2019. december 21., szombat

Dilemma

   Ott álltam a Falk Miksa utca sarkán, megnéztem gyorsan a telefonomon, hogy mit játszanak a Cirkóban, de sajnos 3 perc híján lekéstem a Tel-Avivban minden megtörténhet c. filmet, A boldog idők c. meg sajnos francia film, és hiába, hogy a Cirkó forgalmazza, ami eleve garancia a jó filmre (95%), de ha francia, akkor nincs mit csinálni, én kiütést kapok. Igen. Előre. Ugyan nem tudom, hogy mennyire lehet jó film, mert el sem olvasom a szinopszist, de előre vakarózom. Így aztán nem mentem moziba. Pedig imádok egyedül moziba menni. De nem is baj, mert itthon még annyi minden dolgom van. Mosok,  teregetek, rendet rakok, próbálom egy sarokba gyűjteni mindazt, ami karácsonyra és az utazásra kell. Juppi, utazunk! Remélem, sikerül elindulnunk (ma éjjel hányt a kisfiam, ilyen esetben miként lehetne útnak indulni, ha ma kellett volna?). Nem volna jó vicc, ha nem jönne össze. Padovába kaptunk meghívást, már nincs visszaút, megvannak a jegyek. Már nagyon várom és a gyerekeim is nagyon készülnek. Igaz, kicsit hosszú lesz az út, mert busszal megyünk (a repjegyek rémesen drágák voltak). De azért 11 órát valahogy csak kibírunk, nem? 
   Szóval, hazajöttem. A karácsonyi ajándékokat, amiket Gazsitól kaptam, miután 3,5 óra alatt jól kibeszélgettük magunkat, beraktam a karácsonyfa alá. Speciális liszt, speciális rizs, speciális kurkuma, speciális csoki, speciális zöldséglé, egy könyv és egy családi belépőjegy az állatkertbe. Milyen gondoskodó ő is, látjátok? Azt meséltem, hogy majdnem elköltöztünk egy afrikai országba Gazsival, mert az ő szakmája nagyon menő, ő ilyen nagyon okos fiú, és hívta a nagyon nagy vállalat, igen ám, de nem volt kedve egyedül költözni, és csűrtük-csavartuk a témát, aztán a józan eszünk úgy döntött, hogy ne eszetlenkedjünk, hiába a sok pénz, hiába vagyunk mi nagyon vagányak, azért az az afrikai ország nem lett volna túl nyugodt "körülmény" (vannak veszélyeske országok, na...). Elkanyarodtam. Szóval... Nem mentem moziba, inkább hazajöttem, és beraktam az ajándékcsomagot a karácsonyfa alá... igen ám, de a könyvet kivettem a pakkból... Beleolvastam. Most meg nem tudom letenni. Orvos-Tóth Noémi Örökölt sors c. könyvét kaptam ajádékba. Úgy néz ki, számos családtagom és barátom ráktattant erre a témára: boncolgassuk Bezzeg családfáját. Ez azóta van így, amióta megbetegedtem. Azóta töprengenek az embereim azon, hogy mi lehet az oka, honnan eredhet az "új haverom". (Én meg azt kérdezem, mindennek muszáj, hogy oka legyen?). Persze értem őket, nem akarják elhinni és elfogadni, hogy ez velem történik. Történt. Beszéljünk múlt időben, mert hátha lekopott rólam a "haverom"... hiszen most jól vagyok... csak délután, vagy este üzenget. Vagy ami krónikus, az nem kopik le? De azért nyugodtan lekophatna úgy 30-40 évre, akkor nem leszek mérges. 
   Ahogy beszélgettünk Gazsival, boncolgattuk az ő sztoriját is, hát állati érdekes dolgok kerültek felszínre, szerintem filmet lehetne forgatni róla, annyira. Persze az is lehet, hogy nincs itt semmi néznivaló, szimplán roppant érdekesen tudja mesélni a családi történeteket.    
    Emlékszem, Csilla barátnőm is mesélte ezt a könyvet, sőt, ő egy előadásra is elment a szeretett Bálint házamba (nekem nem sikerült velük menni). Meg pár hete megnéztem D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal c. műsorában azt a részt, amelyben Orvos-Tóth Noémivel autóznak és beszélgetnek. Tetszett a műsor. Már akkor megfogott. Meg látom, hogy ez a téma most nagyon hasít.
   Most nem is baj, hogy elkezdtem olvasni ezt a könyvet, mert sajnos Péterfy-Novák Éva - akinek az írásait nagyon szeretem - Apád előtt ne vetkőzz c. könyvét nem tudom folytatni. Forog a gyomrom. Oké, tudom, hogy létezik a pedofília, felnőtt vagyok, tisztában vagyok vele, de nem akarok egy komplett könyvet erről a témáról olvasni. Ez most, olvasás közben kiderült. Egyszerűen irtózom a témától. Pont. Így most nekifogok ennek a másik könyvnek. Miközben leginkább mosvasaltakarítani kellene. Előbb a kötelesség, utána a szórakozás? Hogy legyen? 



2019. december 20., péntek

Írjak könyvet?

Nagyon meg vagyok hatva (a masska meg fel van mászva a fára). Azt hiszem, az idei legszebb karácsonyi ajándékot a pszimtől kaptam. Elmentem hozzá, mert itt bent még nincs minden rendben. Nyúz ez az új haverom (a "szklera", ahogy Lang Györgyi hívja). Meg egy kicsit az ünnepek is bosszantanak, fel vagyok háborodva, pattogok, mint kecskeszar a deszkán, hogy a gyerekeim apja az új családjával ünnepel majd, nekünk meg ideküldi az anyját. Az én ex anyósomat. Aki nem tehet semmiről, szegény. De basszuskulcs, karácsony előtt jönni, mikor annyi, de annyi dolgom volt. Például az egyik céges partira el sem tudtam menni, mert már nem volt erőm (melós dolog egy ex anyós is), és a gyerekeket sem volt pofám lepasszolni rá. Oké, persze, így is öt partira lettem hivatalos, most az, hogy a hatodikra nem mentem el, csak kibírom valahogy. Mondjuk egy partiállatnak nem könnyű kibírni, de nekem most igenis muszáj. Egyébként a legjobbat mondtam le. A többi mind ilyen kis... őőő... no budget parti. De mit kell állandóan proccoskodni? Hát nem jobb egy családias ünneplés? Kérdezi az oroszlán énem. (Az oroszlánok szeretik a luxust, állítólag. Csak tudnám, hogy akkor én miért nem a 12. kerületben lakom valami luxivillában, vagy Monacóban. Valószínűleg az aszcendensem dominánsabb, mert nekem nagyon is jó úgy, ahogy most van. Vagy csak ámítom magam ezzel? Elkanyarodtam. Most kereshetem a főfonalat.) Szóval voltam a pszimnél. Szépen megvilágosodtam. Nem is értem, hogy miért nem esett le a tantusz, hogy mitől vagyok olyan fostalicska, amilyen. Tökéletesen tisztán láthattam volna magamtól is, sőt, láttam is, tudtam is, hogy mi, miért van, de mégis akkor jött a valódi megvilágosodás, amikor a pszi mondta ki. Beletolta a képembe. Oké, most, hogy tudom, jöhet a... mi is? Nem tudok tenni ellene, nem tudom megjavítani a dolgokat. A múltat nem lehet jóvátenni. Bár lehet, hogy mégis, csak én még nem tudom, hogy milyen módon. Van még mit faragni rajtam.

De nem is erről akartam beszélni, hanem az ajándkról. Olyan jól esett. Az ülés után adta át, megölelt, és mondta, hogy majd visz röhögni máskor is. Úgy érzem, minden rendben van. Nagyon jó érzés, hogy van, aki fogja a kezem. Oké, a drága szüleim is fogják, de azért velük össze tudunk veszni.

Ja, azt is mondta a pszi, hogy nagyon érdekes személyiség vagyok. És akkor ezt kielemezte, én meg most nem írom le az egészet mert a memóriám olyan jó, hogy nem emlékszem mindenre, de annyira jól esett, hogy ezt mondta, hogy nem vagyok egy szürkület.

A pszi óva intett, hogy többet ne lépje át szcekta küszöbét a lábam, mert megnézhetem magam, onnan nincs visszaút. Viszont megdícsért, hogy okos vagyok, mert nem ittam kávét náluk. Jól megijeszetett az én pszim.
Három éve ismerem ezt a figurát, azt hiszem, csak most zendített rá erre a szcekta témára, de eddig sem basztatott azzal, hogy lépjek be a kasztba, és most sem ezt mondta, de azért jobb távol maradni tőlük, ez tény.
Persze, tisztán látszik, hogy nem vagyok vevő erre a témára, elég szúrós kekeckedő vagyok, lehet, hogy ezért hagyott békén eddig. Nem tudom. Na de én nem erről akartam mesélni.

A gyerekeim tornáján, mert már mindketten egy tornára járnak, halleluja, végre nem kell kétfelé rohanni, szóval a tornán volt karácsonyozás. Nagyon tetszett! A szokásos "kalapból húzás" volt a főirány. Szépen leültek a gyerekek a tatamira (vagy mi az?), körülírták, hogy ki, kit húzott, szőke, göndör, tud előre, hátra tripla szaltózni, és így tovább. A szuper cuki edzőtől mindenki kapott egy csokit. A kislányomnak ez volt az első kalapból húzós karácsonyi élménye, először nem is értette, mire jó ez, semmi kedve nem volt hozzá, de én rádumáltam, hogy a közösség, az közösség, ne húzza ki magát alóla, aztán meg megcsapta őt a meglepetés varázsa. Egyrészt nem tudta, őt ki húzta ki, másrészt az a kislány, akitől ő kapott ajándékot, nagyon jót választott. A kislányom majd kiugrott a bőréből. Ráadásul még egy ultracukit is rajzolt neki ez a kislány. Ennek örömére, az én kislányom is rajzolt neki, és írt is hozzá pár sort, mert - azt mondta - ő annyira meghatódott, hogy nem mer odaállni elé és elmondani neki, mekkora örömöt okozott neki.

Úgy érzem, ez hosszú poszt lesz.

Tegnap elmentünk ajándékot lőni a kedves, szeretett kolléganőimnek. Igaz, szabin voltam, de nem tudtam elindulni egyedül, amíg ők iskolában voltak. Nem is értem. Be vagyok szűkülve, meg mindig fáradt vagyok, rémesen unom. De a gyerekekért muszáj volt elmenni az iskolába, utána meg haza, mert ilyenkor a fiam az összes cuccát hazahozza... ha éltetek még rettenetesen nehéz iskolatáskát... De aztán meg fogtuk magunkat, felültünk a buszra, berongyoltunk a bazilikához. Mert amikor én valamit a fejembe veszek, akkor tántoríthatatlan vagyok. Azért szépen lassan már tanulom, hogy ne legyek fafejű, és engedjem el a fixációimat. De a kolléganőim olyan szeretetreméltók velem, végig gondoskodtak rólam, amikor a klinikán voltam, de tényleg, állandóan jöttek, hívtak, hoztak, kérdeztek, bíztattak, főztek, mostak, hát igazán megérdemeltek egy-egy doboz macaront + kis karácsonyfafüggőt. Mary Poppins pedig egy fülbevalót is, mert most lesz a szülinapja. Igaz, elég sokan megérdemelnének egy doboz macaront, mert hányan és hányan jöttek és főztek és bíztattak és hívtak és mostak és nem engedét el a kezem. Jézusom, már megen' bőgök. Beszarás Állati, milyen kis lepkelelkű lettem. Itt írok, erre saját önnön magamat meghatom... igazán szép história, mondhatom... Várjatok, feltörlöm a követ.
A gyerekeim nagyon cukik, imádják a macaront, és amikor arra járunk, kapnak egyet-egyet. A fiam most a Pierre fantázianevűt kérte, mert az volt a legszebb (aranyfüsttel a tetején, ééértitek!), meg a legcsokisabb (ami mogyoró)... én ilyenkor nem veszek magamnak, mert smucig szarrágó vagyok, de kapok a gyerekektől egy-egy négyzetmillimétert köbmillimétert... azt a betyár mindenit, ha ettetek finomat!!! Egek!!! Ez a Pierre állati, komolyan, sokkot kaptam. Szarvasgomba és piemontei mogyorós. A szép a dologban az, hogy a rémesen finnyás fiam is el volt tőle ájulva.

Aztán mi volt még? A kislányom kicsit kamaszodik. Kezd folyamatos lenni a sértődése, duzzogása. Én ettől agylobot kapok, komolyan. Pedig ő egy végtelenül kedves gyerek, de ez az állandó durci?!?!?! Grrr! Tegnap ajándékot szeretett volna venni az éccsanyámnak, azaz az ő nagyanyjának. Oké, vegyünk. De szörnyű dolgokra tudott rábökni. Például egy porcelán tacskóra. Jó, hát szép volt, nekem is tetszett, de teljesen értelmetlen tárgy és még drága is. Nem engedtem meg neki. Bumm, durca. Aztán még kétszer, bumm, durca. Végül egy megfizethető (ezeröccá') mécsestartóba belementem, mert ott volt maga a készítője, aki nagyon kedves nő. A kislányomat is elbűvölte.

