Írjak könyvet?

Nagyon meg vagyok hatva (a masska meg fel van mászva a fára). Azt hiszem, az idei legszebb karácsonyi ajándékot a pszimtől kaptam. Elmentem hozzá, mert itt bent még nincs minden rendben. Nyúz ez az új haverom (a "szklera", ahogy Lang Györgyi hívja). Meg egy kicsit az ünnepek is bosszantanak, fel vagyok háborodva, pattogok, mint kecskeszar a deszkán, hogy a gyerekeim apja az új családjával ünnepel majd, nekünk meg ideküldi az anyját. Az én ex anyósomat. Aki nem tehet semmiről, szegény. De basszuskulcs, karácsony előtt jönni, mikor annyi, de annyi dolgom volt. Például az egyik céges partira el sem tudtam menni, mert már nem volt erőm (melós dolog egy ex anyós is), és a gyerekeket sem volt pofám lepasszolni rá. Oké, persze, így is öt partira lettem hivatalos, most az, hogy a hatodikra nem mentem el, csak kibírom valahogy. Mondjuk egy partiállatnak nem könnyű kibírni, de nekem most igenis muszáj. Egyébként a legjobbat mondtam le. A többi mind ilyen kis... őőő... no budget parti. De mit kell állandóan proccoskodni? Hát nem jobb egy családias ünneplés? Kérdezi az oroszlán énem. (Az oroszlánok szeretik a luxust, állítólag. Csak tudnám, hogy akkor én miért nem a 12. kerületben lakom valami luxivillában, vagy Monacóban. Valószínűleg az aszcendensem dominánsabb, mert nekem nagyon is jó úgy, ahogy most van. Vagy csak ámítom magam ezzel? Elkanyarodtam. Most kereshetem a főfonalat.) Szóval voltam a pszimnél. Szépen megvilágosodtam. Nem is értem, hogy miért nem esett le a tantusz, hogy mitől vagyok olyan fostalicska, amilyen. Tökéletesen tisztán láthattam volna magamtól is, sőt, láttam is, tudtam is, hogy mi, miért van, de mégis akkor jött a valódi megvilágosodás, amikor a pszi mondta ki. Beletolta a képembe. Oké, most, hogy tudom, jöhet a... mi is? Nem tudok tenni ellene, nem tudom megjavítani a dolgokat. A múltat nem lehet jóvátenni. Bár lehet, hogy mégis, csak én még nem tudom, hogy milyen módon. Van még mit faragni rajtam.

De nem is erről akartam beszélni, hanem az ajándkról. Olyan jól esett. Az ülés után adta át, megölelt, és mondta, hogy majd visz röhögni máskor is. Úgy érzem, minden rendben van. Nagyon jó érzés, hogy van, aki fogja a kezem. Oké, a drága szüleim is fogják, de azért velük össze tudunk veszni.

Ja, azt is mondta a pszi, hogy nagyon érdekes személyiség vagyok. És akkor ezt kielemezte, én meg most nem írom le az egészet mert a memóriám olyan jó, hogy nem emlékszem mindenre, de annyira jól esett, hogy ezt mondta, hogy nem vagyok egy szürkület.

A pszi óva intett, hogy többet ne lépje át szcekta küszöbét a lábam, mert megnézhetem magam, onnan nincs visszaút. Viszont megdícsért, hogy okos vagyok, mert nem ittam kávét náluk. Jól megijeszetett az én pszim.
Három éve ismerem ezt a figurát, azt hiszem, csak most zendített rá erre a szcekta témára, de eddig sem basztatott azzal, hogy lépjek be a kasztba, és most sem ezt mondta, de azért jobb távol maradni tőlük, ez tény.
Persze, tisztán látszik, hogy nem vagyok vevő erre a témára, elég szúrós kekeckedő vagyok, lehet, hogy ezért hagyott békén eddig. Nem tudom. Na de én nem erről akartam mesélni.

