Vasmacska és egyéb állatfajták

Közeleg a karácsony, és én már túl is estem az idei karácsonyi vásáron. Tavaly, de talán még előtte sem sikerült eljutnom egyikbe sem, idén meg rögtön a villanygyújtásra mentünk el, Óbudára. Egészen csinos ez az óbudai karácsonyi vásár. Tűrhető a tömeg, a churros és a pizza, mint traditional hungarian christmas food, megfizethető, a fények szépek. Kétszer is kimentünk, először ebédelni, mert nem főztünk, ellenben éhesek voltunk. De nagyon fáztunk, ezért inkább hazamentünk Ildiékhez, mert náluk vendégeskedtünk, nem maradtunk korcsolyázni, holott megígértem a gyerekeimnek. A vásárban szembesültünk, hogy a korcsolyapálya csak délután hatkor nyit, így másodjára hatra mentünk ki. Terv szerint hatra. Azonban a gyerekek hiába, hogy órákon át szépen játszottak egymással, délután 5 körül elszabadult a pokol, párnacsatát rendeztek, ezért mi felnőttek úgy érzetük, azonnal ki kell szabadulnunk a lakásból, ki a hidegre. Ki is mentünk. De nem volt még hat óra, ezért korcsolyázni sem lehetett. A nap sem sütött már, ezért baromi hidegnek éreztük a hideget, nekem még téli kabátom sem volt (elszakadt a régi), ezért fogtam magam, és betessékeltem mindenkit a múzeumba. Kedvesek voltak, nem zavartak ki, sőt, hellyel kínáltak. Van ott a recepción pár asztal, padok, székek, szép párnák, sőt, még vízautomata (hát ez meg mi? - kérdezhetnétek) is.
Aztán kisvártatva, gondolom a fáradtságtól, a fiam elkezdett utánozni engem, amin én nagyon röhögtem, aztán a többiek is rázendítettek, a kislányom meg ártatlan arccal legalább nyolcszor megkérdezte, hogy kimehet-e futkározni a gyerekekkel, szóval sztereóban kaptam a hülyeséget. A végén már mindenki pukkadozott a nevetéstől, dőltünk jobbra, dőltünk balra, én nem kaptam levegőt, a lányom mentőt akart hívni, Ildinek folytak a könnyei, a fiam meg még mindig nem hagyta abba a majmolást, és akkor szerencsére a múzeumi recepciós szólt, hogy mindjárt hat, záróra. Így nem haltam meg.
Aztán megtekintettük a fénygyújtást, a korcsolyapályán a szép táncelőadást, aztán hazamentünk. Korcsolyázási lehetőség nem adódott.
Ahogy mentünk hazafelé, mesélte Ildi, hogy a Vasmacskában állatok is vannak, ők ott rendezték meg a kislánya szülinapját. (Hm, nem is rossz ötlet. Kár, hogy kicsit messze van tőlünk.) Több se kellett, a gyerekeim már bent is teremtek. Bementek, és civilizáltan viselkedtek, hállelujah, ritka, ritka pillanat, amikor nem balhéznak egymással. Mi felnőttek nem mentünk be (smucig vagyok), kint vártunk rájuk. Aztán ahogy vártunk, észrevettem, hogy a kiskertben van egy szamár és egy póniló, bementünk hát megsimogatni őket. A fiam meg bement az étterembe répát venni az állatoknak, mert ki volt írva, hogy "répa 50 Ft" (végül ingyen kapta meg). Önállóan, egyedül intézkedett. Nagyon büszke voltam rá. Én ilyen idős koromban egy beszari gyerek voltam.

Most meg a munkahelyen ülök, és dolgozom. Dolgoznék. De dumálnak mellettem, zavarnak, ezért gondoltam, felpattanok, írok egy kis blogot.
A kolléganőm hozott nekem egy zsák játékot még nyáron, de nem vittem haza, mert már nem férünk el a sok kacattól. Most meg gondolt egyet a kolléganő, odaadja a játékokat a nem annyira tehetős gyerekeknek illetve egy óvodának. Igen ám, de a porcelánbabának leesett az egyik szeméről a szempilla, így hát lementem az egyik kollégámhoz visszaragasztani a helyére. Ahogy vártam a liftre (most egy leesett babaszempilláról fogok sorokon keresztül mesélni??? Lapozzatok, ha már nem bírjátok.) ott termett az egyik vicces kollégám. Meglátta a babát, rögtön elkezdett sztorizgatni. Hogy amikor San Marinóban jártak, a felesége késztetést érzett megvásárolni egy csomó porcelánbabát. Ugyanis a felesége gyűjtögető típus. Például Görögországban az egyik parton kavicsot gyűjtöttek, mert olyan szépek voltak a kavicsok. De annyit szedtek össze, hogy már teli kosarakkal vánszorogtak fel a partról - közben ábrázolta, miként vonszolták magukat -, nehezek voltak, mint az ólom. Igen ám, de ezeket valahogy haza is kellett hozni Magyarországra, a bőröndök meg túlsúlyosak volt, de a kavicsot semmiképpen nem akarták otthagyni. Ezért felvettek magukra minden létező ruhát, tiszta dagadtak voltak. Mindenki egy szál pólóban, rövidnadrágban, papucsban, ők meg mint a Michelin-babák. Természetesen ezt is illusztrálta. Én ezen annyira röhögtem, de annyira, mint egy hiéna és egy pelikán gyermeke. Igen ám, de ahogy álltunk a lift előtt, és én görnyedve üvöltöttem a röhögéstől, vendégek érkeztek. Én nem tudom, hogy mit szólhattak, de remélem, nem köpnek be az öreg indiánfőnöknek, mert akkor kikapunk. Ő nem nagyon bírja a hahotázást. Ugyan elvárja, hogy boldogok legyünk, és hülyének néz, ha nem vagyunk azok (mindenki meneküljön, ha a boldogságról támad kedve beszélgetni), de ne röhögcséljünk, legyünk rendezettek, összeszedettek, komolyak. Cuki posztot akartam írni a nevetésről, erre tessék, már megen' befeszülök. Na ne! Szerencsére most meg egy másik vicces kolléga jött be, éppen hárman szakadnak a röhögéstől velem szemben. Így nem lehet dolgozni, mindjárt kiesek a cipőmből és leesek a székről.

Megyek, megnézem, megragadt-e a baba szempillája.