Aztán mi volt még? Voltam a szaknyelvi intézet értekezletén is, ahol el-elkallódott a gondolatom, alig értettem valamit. Azt tudom, hogy 7-én újra értekezlet. Felírtam. Ugyanis mindent elfelejtek.
Ott is volt bulika, vittem egy panettonét. A kislány, aki helyettesített, amikor a klinikán dekkoltam, és aki marad is, szóval ketten leszünk olaszosok, és én ennek örülök is, mert ki tudja, mi lesz velem, lehet, hogy semmi, lehet, hogy valami, szóval a kislány, mert hát nagyon fiatal, ellenben profi, én nem is értem, hogy lehet valakinek ennyire fiatalon ekkora mellénye (=önbizalma), szóval ez a kislány azt mondta, hogy a panettone Torinóban született, mert ő élt ott fél évet, és onnan tudja. Én úgy tudtam, hogy Milánóban. Mármint
panettone = Milano, pandoro = Verona. Mindegy is, gondoltam, megnézem, mit ír az internet. Tornioról szó sincs. Vagy én keresek rosszul. Áh, mindegy, lapozok. Kicsit féltékeny vagyok a kislányra, de közben pedig jól tudom, hogy nem kell rivalizálnom, meg hát a fiataloké a jövő, meg hát örüljek neki, hogy van aki helyettesíteni tud, meg hát ő egy kedves lány, mit nyávogok ilyeneken? Szóval igazából örülök neki.

Mi volt még? Anyósom... Kedves asszony, de engem minden alkalommal lezsibbaszt. Nagyon a fia mellett áll. Oké, logikus. Értem is. Persze azért őt is bosszantja, hogy a fiának van új csaja, és a csajnak egy kislánya. Minket nem hív a kisfia, de azért az új csajjal és a gyerekével megy ex apósomhoz karácsonyozni. Fúúúúúúj! Vagy legyek megértő? Ami elmúlt, az elmúlt? Jó, de ettől még a saját gyerekeit igazán felhívhatná olykor. A havi egy telefonálás (komolyan, hozzávetőlegesen egy! sőt, sokszor én kezdeményezem a hívást, nem ő), amikor mindenki azt mondja egymásnak, hogy "nem, nincs semmi újság, minden rendben", az valahogy olyan szarpofozásnak tűnik nekem. De nem? Most komolyan? Ez a "Mizu, hogy vagy? Jól. Hogy megy az iskola? Jól. Mit kérsz karácsonyra? Toronyórát. Aranylánccal. Szia. Szia." Van ennek értelme?
Anyós elmondta még, hogy a gyerekeim apjának a csajának a gyereke (óh, be szép) akkor született, amikor én (hónap, nap). Hát ez csodálatos. Miért kell nekem ilyeneket tudnom? Tököm tele.
De azért kedves nő az ex anyósom, csak lefárasztott, mert mindig jött utánam, mint egy pincsikutya és dumált. Rettenetesen sokat tud beszélni. A gyerekeim is sokat beszélnek. Felébrednek, és már beszélnek is. Nekem meg zsong a fejem. És akkor jön anyós és beszél. Szerintetek a jobb oldalam hányszor akarta feladni?

Mi volt még, várjatok... Nem tudom, majd írok, ha eszembe jut.



2019. december 13., péntek

Pletykarovat

Tegnap megérkezett anyósom. Éjjel 11:15-kor hívott, hogy kukumásérizsöszüiárrivé. Felébresztettem a kislányomat, aki a lelkemre köttötte, hogy meg se próbáljam otthon hagyni őt (nem is szándékoztam), ha nem ébredne fel, locsoljam le egy pohár vízzel (ezt nem tudom, honnan vette).
A kisfiam nagyon mélyen aludt, nem bírtam felébreszteni. A karomban sem bírtam volna kivinni. Így őt otthon hagytam. A kazánt lekapcsoltam. Néha félek, hogy biztos akkor lesz tűz, amikor egy pillanatra otthon hagyom őt, mert kiugrom a boltba. Annyi eszem viszont már nem volt, hogy arra is gondoljak, mi van, ha baleset történik velem. Hiába, hogy én csodálatosan biztonságosan vezetek, de annyi barom van az utakon. Felelőtlenség volt őt otthon hagyni. Oké, raktam egy telefont mellé, de na, attól még hülyeség volt tőlem egyedül hagyni őt. Oké, nem történt semmi, de akkor is.

Tegnap voltak itt az olasz partnerek. Vért izzadtam a tolmácsolás közben, mert az idős főnököm már hamut mond mamusz helyett. Már nincsenek értelmes mondatok. Se alany, se állítmány. Van két töltelékszó, amitől már minden kollégám kitépi a haját, ha meghallja. Nem volt pofám mindet lefordítani. Hiba volt?

Nem etikus, de én titokban elmentem vacsorázni az olasz fickóval. Persze azonnal felajánlotta a szobáját, amikor találkoztunk, mondván esik az eső. Nézz oda, micsoda rafinált taktika... Én meg azonnal hárítottam. Inamba szállt a bátorság? Nem volt kedvem hűbelebalázs variációra szexelni. Tudjátok, ő az, aki minden alkalommal bepróbálkozik, már meséltem róla. De hogy képzelik ezek a hapsik? Az eszem megáll. Helló Bezzeg, figyi már, esik az eső, ne menjünk sehova, feljössz? Beszarás. Én meg mondtam, hogy Helló Antonio, nem vagyunk mi cukorból, nem fogunk elolvadni egy kis esőtől, gyerünk, induljunk a városba. Oké, nem állítom, hogy nem csúsztatok, tudható, hogy nem vagyok egy valódi szűzmária... szóval oké, régen, olykor-olykor belefér(t) a hűbelebalázs, de mostanában már nem vagyok csitri, meg asszem' én már kimentem a divatból (mindenesetre valahol jól esik a nyomulása, miután nyáron olyan ocsmányul lerázott az a két hapsi). Szóval most szépen beültünk az autóba és bementünk a városba.
Igen ám, deeee... el kellett menni a szcientologia központba... mert ő meg akarta nekem venni a könyvet, ami majd megváltoztatja az életemet és minden kurva jó lesz, de olyan jó, hogy ma még el sem tudom képzelni. Szóval sarokba szorított. A jól nevelt énem nem mondta, hogy emészteapicsába, nem meek sehova. Igazából nem sokat tudok erről az egyházról, csak keveset, de nem vagyok jó véleménnyel.
Nem volt kedvem bemenni. De bementem. Picsába. Aztán ő ott jól elrihiröhizett a "haverjaival" (akkor látta őket először, mégis veregették egymás hátát). Én meg tolmácsoltam (volt, aki nem beszélt angolul). Aztán a figura megkérdezte tőlem, mennyi időm van arra, hogy megmutassa a központot. He? Én nem akarom megnézni, köszönöm - mondtam. Erre Antonio finoman megkért, hogy viselkedjek. Mert látta, hogy kekeckedni készülök (rajtam azonnal látszódik). Oké, összeszedtem magam, és civilizáltan viselkedtem. Persze amikor a figura arról beszélt, hogy a szaunájukban kiválóan ki tudják purifikálni az emberből a drogok által okozott lerakódásokat, akkor elkerekedett a szemem. Miről beszélsz te díszmajom a feslett ingujjadban???? Ki vagy öltözve, mint a cirkuszi porondmester, de az ingujjad feslik - mondtam magamban. Igazából pedig leállítottam, mondtam neki, hogy ezen átugorhatunk, mert nem vagyok drogos. Akkor gyorsan azt mondta: a dohányzás, a nem egészséges étkezés (közben ő is dagi volt), a gyógyszerek, akár az aspirin, ezek is mind károsak. Állati. Én közöltem, hogy nekem nem szabad szaunáznom. Erre a figura közölte: "de ez nem olyan szauna". Oké, mehetünk tovább - mondtam.
Megtekinthettem a kápolnát, az oktatási részleget, a mister hubber összest, és szeretetttel várnak - mondta a figura. Hát engem várhatsz, nem meek. Kész.
Mondjatok véleményt követőim, rajongóim (by Cyla). Normális vagy Bezzeg?

Aztán elmentünk egy étterembe, de telt házas volt, így elmentünk egy másikba, ami sokkal jobb választás volt. Igazából én már egy jó ideje vágyódtam ebben az étteremben enni. Erre tessék, véletlenül ott találtam magam.

Aztán szerencsére Antonio bedurcizott, mert látta, hogy hiába minden udvarlás, ebből ma nem lesz aktus, hívatott velem egy taxit, és elment a hotelbe. Se puszi, se pá. Mit gondolt, hogy az élet egy csettintés és megkaphat mindent? Hát nem.

(Eddig a részig kedd óta írom.)

Azóta megtudtam anyósomtól, hogy a gyermekek apja Velizyben lakik. Na, mi a szösz! Igazán cuki húzás... Annak idején nem volt hajlandó Versaillesbe költözni, mert az a sznobizmus netovábbja, és ő egy rendes melós családból származik, hát hogy gondolhattam én, hogy majd egy 100 négyzetméteres különálló, berendezett cselédházba költözünk (ez egy aupair állás lett volna, a barátnőmnél), ő nem alkuszik - mondta apjuk. Így elkezdtük a költözési sorozatot... és a lesüllyedést. Aztán most meg odaköltözött a sugar babyjéhez a luxiba (anyós nem így fogalmazott).
(Itt most hosszú füttyszó, mert vulgáris, nem tűri a monitor.)


2019. december 12., csütörtök

Hol kamillázik Bezzeg?

Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára, és nézegetem az orvosokat. Kiváltképp az én orvosomat, őt már kívülről fújom, így megnézem a többieket is. Sármos fiú az én orvosom, ahogy a nagymamám mondaná, ha élne. Neki a 70 év alatti férfiak mind fiúk voltak. Én meg forgattam a szemeimet, hogy "de mama, egy 68 éves ember nem nevezhető fiúnak!", persze ma már kezdem érteni őt, hiszen az 50 éves emberek még csitri harmincasok a szememben. Lévén én is 50 leszek holnap (nem. de majdnem. basszus, hogy a picsbe lehetek én majdnem 50???? értitek, 50. én nem lehetek 50, egyszerűen képtelenség, nem opció. nem erről akartam írni, csak éppen elkapott a gépszíj, megyek is, visszakanyarodok a kályhához.)

Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára kamillázni*. Hogy megnyugodjak. Működik. Megnyugszom. Kisimulnak az idegeim. Nézegetem az orvosokat. Nem, nem a fotójukat... de, de, azt is, de főleg a szakmai életüket. Nézegetem az orvosokat, és attól jobban érzem magam. Abszurd? Az. 

Előfordul, hogy felpattanok a SOTE Neurológiai Klinika honlapjára, és ott elidőzök.














* Annak idején, amikor rosszcsontok voltunk az osztálytársaimmal, Annamaria Valentini,  a tanítónők non plus ultrája, mindig hozatott magának egy kamillateát a bárból, hogy megnyugodjon. A.D. MCMLXXXII, Via dei Giubbonari, Roma

2019. december 11., szerda

Normális vagy, Bezzeg?

Ti, akik felnőttek vagytok, szoktatok még elkalandozni a gondolatokkal? Ábrándozni? Szoktatok sztorikat építeni magatokban? Aztán szoktátok magatokat azon venni észre... namégeccer', ez nem sikerült valami echte magyar mondatra... most nézem, az első mondat is lehetne szebb... szóval, van olyan, hogy azon veszitek észre magatokat, hogy potyognak a könnyeitek a meghatottságtól, mert annyira jól sikerült a sztori? (Szomorú, vagy vidám, az mindegy.)

Én még mindig nagy mestere vagyok ennek. Holott már nem vagyok óvodás.

A munkahelyen egészen hülyének nézhetnek, ha nem elég óvatos az ember. Meg úton-útfélen, a  villamoson, trolin is. Ezt mindenképpen magányosan érdemes csinálni, hogy az ember megtarthassa a többieket abban a hitükben, hogy normálisak vagyunk, de hát mit csináljunk, ha nem tudjuk kordában tartani a rakoncátlan, fegyelmezetlen gondolatokat?

2019. december 8., vasárnap

Túl hosszú

Pénteken volt a kislányom karácsonyi koncertje (többedmagával), ezért autóval mentem dolgozni, tudván, hogy gyorsbusz nincs délután 3 körül. Igen ám, de közeleg a karácsony, én nem tudom, mit képzeltem, de rettenetes dugóba kerültem. Semennyi esélyem nem volt odaérni. Pláne úgy, hogy még a kisfiamat is fel kellett vennem az iskolában. (A kislányomat elvitte a zeneiskolába Noémi).

Naná,, hogy nem volt parkolóhely az iskola környékén. Leraktam hát az autót a tök tilosban. Meg még megnyomtam valami gombot is, mert ügyesen beriasztott. Amitől elindulni sem tudtam. Őrület volt. Aztán még,  hogy ne legyen elég, magammal vittem a hibbant anyut is (aki szellemeket lát... A többit nem ecsetelem), meg akarták hallgatni a koncertet a kislányával. Anyu a vinnyogó autóban halál nyugodtan mesélt és mesélt. Mint aki nem hallja, hogy üvölt az autó, amit nem tudok elinditani, és próbálnék koncentrálni, hogy megoldást találjak. Nagyon jó volt, komolyan, kihullott az összes hajam.

