2019. november 8., péntek

Mérföldkő

Ma nem megyünk Svájcba. Sem moziba.

Életet kell átértékelni. Fontossági sorrendet állítani.

Nem túl könnyű.

Nem könnyű, mert jó lett a lábam, majdnem olyan, mint újkorában, akkor meg miért kellene változtatni?

Azért, mert tényleg nem bírom szuflával a régi ritmust.

Igaz, régen sem bírtam, de azért toltam, toltam a talicskát, minden erőmmel.

Most nem bírom, ezért valamin változtatni kell. De min?

Mit morzsoljak le?


2019. november 6., szerda

Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka

Hétfőn munkába álltam. Hétfőn nem tornáztam. Helyette segítettem leckét írni, cukor- és húsmentest főztem magamnak, a gyerekeknek pedig rendes ennivalót, mindezt miután hazaértünk a zeneiskolából és a boltból, aztán még mostam, teregettem, az iskolatáskákat együtt készítettük be a fiammal, a lányom egyedül, ruhákat kikeszitettem reggelre (kis vasalás is muszáj volt) és már csak fogmosásra jutott idő. Fürdésre nem. De ők papíron félig franciák, így nekik nem muszáj, elég egy kis parfőm. Én reggel zuhanyzom. Apropó, meséltem már, hogy nekem már nem javasolt a fürdés? Csak a zuhany és azt sem forró vízzel. Őrület. Oké, én soha nem fürdök, csak zuhanyzok, de hogy a forró víznek is reszeltek, azért az pofatlansag. Apropó2, azt már meséltem, hogy így a gróf  Széchenyi Szecska István fürdőbe sem mehetek, sem a Gellértbe, sem Hévízre, sem sehova? Rendben, hogy csak négyévente jutok el ezekre a helyekre (kiszámoltam) (de négyévente sem rögtön mind a háromba, hihi), de azért na, nem lesz ez kicsit sok a jóból?

Kedden semmi különös: bolt, lecke, vacsora, fürdés és máris nyolc óra volt. A torna elmaradt.

Ma szerda. Megint zeneiskola. Megint fél hétre érünk majd haza. Főzni kellene csütörtökpéntekre egészséges kaját. Na és a torna? Mert elvileg naponta kétszer kellene, erre én máris a napi nullát tudom teljesíteni. Arról nem beszélve, hogy a kislányom nagyon vágyik a szertornára, de én nem tudom őt elvinni. Mi lesz ebből? Oké, hogy szépen elmagyarazom neki, hogy legyen türelmes, most a törött lábam (ez az SM művészneve a gyerekek előtt) akadályt szabott.
Ezen felül az éves szülinapi bulija is ezért maradt el. Se idő, se energia, se pénz. Hogy éli meg ezt egy gyerek? Ráadásul azt látja, hogy a kis barátnője pukizik egyet, a szülei pedig lepkehálóval elkapják, ugyanis már zeneiskolába jár, balettre, valamint focira, és fergeteges szülinapi partit is szerveztek neki. Úgynevezett fosnak érzem magam.

Nagyon oda kell figyelnem, hogy nehogy megint bedaráljon a mókuskerék. Pedig látom, hogy ez az egyetlen út. De nem volna szabad engedni. Vagy ne akarjak mindent? Örüljek, hogy élek, enni és tiszta ruhát tudok adni a gyerekekre, magamnak eszement diétás kaját, sőt, még a zeneiskolaba is eljutunk, sőtsőt színházba is? Jó ez így, ne akarjak még gyógytornázni is minden este?



(((A mai posztot a fenti mondattal volna szép lezárni, de itt lüktet a fejemben a kibaszott 15 mm-es folt az agyamban, de ma indul az éves olasz filmhét, kérdéses, hogy eljutok-e néhány filmre. Már alig vannak jegyek. De nekem ez az egyik fiatalkori főmániám. Mondjak le róla? Na ne! Értékeljem át a fontosságát? De nem vagyok halálos beteg, miért értékelném át?  De ha halálos is volnék, hát akkor sem kellene lemondanom róla. De ha nem tudom koordinálni az időt, akkor csak el kellene fogadnom, hogy bezz, nyugi, ez van, engedd el, fontosabb a torna, de leginkább a gyerekek. De mégis olyan bosszantó elengedni. Hát hiszen ez az én fiatalkori főhobbim, az utolsó cérnaszál, ami az enyém*. Picsába. Mérges vagyok.)))





*anyukám biztos kitépné a haját tőlem, ha ezt olvasná, nem bírja az ilyesfajta drámakirálykisasszonyi /külön vagy egybe kell írni?/ allűröket, hihi.




2019. november 4., hétfő

Újra a fedélzeten

Ma jöttem először dolgozni, mióta szeptember 19-én becsekkoltam a Die Schwarzwaldklinikre.

Csütörtökön beugrottam a dokimhoz. Megint. Aztán, miután én is, ő is elfelejtettük az igazolást a repjegyhez (nem, így nem tudok és nem akarok Svájba menni, sajnos túl melós, és már pénzem sincs rá, inkább lemondom az utat), tegnap is beugrottam. Egyszerűen nem tudok leszakadni a klinikáról. Valamiféle megnyugvást érzek, amikor ott vagyok. Mint egy bástya, olyan. Vagy az otthon. Az is lehet, hogy tudatalatt felejtettem el elkérni az igazolást, csak azért, hogy bemehessek. Furcsa, nem? Pedig nem sok időt töltöttem ott, két hét volt összesen, mégis, mintha évek lettek volna. Mentem a folyosón, és az illatok, a fények, a hangok mind megnyugtattak ((((még a csupasz fenekű idős emberek is... valahogy belátni a nyitott ajtón, én meg, ahelyett, hogy magam elé néznék, oldalra fordítom a fejem... gondolom a nyitott ajtók arra ösztönzik az embert, hogy benézzenek rajtuk... mondjuk nem csoda, én az ablakokon is be szoktam nézni, ha az utcán megyek. Nem bírom ki. Északon, ahol még függöny sincs, pláne benézek, pedig tudom, hogy csúnya dolog a kukkolás, de mit csináljak, kíváncsi vagyok, ez lehet a baj))))*. Hol is tartottam? Ja, igen, ott, hogy megnyugszom a klinikán. Holott inkább feszültnek kellene lennem, hiszen én ott elég rossz híreket kaptam. Erre én fogom magam, és megélem a jógik zen valóságát. Ki érti ezt?






(Már csak egy folt van az agyamban, viszont az az egy növekedett 2-3 mm, de állítólag ezen nincs mit izgulni... én már semmit nem értek. Ja, igaz, ígértem egy beszámolót. Tehát, az én orvosom szerint csacsiság a diéta, a biorezonancia, az akupunktúra, és jobb lenne, ha nem kellene az SM-re adókedvezményt igényelni... azaz lehet, hogy korai kimondani, hogy SM az én betegségem? De akkor miért írta rá az összes papírra? Hogy van ez?
Hülyére izgultam magam, miközben ezeket a béna kérdéseket feltettem, sőt, ki is mondtam, hogy ezer elnézést, ha ostoba kérdésekkel jövök, de a doktor megnyugtatott, hogy nyugodtan, csak bátran. Jó, de azért mégis tök hülyének éreztem magam megkérdezni az adókedvezményt (mert ismerősök mondták, többen is, hogy kérdezzek rá, hiszen jár), pedig addig még el sem olvastam, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelni. Aztán miután feltettem a kérdést, elolvastam a kritériumokat, és elsüllyedtem szégyenemben. Bezz, te mekkora hülye vagy!!! És akkor megértettem, hogy miért mondta a doktorom azt, hogy ne fussunk ennyire előre.)






*azért rakok sok zárójelet, mert ezzel jelzem, hogy cikis szitut írok, titkot, szóval el nem mondjátok valakinek!


2019. október 24., csütörtök

A jing és a jang

Kedden beugrottam az orvosomhoz, mivel aznap gyógytornára kellett mennem, ami pont a klinika mellett van. Gondoltam, ha már arra járok, megkeresem, úgyis tudom, mikor van vizit, hihi. Ahogy mentem a recepció felé, látom, jön a doki a lépcsőn, balra néz, meglát, megtorpan, én cukin integettem neki, ő pedig cukin integetett nekem. Beszélgettünk kicsit. A főlényeg, hogy már csak egy aktív gócom van. Hogy ez meddig tart, visszaszívódik-e, kiújul-e, nem tudni. Csak azt tudom, hogy lesz még terápiás aferezis. Nem bánom, mert tényleg rengeteget javultam.

Aztán elmentem a gyógytornára, ahol már egészen nehéz gyakorlatokat is csináltatott velem a gyógytornászom. Például a mérlegállást.

Nem. Nem én vagyok a képen. 


Oké, azért ez nem könnyű. Egyáltalán nem könnyű a jobb lábammal. Tüskés félgömbön (?) is kellett egyensúlyozni, ez sem könnyű. Jó, elég bénán mennek ezek a dolgok, de tudom, hogy október 9-én még egyáltalán nem mozdult a talpam, a combomat meg kézzel rángattam fel a lépcsőn. Ahhoz képest nagyon jól állok. Minden gyógytorna után érezhető a fejlődés. Nem gondoltam volna, hogy ennyit számít. Képezljétek, most előszőr lett izomlázam. A balon. A jobbon még semmi.

Péntek este színházban voltam. A kolléganőimtől kaptam névnapomra ezt az előadást. Jöttek ők is és... a furcsafőnök furcsalánya is, mert ő a "barátnőnk". Én ezt kissé meggondolatlannak tartottam, tudja a két kolléganőm, hogy nem annyira kedvelem a főnök lányát, de nekik mindig megesik a szívük rajta, időnközönként elhívják, amikor valahova megyünk.

Az előadás felejthető volt. Bár Koós Réka jól énekel, beleadott anyait-apait, őt nem akarom lefokozni. A másik két színésznő is igyekezett, a zenészek is, de ettől még én untam a banánt. Az is lehet, hogy csak a főnök lánya miatt éreztem az estet úgy szarnak, ahogy volt. Mert a főnök lánya például lepiszkálta a tapet a lábamról (ez az "izomragasztó"), mondván szerinte szorít engem. Barátságból meglazította. Engem aztán nem szorított. Hozzátette, hogy ez nem valódi tape. Hát mi a lófisz? Van valódi és hamis? Továbbá megkérdőjelezte a gyógytornászom szakértelmét is. Barátságból még megkérdezte háromszor-négyszer, hogy bizzzzzztos, hogy SM (így becézik a sclerosis multiplexet) a diagnózis? Ezt telefonon is megkérdezi mindig. Most mutassam meg neki a leleteimet? Egyszerűen nincs már kedvem. Miért gondolja, hogy kamuzok, vagy az orvosok inkompetensek? És amikor gyalogoltam, úgy bámulta a lábaimat, mint egy ovis, hosszan bámult, szóltam neki, hogy ne nézze, zavar. Azt mondta, ő biz nem azt nézte. Hm Aztán még elmesélte, hogy kinek milyen baja van a cégnél, de ne mondjuk el senkinek, mert orvosi titok. Itt is rászóltam, hogy ha orvosi titok, miért mondja el, és miért rögtön három embernek egyszerre??!?!?!? Egyébiránt nem orvos, sőt, semmiféle diplomája nincs. Végülis, igaz, ilyen alapon bátran elmondhatja, hogy kinek milyen baja van, nem tette le a hippokrateszi esküt. Korrekt.
Kérdezgette, hogy a lelkem hogy van, és közben összeszűkítette a szemeit.
Mondta, hogy kell ellenvélemény, mert az rendben van, hogy én bízom az orvosomban, de ő talált nekem egy másik orvost, elvisz oda, és majd őt is meghallgatjuk. Mi, ketten, közösen.
Persze az is lehet, hogy csak én vagyok paranoiás, és ez a lány igazából egy csupaszív bűbáj.