A gyerekeim tornáján, mert már mindketten egy tornára járnak, halleluja, végre nem kell kétfelé rohanni, szóval a tornán volt karácsonyozás. Nagyon tetszett! A szokásos "kalapból húzás" volt a főirány. Szépen leültek a gyerekek a tatamira (vagy mi az?), körülírták, hogy ki, kit húzott, szőke, göndör, tud előre, hátra tripla szaltózni, és így tovább. A szuper cuki edzőtől mindenki kapott egy csokit. A kislányomnak ez volt az első kalapból húzós karácsonyi élménye, először nem is értette, mire jó ez, semmi kedve nem volt hozzá, de én rádumáltam, hogy a közösség, az közösség, ne húzza ki magát alóla, aztán meg megcsapta őt a meglepetés varázsa. Egyrészt nem tudta, őt ki húzta ki, másrészt az a kislány, akitől ő kapott ajándékot, nagyon jót választott. A kislányom majd kiugrott a bőréből. Ráadásul még egy ultracukit is rajzolt neki ez a kislány. Ennek örömére, az én kislányom is rajzolt neki, és írt is hozzá pár sort, mert - azt mondta - ő annyira meghatódott, hogy nem mer odaállni elé és elmondani neki, mekkora örömöt okozott neki.

Úgy érzem, ez hosszú poszt lesz.

Tegnap elmentünk ajándékot lőni a kedves, szeretett kolléganőimnek. Igaz, szabin voltam, de nem tudtam elindulni egyedül, amíg ők iskolában voltak. Nem is értem. Be vagyok szűkülve, meg mindig fáradt vagyok, rémesen unom. De a gyerekekért muszáj volt elmenni az iskolába, utána meg haza, mert ilyenkor a fiam az összes cuccát hazahozza... ha éltetek még rettenetesen nehéz iskolatáskát... De aztán meg fogtuk magunkat, felültünk a buszra, berongyoltunk a bazilikához. Mert amikor én valamit a fejembe veszek, akkor tántoríthatatlan vagyok. Azért szépen lassan már tanulom, hogy ne legyek fafejű, és engedjem el a fixációimat. De a kolléganőim olyan szeretetreméltók velem, végig gondoskodtak rólam, amikor a klinikán voltam, de tényleg, állandóan jöttek, hívtak, hoztak, kérdeztek, bíztattak, főztek, mostak, hát igazán megérdemeltek egy-egy doboz macaront + kis karácsonyfafüggőt. Mary Poppins pedig egy fülbevalót is, mert most lesz a szülinapja. Igaz, elég sokan megérdemelnének egy doboz macaront, mert hányan és hányan jöttek és főztek és bíztattak és hívtak és mostak és nem engedét el a kezem. Jézusom, már megen' bőgök. Beszarás Állati, milyen kis lepkelelkű lettem. Itt írok, erre saját önnön magamat meghatom... igazán szép história, mondhatom... Várjatok, feltörlöm a követ.
A gyerekeim nagyon cukik, imádják a macaront, és amikor arra járunk, kapnak egyet-egyet. A fiam most a Pierre fantázianevűt kérte, mert az volt a legszebb (aranyfüsttel a tetején, ééértitek!), meg a legcsokisabb (ami mogyoró)... én ilyenkor nem veszek magamnak, mert smucig szarrágó vagyok, de kapok a gyerekektől egy-egy négyzetmillimétert köbmillimétert... azt a betyár mindenit, ha ettetek finomat!!! Egek!!! Ez a Pierre állati, komolyan, sokkot kaptam. Szarvasgomba és piemontei mogyorós. A szép a dologban az, hogy a rémesen finnyás fiam is el volt tőle ájulva.