Pár perc késéssel odaértünk, persze a két tanintézet közt is dugó volt, magamban nagyon szegyeltem magam, hogy nem vagyok képes a lányom koncertjére odaérni. Szerencsére még csak a nyitóspeatch speech ment.

A lányom nagyon ügyes volt. Állati büszke vagyok rá. Oké, volt egy-két félreütés, de bumm, semmi baj.

Eljött anyósom (ex) nővére is egy haverjaval. Namégeccer: nem anyósom ex nővére, hanem ex anyósom nővére. Ők tényleg késtek. De a lányomat meg tudták hallgatni.

A koncert után futás a tornára. Nem az én tornámra, mert nekem nincs olyanom.

Tornáról haza.

Midőn gyalogoltunk haza, a fiúk kitalálták, hogy a fiam menjen aludni Márkékhoz. Nem, ez szombaton volt, nem pénteken. Megzavarodtam a szombati munkanaptól. Szerencsére nekünk ezek a szombati munkanapok kötelezően szabik. El is mentem egy körmöshöz lekapartatni a géllakot. Untam. Most olyan, amilyet a gésák políroztak a hapsiknak. Aztán irány a gyerekekért a suliba. A fiam ment Márkékhoz. Én maradtam a lányommal. Csajos napot akartunk csapni, csak én elaludtam. Egyszerűen nem bírom szuflával. Holott jön anyósom (ex) kedden, valamiféle rendet kellene csapni.

Képzeljétek, nem volt már jegy a Csíkszereda Csíkszerda Vespro-koncert egyikére sem, teljes sold out volt, de Kriszti szerzett nekünk, ha már kórustag. Hűha, ez a koncert nagyon jó volt. Hogy visszacsatoljak az előző posztomra, tényleg beleborzongtam, a karszőrtöveim is égnek álltak. Most majd állandóan ilyen koncertre akarok majd járni.
A fiam helyett a lányom barátnőjét vittük magunkkal. Nekik nem annyira tetszett. Furcsa. Nem értem. Az ovistársuk is énekelt (Kriszti lánya), szerintem nem piskóta egy 250 fős kórushoz tartozni.

Este, amikor hazaértünk, naná, hogy nem volt parkolóhely. Nem valami menő helyen lakunk, de van néhány étterem, ami idevonz annyi embert, hogy mi helyiek nem tudunk hova parkolni. Így, amikor sikerült jó messzire lerakni az autót már tudtam, hogy képtelen leszek vacsorát főzni, ráadásul a lányom rágta a fülem, hogy menjünk étterembe. Így esett meg, hogy a meki lett a kompromisszum. Gyors, egészségtelen, de legalább étterem. -szerű.

Vasárnap jó későig aludtunk. Én persze felébredtem 5:45-kor, nincs mit tenni a biológiai óra ellen. Hála ég hulla voltam (he?) vissza tudtam aludni. Egészen kilencig aludtunk.

Aztán rohanás a hobbiboltba. Irreálisan sok pénzért vettem szürreális fassságokat. Négyféle pompomt, pislogó szemeket, minicsigából hetet is, miniatűr hintalovat, házat, szarvast stb. Luca napi vásár lesz az iskolában. Arra készültünk ma Noémiéknél. Onnan még elkutyagoltam az Orczy parkba a fiamért, mert oda mentek ugrálni ebben a szokatlan napsütésben.

Délután, amikor hazaértünk, még készültünk a matekdolgozatra a fiammal. Meg verset is tanítottam neki.
Már ott tart, hogy elfogadta, hogy ő buta. És jó neki az egyes. Ez rémes. Én biztatom. Nem bántom. Holnap fogadóóra, megnezem, mit mondanak. Nyilván a felnőtt a felnőttnek csupa jót mind majd. Ami viszont nem az igazság.

Aztán sütöttem egy lasagnet, abból visznek holnap is.

Ja, jön holnap két olasz partner. Hiányzott, mint púp a hatamról. Hogy hogy fogok négyre az iskolába menni, nem tudom. De fontos menni. Nem érdekel a főnököm. A gyerek a fontos.

Kedden mennek el az olaszok. Kedden késő este jön anyósom. Előreláthatólag elpusztulok. (Ma chi me lo fa fare???)

Hétfő zeneiskola is. Szólok anyukámnak, mentsen meg.

Kedden torna. Szerdán torna (elmarad a zeneiskola). Csütörtök semmi. Pénteken angol gála. Szombaton iskola. Valahogy nem várom a karácsonyt. Ez így túl durva.




2019. december 6., péntek

Voltam egy mindset pszichológia előadáson. "Velünk élő múlt - örökségeink nyomában" volt a címe. A sógornőm gondolta, hogy érdekes lehet számomra, hátha a valamelyik dédszülőmtől, ükszülőmtől, szépszülőmtől származnak a bajaim.

Majd mesélek az előadásról, de nekem a legjobban az épület tetszett, inkább ezzel kezdem. Nem jártam még soha a Neuschloss Palotában. Ilyenkor, amikor ilyen szép épületben járok, mindig ábrándozom, hogy bárcsak ott lakhanték. Kinéznék az ablakon, és nem volnék mérges. A lépcsőház, a plafonfreskó (oké, mennyezetfreskó), a kilátás, a lift, annyira szép.

Neuschloss-Knüsli Kornél tervezte az épületet, aki az állatkert elefántos főkapuját és elefántházát is, meg egyéb épületeket is. Tudtátok? Én nem.
Annyira tetszik, hogy Kornél felvette a felesége vzetéknevét. Knüsli. Most mondjátok meg, hát nem bájos? Jó, de Lujza nem vette fel Kornél vezetéknevét?

Nem Blaha, hanem Küsli Lujza és férje, Kornél.



Az előadáson csomót röhögtem. Mert az előadónak többször felállt a szőr a karján, olyan eszméletlen esetek adódtak. Mindig mutatta a karját és mondta, hogy húúú, feláll a szőr a karomon, nektek is? Nekem nem biz nem. Egyrészt epilálom, másrészt attól, hogy egy elmesélt családi esetről csípőből elhiggyek bármit, hát na. Úgy értem, a család-pszichoterapeuta (az egyik előadó) felvázolt egy családi sztorit, példuál van egy anyu, egy apu, a gyerek és a nagymama, ők élnek együtt egy fedél alatt, igen ám, de anyu meg apu nincsenek jóban. Miért? Fejtsük meg közösen - nem mondták, de már el is kezdték a szituáció ábrázolását úgy, hogy kihívtak a nézők közül pár embert, elkezdődött hát a családállítás. A család-pszichoterapeuta persze tudja az egész sztorit, éppen dolgozik rajtuk, hogy "minden jó, ha a vége jó" legyen, de mi nézők nem tudhattuk, hogy éppen hol tart a terápia, még üti-vágja egymást anyu és apu, vagy már szent a béke. Aztán a családállító (a másik előadó) kihívott pár embert, akiknek a térben meg kellett találniuk a helyüket (??? én itt elakadtam). Először jöjjön egy vállalkozó kedvű férfi, ő lesz az apa. Aztán jöjjön egy nő, ő lesz az anya. Aztán jönnie kellett a gyereknek és a nagyinak. Aztán hogy, hogy nem, de jönnie kellett anyu előző szerelmének. Vagy a nagyiénak. Meg még jöttek elhalt feltételezett ikertestvérek, meg egyéb szereplők. Egészen nagy tömeg alakult ki a térben (a térben, értitek, kiborulok...).
Ezek után jött a "ki, mit érez". A gyereket idegesítette, taszította apu; apu szeretett volna horgászni menni a gyerekkel (ezt onnan tudjuk, hogy kereste a szemkontaktust a fiával); anyu a gyereket szerette; a nagyi indefferns volt stb. Én azon röhögtem nagyon, hogy a penészvirág fiatal lány, aki anyut ábrázolta, mondta, hogy őt mintha mágnessel vonzaná a gyereket ábrázoló fiú. Hát naná, a srác egy jóképű figura, szakállas, magas, fiatal, tényleg egy helyes fiatal volt. Meg akartam kérdezni a sztárpszichológustól, hogy kizárt dolog, hogy a lánynak szimplán tetszik a fiú? De nem akartam trollkodni... Ezek az emberek, akik ott voltak, nyilván hisznek ebben a ... dologban.
Aztán mindenféle turpisság kiderült az általunk nem ismert családról, hogy például a nagyi apjának volt egy előző nagy szerelme, meg az anyunak ikerterhessége volt, és hasonlók, igen ám, de ezek mind csak feltételezések, maga a család, akiről beszéltek, nem volt ott, így aztán soha nem fogjuk megtudni, hogy a családállító sztárpszichológus keze szőre jogosan állt-e égnek. Mindenesetre én jót mulattam.
Egyedül mentem, a sógornőm végül nem jött el, készül a vizsgáira, de jobb is, mert legalább nem hoztam rá szégyent, amikor vállalhatatlanul röhögtem, holott leginkább tágra nyitott szemekkel kellett volna huhognom, miközben a hidegnek kellett volna futkosnia a karomon, mert kiderült, hogy a senki által nem ismert család nagypapájának az apukájának volt egy előző nagy szerelme, akit nem vett feleségül, mert nem tudott gyereket szülni. Vagy én értettem valamit félre? Akkoriban is elváltak az emberek? Az 1900-as évek elejéről beszéltünk, gondolom. Házasságkötés nélkül nem hiszem, hogy gyereket terveztek volna akkoriban a szerelembe esett emberek, csak úgy, bele a sűrűjébe. Na mindegy, lehet, hogy a nagypapának volt egy második felesége, aki csak a tok volt (igen, így mondták), csináltak egy csomó gyereket, de nagypapa mindeközben visszajárt az első nőhöz (igen, ezt megállapították ott az átszellemült térben elhelyezett nézőkkel), mert őt szerette igazán, aztán a "tok" meghalt, végül újra összejöttek (basszus, már én sem értettem, hogy ki, kivel van) nagypapa és az első nő. És ez így ment két órán keresztül. Nem mondom, hogy nem szórakoztam jól. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihatnék bort, még azt is kaphattam volna, na akkor még az is lehet, hogy megállíthatatlanul röhögtem volna, kezemben a szép, csillogó, öblös boros pohárral, de nem iszom alkoholt. Így esett meg, hogy a kiszakadó nevetés után szépen vissza tudtam rendeződni látens úrinővé. Ha ihattam volna bort, nézhettem volna ki az ablakon, előttem a dunai panorámával, kezemben a menő pohárral, merenghettem volna az élet dolgain. Ilyen menő hely ez, hogy bemész és mit iszol? Nagy business ez a pszichológia. Nem szarral gurigáznak. A sógornőm meg mindig elkapja az aktuális legmenőbb divathullámot, tudja, honnan fúj a Passzátszél. Én miért nem voltam képes érezni annak idején, hogy miből lehet majd busásan megélni?



Frissítés: senkit nem akartam megsérteni. Bocsánat, ha valakit mégis.

2019. december 5., csütörtök

Iskolai menza

Kedden, amikor a gyerekekért mentem, még ott volt egy csomó kis osztálytárs a klubszobában, fogtam hát magam, és kifaggattam őket, hogy ti sem eszitek meg az ebédet? Rá is zendítettek mindahányan, csak mondták, csak mondták a magukét. Azt is elárulták, hogy aznap az osztályfőnök lefotózta az ebédet, mert annyira kevés volt és gyenge. Több sem kellett, írtam gyorsan az ofőnek, hogy azt hallottam, hogy már senki nem eszi meg az ebédet, sőt, a fotóról is tudok, és hogy írniuk kell a gyerekeknek egy fogalmazást a remek menzáról. Az ofő megerősítette, a hír igaz, a gyerekeknek nem ízlik az iskolai ebéd, sőt, a tanárok közül már csak az igazgató fizeti be, hogy saját bőrén tapasztalja meg, mit esznek a gyerekek. Sőt, ő odament aznap leméretni, hogy valóban annyit kell-e kapniuk, mint ami a tányéron van. Igen, annyit. Az én véleményem, hogy ennyit és ilyet a kórházban kapnak az olyan betegek, akik már "ultradiétán" vannak. Egy kis marék főtt krumpli, egy kis főtt csirkemell. Meg a leves. A leves sem valami gazdag dolog.

Gondoltam egyet, írtam a szülőknek a csoportba, hogy tegyünk valamit. Írjunk petíciót, írjunk Jamie Olivernek, mittomén', mozduljunk meg. Egy aktív anyu van, néhány támogató, egy-két "úgysem fog sikerülni" anyu.

Áh, most jut eszembe, az igazgató megpróbálta bontani a szerződést a menzásokkal, de falakba ütközött. Asszem' úgy érzem, fejétől büzlik a hal.

Az ofőnek is vannak gyerekei, az ő gyerekei iskolájába bejárnak a szülők, menzakommandó. Igen ám, de előre be kell jelenteni, hogy mennek, így hát bafhatják, aznap szép adagok vannak és szép ételek.