2019. október 21., hétfő

Momentán

Pénteken lezajlott az utolsó "vércsere". Utolsó... Azért felnyitották a szemem, hogy ezzel nem kaptam belépőt az örökéletingyensör kapuján, előreláthatólag mennem kell még, ne legyek naiv, semmi nem tart örökké, találkozunk még, vizlát.

Szombaton eljött Gumigida hozzánk, hozott porcelán lajhárt, funkciója szerint perselyt a kislányomnak a szülinapjára, meg két megunt cipőt is, de az egyik túl kicsi - mondta a lányom. Szerintem nem tetszett neki, jó ötletnek tűnhetett neki ezt a kifogást mondani, gondolom gondolta, így majd Gumigida nem bántódik meg. Mindkét cipő 39-es. Direkt jó, mert én is akkorát hordok, a cipő állati jól néz ki, hát mit volt mit tenni, lenyúltam.
Mivel nem volt kedvem főzni, már a könyökömön jön ki a főzés, elugrottunk a Manu+ pizzázóba, és mit ad isten, mit nem, ott volt Mc Kemon, akit én nagyon szeretek. Nagyon közvetlen, barátságos fickó, a fiam focilabdájával is rögtön játszott egyet. Lőttünk is közös fotót, amin elfogadhatóan nézek ki, gondoltam fellövöm az instára, aztán eszembe ötlött, hogy én betegszabin vagyok, és azt hiszem a cégem vezetői nem néznék jó szemmel, hogy én kint bulikázok, ahelyett, hogy az ágyban, paplanok közt nyögnék. Így aztán a fotót megtartottam magamnak. (Nem a főnökök instáznak, hanem a főnökök unokái, gyerekei, látom, hogy látja az insta storykat, hát kell nekem a baj, hogy beszéljenek rólam?)

Este pedig jött Mary Poppins vigyázni a gyerekekre. A pszi felírt receptre egy előadást nekem, mivel kicsit rottyon van a lelkem. A Momentán társulat Rendezők viadala c. előadását tekintettem meg. Állati. Gyerekek, én annyit nevettem, de annyit... Tudjátok, mint a hiéna. Fenomenális volt. Mindenkinek ajánlom. Én most állandóan oda szeretnék majd menni, hát hiszen minden előadás más és más, a színészek improvizálnak, a nézőkkel együtt találják ki, merre alakuljon a színdarab.
Várady Zsuzsit szeretném kiemelni ezen a papírlapon. Egek, engem magával ragadt, micsoda tehetség, mennyi arckifejezés...
De nem elég, a többi előadás is nagyon izgalmasan hangzik, és én nem is tudtam ennek a színháznak a létezéséről eddig... Egészen felvillanyozódtam. Sőt, voltak olyan pillanatok, mi több, percek, amikor nem gondoltam arra, hogy milyen helyzetbe kerültem, szóval én ki tudtam kapcsolódni. Azon vettem magam észre, hogy ki tudtam kapcsolódni.

2019. október 17., csütörtök

Azt meséltem, hogy...

Vegán lettem?

Kriszti barátnőm, amikor elmeséltem neki a legújabb kalandjaimat, miszerint nini, kórházban dekkolok, ő is elmesélte, hogy neki is van autoimmun betegsége (de akkor miért nem mesélte amikor kiderült??? Kicsit meg is bántódtam ezen. Jó, értem, messze lakik, eltávolodtunk kicsit, na de mégis...), zsibbadt a lába, ezért ő is elment megnézetni magát, először a "normál" egészségügyben, aztán végül a kínai orvoslásnál kötött ki. Az ő tanácsai szerint most kurkumát eszem, vörös lencsét, citromos vizet iszom éhgyomorra, tejterméket nem eszem (óh, sajtok, mi lesz velem nélkületek???), algát is kellene ennem, de ott még nem tartok, holott elmentem a nagy kínai paradicsomba kurkumát venni, hát nem elfelejtettem az algát? Vettem helyette rizslisztet, vörös lencsét és mindenmentes tikka masalat.

Martine a vegán diétát ajánlotta, ezért most húst sem eszem. Nem, mintha sok húst ettem volna eleddig... de most se tojást, se tejterméket (közös halmaz Krisztivel). Az elején nehéz, hiányzik a hús, pláne akkor, amikor a családom finomakat eszik. Mégis kibírom. Valahogy átállt az agyam, és elfogadtam, hogy most nincs kegyelem, muszáj tennem és cselekednem önmagamért és az egészségemért.

Gazsi pedig a candida diétát javasolta, neki az vált be, ezért már cukrot sem fogyasztok, sem fehér lisztet, sem élesztőt, sem tejtermék (közös halmaz Krisztivel és Martinenal), semmi alkoholt (ez az egy rendben van, de a tejföl megvonása övön aluli).

A kórházba kerülésem óta bő 5 kg-t fogytam. Majdnem kereken 6-ot. Innentől számítva hátra van még 10 kg. Legalább.

Október 6-án (vagy 10-én?) kezdtem szürreális ételeket enni. Ma már tudok két napra előre is főzni, szóval alakul a dolog...

Mutatok pár képet.

Ez itt a kínai paradicsom. Ezek mind fűszerek. Jó, tudom, a világon annyi sok, ennél jóval színesebb fűszerpiac van, de én mégis elámultam. 

Ez az első és én sütöttem. Édesburgonya, petrezselyem, lila hagyma.
Ez finom. Semmi extra, de finom. 

Mindent lefotózok. Mindent komponálok. Mintha értenék hozzá, holott csak koppintok.
Mittomén' kiről, talán Jamie? Talán Nigella? Talán Mautner Zsófi? 


Ha ettetek már szart pocsék kaját... Brrr!
Ez spenót a kertből. Rántás nélkül. Sült édes burgonyával sűrítettem. Fokhagymát is raktam bele. Mégis rossz volt.
Barna rizs. Utálom.
Sült zöldség, mikróban melegítve, nem nagy élmény, ha nem friss.
Az egész jól néz ki, de valami förtelmesen rossz volt. Mondjuk így legalább a mérleg nyelve szépen balra libeg. Minden rosszban van valami jó. 

Előző napi barna rizs, előző napi sült zöldség.
A tetején az ott nem kutyaszar, henem Pesto dell'Etna, van benne mandola is  meg paradicsom (asszem' azt tilos enni), bazsalikom, olajbogyó és szicíliai szekér*, az olasz fiútól kaptam ajándékba.
Nem értem, miért kapok tőle ajándékocskákat... Mindenesetre szorgalmasan visz moziba is és vacsorázni is. Azért ennyire nem tartom magam szimpatikusnak... Pláne nem jónőnek. Vai a capire gli uomini... boh.

Nagyon jó kép, igazán. :D
Rizstészta a kínai boltból, valamint pesto dell'Etna.
Legalább az illúzió legyen meg, hogy spaghettit eszem.

Én, így, hogy meghibbantam, nem vagyok hajlandó leveskockát használni, főzök én magamnak alaplevet - gondoltam.
És így is lett.

Az alaplé. Babérlevél is úszkál benne, jól nézne ki a fotón, pláne, ha nem lenne homályos és habos, na mindegy.


Vörös lencse főzelék. Hagyományos magyar rántás nélkül.
A "rántás" a főtt répa és a főtt krumpli.
Ez finom lett, és gyorsabban főtt meg, mint a rendes bolti lencse.


Zab. Főztem reggelire zabot mandolatejjel, vörösáfonyát szórtam bele. Nem rossz.
A gránátalma itt csak dísz. Majd holnap megeszem. Bár a candida asszem' a gyümölcsöt is tiltja. Na jó, azért álljon meg a menet, oké, hogy becsavarodtam, de na, azért egy gránátalma csak belefér, nem?



Lehet, hogy nyitnom kellene egy gasztroblogot. Vajon van még hely az interneten plusz egy gasztroblognak? Vagy tele a padlás? Volt olyan, hogy arról álmodoztam, hogy én is chili és vanília vagy lila füge szeretnék lenni, Nigella magasságokba nem mertem elszállni.





* a szicíliai szekér olaszul carretto siciliano, szicíliaiul carrettu
Úgy hírlik, a csacsihúzta (egybe vagy külön?) sziciliai szekérről Guy de Maupassant
azt mondta, hogy ez egy "rebus che cammina", magyarul kb. "mozgó rejtvény" (rejtvény, amely megy vagy járó rejtvény, de ez így olyan dallamtala).



Egyszerűen ilyen állat nincs is.


Ott jobbra a szekér

2019. október 16., szerda

Az aferezisről

Én nem értem, miért nincs időm blogot írni. Hiszen nem dolgozom, csak itthon vakarom a valagam.

Pénteken volt az első aferezis. Ma, szerdán, a második.

Állati rossz a memóriám, nem emlékszem semmire, vagy alig valamire. Nem az van, hogy beszűkült a tudatom... De, valószínűleg erről van szó. Állandóan arra gondolok, hogy vajon hova alakul ez a betegség. Folyamatosan baromi fáradt vagyok. Ez nem túl jó. Ez ilyen ólmos fáradtság. Ellenben, ahogy túrkáltam az interneten, ma megvilágosodtam. Bekövettem (míly szép szó!) az instán egy francia sclerosisos lányt, ő lerajzolja a betegségét, és van olyan, amin ... na várjatok, megmutatom, úgy könnyebb.




Ezek alapján az ólmos fáradtság jellemző erre a betegségre. De képzeljétek, a lábam majdnem tökéletesen olyan, mint régen volt. Tudok menni, alig látszik a bicegés, sokkal könnyebben is megy. Egyértelműen az első aferezis után változott ekkorát. Remélem, az ólmos fáradtság is eltűnik. Vannak privát melóim, jó lenne megcsinálni, de nem tudok koncentrálni. A tanítás és a "jószívű" munkahelyre is kellene már csinálni valamit. Igaz, a "jószívűnek" már elkezdtem itthonról a home officet, mert hát az élet nem áll meg, hívnak, munka van, ki csinálja meg? Gondolom a jószívű (továbbra is idézőjeles) főnökeim ezt nem veszik majd figyelembe. Apropó, a furcsa főnök furcsa lánya megkérte a barátnőkolléganőmet, hogy mutassa be, hogy hogy megyek. Mert ugyan írtam neki, hogy látogasson meg a klinikán, de pont megbetegedett, ő is.  Azért hívtam, mert ő a cég minden lében kanál eü-s intézkedője, és féltem, megsértődik, ha ebből kihagyom. Be is akart jönni a klinikára, este 10 órakor, amikor már teljesen záróra van, de ő erősködött, hogy felveszi az orvosi köpenyét (nem orvos), és őt úgy beengedik. Hm. Meg hogy majd beszél az orvosommal. Aúúú. Meg majd ő kielemzi az én leleteimet. Hm. Finoman leráztam. Ebből az lett, hogy magasról leszar. Ez nem volna baj, csak hát elég jó kis szarkeverő. Gyanítom, azért kérte meg kolléganőbarátnőt, hogy mutasd csak, hogy megy ez a bezzeg, mert hát ő azt hiszi, mindez kamu, ami történik, bezzeg szimulál. Szarul esik. Persze az is lehet, hogy már mindenhol rémeket látok (cöcö, túl régóta ismerem a klánt...).

