A pletyka

Nem túl szaftos, de legalább van. Pletyka. Meg hát olyan régen írtam a férfiakról. Höhö.

Megint előkerült Luca. Emlékeztek rá? Ha valaki nem emlékezne, összefoglalom. Ő a milánói fiú, akivel 2004-ben melegedtünk össze a Mammut pláza dizsijében (akkoriban még így hívták). A mozgólépcsőn jött oda dumálni  hozzám, így kezdődött. Tisztán emlékszem erre a jelentere.
Én tolmácsolni kellettem, a dizsi már csak ilyen after volt, a meló után, és nekem semmi kedvem nem volt bulizni, de menni kellett. Aztán kicsit "jártunk". Aztán nekem elegem lett belőle, mert egy idő után éreztem, hogy nincs egyenlőségjel a jövőképünk közt. Aztán telt-múlt az idő, és 2014-ben újra felbukkant. Mert feltelepítettem a whatsapp applikációt, ő meglátta, hogy nini, bezzeg itt van whatsappon? És írt nekem. Így hát újra összemelegedtünk. Aztán nekem megen' elegem lett belőle, megint lekoccoltam. Aztán most megint megjelent, és elmeséltem neki a kórházi kalandomat. És nem is értem, miért faroltam le állandóan, hiszen olyan kedves fiú. Hívott, ugorjak ki Milánóba, régen látott, hiányzom neki és kedvel is, meg blablabla. Nem megyek. Nem, mert olyan körülményes megszervezni a gyerekek felügyeletét. Nincs pofám a lepasszolni a gyerekeket a szüleimre, se pénzem ilyenre, de azért jól esett a lelkemnek a megjelenése. Jöhetne ő is, de ne jöjjön, mert én jobban szeretek Milánóba menni. :D Mert olyankor ő főz, meg megyünk étterembe, meg kirándulni a tavakhoz, régen táncolni is mentünk, meg moziba is. Én nem is tudom miért szakítottunk. Ja, de, tudom. Nem akart gyereket.

Aztán megjelent Antonio is, a partner. Megint rázendített a húú, de bírlak bezzeg, nem szűnök meg kedvelni téged, olyan vagy, mint egy harci kocsi, csupa erő, csupa napfény, csupa vitamin, mindig rólad ábrándoztam, blablabla, és gyere, ugorj ki pár napra, találkozzunk, meglátod, úgy bánok majd veled, mint egy hercegnővel, gyere, bármelyik reptérre érkezel, én odajövök, képzeld, éppen válok, blablabla (milyen humánus, karácsony eljönni otthonról... pfff). Elég abszurd felsorolás, nem? Oké, sokat röhögtünk együtt, de ezen felül semmit nem tud rólam Antonio. De már azt vizionálja, hogy együtt élünk. Szerintem csupán arról van szó, hogy gerincre akar vágni, túl sok volt az elutasítás, ezt nem tűrheti. Meg egyzerűen mindig ő beszél, nem kíváncsi arra, amit én mesélnék. Rémesen unom az ilyen embereket. Ti is tele vagytok ilyenekkel, akik nem társalognak, csak nyomják a monlógot levegővétel nélkül?
Én azért egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne kiugrani Olaszországba, de hála az égnek felébredtem. Jó, hát Bolognát vizionáltam, vagy Modenát, eléggé bírom ezeket a helyeket mostanában, ülni egy bárban és alkoholmentes koktélt szürcsölni, mogyorót majszoni, hallgatni a baromi jó zenéket és nem beszélgetni. Csak hallgatni a zenét.

Végül van az olasz fiú... A nyári. Tudjátok. Azóta is szorgalmasan járunk moziba. A sztorink úgy néz ki, hogy talán ő akart valamit, de én nem, mert nekem nem nagyon tetszett, aztán elkezdett tetszeni, de ő meg nem lépett előre, utána én megsértődtem magamban, és már megint nem tetszett (szarokazegészre,hanemkellek,hátnemkellek), de ő még mindig szépen hívott a moziba és vacsorázni, most meg már megint tetszik, de túl sok melója van, alig ér rá velem társalogni, én meg elkezdtem szomorú lenni, és szépen feladtam az egészet, de azért vasárnap is hívott moziba, de én leráztam, mert nem találtam bébiszatyrot (meg sem próbáltam keresni... mondom, feladtam), összegezve: nincs semmi. El kell fogadni, hogy ilyen is van, hogy nincs. Semmi nincs. Csak haverkodás. De én ennek a haverkodásnak is örülök, mert ő nagyon kedves, figyelmes, gáláns, finom modorú, békebeli gavallér. Bár igazából nem értem, hogy miért hív. Azért ennyire nem vagyok szimpatikus figura, hogy nyár óta tartson ez a mozizgatás. Szerencsére nem rugózom a szitun túlzottan, elég lazán veszem. Örülök annak, ami van. Mert azért akármennyire nincs, azért ez mégis van. Inkább van, mint nincs. És ez így pont jó.


Ma két posztot írtam, lásd a címek közt! ;)