Mindenesetre ma finomfőzelék volt kiírva az ebédlőre (szép táblázat, mindenféle sóadattal, cukoradattal, kalóriatartalommal, csak éppen az nincs rajta, hogy mégis ki főz, se egy cégnév, se egy cím, se egy telefonszám), én sem szeretem, a gyerekeim nem is ismerik, ezért este még a cimbalom és az okmányiroda (éljen a IX. kerületi okmányiroda, irtó rendesek, kedvesek, gyorsak) után főztem egy ehető ebédet a gyerekeimnek, ma azt vitték be az iskolába (+ tízórai, uzsonna). Rémesen unom, hogy állandóan éhesek, amikor megyek értük.

Persze mindez titok!

2019. december 4., szerda

Vasmacska és egyéb állatfajták

Közeleg a karácsony, és én már túl is estem az idei karácsonyi vásáron. Tavaly, de talán még előtte sem sikerült eljutnom egyikbe sem, idén meg rögtön a villanygyújtásra mentünk el, Óbudára. Egészen csinos ez az óbudai karácsonyi vásár. Tűrhető a tömeg, a churros és a pizza, mint traditional hungarian christmas food, megfizethető, a fények szépek. Kétszer is kimentünk, először ebédelni, mert nem főztünk, ellenben éhesek voltunk. De nagyon fáztunk, ezért inkább hazamentünk Ildiékhez, mert náluk vendégeskedtünk, nem maradtunk korcsolyázni, holott megígértem a gyerekeimnek. A vásárban szembesültünk, hogy a korcsolyapálya csak délután hatkor nyit, így másodjára hatra mentünk ki. Terv szerint hatra. Azonban a gyerekek hiába, hogy órákon át szépen játszottak egymással, délután 5 körül elszabadult a pokol, párnacsatát rendeztek, ezért mi felnőttek úgy érzetük, azonnal ki kell szabadulnunk a lakásból, ki a hidegre. Ki is mentünk. De nem volt még hat óra, ezért korcsolyázni sem lehetett. A nap sem sütött már, ezért baromi hidegnek éreztük a hideget, nekem még téli kabátom sem volt (elszakadt a régi), ezért fogtam magam, és betessékeltem mindenkit a múzeumba. Kedvesek voltak, nem zavartak ki, sőt, hellyel kínáltak. Van ott a recepción pár asztal, padok, székek, szép párnák, sőt, még vízautomata (hát ez meg mi? - kérdezhetnétek) is.
Aztán kisvártatva, gondolom a fáradtságtól, a fiam elkezdett utánozni engem, amin én nagyon röhögtem, aztán a többiek is rázendítettek, a kislányom meg ártatlan arccal legalább nyolcszor megkérdezte, hogy kimehet-e futkározni a gyerekekkel, szóval sztereóban kaptam a hülyeséget. A végén már mindenki pukkadozott a nevetéstől, dőltünk jobbra, dőltünk balra, én nem kaptam levegőt, a lányom mentőt akart hívni, Ildinek folytak a könnyei, a fiam meg még mindig nem hagyta abba a majmolást, és akkor szerencsére a múzeumi recepciós szólt, hogy mindjárt hat, záróra. Így nem haltam meg.
Aztán megtekintettük a fénygyújtást, a korcsolyapályán a szép táncelőadást, aztán hazamentünk. Korcsolyázási lehetőség nem adódott.
Ahogy mentünk hazafelé, mesélte Ildi, hogy a Vasmacskában állatok is vannak, ők ott rendezték meg a kislánya szülinapját. (Hm, nem is rossz ötlet. Kár, hogy kicsit messze van tőlünk.) Több se kellett, a gyerekeim már bent is teremtek. Bementek, és civilizáltan viselkedtek, hállelujah, ritka, ritka pillanat, amikor nem balhéznak egymással. Mi felnőttek nem mentünk be (smucig vagyok), kint vártunk rájuk. Aztán ahogy vártunk, észrevettem, hogy a kiskertben van egy szamár és egy póniló, bementünk hát megsimogatni őket. A fiam meg bement az étterembe répát venni az állatoknak, mert ki volt írva, hogy "répa 50 Ft" (végül ingyen kapta meg). Önállóan, egyedül intézkedett. Nagyon büszke voltam rá. Én ilyen idős koromban egy beszari gyerek voltam.

Most meg a munkahelyen ülök, és dolgozom. Dolgoznék. De dumálnak mellettem, zavarnak, ezért gondoltam, felpattanok, írok egy kis blogot.
A kolléganőm hozott nekem egy zsák játékot még nyáron, de nem vittem haza, mert már nem férünk el a sok kacattól. Most meg gondolt egyet a kolléganő, odaadja a játékokat a nem annyira tehetős gyerekeknek illetve egy óvodának. Igen ám, de a porcelánbabának leesett az egyik szeméről a szempilla, így hát lementem az egyik kollégámhoz visszaragasztani a helyére. Ahogy vártam a liftre (most egy leesett babaszempilláról fogok sorokon keresztül mesélni??? Lapozzatok, ha már nem bírjátok.) ott termett az egyik vicces kollégám. Meglátta a babát, rögtön elkezdett sztorizgatni. Hogy amikor San Marinóban jártak, a felesége késztetést érzett megvásárolni egy csomó porcelánbabát. Ugyanis a felesége gyűjtögető típus. Például Görögországban az egyik parton kavicsot gyűjtöttek, mert olyan szépek voltak a kavicsok. De annyit szedtek össze, hogy már teli kosarakkal vánszorogtak fel a partról - közben ábrázolta, miként vonszolták magukat -, nehezek voltak, mint az ólom. Igen ám, de ezeket valahogy haza is kellett hozni Magyarországra, a bőröndök meg túlsúlyosak volt, de a kavicsot semmiképpen nem akarták otthagyni. Ezért felvettek magukra minden létező ruhát, tiszta dagadtak voltak. Mindenki egy szál pólóban, rövidnadrágban, papucsban, ők meg mint a Michelin-babák. Természetesen ezt is illusztrálta. Én ezen annyira röhögtem, de annyira, mint egy hiéna és egy pelikán gyermeke. Igen ám, de ahogy álltunk a lift előtt, és én görnyedve üvöltöttem a röhögéstől, vendégek érkeztek. Én nem tudom, hogy mit szólhattak, de remélem, nem köpnek be az öreg indiánfőnöknek, mert akkor kikapunk. Ő nem nagyon bírja a hahotázást. Ugyan elvárja, hogy boldogok legyünk, és hülyének néz, ha nem vagyunk azok (mindenki meneküljön, ha a boldogságról támad kedve beszélgetni), de ne röhögcséljünk, legyünk rendezettek, összeszedettek, komolyak. Cuki posztot akartam írni a nevetésről, erre tessék, már megen' befeszülök. Na ne! Szerencsére most meg egy másik vicces kolléga jött be, éppen hárman szakadnak a röhögéstől velem szemben. Így nem lehet dolgozni, mindjárt kiesek a cipőmből és leesek a székről.

Megyek, megnézem, megragadt-e a baba szempillája.

2019. november 29., péntek

A kisfiamon töprengek

A kisfiam furulyatanára mindig áradozik a fiamról. Tegnap azt mondta, Bandi az ő kiskutyája, annyira aranyos. Aztán elkezdett mesélni, hogy a szolfézs tanárnő panaszkodott rá és még két kisfiúra, hogy mennyire rosszak. A furulyatanár pedig elképedt, hogy az nem lehet, Bandi mindig olyan jámbor, töprengő, csendes, talán gondterhelt is, mintha problémákat cipelne a vállán. Itt lezsibbadtam... és azóta is zsibbadok. Tudom, hogy elég nehéz a gyerekeimnek. Aztán megtudtam még, hogy Bandi elmesélte neki, hogy volt térdműtétem (hm, mondjuk ilyet soha nem mondtam... gondolom vagy Bandi rakta össze a fejében, vagy a furulyatanár puzzlezta össze), és ezért a nagymama jött érte. A furulyatanár pedig látta, hogy a nagymama milyen, és kérdezte Bandit, hogy a nagyi kicsit kapitány? Tény, hogy a fiam és anyukám nem nagyon jönnek ki egymással. Oké, a fiam ki-kihúzza a gyufát, értem én, hogy anyám kitépi a haját Banditól. Az is tény, hogy én tejbetök gyerek voltam, soha nem piszkáltam a gyufásdobozt. A testvérem is jó gyerek volt, amikor meg elkanászodott, már 14 éves kollégista volt, de arról mi nem tudtunk. Csak utólag. Szóval anyukámnak szokatlan az én rossz gyerekem. A lányommal nincs gond, ő is jó gyerek. Tegnap óta a fiamon töprengek. Vajon mennyire sérült?

Ma a szüleim (volt) munkahelye szervezte Mikulás-napra kell vinni a gyerekeket, és én ezt jól elfelejtettem. Így igent  mondtam egy másik meghívásra mára. Zsifi filmfesztivál van folyamatban. Meglátta az olasz fiú, hogy lájkoltam az eseményt a fb-on, és megszervezte a moziestet. Aztán tegnap este kiderült, hogy teljesen elfelejtettem a Mikulást. Már nincs pofám lemondani a filmet. Ezért azon rugózom, hogy miként oldjam meg a ki, hány órakor, hol legyen műsort. És persze bűntudatom van. 46 éves vagyok. Ég a pofám. Mert szeretnék elmenni megnézni egy filmet. És ehhez le kell passzolnom a gyerekeimet. Igazából pedig legalább öt filmet szeretnék mindenáron megnézni a tizennyolcból. De nem fogom. A maira elmegyek, mert már nem volna elegáns lemondani. De nincs kedvem menni, mert éppen lent van a hullámvasút. Jó alaposan lent, a furulyatanár jól odacsapott, nem bírok felmászni. Marha jól nézek majd ki, ha bőgös lesz a film... Tiszta ciki picsogni mások előtt. Most, ha sötétben némán könnyezik az ember az még elmegy, de én mostanában, ha rázendítek, akkor nem úgy történik, hogy kigördül egy néma könnycsepp, amit meg lehet magyarázni egy porszemmel. Egy pasas mit kezd velem, ha nem bírom elzárni a csapot? Halál ciki... Francba. Jó, majd valami másra gondolok, és akkor nem bőgök. Tiszta pénzkidobás az ablakon a mozijegy. De most komolyan kérdezem magamtól, nem vagyok képes úgy filmet nézni, hogy ne picsogjak? Tisztára nevetséges.

Ezen felül még van egy karácsonyi meghívásom egy olasz eszem-iszom bulira, az egyik kedves nő hívott meg, akinek fordításokat szoktam készíteni. (Basszuskulcs, így leírva úgy tűnik, mintha olyan állati menő lennék, holott ez egyáltalán nem így van.) Az utóbbi melókat ingyen csináltam, mert annyira kevés volt az anyag, nem volt képem pénzt kérni. Gondolom pontosan ezért tartok itt, mert nem tudok a pénzzel bánni. Na mindegy, azért én elmegyek, kapcsolatot építeni. Ezzel csak azt akartam elmesélni, hogy megint égni fogok, hogy gyerekfelügyelőre van szükségem.

Aztán a sógornőm, aki maholnap elvégzi a pszi szakot*, és aki mostanában egészen sokat foglalkozik velem, amióta ez a mizéria kijött rajtam, ajánlott egy előadást, arra is megyek, megint kell gyerekcsősz. Nagyon kedves tőle, hogy próbál segíteni. A gyógyszerészem is megtalált, ő is próbál segíteni, de nem gyógyszerrel. Ő, mint a sógornőm, a lelket fürkészi. Meg hát van a saját pszim is.

Még mindig rottyon vagyok (a lábam pompásan működik, csak tornánál lehet látni, hogy van elmaradás, de nem vészes), nem tudok kilábalni. Vagy csak fogjam fel, hogy nincs itt semmi néznivaló, és pedálozzak tovább?









* csak tudnám honnan van ennyi energiája... ez már a harmadik diplomája, dolgozik is, nagyon jól teper. Jó, 33 évesen én sem 46 voltam. Hm, úgy érzem, kezd foglalkoztatni a korom. Eddig nem érdekelt, voltam, amennyi voltam, nem töprengtem semennyit. Erre most, hogy közelítek az 50-hez, kezd frusztrálni. Mert ezt egyszerűen nem tudom felfogni. Van, aki simán leidősözik egy ötven körüli embert. Én meg már kikérem magamnak, az ötven körüliek mitől lennének idősek?!?!!?!? Holott... 

2019. november 25., hétfő

A pletyka

Nem túl szaftos, de legalább van. Pletyka. Meg hát olyan régen írtam a férfiakról. Höhö.