De miért nem az aferezisről beszélek?

Az elsőnél még eléggé be voltam tojva. A mainál már nem. Erre a mai kellemetlenebb volt, mert amikor az injekcióból adagolták a nemtom' mit, az a hátamat és a torkomat égette, elég kellemetlen, ismeretlen érzés volt. A "visszaáramló" tű pedig feszített. Apropó, ezek nem ilyen cuki injekciós tűk, amik meg sem kottyannak szúráskor, hanem kötőtűk. Nem csoda, hogy a szeánsz végén szorítókötéssel nyomják a vénát, amit még két órán át nem szabad levenni.

Az első alkalomkor kíváncsi voltam, ezért belestem a terembe. Két embert láttam kiterítve, mint a kísérleti békákat. Csendben, némán, csukott szemmel várták, hogy teljen az idő. Amikor én is sorra kerültem, bedugtam a fülembe a fülest, és zenét hallgattam. Csak az egyik fülemmel, a másikat valamiért, én sem tudom miért, nem dugtam be. Jól is tettem, mert arra szükség volt. Hiába ittam én ká sokat az előző napokban, mégsem volt jól felkészítve a vénám vagy a vérem, állandóan becsipogott a gép, erre kellett figyelni,  és nyomogatni a labdát. Sőt, szúrni kellett egy harmadik vénát, a csuklómnál, mert a hiába pumpáltam a labdát, a csipogás nem némult el. Mondjuk én már tök megszoktam ezt a sok szúrást. Oké, a kötőtűkők még felszisszenek kicsit, de majd ezt is megszokom. Fáj, fáj, amikor szúrnak, de igazából kibírható, mint megannyi dolog a világon.

Az én szeánszom 2 óra 10 percig tart, aztán még kicsit nem lehet felkelni az ágyból, pihenni kell, miután leszerelték azt a sok csövet rólam, végül kísérővel kell hazamenni, nehogy hanyatt találjak vágódni menet közben.

Három ágy van a teremben. Az első alkalommal egy lány volt a balomon, egy hipszter, szakállas cuki fiú a jobbomon, aki Stephen Hawkinget olvasott. Nem a szeánsz alatt. Ő is becsukott szemmel várta, hogy lejárjon a mosás. Ma már én is csukott szemmel vártam, nem bohóckodtam túl a  zenehallgatást, naná, égette a hátam, marta a torkom, mellkaksom, szenvedtem picit, de figyelmesek voltak, megkérdezték, hogy minden rendben van-e, óvó szemekkel figyelnek mindenkit az orvosok és ápolók. Sőt, nemhogy nem hallgattam zenét, de el is aludtam, piszok fáradt voltam (ezt még hányszor kell elolvasnotok?), fel is ébresztettek, hogy nincs lazsálás, nyomkodni kell a gumilabdát.
Ma két "bentlakó" volt a csoporttársam, ők pizsamában voltak. Egek, nem is tudom, mi mindent gyógyíthat ez az aferezis. De nyilvánvaló, hogy nemcsak az SM-re jó. Remélem, a többieknél is ilyen hatékony, mint nálam. Tisztára jól járok. Nem úgy, mint fénykoromban, de majdnem. Sőt, végre a hangulatom is kiegyensúlyozott, már nem bőgök annyit, sőt, már semennyit. Pár napja még állandóan elkapott, tiszta ciki volt, pláne az utcán. Meg a gyerekeimet is megviselte ez az állandó picsogás, de nem tudtam mit tenni, egyszerűen kitört belőlem. Szegény kis makik, nekik ez piszkosul nem hiányzott, most aztán rohadt nehéz lesz kiegyensúlyozni őket.

Ma jött két hallgató is, az egyik odajött hozzám, és kikérdezett. Kiderült, van itt még lehetőség. Rákérdezett, hogy volt-e lsjdfsljs kezelésem. Nem volt, de ha már ott volt a majdnemdoktor, rákérdeztem, hogy mi ez, de sajnos nem magyarázta el. Homályban hagyott.


Mára ennyit az aferezisről.

2019. október 8., kedd

Olajcsere (görögül: apheresis)

Csúnyán elszaródott romlott a lábam, rosszabb, mint amikor szeptember 19-én bekerültem, ezért ma beugrottam a klinikára. Tudtam, hogy mikor van vizit. El is kaptam a doktoromat, aki nagyon rendes volt, megvizsgált, és máris intézett nekem egy plazmaferezist. Ez olyan, mint a dializis: vér ki, átszűrik, vér be. Pénteken, reggel 8 órára megyek.

Ezen felül gyógytornán is voltam. Piszok nehéz, nem tudom irányítani a lábam Naponta kétszer is meg kell csinálnom a sorozatot itthon.
A gyógytornász rakott fel tape-et is a lábamra. Kéket.

2019. október 5., szombat

A fal adja a másikat

Ott kezdem, hogy kiengedett a doktor a kórházból. Ez szuper hír. Nagyon örültem, mert már nem bírtam szuflával. Jó, hát nem úgy nem bírtam... Felnőtt vagyok, a nővérek, orvosok, szobatársak mind rendkívül szimpatikus emberek, de van nekem két gyerekem, velük kell lennem, és nem egy kórházi közegben pizsamában vagy játszóruhában.

Szerdán a doktor végre elmondta töviről-hegyire, hogy mi miért történt. Megmutatta az agyam felvételét is. Nagyon érdekes volt. Így már értem, miért merült fel az onkológia, mint lehetőség. Értem azt is, miért javasolta az egy hónap betegállományt.

Szerdán még pluszban megbizonyosodtak egy mammográfiai vizsgálattal, hogy a mejjeimben sincs tumor, aztán délután 5 körül utamra bocsátottak.

A gyerekeim apja éppen jött hozzánk, a kislányunk szülinapja alkalmából. Először is a lakáskulcsért jött. Eredetileg morfondíroztam rajta, hogy megmondom neki, emészteapicsába, nálunk te ne aludj, ha nyáron a csajoddal jöttél és luxus szállodában aludtál (a sofitel a lánchídnál szerintem az, meg a korona is), akkor most is menj oda, pláne, hogy baszol gyerektartást fizetni,   megmondom, nálunk nem aludhat, de mivel még kórházban voltam, nem pattogtam. Véletlenül alakult úgy, hogy pont aznap mehettem haza, amikor ő jött. Megvártam hát, hogy odajöjjön, átadtam neki a lakáskulcsot, és megkértem, jöjjön értem autóval. Két hét alatt, amíg a kórházban voltam, sok cucc gyűlt össze, ráadásul az eső is esett. Körülbelül hétre értünk haza, aztán meg egyetértésben, békésen vártuk a gyerekeket, őket a táborból hozták haza a szüleim.

A gyerekek apja, aki tavaly nyáron akkora sötét bunkó volt, hogy nem köszönt nekem és hozzám sem szólt, szóval ez az ember most teljesen normális és segítőkész. Őrület! Oké, gyerektartást nem fizet még mindig, de nem kizárt, hogy egyszer mégis felébred.

Sajnos ez a poszt nem itt ér véget. Az történt, hogy segghülye voltam. A munkahelyemen a főnökök már tűkön ültek, hogy mi van velem, a kolléganőim szóltak, hogy kérdezgetik, mi van már. Igaz, folyamatosan kaptak tájékoztatást, kolléganőktől, emailen, felesgégtől, aki rám írt, testvértől, aki szintén írkált nekem olykor. Gondoltam hát, pénteken bemegyek (bevitetem magam apjukkal, egyelőre nem merek vezetni, nem tudom eldönteni, hogy lehet-e ilyen lábbal), és megbeszélem velük, hogy a doki engem kiírt egy hónap betegállományba, de az agyamat tudom használni, szívesen home officeoznék (ilyen állat nincs is, mondta a paraszt bácsi az állatkertben a zsiráf ketrece előtt, szóval "hómoffiszoznék"), és szívesen nem töltöm le ezt az egy hónapot, de a doktor szerint indokolt a lábadozás, a betegség nem múlt el egy orrfújással.
Erre fel olyan agymosást kaptam az öreg főnöktől, hogy sokkot kaptam. Nem tudom az egy órás beszélgetést szóról szóra visszaidézni, de címszavakat tudok. Volt ott minden:

- hogy az elmémmel önmagamat betegítettem meg (igen, a faszság megbetegíthet, egyetértek, de ilyen szituban nem gondolom, hogy segít, hogy még engem okolnak)
- ez nem sclerosis (igen, egy érettségivel, 76 évesen nála a Szent Grál)
- meditáljak, nézzek magamba. Mikor néztem magamba utoljára? - kérdezte herr direktor
- nem vagyok boldog, ezért betegedtem meg (de vajon milyen betegségem van, ha nem SM? vajon nem kellene-e leszállni rólam?)
- hipnózis alatt az ember elmondja, hogy mi baja
- a jógik is meditálnak
- a teremtő nem teremt selejtet, mi vagyunk azok, akik töketlenek vagyunk és elbasszuk a teremtő munkáját
- a teremtő azért teremtett, hogy szaporodjunk, tehát bezzeg szexeljen (itt már mondtam, hogy szerintem ezt ne beszéljük meg, valamint ne az én magánéletemmel foglalkozzon)
- Indiában egy 74 éves nő most szült egy 85 évestől, hát látja bezzeg, erről van szó!
- a maszturbáció örömöt okoz, azaz boldogság, fanta, csokitorta (itt ismét közöltem, hogy stop, valamint itt már kifüstölt az agyam, az öreg meg ingerültté vált, mert látta, hogy nem vagyok vevő a szövegére, így hát gyorsan lehülyézett, és folytatta)
- ő munkaterápiát javasol, mert a Karcsi feleségének is melltumorja volt, és ő mondta, hogy a munkaterápia a legjobb, és most él és virul Karcsi felesége
- tehát akkor hétfőn várnak szeretettel.

A kisfia pedig bólogatott, és ő is arra törekedett, hogy kipréselje belőlem, hogy hétfőn dolgozni megyek.

Ja, elfelejtettem mesélni, szerintük heti két gyógytorna elegendő számomra.

A kérdés az, menjek szembe az orvossal, és szépen álljak vissza a munkafrontra, vagy maradjak a valagamon még egy kicsit?

A kuriózum az, hogy a főnök menye is ott dolgozott, de egy éve betegállományban van idegösszeroppanás diagnózissal, teljes fizut kap, plusz autót, benzint, a kedvenc márkája az újgazdag villantós, ezen felül szeret zsidózni és holokauszttagadni, jó, mondjuk az egész család.

Szóval sokkot kaptam. Még sírtam is, annyira szarul esik ez az egész. 16 éve dolgozom ott (-4,5 gyes). Igen, máskor is kaptam már tőlük életvezetési tanácsadást, illetve kap mindenki, aki nem vigyáz. Már rég dobbantani kellett volna. Mindenesetre most megint betelt a pohár.

Azért van valami jó is. Az egyik kollégám felhívott, hogy a felesége munkahelyén munkatársat keresnek, és volna-e kedvem elmenni egy állásinterjúra. Naná, hogy van! Ezen a munkahelyen már voltam pár hónapja, tök szimpi hely, csak valaki mást válaszottak akkor, és nem engem. Most megint keresnek, és nagyon izgulok, hogy szimpatikus legyek nekik. Hétfőn kilencre megyek.
Ha engem választanak, gondolkodás nélkül igent mondok. Én ezen az elmeroggyant cégnél már nem szeretnék maradni, egyszerűen halálra mérgez. Azon sem csodálkoznék, ha nem hinnétek el, amit fentebb írtam, mert irgalmatlan nonszensz az egész, én magam is csak pislogok, hogy mifaszvan.

