámoltam) (de négyévente sem rögtön mind a háromba, hihi), de azért na, nem lesz ez kicsit sok a jóból?
Kedden semmi különös: bolt, lecke, vacsora, fürdés és máris nyolc óra volt. A torna elmaradt.
Ma szerda. Megint zeneiskola. Megint fél hétre érünk majd haza. Főzni kellene csütörtökpéntekre egészséges kaját. Na és a torna? Mert elvileg naponta kétszer kellene, erre én máris a napi nullát tudom teljesíteni. Arról nem beszélve, hogy a kislányom nagyon vágyik a szertornára, de én nem tudom őt elvinni. Mi lesz ebből? Oké, hogy szépen elmagyarazom neki, hogy legyen türelmes, most a törött lábam (ez az SM művészneve a gyerekek előtt) akadályt szabott.
Ezen felül az éves szülinapi bulija is ezért maradt el. Se idő, se energia, se pénz. Hogy éli meg ezt egy gyerek? Ráadásul azt látja, hogy a kis barátnője pukizik egyet, a szülei pedig lepkehálóval elkapják, ugyanis már zeneiskolába jár, balettre, valamint focira, és fergeteges szülinapi partit is szerveztek neki. Úgynevezett fosnak érzem magam.
Nagyon oda kell figyelnem, hogy nehogy megint bedaráljon a mókuskerék. Pedig látom, hogy ez az egyetlen út. De nem volna szabad engedni. Vagy ne akarjak mindent? Örüljek, hogy élek, enni és tiszta ruhát tudok adni a gyerekekre, magamnak eszement diétás kaját, sőt, még a zeneiskolaba is eljutunk, sőtsőt színházba is? Jó ez így, ne akarjak még gyógytornázni is minden este?
(((A mai posztot a fenti mondattal volna szép lezárni,
de itt lüktet a fejemben a kibaszott 15 mm-es folt az agyamban, de ma indul az éves olasz filmhét, kérdéses, hogy eljutok-e néhány filmre. Már alig vannak jegyek. De nekem ez az egyik fiatalkori főmániám. Mondjak le róla? Na ne! Értékeljem át a fontosságát? De nem vagyok halálos beteg, miért értékelném át? De ha halálos is volnék, hát akkor sem kellene lemondanom róla. De ha nem tudom koordinálni az időt, akkor csak el kellene fogadnom, hogy bezz, nyugi, ez van, engedd el, fontosabb a torna, de leginkább a gyerekek. De mégis olyan bosszantó elengedni. Hát hiszen ez az én fiatalkori főhobbim, az utolsó cérnaszál, ami az enyém*. Picsába. Mérges vagyok.)))
*anyukám biztos kitépné a haját tőlem, ha ezt olvasná, nem bírja az ilyesfajta drámakirálykisasszonyi /külön vagy egybe kell írni?/ allűröket, hihi.
Minden komoly betegséget követő gyógyulásnál egy nagyon fontos pont, hogy el kell engedni a korábbi életedet és egy másikat kezdeni. Csak azért írom, mert én ezt nem tudtam. Én is pont így éreztem és nem értettem miért vagyok levert, ha végre jobban vagyok? Nem vagy szar anya, egyszerűen más a helyzet mint korábban volt és ezt kell most elfogadni.
VálaszTörlésHm, van benne igazság. Meg próbálkozom is, pl. másképp érkezem, mint korábban. De valóban nehéz elengedni mindent. Nehéz még ennél is tudatosabban mindent átvariálni.
TörlésEz egy hosszú folyamat, nekem évekig tartott. Nekem már csak akkor szokott eszembe jutni, hogy volt egy másik életem is, amikor olyan emberekkel találkozom, akik a betegségem előtt ismertek és 15+ éve nem láttam őket.
TörlésNa de hat te egy ember idejebol akarod ugyanazt kihozni, ami mashol kettoebol is alig jon ki. Egy ember beveteleibol ugyanazt biztositani, ami masoknal ket bevetelbol van. Emellett pont a sajat jolletedre kene ido, hogy legalabb ez az allapot (sot, inkabb javulas) legyen meg sokaig. Sztem (nem okoskodni, meg mindenttudni akarok) engedd el, hogy mindenkinek minden legyen. Neked legyen eleg jo, es legyen az a gyerekeknek, ami emberileg belefer. meg mantrazd magadnak napi ot percben, hogy nem kell mindent mindenkinek megadni, te vagy a legfontosabb (mert ez az alapja mindennek) ��.