Megint előkerült Luca. Emlékeztek rá? Ha valaki nem emlékezne, összefoglalom. Ő a milánói fiú, akivel 2004-ben melegedtünk össze a Mammut pláza dizsijében (akkoriban még így hívták). A mozgólépcsőn jött oda dumálni  hozzám, így kezdődött. Tisztán emlékszem erre a jelentere.
Én tolmácsolni kellettem, a dizsi már csak ilyen after volt, a meló után, és nekem semmi kedvem nem volt bulizni, de menni kellett. Aztán kicsit "jártunk". Aztán nekem elegem lett belőle, mert egy idő után éreztem, hogy nincs egyenlőségjel a jövőképünk közt. Aztán telt-múlt az idő, és 2014-ben újra felbukkant. Mert feltelepítettem a whatsapp applikációt, ő meglátta, hogy nini, bezzeg itt van whatsappon? És írt nekem. Így hát újra összemelegedtünk. Aztán nekem megen' elegem lett belőle, megint lekoccoltam. Aztán most megint megjelent, és elmeséltem neki a kórházi kalandomat. És nem is értem, miért faroltam le állandóan, hiszen olyan kedves fiú. Hívott, ugorjak ki Milánóba, régen látott, hiányzom neki és kedvel is, meg blablabla. Nem megyek. Nem, mert olyan körülményes megszervezni a gyerekek felügyeletét. Nincs pofám a lepasszolni a gyerekeket a szüleimre, se pénzem ilyenre, de azért jól esett a lelkemnek a megjelenése. Jöhetne ő is, de ne jöjjön, mert én jobban szeretek Milánóba menni. :D Mert olyankor ő főz, meg megyünk étterembe, meg kirándulni a tavakhoz, régen táncolni is mentünk, meg moziba is. Én nem is tudom miért szakítottunk. Ja, de, tudom. Nem akart gyereket.

Aztán megjelent Antonio is, a partner. Megint rázendített a húú, de bírlak bezzeg, nem szűnök meg kedvelni téged, olyan vagy, mint egy harci kocsi, csupa erő, csupa napfény, csupa vitamin, mindig rólad ábrándoztam, blablabla, és gyere, ugorj ki pár napra, találkozzunk, meglátod, úgy bánok majd veled, mint egy hercegnővel, gyere, bármelyik reptérre érkezel, én odajövök, képzeld, éppen válok, blablabla (milyen humánus, karácsony eljönni otthonról... pfff). Elég abszurd felsorolás, nem? Oké, sokat röhögtünk együtt, de ezen felül semmit nem tud rólam Antonio. De már azt vizionálja, hogy együtt élünk. Szerintem csupán arról van szó, hogy gerincre akar vágni, túl sok volt az elutasítás, ezt nem tűrheti. Meg egyzerűen mindig ő beszél, nem kíváncsi arra, amit én mesélnék. Rémesen unom az ilyen embereket. Ti is tele vagytok ilyenekkel, akik nem társalognak, csak nyomják a monlógot levegővétel nélkül?
Én azért egy pillanatra eljátszottam a gondolattal, hogy jó lenne kiugrani Olaszországba, de hála az égnek felébredtem. Jó, hát Bolognát vizionáltam, vagy Modenát, eléggé bírom ezeket a helyeket mostanában, ülni egy bárban és alkoholmentes koktélt szürcsölni, mogyorót majszoni, hallgatni a baromi jó zenéket és nem beszélgetni. Csak hallgatni a zenét.

Végül van az olasz fiú... A nyári. Tudjátok. Azóta is szorgalmasan járunk moziba. A sztorink úgy néz ki, hogy talán ő akart valamit, de én nem, mert nekem nem nagyon tetszett, aztán elkezdett tetszeni, de ő meg nem lépett előre, utána én megsértődtem magamban, és már megint nem tetszett (szarokazegészre,hanemkellek,hátnemkellek), de ő még mindig szépen hívott a moziba és vacsorázni, most meg már megint tetszik, de túl sok melója van, alig ér rá velem társalogni, én meg elkezdtem szomorú lenni, és szépen feladtam az egészet, de azért vasárnap is hívott moziba, de én leráztam, mert nem találtam bébiszatyrot (meg sem próbáltam keresni... mondom, feladtam), összegezve: nincs semmi. El kell fogadni, hogy ilyen is van, hogy nincs. Semmi nincs. Csak haverkodás. De én ennek a haverkodásnak is örülök, mert ő nagyon kedves, figyelmes, gáláns, finom modorú, békebeli gavallér. Bár igazából nem értem, hogy miért hív. Azért ennyire nem vagyok szimpatikus figura, hogy nyár óta tartson ez a mozizgatás. Szerencsére nem rugózom a szitun túlzottan, elég lazán veszem. Örülök annak, ami van. Mert azért akármennyire nincs, azért ez mégis van. Inkább van, mint nincs. És ez így pont jó.


Ma két posztot írtam, lásd a címek közt! ;)

Amikor későn esik le a tantusz

De azt még mindig nem értem, hogy amikor a kórházban voltam, és amikor a gyógytornász, aki egy végtelenül szimpatikus, barátságos, csinos és ízléses nő, miért nem mondta, hogy drága bezzeg, az ön esetében a következő tornagyakorlatokat javaslom: végezzen lábgyakorlatokat. Például pipáljon a talpával, feküdjön hanyatt és lóbálja a lábát a magasba, le, fel, le, vel, vágódjon kutyapózba, és mintha a kan kutya a fa tövét pisilné le, lábával le, fel, le, fel, aztán meg vágódjon hasra, kezeket tarkóra, mintha egy amerikai rendőrségi filmben éppen elkapták volna a zsaruk, jóganyelven kobrázzon, meg a tehénarc, meg a hollópóz (na jó, elrugaszkodtam... nézzétek csak meg, ez az: kakasana) és így tovább. Szóval miért nem mondta, hogy ezeket kell csinálni??? Jött, és megmutatott a sok diáknak, én voltam az orvosi béka, aztán elment. Jött, kicsit beszélgetett, cuki volt, aztán elment. Nekem meg nem volt annyi lélekjelenlétem, hogy leesen a tantusz. Nem kérdeztem rá, hogy mi a feladat.

Igen, tudom, pletykát ígértem, nem nyígást. Mindjárt írom, egy pillanat. :)

2019. november 21., csütörtök

Csak mesélek

Juhhéj. Kaptam dolgoznivalót. Mert pár munkaterületet, ami az enyém volt, átadtak más kollégáknak, míg a klinikán henyéltem (mossmár' te csak erről tudsz majd beszélni??? - kérdezhetnétek. Mindjárt írok nektek szaftos pletykát is, csak várjatok). Múlt hétig még olybá tűnt, hogy dolgozom, mert folyamatban volt az éves road show, de csütörtökön (múlt hét) bezárt a bazár, megtörtént a zárórendezvény is, így hát ezen a héten már nekem nemigen akadt feladatom. Magyarul: vakarom a seggem. A nemszimpi/szimpi főnök (mert néha emberséges, néha meg tiszta hülye) pedig intézett nekem munkát. Sima együgyű adatrögzítés, semmi különös, de én ennek is örülök, mert ehhez legalább nem kell agyvelő. Mert nekem most olyanom nincs. Még nem tudtam visszanyerni a lendületet, befészkelte magát az agyamba a bizonytalanság, mindig azt figyelem, hogy hogy vagyok, vannak-e jelek. Még félek. Holott semmi bajom. (Oké, minimális visszamaradottság van, de tényleg piszlicsáré.) Az biztos, hogy nekem kell visszatalálnom a buldózer énemhez, érzem én, magától nem fog helyrebillenni az egyensúly. Dolgozom rajta. Nem hagyom, hogy eltaposson.

Hogy, hogy nem, de egyik este elkezdtem olasz SM videókat, weblapokat nézegetni. Hogy miért csak most, ne kérdezzétek. Nem tudom. Csak feltételezni tudom, hogy valamiféle blokk alakulhatott ki bennem, és ezért nem néztem körül az országhatáron túl. Meg hát én a struccozás nagymestere vagyok egyébként is, alapvetően ezen nem kellene csodálkoznom.

Az olasz weblapokon az SM előjelei felsorolásokon legelső helyen áll a fáradtság. Hm. Én hónapok óta nagyon fáradt voltam. De ez így leírva kizárt dolog, hogy érthető (hogy napjaink modern kifejezésével éljek: kizárt, hogy átmegy az üzenet), hát mi az, hogy fáradtság? Mindenki fáradt. Mindenki túlteljesít. Mindenki rohan. Mindenki tekeri a mókuskereket. Ezért mindenki fáradt. Most árnyalom nektek, hogy nálam ez mit jelentett. Felébredtem reggel, kivánszorogtam pisilni, aztán lezuhanyoztam, és ezek után le kellett feküdnöm a kanapéra pihenni, mert nem bírtam tovább. Aztán fogmosás. Ruhakeresés, öltözés, és újra leheveredés a kanapéra. Gyerekek ébresztése, uzsonnakészítés, heverés. Iskolatáska csekkolása/összepakolása, hörcsögök táplálása, heverés. Nem, fel sem merült bennem, hogy ez valaminek az előjele volna.  Pusztán azt hittem, hogy puding vagyok. Nem vagyok sovány... őőő... szóal' én kövér vagyok, és emiatt nem tudok fitt lenni - gondoltam. Megkérdeztem Csilla barátnőmet, akivel körülbelül egy súlycsoportba tartozunk és akivel hozzávetőlegesen 20 éve közösen fogyókúrázunk (az eredményt ne fitogtassuk :D), hogy ő hogy bírja a reggeleket, de nem történt ráébredés, hogy húha, húha, baj van bezzeg.
Egy másik előjel a memória (nem tudom hanyadik helyen áll a dobogón). Ez azért már gyanús volt. Éreztem, hogy abnormális szinten állok. Persze ezt is meg tudtam magamnak magyarázni: nem vagyok túl okos. Magyarul: kicsit butácska vagyok. Oké, de ennyire? Mint egy aranyhal? Na ne ba'! Egy tengeri malac hozzám képest egy matematikus. Ehhez képest nem mozdultam rá a témára. Nem mentem orvoshoz. Mit mondtam volna? Jó napot kívánok doktor, én nem nagyon emlékszem semmire. Ezzel? Így? Nevetségesnek éreztem volna. Persze én a kacska lábammal sem mentem orvoshoz, vártam, hátha jobb lesz, a memóriámmal pláne nem mentem, gondoltam, nem tűnik fel senkinek (de feltűnt, mégsem gondolták úgy, hogy el kellene rúgdosniuk orvoshoz. Gondolom amíg nem lüktve spriccel ki az ütőérből a vér, addig csak legyintünk).

Most, amióta jól vagyok, az tűnt fel, hogy már nem vagyok ennyire fáradt reggelente. Már csak egyszer, legfeljebb kétszer kell hanyatt vágnom magam. Sőt, vannak olyan reggelek, amikor kibírom a reggeli készülődést kanapézás nélkül. Aztán persze az egész napot ki kell bírni heverészés nélkül, mint mindenkinek. Mostanában csak este 6 után merül le az elem, addig jól bírom (francokat, háromtól süllyedni kezd). Hat után elkezdek lassulni, magam elé nézek, bambulok üres tekintettel, és nem beszélek. Mint egy robot, olyan vagyok. De ezek után még vacsorát kell készítenem, megetetni a majmocskákat (meg a satöbbi).


2019. november 18., hétfő

A káosz folytatódik

Mit ad István, mit nem, a gyerekeim apja tegnap felhívta a gyerekeket. A fiam éppen az udvaron volt, etette a cinkéket, így hát vele nem tudott beszélni, mert én nem voltam jó ember, elfelejtettem visszahívni apukát, amikor a madarak jóllaktak. A lányommal váltott pár szót.

Azt el akarta nekem mesélni apuka, hogy kórházban volt. A ça va, ça va illendőségből feltett kérdésre én azt mondtam, ça va (ezen még mindig tudok röhögni. "Megy? Megy." De semmiképpen nem lehet azt válaszolni, hogy "nem, bazz, nem megy".), és illendőségből én is megkérdeztem tőle, ça va? Amire ő elmesélte, hogy kórházban volt. És mi a baj? - kérdeztem. Na azt már nem mesélte el. Háromszor rákérdeztem, nem mesélte el, hírzárlat. Oké. Nem akarok tolakodó lenni. De míly érdekes, hogy, hogy nem, az én kórházi kalandom után most úgy érzi, neki is kellett prezentálnia egy kórházi benntartózkodást. Ugyan nem tudni, mi a baja, de na, hát jól hangzik, brühühü, 10 nap kórház (ezt azért elmondta). Öt éve nem fizet gyerektartást, mit hitt vajon, hogy majd most rimánkodni fogok gyerektartásért? Mikor úgyis tudom, hogy leráz? Mikor úgyis tudom, hogy befenyít? Mikor úgyis tudom, hogy lehülyéz? Mikor úgyis tudom, hogy apja fia?

A táppénz a holdon. Ma volt az isolai ebéd pótbefizetése. Beváltottam egy tartlalék 50-es titokeurót a cséndzsmániban tegnap este, hogy ma reggel azzal kezdhessek, hogy a gyerekeim iskolai élelmezését biztosítsam.

Aztán ma mégis jött a bankszámlámra táppénz. 24.valamennyiszáz Forint. Én nem tudom, hogy ez most melyik időszak. A kórházi? Az otthon töltött betegállomány? Lehet, hogy az ügyfélkapu.hu-n látszik, csak nem értek hozzá?