Ja, az egyetemre is beugrottam, leadni a papírokat. Ott volt az igazgatónő és még két kolléganő, végtelenül kedvesek voltak velem. Érdekes, ők nem mondták, hogy maszturbáljak, mert attól majd nem fogok sántítani. Jó, most kicsit túltoltam, nyilván nem szó szerint ezt mondta az öreg, de értitek, ettől még egy munkáltató ne beszéljen ilyen témákról, mert ez ultra gáz. Ja, természetesen nincs tanúm, csak a fia, de tök mindegy, ugyanazt a trombitát fújja mindkettő, szóval egyszerűen nincs bizonyíték, hogy milyen és mennyi sületlenséget hordott össze.

Remélem, felvesznek erre az új munkahelyre.

Remélem, nem felismerhető a munkahelyem. Egyrészt szégyellem, másrészt nehogy megüssem a bokám, hogy papírra vetettem a viselt dolgaikat. Biztos megorrolnának rám. Egyébként jó ügyvédeik vannak, ügyesen tudják megfélemlíteni az embereket.




2019. szeptember 30., hétfő

Punto della situazione

Megtörtént a reggeli vizit.

Jött a nagydoki és most nem volt morózus, távolságtartó, mint eddig. Azzal nyitott, hogy jónapot hogyvan az onkológiát kizártuk*. Persze, hogy szebben állt a doki szeme, barátságos volt, és nem az a szúrós, "bocs, de kénytelen vagyok megmondani a frankót, nem titkolhatom", mint eddig. Aztán megnézte, hogy miként járok (normál, sarkon, lábujjon), bicajozás, ujjbeggyel az orrom megérintése és egyéb trükkös feladatok, átmozgatta a lábam, karom, ...



(... kiültem a folyosóra írni, mert nem bírok már bent létezni a kórteremben, a néni sokat beszél, de itt kint is ülnek nénik és bácsik, csacsognak, vízhangzik is, olyan hangos, nem hallom a saját gondolataimat, így hogy írjak?)



... aztán beszéltünk az agyvizem eredményéről, ami még a holdon van, de ha megjön majd, többet tudunk, de ettől még igen, ez az SM, de ennek is több szintje van, majd megbeszéljük részletesen, most még nem enged el, maradjak pár napot - mondta.

???

??????

??????????????

MARADNI???

Meddig?

Majd a héten eldöntöm, hogy mikor engedem haza - mondá a doktor.

Én mindent kibírok, ez a pár nap igazán semmi... De... Miért kell maradnom???? Szem előtt akar tartani, hogy lássa merre változik az állapotom, illetve változik-e. A szteroidot befejeztük, most ugrik a majom a vízbe? Eddig javult a lábam, most, hogy nincs tovább szteroid, meg kell nézni, mi történik?

Aztán...

azt is mondta...

hogy...

szeretné...

... illetve úgy tervezi...

hogy...

maradjak egy hónapig betegállományban, ha kikerülök a kórházból.



WTF???????

OMFG!!!!!!!

Egy hónapig?

Én ezt hogy magyarázom meg a munkahelyemen? És miből élünk majd????

El sem mertem mondani reggel a munkahelyemen a kolléganőimnek ezt a hírt.

De miért egy hónapig? Ennyire súlyos a lábam? Mi indokolja az egy hónap betegácsit? Nem értem. Nem mondta el. Oké, azt mondta, majd megbeszéljük.





Snitt... elaludtam.





Az ember teper, dolgozik, mint egy buldózer, 1-es sz. munkahely, 2-es sz. munkahely, 3-as számú munkahely, 1. sz. fordítás, szívessségi fordítás, mindezt, hogy hónap végéig kihúzza valahogy, erre mi történik? Reggel felkel az ágyból, és hopp, azt veszi észre, hogy ebben a hónapban a keresete kereken lófaszka lesz. Köszi bazz, igazán köszi. Oké, kétszáz éve kötöttem egy életbiztosítást, K sokat fizetek, de most megéri, mert beikszeltük az ügynökkel a kórházi bentfekvés rovatot is, szóval nincs minden veszve. De a sima betegállománynál már kínos lesz a havi bevételem... Bassza meg, teperek, hogy flottul menjenek a dolgok, hogy ne legyünk éhenhalott csórók (poveri morti di fame), meg hóvégéig kihúzzam, erre egyik pillanatról a másikra visszaküld a start mezőre az öreg univerzum. Nem, hogy több pénzünk nem lesz, de bazze most megint kuporgatni kell majd. Beszarás. Egyszerűen nem hiszem el. Igaz, a kolléganőm azt mondta, hallotta, hogy beszélték az 1-es sz. munkahelyen, hogy  megtámogat majd, nem hagynak cserben, ez nagyon szép, de olyan alamizsna szagú dolog, meg félek a röghöz kötéstől, nem akarok nekik hálás lenni, pláne, hogy ez az ára annak, hogy ilyen szituba kerültem. Nem tudom én megemészteni, hogy a hím kollégák kereken 100 egység + céges autót + céges benzint kapnak és soha nem tudni, hogy hol csavarognak ugyanazért a pozícióért, mint amit én végzek, ráadásul ők nem hozzák a számokat, én meg igen. Mindegy, ha adnak, elfogadom, ez nem a nyafogás időszaka.




*eddig a kisdokik mondták. A nagydokival régen találkoztam.

2019. szeptember 28., szombat

Kronológia

Bejövök - stroke

Kórházi tea - diabétesz

MRI - tumor

Agyvíz - krónikus gyulladás

Mi jöhet még?

Cikáznak a gondolatok a fejemben. Lassan cikáznak, nem igazán rohannak, lassú, de nem engedik a fogást, gondolkodok, hogy mi a tök történik velem. Nem belehülyülős érzés, nem bántó, inkább töprengő, útkereső. Várom a fejleményeket.

Itt a klinikán jó. Burokban érzem magam. Védettnek. Sokat pihenek. Sokat olvasok. Beengedem ezt a sok finom szeretetet, amit a környezetemtől kapok. Tegnap a szobatársammal még jógáztunk is (hogy beinduljon a vérkeringésünk), mandalát színeztünk (hogy beinduljon a kezünk), együtt elsántítunk a büfébe reggel, a délelőtti programok után (vérnyom, gyógyszer, vizit, infúzió, hallgatók) kiülök a kertbe, hogy levegőhöz jussak, és ne csak a szoba négy falát nézzem. Ha pisilni megyek, bratyizok a nénikkel, bácsikkal, igénylik, várnak, jól esik nekik.



Pénteki vizitet.

A fiatal rezidens doktor egy csoda. Végtelenül profin orvosol. Pont ilyen doktor való nekem, aki majd meggyógyít. Fiatal, mégis érett, tudja, mit csinál, tudja, mit mond, jól kommunikálja felém az infót. Ő szokott rajtam nevetni is. Nem mindig. Meg hoz hallgatókat, hogy gyakoroljanak rajtam.

A reggeli vizit során elmondta, hogy most hétvégén még maradjak, kapom a kúrát, aztán hétfőn jön a Nagydoktor, ő majd átbeszéli velem a helyzetet, aztán valószínűleg hazamehetek, és utána majd kialakítjuk a további terápiát. Itt én megörültem, mosolyogtam, jókedvemben felszökött a szemöldököm: végre hazamehetek (nem is akarok hazamenni! Nekem itt jó, itt béke van, nincs stressz, nem basztat senki), szóval örültem a hírnek, hogy előreláthatólag hazamehetek, és hát rákérdeztem:

- akkor hétfőn nevesítve lesz a betegségem?

A doktor mondta, hogy de hiszen már mondták, hogy mim van. Nekem ugyan nem - válaszoltam.

- Mire emlékszik? - kérdezte a doktor.

És akkor elsoroltam neki:

- Bejöttem, azt mondták, stroke (gyanú), iszom a klinikai teát, diabéteszt kapok (nem, az ilyen poénra nem vevők a dokik, lepörög róluk, de én meg nem bírok magammal, állandóan próbálok cuki vicces lenni, nem akarok drámát, utálok pánikolni, meg ugye tudjuk: inkább humor, mint tumor), majd elkezdtek vizsgálni, és láttak foltot az agyamon, az egyéb leleteken, és mondták, esélyem van az onkológiára, hosszú menet lesz, aztán az onkológiát kizárták, maradt a krónikus betegségek esélye.

- Igen, ez egy krónikus betegség - így a doktor.

- De a krónikus betegség elég tág spektrum, ez így nem elég megfogható, én nem értek hozzá - érveltem-, csak kérdezek: csak van valami konkrét neve, hogy mi bajom.

- Sclerosis multiplex.

Csend.

Fagyott csend.

Arcizom torzul.

Szemizom mondatokért esdekel.

A doktor és a páciens egymás pupilláiba néz.

Csend.

- Eddig ezt nem mondták ki. Nem mondták még. Nem hangzott el.

Csend.

- De hogy megy majd ez, jöhetek ide Önökhöz, és levezénylik ezt a betegséget? Mert tudom, van, aki ebbe belehal, igaz, harminc éve, most már kezelhető, karbantartható, de én mégis olyan keveset tudok erről a betegségről, szóval akkor hogy megy ez majd, járhatok ide Önökhöz és akkor majd itt segítenek? Levezénylik?

- Igen, ide kell járnia és kap terápiát, kezelést. De meg kell várnunk a likvor eredményét.

- Vajon mennyit kell várni, mikor várható eredmény?

- Több nap, vagy több hét.

Grrr, ez lehet három nap is és tizennégy is, még mennyit kell várni, hogy tudjam, mi a bajom? Ezek szerint most még az is lehet, hogy ez nem sclerosis multiplex? Ez is megúszható, mint az onkológia?Persze attól még a lábam sánta. Valami nevet kell találni a falábamnak.

Most nem tehetek mást, mint türelemmel várni. Jó érzés ilyen síkon élni, semmi pörgés, csak a meditáció, befelé figyelés, szép lecsendesedés.


2019. szeptember 25., szerda

Hírek

Nincs tumor.

Ma reggel mondta a viziten az orvos: a tumor kizárható.

Én ott, akkor majdnem bőgtem. De tartottam magam. Persze a mimikám nem tud hazudni.

De tovább kell menni, meg kell tudnunk, mi okozza a bénulást (oké, csak részleges, már szépen megyek, már csak kicsit faláb). Éppen várjuk a tenyésztést.

De ez a mai a lehető legjobb hír. Jó, tudom, vannak egyéb brutális betegségek is a világon, pl... Nem, nem írok példákat. Örülök, hogy ma enyém lett a lottó ötös. Ez egy elmondhatatlan dolog. Nehéz kifejezni, nehéz szavakba önteni az érzést. Napokig itt lebegett felettem a "nabazzmeg, miért én? Mi rosszat tettem? Mit csinálok rosszul? Már csak ez hiányzott, mint üveges tótnak a hanyattesés". Most, este is nehéz felfogni, hogy én ezt megúsztam.

Persze, a kórom nevét még nem tudom. Megyünk tovább, keressük.



(Egész nap erről beszéltem a családdal, barátokkal, akik érdeklődtek, ezért írok csak most nektek. Jaj, nagyon jó érzés! Most még az esti nővér is bejött, vele olaszul pofázunk, mondta, hogy olvasta a leletemet, mindenképpen akart velem örömködni. Tele a világ szeretettel!!!)