Aztán mi volt még? A kislányom kicsit kamaszodik. Kezd folyamatos lenni a sértődése, duzzogása. Én ettől agylobot kapok, komolyan. Pedig ő egy végtelenül kedves gyerek, de ez az állandó durci?!?!?! Grrr! Tegnap ajándékot szeretett volna venni az éccsanyámnak, azaz az ő nagyanyjának. Oké, vegyünk. De szörnyű dolgokra tudott rábökni. Például egy porcelán tacskóra. Jó, hát szép volt, nekem is tetszett, de teljesen értelmetlen tárgy és még drága is. Nem engedtem meg neki. Bumm, durca. Aztán még kétszer, bumm, durca. Végül egy megfizethető (ezeröccá') mécsestartóba belementem, mert ott volt maga a készítője, aki nagyon kedves nő. A kislányomat is elbűvölte.

Aztán mi volt még? Voltam a szaknyelvi intézet értekezletén is, ahol el-elkallódott a gondolatom, alig értettem valamit. Azt tudom, hogy 7-én újra értekezlet. Felírtam. Ugyanis mindent elfelejtek.
Ott is volt bulika, vittem egy panettonét. A kislány, aki helyettesített, amikor a klinikán dekkoltam, és aki marad is, szóval ketten leszünk olaszosok, és én ennek örülök is, mert ki tudja, mi lesz velem, lehet, hogy semmi, lehet, hogy valami, szóval a kislány, mert hát nagyon fiatal, ellenben profi, én nem is értem, hogy lehet valakinek ennyire fiatalon ekkora mellénye (=önbizalma), szóval ez a kislány azt mondta, hogy a panettone Torinóban született, mert ő élt ott fél évet, és onnan tudja. Én úgy tudtam, hogy Milánóban. Mármint
panettone = Milano, pandoro = Verona. Mindegy is, gondoltam, megnézem, mit ír az internet. Tornioról szó sincs. Vagy én keresek rosszul. Áh, mindegy, lapozok. Kicsit féltékeny vagyok a kislányra, de közben pedig jól tudom, hogy nem kell rivalizálnom, meg hát a fiataloké a jövő, meg hát örüljek neki, hogy van aki helyettesíteni tud, meg hát ő egy kedves lány, mit nyávogok ilyeneken? Szóval igazából örülök neki.

Mi volt még? Anyósom... Kedves asszony, de engem minden alkalommal lezsibbaszt. Nagyon a fia mellett áll. Oké, logikus. Értem is. Persze azért őt is bosszantja, hogy a fiának van új csaja, és a csajnak egy kislánya. Minket nem hív a kisfia, de azért az új csajjal és a gyerekével megy ex apósomhoz karácsonyozni. Fúúúúúúj! Vagy legyek megértő? Ami elmúlt, az elmúlt? Jó, de ettől még a saját gyerekeit igazán felhívhatná olykor. A havi egy telefonálás (komolyan, hozzávetőlegesen egy! sőt, sokszor én kezdeményezem a hívást, nem ő), amikor mindenki azt mondja egymásnak, hogy "nem, nincs semmi újság, minden rendben", az valahogy olyan szarpofozásnak tűnik nekem. De nem? Most komolyan? Ez a "Mizu, hogy vagy? Jól. Hogy megy az iskola? Jól. Mit kérsz karácsonyra? Toronyórát. Aranylánccal. Szia. Szia." Van ennek értelme?
Anyós elmondta még, hogy a gyerekeim apjának a csajának a gyereke (óh, be szép) akkor született, amikor én (hónap, nap). Hát ez csodálatos. Miért kell nekem ilyeneket tudnom? Tököm tele.
De azért kedves nő az ex anyósom, csak lefárasztott, mert mindig jött utánam, mint egy pincsikutya és dumált. Rettenetesen sokat tud beszélni. A gyerekeim is sokat beszélnek. Felébrednek, és már beszélnek is. Nekem meg zsong a fejem. És akkor jön anyós és beszél. Szerintetek a jobb oldalam hányszor akarta feladni?

Mi volt még, várjatok... Nem tudom, majd írok, ha eszembe jut.