A biztosító sem fizet (a privát életbiztosítás, amit megspékeltem egy kis privát eü.biztosítással). Megírták, hogy sajnos annak idején, 12 éve úgy kötöttük a szerződést, hogy a kórházi benntartózkodás csak női betegségek esetén perkál, egyéb esetben tattacchialcazzo (juj, bezzeg, ne legyél már ilyen közönséges). Oké, hát jó, de a betegségre miért nem válaszolsz, tisztelt biztosító? A telefonos kisasszony azt mondta, az SM is beletartozik a biztosításomba. Aztán kiderült, lófisz, mert manapság olyan a biztosítás konstrukciója, hogy 20 féle betegségre fizet, de 12 évvel ezelőtt még csak 4-5 félére. Grrrr! Picsbeeee!
Mondjuk amikor szültem, akkor is leráztak. Először azt mondták, hogy a halvaszülés nem szülés. Aztán meg azt mondták, hogy a császármetszés nem szülés. Most ebben reménykedem még, hogy megint csak pancserkedésről van szó.

A cégem alfőnöke ma behívott (ez ilyen titkárnővel üzengető cég, kicsit olyan, mintha az Ewingéknél dolgoznék). Ő a fiatal főnök, akit bírok. Az apukája az, akitől zárlatos leszek. Behívott, megkérdezte, hogy vagyok. Hm. Mit lehet erre mondani? Legfeljebb annyit, hogy köszönöm, jól. Mert ha azt mondom, hogy nem annyira jól, akkor a munkáltató azt gondolja, selejt vagyok, és kidob. Ha azt mondom, jól, akkor meg miért voltam ilyen sokáig betegszabin? És olyan feladatokat ad, amibe belegebedek. Mindenesetre, ha manapság tőlem megkérdezi valaki, hogy hogy vagyok, akkor én szépen elkezdem itatni az egereket (úgy értem, ha nem kutyafuttában kérdezi meg). Halál ciki. Most ez mi lehet? A hormonok? Itt a menopauza a nyakamon? Vagy ennyire megrendültem? Ilyen érzékeny mimóza lettem? Helló Bezzeg, hogy vagy? És akkor elkezdek picsogni. Rémes. Kínos. Ovi.
Elmondtam hát, ha marad a jelenlegi állapotom, akkor boldog ember leszek. És ekkor belemerültünk, és elbeszélgettünk az SM milyenségéről. Arról, hogy a doktorok nem jósok, hogy várakozó állásponton vagyok, hogy egyszerűen nem tudni, hogy mi lesz. Summa summarum, mondta a főnök, hogy hallotta, mert mesélték neki, hogy szarban vagyok, és odatolt egy borítékot, amitől naná, hogy újra bőgtem (de ne ilyen látványos bőgésre gondoljatok, hanem csak a néma picsogásra, amikor folynak a könnyek, nem tudsz hova nézni, próbálod titokban letörölni a könnyeket, tisztára zavarban vagy, azt sem tudod, mit mondj...). Hetvenezer pénz. Nem tudom, hogy jött ki ez az összeg számukra, de kedves tőlük. Remélem, nem röghözkötés, mert ha szembe fog jönni velem valami csudálatos munka, akkor bizony én dobbantok. Mondjuk egyelőre semmi ilyesmi nincs a láthatáron.

Aztán fogok mesélni a sógornőmről is, aki éppen most végzi a pszichológia szakot és felettébb érdekes dolgok megállapítására jutott. De most rohannom kell értelmetlen munkát végezni. Kellene találni valami értelmeset. Hiszen hamarosan itt az év vége, ilyenkor jön rám a rapli, tudjátok. Mi legyek? Az SM-esek védőszentje? Vagy a hipszter varrónő? Vagy ápolónő? Vagy jógi? Mondjátok meg ti, mi legyek?


2019. november 8., péntek

Mérföldkő

Ma nem megyünk Svájcba. Sem moziba.

Életet kell átértékelni. Fontossági sorrendet állítani.

Nem túl könnyű.

Nem könnyű, mert jó lett a lábam, majdnem olyan, mint újkorában, akkor meg miért kellene változtatni?

Azért, mert tényleg nem bírom szuflával a régi ritmust.

Igaz, régen sem bírtam, de azért toltam, toltam a talicskát, minden erőmmel.

Most nem bírom, ezért valamin változtatni kell. De min?

Mit morzsoljak le?


2019. november 6., szerda

Sokat akar a szarka, de nem bírja a farka

Hétfőn munkába álltam. Hétfőn nem tornáztam. Helyette segítettem leckét írni, cukor- és húsmentest főztem magamnak, a gyerekeknek pedig rendes ennivalót, mindezt miután hazaértünk a zeneiskolából és a boltból, aztán még mostam, teregettem, az iskolatáskákat együtt készítettük be a fiammal, a lányom egyedül, ruhákat kikeszitettem reggelre (kis vasalás is muszáj volt) és már csak fogmosásra jutott idő. Fürdésre nem. De ők papíron félig franciák, így nekik nem muszáj, elég egy kis parfőm. Én reggel zuhanyzom. Apropó, meséltem már, hogy nekem már nem javasolt a fürdés? Csak a zuhany és azt sem forró vízzel. Őrület. Oké, én soha nem fürdök, csak zuhanyzok, de hogy a forró víznek is reszeltek, azért az pofatlansag. Apropó2, azt már meséltem, hogy így a gróf  Széchenyi Szecska István fürdőbe sem mehetek, sem a Gellértbe, sem Hévízre, sem sehova? Rendben, hogy csak négyévente jutok el ezekre a helyekre (kiszámoltam) (de négyévente sem rögtön mind a háromba, hihi), de azért na, nem lesz ez kicsit sok a jóból?

Kedden semmi különös: bolt, lecke, vacsora, fürdés és máris nyolc óra volt. A torna elmaradt.

Ma szerda. Megint zeneiskola. Megint fél hétre érünk majd haza. Főzni kellene csütörtökpéntekre egészséges kaját. Na és a torna? Mert elvileg naponta kétszer kellene, erre én máris a napi nullát tudom teljesíteni. Arról nem beszélve, hogy a kislányom nagyon vágyik a szertornára, de én nem tudom őt elvinni. Mi lesz ebből? Oké, hogy szépen elmagyarazom neki, hogy legyen türelmes, most a törött lábam (ez az SM művészneve a gyerekek előtt) akadályt szabott.
Ezen felül az éves szülinapi bulija is ezért maradt el. Se idő, se energia, se pénz. Hogy éli meg ezt egy gyerek? Ráadásul azt látja, hogy a kis barátnője pukizik egyet, a szülei pedig lepkehálóval elkapják, ugyanis már zeneiskolába jár, balettre, valamint focira, és fergeteges szülinapi partit is szerveztek neki. Úgynevezett fosnak érzem magam.

Nagyon oda kell figyelnem, hogy nehogy megint bedaráljon a mókuskerék. Pedig látom, hogy ez az egyetlen út. De nem volna szabad engedni. Vagy ne akarjak mindent? Örüljek, hogy élek, enni és tiszta ruhát tudok adni a gyerekekre, magamnak eszement diétás kaját, sőt, még a zeneiskolaba is eljutunk, sőtsőt színházba is? Jó ez így, ne akarjak még gyógytornázni is minden este?



(((A mai posztot a fenti mondattal volna szép lezárni, de itt lüktet a fejemben a kibaszott 15 mm-es folt az agyamban, de ma indul az éves olasz filmhét, kérdéses, hogy eljutok-e néhány filmre. Már alig vannak jegyek. De nekem ez az egyik fiatalkori főmániám. Mondjak le róla? Na ne! Értékeljem át a fontosságát? De nem vagyok halálos beteg, miért értékelném át?  De ha halálos is volnék, hát akkor sem kellene lemondanom róla. De ha nem tudom koordinálni az időt, akkor csak el kellene fogadnom, hogy bezz, nyugi, ez van, engedd el, fontosabb a torna, de leginkább a gyerekek. De mégis olyan bosszantó elengedni. Hát hiszen ez az én fiatalkori főhobbim, az utolsó cérnaszál, ami az enyém*. Picsába. Mérges vagyok.)))





*anyukám biztos kitépné a haját tőlem, ha ezt olvasná, nem bírja az ilyesfajta drámakirálykisasszonyi /külön vagy egybe kell írni?/ allűröket, hihi.




2019. november 4., hétfő

Újra a fedélzeten

Ma jöttem először dolgozni, mióta szeptember 19-én becsekkoltam a Die Schwarzwaldklinikre.

Csütörtökön beugrottam a dokimhoz. Megint. Aztán, miután én is, ő is elfelejtettük az igazolást a repjegyhez (nem, így nem tudok és nem akarok Svájba menni, sajnos túl melós, és már pénzem sincs rá, inkább lemondom az utat), tegnap is beugrottam. Egyszerűen nem tudok leszakadni a klinikáról. Valamiféle megnyugvást érzek, amikor ott vagyok. Mint egy bástya, olyan. Vagy az otthon. Az is lehet, hogy tudatalatt felejtettem el elkérni az igazolást, csak azért, hogy bemehessek. Furcsa, nem? Pedig nem sok időt töltöttem ott, két hét volt összesen, mégis, mintha évek lettek volna. Mentem a folyosón, és az illatok, a fények, a hangok mind megnyugtattak ((((még a csupasz fenekű idős emberek is... valahogy belátni a nyitott ajtón, én meg, ahelyett, hogy magam elé néznék, oldalra fordítom a fejem... gondolom a nyitott ajtók arra ösztönzik az embert, hogy benézzenek rajtuk... mondjuk nem csoda, én az ablakokon is be szoktam nézni, ha az utcán megyek. Nem bírom ki. Északon, ahol még függöny sincs, pláne benézek, pedig tudom, hogy csúnya dolog a kukkolás, de mit csináljak, kíváncsi vagyok, ez lehet a baj))))*. Hol is tartottam? Ja, igen, ott, hogy megnyugszom a klinikán. Holott inkább feszültnek kellene lennem, hiszen én ott elég rossz híreket kaptam. Erre én fogom magam, és megélem a jógik zen valóságát. Ki érti ezt?






(Már csak egy folt van az agyamban, viszont az az egy növekedett 2-3 mm, de állítólag ezen nincs mit izgulni... én már semmit nem értek. Ja, igaz, ígértem egy beszámolót. Tehát, az én orvosom szerint csacsiság a diéta, a biorezonancia, az akupunktúra, és jobb lenne, ha nem kellene az SM-re adókedvezményt igényelni... azaz lehet, hogy korai kimondani, hogy SM az én betegségem? De akkor miért írta rá az összes papírra? Hogy van ez?
Hülyére izgultam magam, miközben ezeket a béna kérdéseket feltettem, sőt, ki is mondtam, hogy ezer elnézést, ha ostoba kérdésekkel jövök, de a doktor megnyugtatott, hogy nyugodtan, csak bátran. Jó, de azért mégis tök hülyének éreztem magam megkérdezni az adókedvezményt (mert ismerősök mondták, többen is, hogy kérdezzek rá, hiszen jár), pedig addig még el sem olvastam, hogy milyen kritériumoknak kell megfelelni. Aztán miután feltettem a kérdést, elolvastam a kritériumokat, és elsüllyedtem szégyenemben. Bezz, te mekkora hülye vagy!!! És akkor megértettem, hogy miért mondta a doktorom azt, hogy ne fussunk ennyire előre.)






*azért rakok sok zárójelet, mert ezzel jelzem, hogy cikis szitut írok, titkot, szóval el nem mondjátok valakinek!


2019. október 24., csütörtök

A jing és a jang

Kedden beugrottam az orvosomhoz, mivel aznap gyógytornára kellett mennem, ami pont a klinika mellett van. Gondoltam, ha már arra járok, megkeresem, úgyis tudom, mikor van vizit, hihi. Ahogy mentem a recepció felé, látom, jön a doki a lépcsőn, balra néz, meglát, megtorpan, én cukin integettem neki, ő pedig cukin integetett nekem. Beszélgettünk kicsit. A főlényeg, hogy már csak egy aktív gócom van. Hogy ez meddig tart, visszaszívódik-e, kiújul-e, nem tudni. Csak azt tudom, hogy lesz még terápiás aferezis. Nem bánom, mert tényleg rengeteget javultam.

Aztán elmentem a gyógytornára, ahol már egészen nehéz gyakorlatokat is csináltatott velem a gyógytornászom. Például a mérlegállást.

Nem. Nem én vagyok a képen. 


Oké, azért ez nem könnyű. Egyáltalán nem könnyű a jobb lábammal. Tüskés félgömbön (?) is kellett egyensúlyozni, ez sem könnyű. Jó, elég bénán mennek ezek a dolgok, de tudom, hogy október 9-én még egyáltalán nem mozdult a talpam, a combomat meg kézzel rángattam fel a lépcsőn. Ahhoz képest nagyon jól állok. Minden gyógytorna után érezhető a fejlődés. Nem gondoltam volna, hogy ennyit számít. Képezljétek, most előszőr lett izomlázam. A balon. A jobbon még semmi.