2019. szeptember 24., kedd

Lumbalpunctio

Nem fájt, köszönöm a lekvárt!

A fiatal doki avatkozott bele a gerincem intim szférájába. Rendkívül ügyes volt. Meg is mondtam neki, hogy féltem, mint az elefánt az egértől, de ez szuper volt, teljesen kibírható. A darázs ennél sokkal kegyetlenebbet szúr.

Most aztán 24 óra vízszint (holnap reggel 9:47-ig). Szerencsére pisilni majd kimehetek. Majd. De már feszít. Sokat kell innom. Hát hiszen pótolom kell a levett agyvizet. De azért nem 3 litert vettek, mint amennyi folyadékot meg kell innom ma.

Képzeljétek, ma jött egy önkéntes nővér, négy éve dolgozik itt önkéntesként. Olyan kedves, csinos, bordó virágos blúzt visel és  bordó nővérkötényt, nagyon finom, ízléses. Segít, betakart, vérnyomást mért, ágyneműt húz, hoz teát (mert én most csak heverészhetek).
Hogy mik vannak?!? Ugye? Csodálatos! Ugye?

Napi jelentés

Reggel 6:30 körül állok a zuhany alatt itt a hostel emeleti közös fürdőjében (kb. 20 nőbetegre 2 zuh, 2 klotty, de egyáltalán nem zsúfolt, én mindig egyedül találom magam ott), mire berongyolt a nővér, hogy futás az MR-be, várnak. Mondtam, hogy oké, futok, rohanok, csak az alvázat lecsutakolom. Hát így megy itt. :)

Ma a gerincemet fotózták le. Ez azért jó hír, nem? Hátha kielőzzük a tumort, és integetve nyelvet öltünk neki. Még fityiszt is mutatunk. Mert mondjuk ez csak egy gerincbecsípődés, hátha.

Egyébként is, tumor vagy humor, egy betű a különbség.

2019. szeptember 23., hétfő

SOTE 4. fejezet

Tudjátok jól, én akkor írok, ha valami nagy érzelmi vulkánkitörés történik velem.

Szombaton kezdődött. Lebénult a lábam. Részleges bénulás, mert tudtam menni, csak éppen kacsázva. Nem izgultam, a térdem már kétszer sérült, a szalagok, a meniscus műtve, hozzá vagyok én szokva a térdem bajaihoz.
Elmentünk a francia intézetbe, nyílt nap volt. Szokás szerint nem nyertünk a tombolán semmit, a tavalyiak közül pedig ketten is, hm. Persze nem bunda, mert gyerekek húzzák a cetlit, de akkor is, hát mi ez? :D

Vasárnap elmentünk túrázni a Rám szakadékhoz. Nem volt pofám azt mondani a gyerekeknek, hogy nem megyünk, túlságosan készültek rá.

Hétfőn nevelési tanácsadóba kellett vinni a fiamat, hogy felmérjék, kaphatja-e idén is a fejlesztő pedagógust.

Kedden simán dolgozni kellett.

Szerdán Szegedre kellett menni, dolgozni. Rendezvényt rendeztünk.

Csütörtökön elegem lett, untam a bicegést, elmentem hát az SZTK-ba, ahol kérdezték: időpont van foglalva? Nincs? Beutaló van? Nincs? Javasolták, hogy menjek a sürgősségire.

Fel is csaptuk a Kriszta kolléganővel az internetet, megnéztük hova kell jönnöm. Beültem az autóba, és hazajöttem, fel a metróra, onnak a SBO-ra (sorgősségi betegellátó osztály). Egyébként bicajozni kitűnően tudtam, csak a járás nem megy jól.

Vérnyomás. Orvos 1. Neurológus 1. Koponya CT. És intézzem el, hogy a gyerekekért menjen valaki az iskolába -  mondták. És azt is, hogy stroke gyanú.

Csütörtök óta itt vagyok. Este jött neuroglógus 2. Anyukám behozott mindent, ami ilyenkor kell. Törölköző, pizsama, wc papír, nappali játszóruha, papucs stb. Jöttek a gyerekek is. Jött Gazsi is.

Pénteken nem nagyon termett semmi. Vérvétel, vizelet... De lehet, hogy ez még csütörtökön volt.
Ja, de, péntek éjjel 10.30-kor hívtak, hogy mehetünk koponya MR-re.

Aztán szombat semmi. Persze minden nap vérnyomást mérnek.

Vasárnap az orvosom volt az ügyeletes. Szerencsém van, jó orvos, híres orvos, csupa jót mondanak róla.

Ma meg? A reggeli vizitnél közlölte, hogy onkológiai baj is gyanakvásra ad okot. És én ezt a csütörtöki szemén is láttam már.

Ma volt hasi CT, nyaki UH, szemvizsgálat, és majdnem lett gerincbe szuri, agyvizet venni, de valaki beelőzött, áttették holnapra.

Azt is mondta a doktornő, aki az agyvízről beszélt, hogy ki kell szűrni az eshetőségét, hogy esetleg krónikus betegséget hordozok, gyulladást, mert az azért jobb, mint az onkológia.

Szóval mára vannak rossz és jó hírek is.

Szteroidot kapok reggel és este, a lábam ettől jobb. Szerintem sokkal jobb. A doktorom szerint azért még nem tökéletes, és a szteroid csak tüneti kezelés. A szteroid ellen kapok gyomorvédőt. Érzem is, hogy fáj a gyomrom, még jó, hogy automatikusan adják, hogy ne fájjon.

El szeretném mondani, hogy itt mindenki, de TÉNYLEG MINDENKI végtelenül kedves, komolyan, csak superlativusokban tudok beszélni az egészségügyi dolgozókról. Hihetetnel, rendkívüli csapat. Az orvosok, az ápolók, a szakvizsgálók, a takarítók, mindenki. Annyi rosszat lehet hallani, bántják őket, de én már megint a csodát kaptam. És itt sok az idős beteg, én voltam a legfiatalabb vasárnapig, a többiek 70-90 közöttiek. És az idősekkel is teljesen cukik itt.

Majd még mesélek.





2019. augusztus 30., péntek

Kilenccel fizetni háromért*

Tegnap, amikor a mozi végén mindenkitől elbúcsúztam, bedugtam a fülembe a fülest**, zenét hallgattam és a Rádiónál körbe-körbe táncoltam a teret a bicajommal. Nemcsak kerek nullákat, hanem nyolcasokat is. Sokat. Aztán továbbmentem, eltekeretem a játszótérre is, nem akartam hazamenni. Az utolsó szabad estémen jutott eszembe, hogy éjjel bicajozzak. Kár, hogy csak tegnap. Tegnap volt az utolsó nap a vakációból, ma indul a taposómalom, egészen kilenc hónapon át, megállás nélkül. Egyáltalán nem várom. Túl melós. Két gyerek, úgy néz ki, már csak két melóhely, 3-4 különóra, kérdés, hogy bevállaljam-e a fr.intézetet, mert az utóbbi időben az is irtó fárasztó volt, de ha nem járnak, teljesen elfelejtenek majd franciául beszélni, ami nem volna helyes dolog, és akkor még nem mostam, nem főztem, nincs kaja a hűtőben, nem adtam különórát, szalad a lakás, az erő meg csak fogy, csak fogy, és ez megy majd kilenc hónapon keresztül. Egyáltalán nem várom. Én olyan búbánatos vagyok. 








* Péterfy Gergely tollából
** éjjel 11-kor a járdán mentem

2019. augusztus 29., csütörtök

Bezzegország - Abszurdisztán 0:1

Úgy nézem, mindig akkor írok, amikor érzelmi turbulenciába kerülök.

Szó szót követett, nyaralásról beszélgettünk a munkahelyen, amikor is a kolléganő Kriszta megkérdezte, hogy de nekem nem rossz, hogy nem voltam nyaralni idén? Nem, mert már megszoktam a minivakációkat. A 3-4 napos nyaralásokat. Nem is tudom, milyen lehet egy hétre, neadjúristan két hétre nyaralni menni. Vagy mint az ausztrálok, hogy öt évente elküldik az embert két hónapos feltöldődésre. Szürreális. Gondolkodtam, hogy voltam-e már egyhetes nyaraláson. Neadjúristen két hetesen. Aztán a kolléganő Kriszta mondta, hogy de hiszen tavaly két hétig voltál bezzegországban (kisbetűvel, meg vagyok sértődve rájuk). Hm, az minden volt, csak nyaralás nem. Utálok prérin "nyaralni", utálok főzni és takarítani nyaralás alatt, főleg utálom, ha nem tudom, hogy a gyerekek apja milyen lesz, esetleg nem hozza vissza őket, utálok félni. Utálom, ha olyan helyen kell vásárolnom, ahol rohadt drága minden az én pénztárcámnak, és bizony a zsebembe kellett nyúlni. 
Aztán meséltem a szárd esküvőről, ahová a gyerekekkel mentem, de a gyerekeim apja már oda sem jött el, holott ki volt fizetve az ő része is. Mert én utoljára ott voltam egy egyhetes nyaraláson egy resortban (ez úgy hangzik, mint egy rezervátum), azóta sem voltam luxusnyaraláson, meséltem a kolléganő Krisztának, és, hogy nem is tudom, milyen lehet esetleg a kéthetes luxus. Eszembe jutott, hogy a fiamnak 40 fokos láza volt (nesze neked szupernyaralás), úgy kellett visszautazni Franciaországba. Apósomhoz. Mert éppen nem volt hol laknunk (a gyerekeim apja nem velünk lakott akkor, és akkor adta kölcsön az egy hónapja legjobb barátjának az összes fizetését, amit soha a büdös életben nem kapott vissza, és hogy, hogy nem, a legjobb barát valahogy már nem volt a legjobb, és még én utaltam neki pénzt, mármint a gyerekeim apjának, aki a mai napig nem fizetett gyerektartást, de tudjátok mit, hülyékkel nem foglalkozom). És Toulousban landoltunk, mert az volt az apósomhoz a legközelebbi reptér. És senki nem tudott kijönni értünk, sem após, sem a csaj, aki vele élt, mást meg nem ismertem. Ezért anyósom nővére kerített nekem egy toulousi barátját, aki elvitt minket apósomhoz. 130 km-re a reptértől. A gyerek csupa láz volt. A barát hozott egy másik barátot is magával, és rá-rágyújtottak egy cigire (igen, az autóban), és egyszer megálltunk, mert szomjasak voltak. Sört ittak. A gyerek meg lázas. Megkértem őket, hogy ne dohányozzanak, elvégtére egy egy éves gyerekről van szó. A másik pedig három éves. Az autó egy szakadék tragacs volt, légkondi nem volt, 40 fok viszont igen, és 40 fokos láza a gyereknek, ezt nem tettem szóvá. Azért kifizettem nekik a fuvart, nem simán, de elfogadták, aztán meg azt mondták anyósom nővérének, hogy lófaszt sem adtam. Azon gondolkozom, miért nem béreltem autót. Biztos drága volt. A taxi pláne. Franc tudja, elég szűk keresztmetszeten kersztül láttam a világot akkoriban.
Ezt a sztorit nem meséltem el a kolléganő Krisztának, mert éreztem, hogy kitörni készül belőlem a bőgés, mint a vukánból a láva, ez meg itt egy munkahely. Nem, nem volt erőm akkoriban, hogy felálljak és elküldjek mindenkit a picsába. Igen, a legjobb dolog, hogy amikor meg lett erőm, hazaköltöztem. Most itt annyira jó. Napok óta csupa jó dolog történik velem. Megállít egy hajléktalan, aki megkér, hogy vegyek neki két sört, pénzt is ad rá, csak hát nem tud begurulni a boltba a kerekesszékével. Aztán meg hajtja magát a lábával, én meg mondom neki, hogy elég komikus, hogy ül a kerekesszékben és pedálozik a lábával (azt nem mondtam, hogy láttam, hogy feláll és odapisál a fal tövébe, mert tényleg láttam, sőt a gyerekek is, akiknek elmondtam, ha nincs hol laknia, akkor nincs hova pisilnie sem). Aztán ő megmutatja, hogy a cipője java üres, felhajlítja. Aputálva mindkettő. Hupsz. Elszégyelltem magam. Végül jól elbeszélgettünk, bemutatkoztunk. 
Egy másik hajléktalan pedig keziccsókolommal köszön és kinyitja nekem a bolt ajtaját. Társalogni kezd. De nem erőszakos, nem tolakodó.
Egy nő előre enged a kasszánál, mert ő szabin van, én meg biztos sietek, de ha nem is sietek, sokkal kevesebb cuccot vásárolok, menjek csak előre, és beszélget velem. Hasonló sztorikból számtalan.
Tegnap Verával voltam a filmfesztiválon, tegnapelőtt az olasz fiú vitt a megnyitóra (úgy szeretném elmesélni, mert annyira vanvalamifurcsaésmegmagyarázhatatlan, de nem lehet, basszus, pedig ilyet még tuti nem hallottatok, de brühühü, francbaaa, nem lehet). 
És így telnek a napjaim napok óta. 