VálaszTörlésSztem felnottunk ugy paran, h nem jartuni lovagolni, gyongyfuzni, meg belyeggyujto szakkorre sem. Aztan nemcsak, hogy tuleltuk.... nagyon gondolok rad! ��
Igen. Tudom. Mégis nehéz elengedni. De tudom, hogy most így kell. De auuuu, mindjárt sírok, De tudom, hogy mantrazni kell. Ja igen, a jogát nem is említettem, hogy oda sem jutottam el, a kislányom másik barátnője lovagolni, mittomen milyen tornára, zongorára jár, egy harmadik éppen Japánban, hát ki bírja ezt a ritmust? :)
TörlésLegfőképp tornázzál! nem tudod leboltolni más szülőkkel, hogy hordják el a te gyerekeidet is szakkörökre a sajátjukkal együtt?
VálaszTörlésÉs a töröttláb művésznév nem teljesen hihetetlen (hiteltelen?) a gyerekeknek? nem jobb elmondani? számukra nyilván amúgy kisebb trauma az sm, mert nem tudnak róla semmit
A mindennapi lepasszolást én nem bírom lelkileg, pontosabban a mindennapi segítségkérést nem bírom megtenni.
TörlésA szertonára jár egy osztálytársa is, nagyon kedves kislány, az anyukája fel is ajánlotta, hogy elviszi az én lányomat is, de az az anyuka (nem szeretem kimondani), ..., nem merem rábízni a gyerekemet. Nem vagyok vakmerő.
De, de, hihetetlen és hiteltelen a törött láb sztori, de nem merem kimondani, hogy sm, mert tudom, csípőből megkérdezik, hogy az meg milyen állat. :) Valahogy fel kellene építeni, hogy mit lehetne mondani... mondjuk az igazat, hogy az idegpályák, meg gyulladás, meg látod, milyen jól meggyógyultam (és akkor nem folytatni a gondolatsort, hogy nem tudhatjuk, hogy ez így marad-e, vagy javulni fog, vagy romlani). Én azért nem mondtam nekik, hogy ez egy betegség, mert nem akartam megijeszteni őket, így is félnek, hogy mi lesz velem (elő-előjövő téma), mivel egyedül nevelem őket. Az elején azért nem mertem, mert megzavarodtam, fogalmam sem volt, hogy mi történik, mi jöhet még, aztán így maradt meg a törött láb sztorija (gipsz nélküli törés, hihihi). De vajon most lenne értelme elmondani az igazat (úgy, hogy a gurulós fötőjig nem viszem el a mondatot)?
minden ki nem mondott titok terheli a gyerekeket, mert tudják/érzik, hogy nem igaz, amit mondasz és sokkal nagyobb bajra gondolnak, mint ami van. 8-10 évesen is meg tudják érteni, hogy van olyan betegség, ami nem látszik - a kórházat nyilván tudják. Szerintem mondd el nekik nyugodtan, hogy kiderült, mi történt a lábaddal, van egy olyan betegséged, amit jól lehet kezelni, ezért voltál kórházban - de nem fog elmúlni, ezért folyamatosan figyelni kell, hogy hogy viselkedik. És hogy néhány dolgot nem fogsz tudni úgy csinálni, mint korábban. Lehet, hogy ijesztő, de kevésbé az, mint amikor tudják, hogy baj van és tudják, hogy a fedősztori nem igaz. Nincs/nem lesz évekig elhúzódó lábtörésed. Minél tovább nem mondod el, annál nehezebb lesz jól kijönni belőle.
TörlésAz anyuka kurva?
oké, belátom, igazad van. teljesen igazad. csak én automatikusan struccozok, ez rám nagyon jellemző. igen, ők már nem amőbák, nem hülyegyerekek. nem tudom honnan tudják, de néha kimondják a szájukkal, hogy rák (mesélnek róla, nyilván az iskolából hallják), én meg megdermedek.
Törlésnem kurva. oké, fb-on kicsit kelleti magát. simán csak hibbant, és a tanárok sem bírnak vele.