Péntek este színházban voltam. A kolléganőimtől kaptam névnapomra ezt az előadást. Jöttek ők is és... a furcsafőnök furcsalánya is, mert ő a "barátnőnk". Én ezt kissé meggondolatlannak tartottam, tudja a két kolléganőm, hogy nem annyira kedvelem a főnök lányát, de nekik mindig megesik a szívük rajta, időnközönként elhívják, amikor valahova megyünk.

Az előadás felejthető volt. Bár Koós Réka jól énekel, beleadott anyait-apait, őt nem akarom lefokozni. A másik két színésznő is igyekezett, a zenészek is, de ettől még én untam a banánt. Az is lehet, hogy csak a főnök lánya miatt éreztem az estet úgy szarnak, ahogy volt. Mert a főnök lánya például lepiszkálta a tapet a lábamról (ez az "izomragasztó"), mondván szerinte szorít engem. Barátságból meglazította. Engem aztán nem szorított. Hozzátette, hogy ez nem valódi tape. Hát mi a lófisz? Van valódi és hamis? Továbbá megkérdőjelezte a gyógytornászom szakértelmét is. Barátságból még megkérdezte háromszor-négyszer, hogy bizzzzzztos, hogy SM (így becézik a sclerosis multiplexet) a diagnózis? Ezt telefonon is megkérdezi mindig. Most mutassam meg neki a leleteimet? Egyszerűen nincs már kedvem. Miért gondolja, hogy kamuzok, vagy az orvosok inkompetensek? És amikor gyalogoltam, úgy bámulta a lábaimat, mint egy ovis, hosszan bámult, szóltam neki, hogy ne nézze, zavar. Azt mondta, ő biz nem azt nézte. Hm Aztán még elmesélte, hogy kinek milyen baja van a cégnél, de ne mondjuk el senkinek, mert orvosi titok. Itt is rászóltam, hogy ha orvosi titok, miért mondja el, és miért rögtön három embernek egyszerre??!?!?!? Egyébiránt nem orvos, sőt, semmiféle diplomája nincs. Végülis, igaz, ilyen alapon bátran elmondhatja, hogy kinek milyen baja van, nem tette le a hippokrateszi esküt. Korrekt.
Kérdezgette, hogy a lelkem hogy van, és közben összeszűkítette a szemeit.
Mondta, hogy kell ellenvélemény, mert az rendben van, hogy én bízom az orvosomban, de ő talált nekem egy másik orvost, elvisz oda, és majd őt is meghallgatjuk. Mi, ketten, közösen.
Persze az is lehet, hogy csak én vagyok paranoiás, és ez a lány igazából egy csupaszív bűbáj.

2019. október 21., hétfő

Momentán

Pénteken lezajlott az utolsó "vércsere". Utolsó... Azért felnyitották a szemem, hogy ezzel nem kaptam belépőt az örökéletingyensör kapuján, előreláthatólag mennem kell még, ne legyek naiv, semmi nem tart örökké, találkozunk még, vizlát.

Szombaton eljött Gumigida hozzánk, hozott porcelán lajhárt, funkciója szerint perselyt a kislányomnak a szülinapjára, meg két megunt cipőt is, de az egyik túl kicsi - mondta a lányom. Szerintem nem tetszett neki, jó ötletnek tűnhetett neki ezt a kifogást mondani, gondolom gondolta, így majd Gumigida nem bántódik meg. Mindkét cipő 39-es. Direkt jó, mert én is akkorát hordok, a cipő állati jól néz ki, hát mit volt mit tenni, lenyúltam.
Mivel nem volt kedvem főzni, már a könyökömön jön ki a főzés, elugrottunk a Manu+ pizzázóba, és mit ad isten, mit nem, ott volt Mc Kemon, akit én nagyon szeretek. Nagyon közvetlen, barátságos fickó, a fiam focilabdájával is rögtön játszott egyet. Lőttünk is közös fotót, amin elfogadhatóan nézek ki, gondoltam fellövöm az instára, aztán eszembe ötlött, hogy én betegszabin vagyok, és azt hiszem a cégem vezetői nem néznék jó szemmel, hogy én kint bulikázok, ahelyett, hogy az ágyban, paplanok közt nyögnék. Így aztán a fotót megtartottam magamnak. (Nem a főnökök instáznak, hanem a főnökök unokái, gyerekei, látom, hogy látja az insta storykat, hát kell nekem a baj, hogy beszéljenek rólam?)

Este pedig jött Mary Poppins vigyázni a gyerekekre. A pszi felírt receptre egy előadást nekem, mivel kicsit rottyon van a lelkem. A Momentán társulat Rendezők viadala c. előadását tekintettem meg. Állati. Gyerekek, én annyit nevettem, de annyit... Tudjátok, mint a hiéna. Fenomenális volt. Mindenkinek ajánlom. Én most állandóan oda szeretnék majd menni, hát hiszen minden előadás más és más, a színészek improvizálnak, a nézőkkel együtt találják ki, merre alakuljon a színdarab.
Várady Zsuzsit szeretném kiemelni ezen a papírlapon. Egek, engem magával ragadt, micsoda tehetség, mennyi arckifejezés...
De nem elég, a többi előadás is nagyon izgalmasan hangzik, és én nem is tudtam ennek a színháznak a létezéséről eddig... Egészen felvillanyozódtam. Sőt, voltak olyan pillanatok, mi több, percek, amikor nem gondoltam arra, hogy milyen helyzetbe kerültem, szóval én ki tudtam kapcsolódni. Azon vettem magam észre, hogy ki tudtam kapcsolódni.

2019. október 17., csütörtök

Azt meséltem, hogy...

Vegán lettem?

Kriszti barátnőm, amikor elmeséltem neki a legújabb kalandjaimat, miszerint nini, kórházban dekkolok, ő is elmesélte, hogy neki is van autoimmun betegsége (de akkor miért nem mesélte amikor kiderült??? Kicsit meg is bántódtam ezen. Jó, értem, messze lakik, eltávolodtunk kicsit, na de mégis...), zsibbadt a lába, ezért ő is elment megnézetni magát, először a "normál" egészségügyben, aztán végül a kínai orvoslásnál kötött ki. Az ő tanácsai szerint most kurkumát eszem, vörös lencsét, citromos vizet iszom éhgyomorra, tejterméket nem eszem (óh, sajtok, mi lesz velem nélkületek???), algát is kellene ennem, de ott még nem tartok, holott elmentem a nagy kínai paradicsomba kurkumát venni, hát nem elfelejtettem az algát? Vettem helyette rizslisztet, vörös lencsét és mindenmentes tikka masalat.

Martine a vegán diétát ajánlotta, ezért most húst sem eszem. Nem, mintha sok húst ettem volna eleddig... de most se tojást, se tejterméket (közös halmaz Krisztivel). Az elején nehéz, hiányzik a hús, pláne akkor, amikor a családom finomakat eszik. Mégis kibírom. Valahogy átállt az agyam, és elfogadtam, hogy most nincs kegyelem, muszáj tennem és cselekednem önmagamért és az egészségemért.

Gazsi pedig a candida diétát javasolta, neki az vált be, ezért már cukrot sem fogyasztok, sem fehér lisztet, sem élesztőt, sem tejtermék (közös halmaz Krisztivel és Martinenal), semmi alkoholt (ez az egy rendben van, de a tejföl megvonása övön aluli).

A kórházba kerülésem óta bő 5 kg-t fogytam. Majdnem kereken 6-ot. Innentől számítva hátra van még 10 kg. Legalább.

Október 6-án (vagy 10-én?) kezdtem szürreális ételeket enni. Ma már tudok két napra előre is főzni, szóval alakul a dolog...

Mutatok pár képet.

Ez itt a kínai paradicsom. Ezek mind fűszerek. Jó, tudom, a világon annyi sok, ennél jóval színesebb fűszerpiac van, de én mégis elámultam. 

Ez az első és én sütöttem. Édesburgonya, petrezselyem, lila hagyma.
Ez finom. Semmi extra, de finom. 

Mindent lefotózok. Mindent komponálok. Mintha értenék hozzá, holott csak koppintok.
Mittomén' kiről, talán Jamie? Talán Nigella? Talán Mautner Zsófi? 


Ha ettetek már szart pocsék kaját... Brrr!
Ez spenót a kertből. Rántás nélkül. Sült édes burgonyával sűrítettem. Fokhagymát is raktam bele. Mégis rossz volt.
Barna rizs. Utálom.
Sült zöldség, mikróban melegítve, nem nagy élmény, ha nem friss.
Az egész jól néz ki, de valami förtelmesen rossz volt. Mondjuk így legalább a mérleg nyelve szépen balra libeg. Minden rosszban van valami jó. 

Előző napi barna rizs, előző napi sült zöldség.
A tetején az ott nem kutyaszar, henem Pesto dell'Etna, van benne mandola is  meg paradicsom (asszem' azt tilos enni), bazsalikom, olajbogyó és szicíliai szekér*, az olasz fiútól kaptam ajándékba.
Nem értem, miért kapok tőle ajándékocskákat... Mindenesetre szorgalmasan visz moziba is és vacsorázni is. Azért ennyire nem tartom magam szimpatikusnak... Pláne nem jónőnek. Vai a capire gli uomini... boh.

Nagyon jó kép, igazán. :D
Rizstészta a kínai boltból, valamint pesto dell'Etna.
Legalább az illúzió legyen meg, hogy spaghettit eszem.

Én, így, hogy meghibbantam, nem vagyok hajlandó leveskockát használni, főzök én magamnak alaplevet - gondoltam.
És így is lett.

Az alaplé. Babérlevél is úszkál benne, jól nézne ki a fotón, pláne, ha nem lenne homályos és habos, na mindegy.


Vörös lencse főzelék. Hagyományos magyar rántás nélkül.
A "rántás" a főtt répa és a főtt krumpli.
Ez finom lett, és gyorsabban főtt meg, mint a rendes bolti lencse.


Zab. Főztem reggelire zabot mandolatejjel, vörösáfonyát szórtam bele. Nem rossz.
A gránátalma itt csak dísz. Majd holnap megeszem. Bár a candida asszem' a gyümölcsöt is tiltja. Na jó, azért álljon meg a menet, oké, hogy becsavarodtam, de na, azért egy gránátalma csak belefér, nem?



Lehet, hogy nyitnom kellene egy gasztroblogot. Vajon van még hely az interneten plusz egy gasztroblognak? Vagy tele a padlás? Volt olyan, hogy arról álmodoztam, hogy én is chili és vanília vagy lila füge szeretnék lenni, Nigella magasságokba nem mertem elszállni.





* a szicíliai szekér olaszul carretto siciliano, szicíliaiul carrettu
Úgy hírlik, a csacsihúzta (egybe vagy külön?) sziciliai szekérről Guy de Maupassant
azt mondta, hogy ez egy "rebus che cammina", magyarul kb. "mozgó rejtvény" (rejtvény, amely megy vagy járó rejtvény, de ez így olyan dallamtala).



Egyszerűen ilyen állat nincs is.


Ott jobbra a szekér

2019. október 16., szerda

Az aferezisről

Én nem értem, miért nincs időm blogot írni. Hiszen nem dolgozom, csak itthon vakarom a valagam.

Pénteken volt az első aferezis. Ma, szerdán, a második.

Állati rossz a memóriám, nem emlékszem semmire, vagy alig valamire. Nem az van, hogy beszűkült a tudatom... De, valószínűleg erről van szó. Állandóan arra gondolok, hogy vajon hova alakul ez a betegség. Folyamatosan baromi fáradt vagyok. Ez nem túl jó. Ez ilyen ólmos fáradtság. Ellenben, ahogy túrkáltam az interneten, ma megvilágosodtam. Bekövettem (míly szép szó!) az instán egy francia sclerosisos lányt, ő lerajzolja a betegségét, és van olyan, amin ... na várjatok, megmutatom, úgy könnyebb.




Ezek alapján az ólmos fáradtság jellemző erre a betegségre. De képzeljétek, a lábam majdnem tökéletesen olyan, mint régen volt. Tudok menni, alig látszik a bicegés, sokkal könnyebben is megy. Egyértelműen az első aferezis után változott ekkorát. Remélem, az ólmos fáradtság is eltűnik. Vannak privát melóim, jó lenne megcsinálni, de nem tudok koncentrálni. A tanítás és a "jószívű" munkahelyre is kellene már csinálni valamit. Igaz, a "jószívűnek" már elkezdtem itthonról a home officet, mert hát az élet nem áll meg, hívnak, munka van, ki csinálja meg? Gondolom a jószívű (továbbra is idézőjeles) főnökeim ezt nem veszik majd figyelembe. Apropó, a furcsa főnök furcsa lánya megkérte a barátnőkolléganőmet, hogy mutassa be, hogy hogy megyek. Mert ugyan írtam neki, hogy látogasson meg a klinikán, de pont megbetegedett, ő is.  Azért hívtam, mert ő a cég minden lében kanál eü-s intézkedője, és féltem, megsértődik, ha ebből kihagyom. Be is akart jönni a klinikára, este 10 órakor, amikor már teljesen záróra van, de ő erősködött, hogy felveszi az orvosi köpenyét (nem orvos), és őt úgy beengedik. Hm. Meg hogy majd beszél az orvosommal. Aúúú. Meg majd ő kielemzi az én leleteimet. Hm. Finoman leráztam. Ebből az lett, hogy magasról leszar. Ez nem volna baj, csak hát elég jó kis szarkeverő. Gyanítom, azért kérte meg kolléganőbarátnőt, hogy mutasd csak, hogy megy ez a bezzeg, mert hát ő azt hiszi, mindez kamu, ami történik, bezzeg szimulál. Szarul esik. Persze az is lehet, hogy már mindenhol rémeket látok (cöcö, túl régóta ismerem a klánt...).