2019. augusztus 15., csütörtök

Az igazság

Elmesélek nektek pár sztorit... Öveket becsatolni!

A helyzet az, hogy kétszer is hülye voltam, mert elmentem tök értelmetlen randikra. Olyan randialanyokkal, akikkel nem volt igazi dialógus a tinderen, mert csak beköszöntek, lefutottuk a kötelező köröket, feleség, gyerek, foglalkozás, szóval dög unalom, de a fotóim alapján nagyon akartak találkozni velem, én meg nem, mert nem volt párbeszéd. Hülye voltam. Az egyik annyira nyomult, hogy azonnal randit javasolt, nem kevesebb, mint a tesco (egen, tesco, omfg) parkolójában. Nem nagyon találtuk egymást, holott egyértelműen leírtam neki, hogy melyik plakáttal állok szemben. A hapsi nagy nehezen megtalált, közölte, hogy az a másik plakát sokkal nagyobb, majd azt, hogy akkor ezt engedjük el. Elsőre nem értettem. Megismételte: engedjük el. Erre leesett a tantusz, mégsem akart kávézni. Sarkon fordult köszönés nélkül. Hoppá. Oké, alacsonyabb volt nálam, talán ezért dobbantott, gondoltam én. Igazából pedig tudtam, hogy azért, mert meglátott, és elhányta magát tőlem.
A második sztori ennél súlyosabb. Amikor találkoztunk, a pasas éppen telefonált. Felismertük egymást, integettünk egymásnak. Miután ő nagyon telefonált, elkezdtem tekergetni a telefonomon a híreket, és mire felnéztem, a pasasnak hűlt helye volt. Később kaptam egy üzenetet a telefonomra, megírta, hogy bocs, nem jövök be neki. Hoppá. Itt még azzal sem áltathattam magam, hogy alacsonyabb volt, és ezért lépett le. És a telefonálás is csak áltelefonálás volt. Megtekintett magának, megállapította, hogy nem ilyen lovat akart, aztán lelépett. Az a kegyetlen igazság, hogy szarul nézek ki. Nincs mit szépíteni. Linda barátnőm is megmondta, nem akar hazudni, de egyáltalán nem hasonlítok önmagamra.

Ennek ellenére (mármint, hogy ekkora fos vagyok) találkozgatunk az olasz fiúval, és tisztára meg vagyok zavarodva, mert nem értem, miért akar velem lenni. Annyi sok barátja, barátnője, kedves ismerőse van. Mi érdekeset talál bennem? Miért visz moziba? Miért visz vacsorázni? Miért hoz Olaszországból meglepit? Miért ér rá sétálgatni velem és órákat dumálni? És miért nem merem megbeszélni vele, hogy mégis miért ülünk szorosan a moziban, és miért nincs ennél több? Mert nincs. Értitek, biztos értitek. Ez bizony egy szimpla kávénak néz ki... (A törzsolvasók érteni fogják ;) .)

Meg azt is szeretném elmesélni, hogy a kedvem azért nem rossz ennyi érthetetlen szitu után sem, és főleg a két humánus faszi után. Mindezek nem szegték a jókedvemet (jó, hát persze néha azért beborul felettem az égbolt, de szerencsére nem tartós), mert tegnap annyira jó volt, üvöltve röhögtünk a kollégákkal az ebédnél. Állandó témát adok nekik az ebédeimmel. Én nem normális dolgokat eszem, mint ők, hanem abszurd kajákat. Laci kolléga meglátta, hogy mit eszem, és rá is kérdezett, én meg elénekeltem neki, hogy lassaaaan felszííívódóóó szénhidrááátot, mert rééémesen kövééér vagyoook. Erre elindult a lavina. Mindenki elmesélte úgy egymilliomodszor, hogy mit kell tenni, hogy az ember lesoványodjon. Mintha nem tudnám kívülről a fogyókúra bibliáját. Én nagyon is jól tudom, csak esténként elgurul a türelmem és bezabálok.
Kriszti bedobta, hogy vegyünk futópadot ide a céghez, akkor majd reggel hatra jövünk dolgozni, és mielőtt beindulna az élet, futhatnánk egy kört. Valaki más rögtön előhozakodott a rázógéppel. A rázógép, ami lerázza az emberről az úszógumikat. Tovább fokoztuk a témát, jött az gép, amivel "áramot vezetnek az emberbe" (speedfitness), az áram mozgásra kényszeríti az izmokat, és hopp, le is fogytunk... Aztán megbeszéltük még a kavitációs fogyást, majd az ultrahangos kavitációs változatot, közben néztük videón, hogy csak mozgatni kell egy ultrahangos készüléket az elhízott területen, magyarul megkavitálják, sőt megultrahangkavitálják az embert, aki a szeánsz végén elveszít 2-3 centit önmaga zsírjából, hát ott a bizonyíték, az "ilyen volt, ilyen lett" fotók és a szabómester centije. Végül a videóban mesélték, hogy már a férfiak körében is nagyon népszerű a kavitálás, és itt már nyihogva röhögtünk, 2-3 centivel is kevesebbet mutat a centi (persze már megtanultam itt a blogon, hogy nem illik nevetni a férfiakon, ha kicsi a fallosz, szóval bocsánat az érzékenyebb olvasóktól, már ha még itt vannak egyáltalán). A chilis krémről még nem is ejtettem szót, hát az is kell a fogyáshoz. Bekeni a kényes területeken magát az ember csípős paprikával, körbetekeri folpackkal, minderre kiad 40 ezer forintot, aztán várja a súlycsökkenést. Itt már elszabadult a pokol, vállalhatatlanul nyerítettem a röhögéstől.

Más nincs egyelőre.



2019. augusztus 14., szerda

Bezzeg a Mary Poppins

Van ez az öt gyerek, akiket én nagyon szeretek. A barátnőm gyerekei. Igazából már hatan vannak, de a legfiatalabbal még csak most találkoztam először.

Az öt gyerekből négynek voltam a bébiszatyra egy ideig. Életem legjobb melója volt. Iszonyat fárasztó volt, de legalább lefogytam, őrült meló négy gyerekre felügyelni. Mit négy? Hat az, mert az enyémek is velünk voltak. A fiam még csak egy éves volt, a lányom sem volt még ovis, és nekünk éppen nem volt hol laknunk, így pont jól jött, hogy a barátnőmnek sem volt au pairje. 

Most akkor jól felsrolom a gyerekeket:

A legnagyobb 14 éves. Lány. Nagyon szép. Éppen kamaszodik, ezért állítólag kicsit megkergült. Ő sajnos most nem tudott eljönni Magyarországra. Állatira hiányzott. Állatira meghatódtam, amikor annak idején lobbizott a szüleinél, hogy én legyek náluk a bébiszatyor for ever, de nem lehettem, mert el kellett jönnöm onnan, meg hát nem akartuk a barátnőmmel, hogy gallyra (helyesbítés: gajra, vagy gajra megy, de semmiképpen a fa ága, ma is tanultam valamit) menjen a barátságunk. 

A következő 12 éves. Fiú. Amikor én vigyáztam rájuk, ő még éjszaka be-bepisilt. Húzhattam át az ágyneműt. Csodálatos, jó fiú volt akkor és most is az. Ő még emlékszik rám. A kisebbek nem annyira. 

Aztán az ikrek, akik most 10 évesek. Lányok. Az egyikük az örök cuki, a másikuk a nehéz eset. Emlékszem, annyira balhés volt a nehéz eset iker, hogy többször is fel kellett hívnom az anyját, hogy a kislány őrjöng. Volt, amikor levetkőzött anyaszült meztelenre, és mint az ördögűzőben a kislány, kivergődte magát az udvarra és ott futott körbe-körbe. Az anyja azt javasolta, kapjam el és próbáljam meg a hideg zuhanyt. Nem volt se merszem, se erőm ilyenhez. Nyár volt, gondoltam majd bejön egyszer (én meg az ablakból figyeltem). Be is jött. Bocsánatot kértem tőle (???), ő is tőlem, átbeszéltük, hogy mit, miért, és szent volt a béke. Ez a kislány most egy áldott jó gyerek, semmi nincs már abból, ami volt. Az örök cuki pedig azóta is örök cuki.

Az ikrek után megszületett az ötödik, akinek én lettem a keresztanyja. Félelmetes volt, amikor közölték velem, hogy bezzeg, most neked a templomban fel kell olvasnod a Bibliából. Aúúúú. Nekem? Felolvasni? Közönség előtt? Franciául? Mondhatni, eléggé be voltam rezelve. Ki volt öltözve mindenki, mint - tudjátok! - Jézus nevenapján A Pista, gyalog mentünk a fancy Versaillesban a templomba, irtó nagy rokonság, emelkedett hangulat, be kellett mutatkozni mindenkinek, és én ott úgy szorongtam, mint a féreg, ami beszorult a fába. Aztán azt hittem, csodálatos az aranykarperec, amit vinnem kellett (megmondták, ez a minimum, a keresztszülőknek ilyet kell ajándékozniuk), de kiderült, hogy ezek a franciák nem szarral gurigáznak, a keresztapa (mert nyilván nem a gyerekeim apját kérték fel keresztapának, érthető okokból kifolyólag), akit akkor, ott mutattak be nekem sokkal elegánsabb csomagolásba vitte a márnemtommit', biztos szűzmáriás aranymedál volt. Aztán feszenghettem tovább a nemesek közt. Rémes volt. 

Másik sztori: emlékszem, a vidéki birtokon kellett rájuk vigyázni, akkor már öt gyerekre. A keresztfiam elég kicsi volt, pelusos, nem akartam én, hogy otthagyják, de a szülők szívbaj nélkül megtették, ők mentek vissza dolgozni Párizsba, mi meg a világ végén: öt gyerek, két 90+ nagyi, egy 90+ nagynéni és én. Eléggé berezeltem, hát hiszen még csecsemő volt a legkisebb. 
Én tanítottam meg őt mászni, mert ez valahogy az én agyamban egy frusztráció volt, hogy nem mászott még, de persze érthető, itthon az ember defektes, ha nem volt négykézlábazás. Gondoltam, megtanítom neki. Sikerült is. Küldtük a videót a szülőknek, hogy tádáááám, máááászik. 