Ahogy leírtad beállt a vállam.... Túl sok... valahogy lazítani kellene... na de tényleg fogalmam sincs nekem se hogy hogy... ölelés
VálaszTörlésajjjaj, olvasás közben beállt a vállad? :O
Törlésölelést köszi, viszonzom :)
Kedves Bezzeg!
VálaszTörlésElőször is tudom milyen nehéz ez. Engem anyukám egyedül nevelt fel a tesómmal és sokszor voltunk olyan élethelyzetben, amikor azt kellett mondania, hogy most nem megy. Mondjuk szülinap, vagy karácsonyi ajándék stb. Nekem csak annyi maradt meg de mondjuk ez eléggé tisztán mennnyire szomorú volt anyukám, hogy azt kellett mondania hogy nem. Felnőttem és komolyan semmi semmi rossz érzés vagy tapasztalatom nem lett ebből. Nem érzem úgy, hogy milyen sok lemondással járt a gyermekkorom. Sőt építkeztem belőle. Mondjuk az jó, hogy láttam ilyen oldalát is az életnek.
Ismered azt a mesét hogy : Volt egyszer az élet? gondolom hogy igen. Én úgy gondolom ez talán segíthet nekik megérteni. E mese segítségével eltudnád nekik mesélni az ő nyelvükön, és talán így jobban is mégérthetik mi is történik most veled.
sok-sok erőt és kitartást neked!
mse
Kedves Mse!
TörlésNem bírom ki, hogy ne írjam le: Emese, nem áll jól a szeme se. :)
Köszi, hogy elmesélted! Képezld, a kislányom is mondja néha, hogy látja rajtam, hogy szomorú vagyok, és bíztat, hogy ne legyek. Cuki.
Aranyos gyerekek, nem követelőznek, csak a vágyaikat mondják el. Az is tök jó, hogy el lehet velük menni boltba, elfogadják a nem választ. Oké, amikor fáradt vagyok, megveszem nekik, amit nem terveztem vásárolni, pl. csipszet. :D
Igen, ismerem. Ők is ismerik. Erőt veszek magamon és egy jó pillanatban elmondom neki,.
:)
Mahaha, hogy én ezt hányszor megkaptam már és plusszba nagy fekete szemeim is vannak szóval ez alap!:D Én azt úgy szeretem ha egy olasz anyanyelű találkozik velem és próbálja elolvasni a nevem:D és lesz belőlem 'Eméze':D
Törlés:)
TörlésAkkor úgy kell írni a neved, hogy Emesche? :)
A lanyom 5 volt, amikor lett egy fain szarkomam. Nem beszeltem rola, volt ket mutet, tobb honapnyi sugar, dolgoztam renduletlenul es igyekeztem jomama lenni.
VálaszTörlésAztan a kolok elkezdett remalmodni. Minden ejjel sikoltozott. A pszi (a gyereke) azt mondta, el kell mondjam neki. Megprobaltam. Oda se bagozott...aztan egy het mulva megkerdezte:mama, mi az a rak? Bogtunk, beszelgettunk, igeretet tettem, hogy nem halok meg. A remalmok elmultak azonnal.
Hihetetlen antennajuk van, csak nem mernek kerdezni sokszor, a valasztol felve.
(X. zugolvasod, aki szorit erted, neked ismeretlenul is)
Szia Megintblog!
TörlésA te sztord is nem piskóta!!! :O
Igen, őszintének kell lenni a gyerekekkel, érzem én. Elkezdtem megpróbálni elmondani nekik.
(((De azt nem tudom, hogy meg lehet-e ígérni, hogy nem halunk meg. Ugyanis egyszer tuti meghalunk. Nem? :) Csak persze, ki tudja, mikor... Egyszerűen erre nincs garancia.)
Igazad van, de annyira kicsi es remult volt. Es en oszinten hittem, hogy nem halok bele a rakba. Szerencsere igazam volt, ennek 23 eve mar.
TörlésEz nagyon jó hír, amit írsz! Én mindig úgy örülök az ilyen híreknek! :)
TörlésValóban, az ember, amikor ilyen nagyon kicsi gyerekei vannak, kegyetlennek érzi az arcukba tolni, hogy kisfiam, bizony vannak olyan esetek, amikor az ember idejekorán meghal, az élet ilyen. Nem, ehelyett inkább egy szép jövőt prezentálunk. Én is ilyen vagyok.