De miért nem az aferezisről beszélek?

Az elsőnél még eléggé be voltam tojva. A mainál már nem. Erre a mai kellemetlenebb volt, mert amikor az injekcióból adagolták a nemtom' mit, az a hátamat és a torkomat égette, elég kellemetlen, ismeretlen érzés volt. A "visszaáramló" tű pedig feszített. Apropó, ezek nem ilyen cuki injekciós tűk, amik meg sem kottyannak szúráskor, hanem kötőtűk. Nem csoda, hogy a szeánsz végén szorítókötéssel nyomják a vénát, amit még két órán át nem szabad levenni.

Az első alkalomkor kíváncsi voltam, ezért belestem a terembe. Két embert láttam kiterítve, mint a kísérleti békákat. Csendben, némán, csukott szemmel várták, hogy teljen az idő. Amikor én is sorra kerültem, bedugtam a fülembe a fülest, és zenét hallgattam. Csak az egyik fülemmel, a másikat valamiért, én sem tudom miért, nem dugtam be. Jól is tettem, mert arra szükség volt. Hiába ittam én ká sokat az előző napokban, mégsem volt jól felkészítve a vénám vagy a vérem, állandóan becsipogott a gép, erre kellett figyelni,  és nyomogatni a labdát. Sőt, szúrni kellett egy harmadik vénát, a csuklómnál, mert a hiába pumpáltam a labdát, a csipogás nem némult el. Mondjuk én már tök megszoktam ezt a sok szúrást. Oké, a kötőtűkők még felszisszenek kicsit, de majd ezt is megszokom. Fáj, fáj, amikor szúrnak, de igazából kibírható, mint megannyi dolog a világon.

Az én szeánszom 2 óra 10 percig tart, aztán még kicsit nem lehet felkelni az ágyból, pihenni kell, miután leszerelték azt a sok csövet rólam, végül kísérővel kell hazamenni, nehogy hanyatt találjak vágódni menet közben.

Három ágy van a teremben. Az első alkalommal egy lány volt a balomon, egy hipszter, szakállas cuki fiú a jobbomon, aki Stephen Hawkinget olvasott. Nem a szeánsz alatt. Ő is becsukott szemmel várta, hogy lejárjon a mosás. Ma már én is csukott szemmel vártam, nem bohóckodtam túl a  zenehallgatást, naná, égette a hátam, marta a torkom, mellkaksom, szenvedtem picit, de figyelmesek voltak, megkérdezték, hogy minden rendben van-e, óvó szemekkel figyelnek mindenkit az orvosok és ápolók. Sőt, nemhogy nem hallgattam zenét, de el is aludtam, piszok fáradt voltam (ezt még hányszor kell elolvasnotok?), fel is ébresztettek, hogy nincs lazsálás, nyomkodni kell a gumilabdát.
Ma két "bentlakó" volt a csoporttársam, ők pizsamában voltak. Egek, nem is tudom, mi mindent gyógyíthat ez az aferezis. De nyilvánvaló, hogy nemcsak az SM-re jó. Remélem, a többieknél is ilyen hatékony, mint nálam. Tisztára jól járok. Nem úgy, mint fénykoromban, de majdnem. Sőt, végre a hangulatom is kiegyensúlyozott, már nem bőgök annyit, sőt, már semennyit. Pár napja még állandóan elkapott, tiszta ciki volt, pláne az utcán. Meg a gyerekeimet is megviselte ez az állandó picsogás, de nem tudtam mit tenni, egyszerűen kitört belőlem. Szegény kis makik, nekik ez piszkosul nem hiányzott, most aztán rohadt nehéz lesz kiegyensúlyozni őket.

Ma jött két hallgató is, az egyik odajött hozzám, és kikérdezett. Kiderült, van itt még lehetőség. Rákérdezett, hogy volt-e lsjdfsljs kezelésem. Nem volt, de ha már ott volt a majdnemdoktor, rákérdeztem, hogy mi ez, de sajnos nem magyarázta el. Homályban hagyott.


Mára ennyit az aferezisről.

2019. október 8., kedd

Olajcsere (görögül: apheresis)

Csúnyán elszaródott romlott a lábam, rosszabb, mint amikor szeptember 19-én bekerültem, ezért ma beugrottam a klinikára. Tudtam, hogy mikor van vizit. El is kaptam a doktoromat, aki nagyon rendes volt, megvizsgált, és máris intézett nekem egy plazmaferezist. Ez olyan, mint a dializis: vér ki, átszűrik, vér be. Pénteken, reggel 8 órára megyek.

Ezen felül gyógytornán is voltam. Piszok nehéz, nem tudom irányítani a lábam Naponta kétszer is meg kell csinálnom a sorozatot itthon.
A gyógytornász rakott fel tape-et is a lábamra. Kéket.

2019. október 5., szombat

A fal adja a másikat

Ott kezdem, hogy kiengedett a doktor a kórházból. Ez szuper hír. Nagyon örültem, mert már nem bírtam szuflával. Jó, hát nem úgy nem bírtam... Felnőtt vagyok, a nővérek, orvosok, szobatársak mind rendkívül szimpatikus emberek, de van nekem két gyerekem, velük kell lennem, és nem egy kórházi közegben pizsamában vagy játszóruhában.

Szerdán a doktor végre elmondta töviről-hegyire, hogy mi miért történt. Megmutatta az agyam felvételét is. Nagyon érdekes volt. Így már értem, miért merült fel az onkológia, mint lehetőség. Értem azt is, miért javasolta az egy hónap betegállományt.

Szerdán még pluszban megbizonyosodtak egy mammográfiai vizsgálattal, hogy a mejjeimben sincs tumor, aztán délután 5 körül utamra bocsátottak.

A gyerekeim apja éppen jött hozzánk, a kislányunk szülinapja alkalmából. Először is a lakáskulcsért jött. Eredetileg morfondíroztam rajta, hogy megmondom neki, emészteapicsába, nálunk te ne aludj, ha nyáron a csajoddal jöttél és luxus szállodában aludtál (a sofitel a lánchídnál szerintem az, meg a korona is), akkor most is menj oda, pláne, hogy baszol gyerektartást fizetni,   megmondom, nálunk nem aludhat, de mivel még kórházban voltam, nem pattogtam. Véletlenül alakult úgy, hogy pont aznap mehettem haza, amikor ő jött. Megvártam hát, hogy odajöjjön, átadtam neki a lakáskulcsot, és megkértem, jöjjön értem autóval. Két hét alatt, amíg a kórházban voltam, sok cucc gyűlt össze, ráadásul az eső is esett. Körülbelül hétre értünk haza, aztán meg egyetértésben, békésen vártuk a gyerekeket, őket a táborból hozták haza a szüleim.

A gyerekek apja, aki tavaly nyáron akkora sötét bunkó volt, hogy nem köszönt nekem és hozzám sem szólt, szóval ez az ember most teljesen normális és segítőkész. Őrület! Oké, gyerektartást nem fizet még mindig, de nem kizárt, hogy egyszer mégis felébred.

Sajnos ez a poszt nem itt ér véget. Az történt, hogy segghülye voltam. A munkahelyemen a főnökök már tűkön ültek, hogy mi van velem, a kolléganőim szóltak, hogy kérdezgetik, mi van már. Igaz, folyamatosan kaptak tájékoztatást, kolléganőktől, emailen, felesgégtől, aki rám írt, testvértől, aki szintén írkált nekem olykor. Gondoltam hát, pénteken bemegyek (bevitetem magam apjukkal, egyelőre nem merek vezetni, nem tudom eldönteni, hogy lehet-e ilyen lábbal), és megbeszélem velük, hogy a doki engem kiírt egy hónap betegállományba, de az agyamat tudom használni, szívesen home officeoznék (ilyen állat nincs is, mondta a paraszt bácsi az állatkertben a zsiráf ketrece előtt, szóval "hómoffiszoznék"), és szívesen nem töltöm le ezt az egy hónapot, de a doktor szerint indokolt a lábadozás, a betegség nem múlt el egy orrfújással.
Erre fel olyan agymosást kaptam az öreg főnöktől, hogy sokkot kaptam. Nem tudom az egy órás beszélgetést szóról szóra visszaidézni, de címszavakat tudok. Volt ott minden:

- hogy az elmémmel önmagamat betegítettem meg (igen, a faszság megbetegíthet, egyetértek, de ilyen szituban nem gondolom, hogy segít, hogy még engem okolnak)
- ez nem sclerosis (igen, egy érettségivel, 76 évesen nála a Szent Grál)
- meditáljak, nézzek magamba. Mikor néztem magamba utoljára? - kérdezte herr direktor
- nem vagyok boldog, ezért betegedtem meg (de vajon milyen betegségem van, ha nem SM? vajon nem kellene-e leszállni rólam?)
- hipnózis alatt az ember elmondja, hogy mi baja
- a jógik is meditálnak
- a teremtő nem teremt selejtet, mi vagyunk azok, akik töketlenek vagyunk és elbasszuk a teremtő munkáját
- a teremtő azért teremtett, hogy szaporodjunk, tehát bezzeg szexeljen (itt már mondtam, hogy szerintem ezt ne beszéljük meg, valamint ne az én magánéletemmel foglalkozzon)
- Indiában egy 74 éves nő most szült egy 85 évestől, hát látja bezzeg, erről van szó!
- a maszturbáció örömöt okoz, azaz boldogság, fanta, csokitorta (itt ismét közöltem, hogy stop, valamint itt már kifüstölt az agyam, az öreg meg ingerültté vált, mert látta, hogy nem vagyok vevő a szövegére, így hát gyorsan lehülyézett, és folytatta)
- ő munkaterápiát javasol, mert a Karcsi feleségének is melltumorja volt, és ő mondta, hogy a munkaterápia a legjobb, és most él és virul Karcsi felesége
- tehát akkor hétfőn várnak szeretettel.

A kisfia pedig bólogatott, és ő is arra törekedett, hogy kipréselje belőlem, hogy hétfőn dolgozni megyek.

Ja, elfelejtettem mesélni, szerintük heti két gyógytorna elegendő számomra.

A kérdés az, menjek szembe az orvossal, és szépen álljak vissza a munkafrontra, vagy maradjak a valagamon még egy kicsit?

A kuriózum az, hogy a főnök menye is ott dolgozott, de egy éve betegállományban van idegösszeroppanás diagnózissal, teljes fizut kap, plusz autót, benzint, a kedvenc márkája az újgazdag villantós, ezen felül szeret zsidózni és holokauszttagadni, jó, mondjuk az egész család.

Szóval sokkot kaptam. Még sírtam is, annyira szarul esik ez az egész. 16 éve dolgozom ott (-4,5 gyes). Igen, máskor is kaptam már tőlük életvezetési tanácsadást, illetve kap mindenki, aki nem vigyáz. Már rég dobbantani kellett volna. Mindenesetre most megint betelt a pohár.

Azért van valami jó is. Az egyik kollégám felhívott, hogy a felesége munkahelyén munkatársat keresnek, és volna-e kedvem elmenni egy állásinterjúra. Naná, hogy van! Ezen a munkahelyen már voltam pár hónapja, tök szimpi hely, csak valaki mást válaszottak akkor, és nem engem. Most megint keresnek, és nagyon izgulok, hogy szimpatikus legyek nekik. Hétfőn kilencre megyek.
Ha engem választanak, gondolkodás nélkül igent mondok. Én ezen az elmeroggyant cégnél már nem szeretnék maradni, egyszerűen halálra mérgez. Azon sem csodálkoznék, ha nem hinnétek el, amit fentebb írtam, mert irgalmatlan nonszensz az egész, én magam is csak pislogok, hogy mifaszvan.

Ja, az egyetemre is beugrottam, leadni a papírokat. Ott volt az igazgatónő és még két kolléganő, végtelenül kedvesek voltak velem. Érdekes, ők nem mondták, hogy maszturbáljak, mert attól majd nem fogok sántítani. Jó, most kicsit túltoltam, nyilván nem szó szerint ezt mondta az öreg, de értitek, ettől még egy munkáltató ne beszéljen ilyen témákról, mert ez ultra gáz. Ja, természetesen nincs tanúm, csak a fia, de tök mindegy, ugyanazt a trombitát fújja mindkettő, szóval egyszerűen nincs bizonyíték, hogy milyen és mennyi sületlenséget hordott össze.

Remélem, felvesznek erre az új munkahelyre.

Remélem, nem felismerhető a munkahelyem. Egyrészt szégyellem, másrészt nehogy megüssem a bokám, hogy papírra vetettem a viselt dolgaikat. Biztos megorrolnának rám. Egyébként jó ügyvédeik vannak, ügyesen tudják megfélemlíteni az embereket.