Hú, azért a vidéki birtok sem volt piskóta... Nem is értem, hogy bírtam fizikailag... Reggeli, tízórai, ebéd, uzsonna, vacsora, öt gyerekre és a három idős emberre, időben eltolva, mert egy rendese francia felnőtt nem étkezik egyszerre a gyerekekkel, aztán a ping-pongozás, peluscsere, bevásárlás, fürdetés, kertben tálalás, esti társalgás az idősekkel egy aperoval a kezünkben (nem aperol), hol a cipőd? Moss kezet! Vedd fel a pizsamád! Ne menj ki! Gyere be! Egek, nem tudom, hogy bírtam. Ráadásul a tetveket sem kaptam el. Holott minden gyerek szeretett az ágyamban kempingezni. 

Végül a hatodik gyerek, aki fiú, és lassan három éves. Egyelőre piszok nehéz vele. 

Csodálatos időket éltem át ezzel a családdal, nagyon szeretem őket és nagyon hiányoznak. 
A barátnőm még egy videót is mutatott a minap, amit én vettem fel a vidéki birtokon, és mint egy képeslapot, küldtem el neki, amikor ő a férjével rámhagyták az akkor még csak öt gyereket. A gyerekek álltak sorban és együtt kántálták üvöltve, hogy bagoly mondja bögölynek, hogy hülye bögöly dögölj meg, igen, ilyen szép dolgokra tanítottam meg őket. Apropó, még szülinapot is kellett rendeznem a nagyfiúnak. Meg a térde is kibicsaklott, mentőt kellett hívnom. Bár elmondták, hogy hogy rántsam vissza a helyére, de... na neeeee! Hogy én kattintsak vissza egy kificamodott térdet? Szó sem lehet róla. Ott voltunk a folyóparton, a mentő nagy nehezen megtalált, addig nem engedtem, hogy megmoccanjon a fiú, a többiek is rendesen viselkedtek, amikor meg a mentősök megjöttek a csodálatos mentőautóval, és kiszálltak a mentős uniformisban a csodálatos férfiak, a gyerekek elkábulva bámulták, ahogy elkábítják a térdficamost. Mert másképp nem lehetett, marhára fájt neki. 

Rengeteg kalandunk volt, ha tehetném, örök életemben bébiszatyor lennék, de nem tehetem, mert én nem vagyok igazi Mary Poppins, vagy Mária a Muzsika hangjából*. Sajnos egy idő után kitépem a hajam a gyerekektől.






* nem. Mária nem lehetek. Jó, értem én, hogy apu özvegy és szabad a pálya. A barátnőm férje nem özvegy, meg hát én a barátnőim férjeire soha nem pillantanék "úgy", bár az is igaz, hogy a Muzsikahangjamária nem ismerte az apa elhunyt feleségét, pláne nem voltak barinők.

2019. augusztus 6., kedd

Nosztalgiavonat

Egyszer csak, azt hiszem két hete, egy pénteki napon írt Pilli barátnőm, hogy mizu, mizu, amire én úgy elszégyelltem magam, hogy mondtam, azonnal tűzzünk ki egy időpontot, amikor meglátogathatnám őket. A helyzet az, hogy három éves a kisfia, és én még soha nem látogattam meg az újszülött csecsemőt, aki máris beszél, szobatiszta és böcsibe jár, és ez rémesen ciki dolog. Az a ciki, hogy nem voltam náluk több, mint három éve, holott nagy barátok vagyunk Pillivel. A péntek utáni hétfőn már mentem is hozzájuk. Szerintem azért nem jár senki oda közülünk, mert rettenetesen messze laknak. Ugyan még Budapesten, de mindenkit kiver a víz a távolságtól. Engem is. Mindenesetre nagyon jót dumáltunk, mindenkit jól kitárgyaltunk. Moncsi barátnőnket is, akiről kiderült, hogy Svájcban él a férjével és a kislányával. Mifene?!?! Svájc??? Erre én még aznap írtam neki, hogy helló Moncsi, képzeld, beszélgettünk rólad. Moncsi meg közölte, hogy marha jó, mert pont itthon vannak, találkozzunk. Én meg csináltam gyorsan egy csoportot a messengeren, és bedobtam a csalit, hogy helló mindenki, képzeljétek, Moncsi itthon van, szerdán találkozunk, aki tud, jöjjön. Így történt meg, hogy MINDENKI ráért szerdán este. Őrület. Évek óta nem találkoztunk, de pont akkor szerdán mind a hatan össze tudtunk futni, és olyan volt, mint régen. A gyerekek születése előtt három éven át szinte minden pénteken összeültünk társasozni Pillinél vagy nálam (egek, mi mennyit társasoztunk...), aztán éjfélkor elindultunk táncolni valami dizsibe. Volt olyan, amikor Novák valahogy lemaradt a buszról, és bár már volt mobiltelefon a világon, de teljesen elveszítettük őt, aztán hogy, hogy nem, de ott termett a discóban, csak azóta sem tudjuk, hogy honnan tudta, hogy pont ott leszünk. Ez örök rejtély marad, ma is csak pislogunk, hogy kissé becsicsenve honnan sejtette, hogy pont ott, és annyi ember közt hogy talált ránk. Érthetetlen. Mennyi, de mennyi közös kaland...
Senki nem változott (kivétel hárman, akiknek gyerekeink születtek... elasszonyosodtunk, brrr!), ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Annyira jó volt újra együtt lenni, hogy Moncsi meghívott Svájcba, én meg ma megvettem a repjegyeket. Hárman megyünk a gyerekeimmel. Már várom. Igaz, csak három nap (nettó kettő), de így is szuper lesz. 

2019. július 31., szerda

A bili és a kezem története

Annyira szeretnék nyaralni menni a gyerekeimmel, és annyira mindenki nyaralgat*, hogy engem is elkapott a gépszíj. Már megnéztem a Balaton összest, a Horvátország összest, a Wizzair/Ryanair összest is, aztán beláttam, hogy nem fog ez menni, hát lejjebb adtam, jó lesz nekünk a kemping, sátorozni nagy buli, kár, hogy se sátrunk, se habszivacsunk, végül odáig fajultam, hogy beírtam a googleba, hogy "nyaralás gyerekekkel ingyen". Most miért? Gondoltam, hátha. És igazam volt. Most meg ti is csodálkoztok, mi? Van ilyen, hogy ingyen nyaralás, tessék! Nem kevesebb, mint a Daubius hotelsnél. Aztán persze rájöttem, hogy blöff, lófisz sincs ingyen: 5 éves kor alatt ingyen... amennyiben háromszáz éjszakát foglal a szülő. Az a jó, hogy nem forr fel az agyvizem az ilyen furmányos marketingfogástól. Persze, hogy nem, hát tudom én, hogy ez így normális, manapság semmi sincs ingyen... megyek is, lapozgatok tovább, aztán nézz oda, mit látok?




Apukának kettős élete van. Annyi esze azért lehetett volna, hogy nem ugyanoda viszi nyaralgatni a két feleségét és a négy gyerekét... Persze igazából érthető, így nem dupla annyi szabit fogyaszt, meg marad karácsonyra is itt is, ott is pontyot enni, bár inkább lazacot, ahogy elnézem. Hm, elképzelem, mind a négy gyerektől kap valami szép rajzot, és mind a két feleségtől valami trendit. Legyen karóra. Aztán meg mindig oda kell figyelnie, hogy a megfelelő karórát viselje, nehogy lebukcsi legyen. Szarügy, na. De biztos ügyesen füllent már, ha elbaltázná, akkor majd azt mondja, céges ajándék, ezt osztogatta a Nippon Corporation a céges bulin a Corinthia Royalban. Menni fog ez.







 * átok ez a közösségi média

2019. július 27., szombat

2009. július 25.

Igaz, hogy július 27-e van, de valahogy csak most jött szembe velem a hír, hogy Michael Jackson kereken 10 éve elhunyt. 

Rögtön eszembe is jutott, hogy akkor már rég a kórházban dekkoltam, apjuk meg izgatottan felhívott telefonon, hogy képzeljem, meghalt Michael Jackson. Nem nagyon rázott meg a hír, nem tudtam vele szörnyülködni, magyarul egyáltalán nem érdekelt ez a "szenzáció". Gondolom, addigra már teljesen összezsugorodott az agyam, hiszen elég ingerszegény volt akkoriban a kórházi ottlét miután túlestünk a napi viziteken és vizsgálatokon, és szerintem még senkinek sem volt okostelefonja, laptopot pedig nem mertünk bevinni, mert loptak, ezt én magam is tanúsíthatom, de végül a mi szobánkból nem vittek el semmit, mert mindig beosztottuk, hogy ki strázsáljon, meg hát könyvet nem akartak lopni, egek, mennyit tudnék mesélni... szóval beszűkült tudattal én már csak arra vártam, hogy a bébi megszülessen. Aztán egyszer csak belázasodtam, az ügyeletes orvos pedig mondta, szüljünk, én meg mondtam, hogy benne vagyok, indulhatunk is. Naná, október volt, és annak ellenére, hogy még pár hetet kellett volna fejlődnie a lányomnak, már nem nagyon bírtam kötéllel, meg persze akkor már hetek óta rettenetesen féltem, de szerencsémre a doki közölte, nem kockáztatunk: császár és kész.



Hirtelen programváltozás

Úgy volt, hogy leugrunk a Velencei-tóra csobbanni Mary Poppinsszal és a szeszélyes barátnőjével, valamint az ő bájos lányaikkal, míg az én gyerekeim máshol nyaralnak a szüleimmel, de az időjárás belepofázott a tervbe, nem megyünk pancsolni, mert dörög, csattog, villámlik és zuhog. Hála ég, mert közben beugrott egy meló is, aminek holnapra készen kell lennie. Most írt az a régi olasz partner, akire a törzsolvasók talán még emlékeznek is: ő az, aki az ókori római fürdőbe akart vinni relaxálni, ahova végül nem jutottunk el, mer' inkább dolgozni kellett, mint henyélni, grrr, és ahová azóta sem jutottam el, grrr+grrr, és ahová lehet, hogy a büdös életben soha el sem jutok, grrr+grrr+grrr!
Ott tartok, hogy még mindig nem tudok nemet mondani az ilyen beeső munkákra, de végül is gond egy szál sem, hiszen egyedül vagyok, ráérek, valamint legalább két három három és fél négy gombóc kávés fagyit bepusziltam tízóraira, így most még a fáradtságra sem panaszkodhatok. Jééé, én magam is csodálkozom... bezzeg nem fáradt?!?!? Észrevettétek, hogy a posztjaim zömében meg kell említenem, hogy éppen haldoklom a fáradtságtól?

Azért az időjárástól függetlenül este számítottam valami bulikára, de így nem biztos, hogy eljutok bárhova is. Mindenesetre valamilyen oknál fogva nem bosszant, sőt. A hétvégén örülni kellene a semmittevésnek, erre én itt örülök, hogy dolgozhatok*. A franc sem érti ezt.




* fél órával később máris mindent megbántam. Aúúú, a picsért nem valami sánel arcpúdert kell leforditanom?!?!?! Így most síneket rakok és közé kavicsot hányok.


2019. július 26., péntek

Rossz versek

Tegnapelőtt este ráértem, gondoltam, nem kellene elfecsérelni az időt a plafon intenzív szuggerálásával, ezért nagy nehezen összeszedtem magam, és elugrottam a moziba megnézni a Rossz versek c. filmet, még mielőtt leveszik a műsorról, és ha már olyan régóta vágyakoztam rá, de nagy meglepetésemre nem volt már szabad jegy, így hát szomorúan ugyan nem, de hazamentem, és megnéztem egy olasz filmet, a Benvenuti al Sud címűt. Nem nagyon tetszett.

Tegnap már résen voltam, előre megvettem a jegyet, aztán rájöttem, miért nem volt jegy egy nappal korábban: már csak a kis Annie Hall teremben vetítik, azt meg nem nehéz megtömni, de jobb is volt így, mert szerintem nagyon meghitt egy ilyen kicsi teremben nézni a filmeket, mindig szerettem. Oké, az óriásvásznakat is szeretem.

Ahogy a Van valami furcsa és megmagyarázhatatlan, ez is óriási, nem csodálkozom, hogy kultfilm lett belőle. Szó szerint szerelmes lettem Reisz Gáborba, és ha újra fiatal lehetnék, és nem volna beosztva minden percem, és nem kellene két gyereket élelmeznem, akkor vele szeretnék dolgozni.

Érdekes, az olasz fickó is látta már, de neki nem tetszett. Meg vagyok győződve, hogy ezt csak mi, magyarok érthetjük igazán, de ő azt mondta, 200 éve él itt Magyarországon, szerinte nem arról van szó, hogy nem érti. Oké, azóta megnéztem néhány interjút is, látszik, hogy külföldön is szerették a filmet. Ettől én még bizzzztos vagyok benne, hogy például a Szomszédok (ld. 11:10-től) rész kizárt dolog, hogy átment volna a tallini vagy a torinói nézőknek. Nekem az a rész tetszett a legjobban, hát az valami fenomenális: "Engedélyt kérek meghunyászkodni", most is röhögök. (Vajon minek nevezik filmnyelven a Szomszédok felvételi stílusát?) Volt mögöttem egy srác, aki annyira röhögött, hogy egyszer csak elkapott engem is (vagy fordítva, ki tudja?), és már rég nem a vicces jelenet ment, mi még mindig nem tudtuk visszafogni magunkat, elfojtva vinnyogtunk. A többiek civilizáltan viselkedtek.


2019. július 15., hétfő

Krónika

Magamnak írom, hogy emlékezzek.

Amikor beléptünk a tiroli hotelbe, Zsolti majdnem taknyolt egy óriásit. Megbotlott a küszöbben. Én  megrántottam a vállaimat és egy cinkos mosollyal mondtam a recepciós lánynak (velem egyidős... lehet, hogy nőt kellene írnom, nem lányt): "mi így jövünk be". Erre ő ránézett Zsoltira, és tökéletesen egykedvű, ártatlan arccal mondta, menjen vissza és ismételje meg a mutatványt. Hozzá gesztikulált is, persze.

"Torna indietro e ripeti la stessa cosa per cortesia."

Annyira tetszett, ahogy rácsatlakozott a szitura. Valószínűleg nincs valami nagy csattanó így leírva, de ott, akkor, nagyon vicces volt. 

---- 

Aztán még dumáltunk párat a recepciós lánnyal... például Zsolti kitalálta, hogy megvenné a szomszéd romos chalet-t, kérdezzem meg, szerinte eladó-e. A lány pedig azt mondta, maximum két hétig bírnánk ott, már ő is a végét járja, inkább a tengernél vegyen házat, ha már... Rákérdeztem, di dove sei? Szicíliai.

nem saját, hanem az
Hotel al Sasso di Stria képe

Túl sok fotó



Tegnap hazajöttem. Zokog a szívem. Mindig ez van Olaszország után. Zokogok, zokogok, zokogok. Állatira hiányzik. Azért elég jó ez a dolce vita életforma... Ülni a L'Archivio bárban, szürcsögni az alkoholmentes koktélt*, apericenát falatozni, nézni a gyönyörű embereket, akik bicajoznak, lobog a ruhájuk, kiskutyát sétáltatnak, elengedni a fülem mellett a folytonos idegenkedést a másságtól (vannak emberek, akik valahogy mindig rázendítenek erre a témára, tököm tele, de már egészen jól leszarom... meg különben is, honnan kezdődik a más? a másság? áh... oké, tudom a válaszukat... abszurd).

Pénteken volt kerek két óra szabadidőm a munka után, felugrottam hát a szobába feltölteni a telefont, mert már tropa az akksija, erre mi történt? Elaludtam. Ott vagyok Modenában, és elalszom. Értitek ti ezt? Lépten-nyomon álmos vagyok.
Amikor elindultunk Magyarországról, nem Székesfehérvárnál aludtam el, mint mindig, hanem már Martonvásárnál. Igaz, a Balatonnál felébresztettek, hogy nééééézd, Balaton... Kipillantottam a palpebréim mögül, aztán egészen Ljubjanáig visszazuhantam aludni, magyarul átaludtam több, mint 300 km-t. Aztán megint aludtam. Július közepe van, és még mindig nem tudtam kipihenni magam.

Csütörtökön tárgyaltunk egy új céggel Veronában. Elég menő hely... Ujjakat keresztbe, remélem, lesz belőle business. Onnan lerongyoltunk Modenában, ahol már folyt a koktélparti. Titokban lőttem pár fotót, tök jó volt, ahogy a nagy gépek közt berendezték a trendi fogadást.

Másnap, pénteken reggel 8-tól meló délután 5-ig. Halálosan untam. Most ez nem tudott felpörgetni. Pláne a veronai cég után. Kurvára elő tudják adni magukat az olaszok, hogy hűha, micsoda helyre megyünk, aztán meg egy átlagos agriturismo volt (a linknél gyalogabb). Szép, szép, de na, azért nem akkora nagy durranás, mint amilyennek beharangozta a nagy amerikai-olasz fuziónált cég. Mondhatni, parasztvakítás. A kaja jó volt, ez igaz.

Vissza a péntek délutánhoz... A munka után, miután kialudtam magam a hotelben, elindultam a városba. Éppen akkor jöttek haza Zsoltiék, ők addigra már kicsavarogták magukat. Nekem meg sietnem kellett, nehogy bezárjon a könyvesbolt. Megvettem magamnak mind a négy Elena Ferrante könyvet (a sorozatot), halleluja, ce l'ho fatta! Elég sokáig kellett várnom rá.
Aztán ettem egy fagyit. Leültem az olaszok közé, és olyan jó volt kicsit egyedül lenni. Úgy értem, nem készenlétben állni, intézkedni, tolmácsolni, hanem üresen kongó fejjel nyalni a fagyit. Elég jó fagyi volt.

Aztán este becsatlakoztam Zsoltiékhoz inni, ahelyett, hogy randizgattam volna (igen, ez azt jelenti, hogy sehol nem tartunk a budapesti olasz figurával, semmi, de semmi nincs, csak cuki messengerezgetés, hát azzal nem megyünk messzire... szóval legálisan tinderezgettem). Két hapsi is szeretett volna találkozni velem, mer' sono simpatica... Certo, lo so che sono simpatica... Posso ficcarmelo in culo di essere simpatica...

Szombaton reggel összepakoltunk és elindultunk a hegyekbe... Gyerekek! Újra elkezdek túrázni. Régen, Linda barátnőmmel rengeteget túráztunk, Gergővel is, Szilvával is, de Lindával a legtöbbet, csak most puding vagyok, és már nem járok velük. De most biz' én újra elkezdem, mert elementáris erővel hívnak a hegyek. A Falzarego hágó egyszerűen csodálatos... Muszáj visszamenni. Annyira magával ragadó volt a sok túrázó is... Én is menni akarok! Eldötöttem, akarom, hogy a gyerekeimet is megcsípje a túrázó tzetzelégy. Ezt mindenképpen látniuk kell. Fotó ezt a látványt nem adja vissza. Az életérzést pedig pláne nem. Zokogok, zokogok. Leírni sem tudom, milyen ott 2778 méteren nézni a tájat, a sok csipkés hegyet, a felhőket, felmászni a feszületig, kövekből kőrakást rakni, minden olyan csendes, a levegő tiszta, az emberek mind olyan nagyon szimpatikusnak tűnnek, zokogok, zokogok. Aznap este írt Linda, hogy menjünk a Mátrába túrázni, és én rögtön igent mondtam. Én, aki imádom a várost a hozzátartozó aszfalttal, most újra akarom kezdeni a túrázást. Egészen szarul esett, hogy a pecsételőhelyeken nem volt mibe pecsételnem. Egyébként neve is van a mi kis egyesületünknek :).

Rakok nektek pár fotót, hátha mégis mondanak valamit a képek... hátha ti is zokogtok majd. :)



Kávé... Most nem ristrettino, hanem crema... minden kva bárban másképp nevezik, tiszta bakiparádé minden egyes alkalom, hogy minek nevezzem...


Akkor tehát 2030-ban itt veszek autót, ahogy kiszámoltam.


Fényévekre vagyok ettől...


Ahol kígyózik a sor, az jó hely lehet, nem?


Ez még a klasszik aperol spritzettino

Aperol spritz lecserélve egy analcolico alla frutta della passionéra

Ez pedig al cocco e ananas
Szerintem szép

A Dolomiti rádió állati jó zenéket tol
Élőben elképesztő volt... 

Élőben az igazi... így fotón nem érvényesül
Keresd a csókát
Embertelen...
A szállásunk... ahol egy jó nagy csapat túrázó az azzurrót énekelte, gitároztak is, hívtak, hogy csatlakozzak, de én papírkutya voltam. Olykor inamba száll a bátorság, vagy simán csak búvalbaszott vagyok.

Vacsora előtt "túráztunk" egy órácskát... a patakon át kellett szökdellni, és mehettünk tovább... marha jó volt.

Piszkosul hideg volt, látszik a felhőkön, elég mérgesek...

Amikor síeltünk, mindig bombardinót ittunk a pályákon...

Most mondjátok meg, nem akartok ti is azonnal bombardinót inni a hegy lábánál?

Bevillant, a dédapámról is vannak ilyen "maskarás" fotók otthon... 

Funivia Lagazuoi


Ez az egyetlen kép, amely valamennyire átadja a látványt

Élővilág

III. reggimento dei Tiroler Kaiserjäger 

Próbálkoztam én fotózni, de igazából ezt élőben kellene látni...

2778 m, Lagazuoi piccolo
Kissé túlexponált fotó...
Ezek a felhők... mit szóltok?

Ezt én raktam... mindenki rakott, hát pont én maradjak ki?

A "lift"

2752 méter magason

Mindig kell kávé... de ez macchiato...

Arról ábrándoztam, hogy a gyerekeimmel vagyok...
És Bandita, a fiam, nyávog, mert fél :D

Cortinában jöttem le először a fekete pályáról... és utoljára is...

Tehenek 

Még tehén... 

Lovak is...

Vége mára.

Vége a fotóknak...

Tényleg vége.

* kész, sono sazia, beteltem, nem kívánok alkoholt inni... cuki volt Zsolti és az apja, egyszerre meredt ki a szemük és dőltek felém, amikor közöltem, nekem jó lesz egy kókuszos szörp. Van ez a kényszerképzet, hogy a bárban csak alkoholt lehet inni, hát én most ezt megdöntöttem, sőt, odáig mentem, hogy Tirolban sima vizet ittam vacsorára, de milyen vizet?!? Állati finom volt.  Aztán a hegyi kútból töltöttem a kulacsomba, és basszus, ugyanaz a víz volt.