2019. június 30., vasárnap

Party animal

Van itt egy lány, hatalmas partiarc. Nagyon jó nő, ráadásul mindenkivel nagyon barátságos. Nem tudom megállapítani, hogy hány éves lehet. Az arca 51, a teste 22. Nincs pofám megkérdezni.

Már második nap összebratyiztunk, ő kezdett el dumálni hozzánk meg mindenkihez, nagyon szimpatikus. Azóta is mindig jön és úgy viselkedik, mintha ezer éve haverok volnánk. Négy nap alatt elmesélte az egész életét. Egészen elbűvölt. Őrült menő szakmája van. Nem írom ide, mert még fel találnátok ismerni, pedig volna kedvem, van minimális kapcsolódási pont a gyerekkorommal (nem, nem óvónő). Szeretem az ilyen embereket. Hihetetlen fordulatszámon pörög.

Snitt.

Tegnap este történt valami, oda az országos haverságoknak. Senki nem tudja, mi történt.



Donnatonna

Beültünk a teraszra a két sofőrrel sörözni, nekik hármuknak munkamegbeszélésük volt, én pedig csak mentem fare compagnia, mert Szilva hivott, nem volt kedve egyedül menni. Megittunk két-két sört, amitől egészen jó kedve lett mindenkinek, értsd hangosan üvöltve röhögtünk a sztorikon. Az utazási reklamációkról könyvet lehetne írni, annyira sok a hülyeség, hogy a gyakorikérdések ipari tanuló hozzá képest.

Állítólag a legnehezebb utasok azok, akik az all inclusive utakra fizetnek be. Volt egy, aki az utazása teljes árát vissza akarta kérni, mert sorba kellett állnia a fánkért. Egy másik meg azért, mert este 8-kor elfogyott a sushi.

Ha már legnehezebb utas... Van itt egy donnatonna. Saccra 150 kg. Kedves, mert szokott köszönni, de kicsit führer is, mert amikor a pasija odatámasztja őt a sziklák mellé a tengerbe, a lány governálni kezd, hogy a fiú mit csináljon. Például fogja meg a kezét, nehogy elboruljon. Több empátiát bezz!  Tudom, hogy nem direkt ekkora a lány,, a hormonok, egy étkezési zavar, és kész is a 150 kg. Ráadásul erről én is tudnék mesélni.

Donnatonna és a fiúja is a teraszon voltak, amikor kimentünk, éppen ettek valamit. Elkezdtük kidumálni őket, mert kígyók vagyunk ilyen az ember: ha valami különöset lát, úgy érzi, ki kell beszélnie magából. Biztos így oldjuk a feszültséget. Vagy szimplán bunkók vagyunk.
Erre rákapcsolódva mesélte el az egyik sofőr, hogy amikor ő fiatal volt, kipróbált egy ilyen lányt. Sőt, ilyenebbet. Mert nem 150 kg volt, hanem 180 kg. Persze, bátor volt, a felesége éppen altatta a kislányukat a szobájukban. Mindenesetre mi ketten Szilvával röhögtünk az előadáson, mint a hiénák. Nem lehett kibírni, ahogy a sofőr még el is mutogatta, miként hajtogattta szét a slagot (ő nevezte így) és hajtogatta szét a csajt és kereste barlangot. Aztán hozzátette, nagyon jó volt, mert nem volt semmi dolga, csak lebegni a csajon. Mintha hajókázott volna. Aúúú.
Előben nagyon komikus volt. Persze az is lehet, hogy a sör tette be a kaput, de régen vinnyogtam ennyit röhögéstől. Levegőt nem kaptunk és felváltva futottunk pisilni. Most viszont vacsorázni futunk, aztán a buliba... Ez volt a terv. Végül buli helyett egy órát gyalogoltunk a parton.



2019. június 29., szombat

Átbeszélgetett órák száma: végtelen

Felültünk a kirándulóbuszra 00:15-kor, mert késős emberek mindig vannak, de most kivételesen fegyelmezett voltam, nem én késtem. Szilva megszámlálta a T. utasokat, elmondta a mikrofonba, amit ilyenkor el kell mondani, végül mellém ült, és onnantól éjjel háromig pofáztunk, Aztán aludtunk kicsit, majd a határon felkeltett, jött a kalauz jegyeket, bérleteket határőr útlevelet kérni. Onnantól megint pofáztunk két órán keresztül, míg ki nem dőltünk.
Reggel valamivel 7 után értünk ide. Szilva elrendezte az utasokat, aztán mi ketten beültünk reggelizni... És dumáltunk.
Ugyan minden olasz mamma egész életén keresztül azt mantrázza a kölykeinek, hogy tele hassal tilos csobbanni, de mi ezt most figyelmen kívül hagytuk. Mentünk és csobbantunk. Azt hiszem egészen délután ötig pofáztunk. A tengerben, a napozóágyon, a bárban. Aztán aludtunk két órát a parton, majd futás vacsorázni, ahol megint nem maradtunk csendben. Kilenc óra elmúlt, záróra volt, már csak ketten ültünk az étteremben, és még mindig csak beszélgettünk. Utána elmentünk sétálni, és beszélgettünk. Egészen éjfélig.

Ma szombat van, a nosztalgiázás és az elmúlt egy év sztorijai ugyan még nem apadtak ki, de máris vannak újak. A busztársaságot muszáj kidumálni megbeszélnünk. A téma ezüst tálcán kínálkozik... Van például a párducnő, a balhés. Megtörtént a szobakiosztás. Kereste, de nincs 207-es szoba - mondta. De van, második emelet balra. Megtalálta. A stílussal volt baj. De miért párduc? - kérdezhetnétek. Megkért engem, hogy fotózzam le őt a saját telefonommal, mert az övé lemerült, erre fel olyan pornópózba vágta magát, mint egy támadó párduc. Szilvával azóta is ezen vinnyogunk. Többször el kellett mesélnem neki a sztorit, mert hitelesen akarja továbbadni a kolléganőinek.
Bazz,  lehet, hogy bigott vagyok, de ha 65 éves volnék nem vágnám magam hasra egy meglehetősen vulgáris pózba, igaz, én 20 évesen sem (bár lehet, hogy akkor nem itt tartanék, ahol). Nem, párducnak nem szép a teste, sem az arca. Teljesen érthetetlen, miért érezte úgy, hogy ez így rendben van. Oké, hogy barátságos vagyok és az emberek megtalálnak ilyen feladatokkal (fotózz bezz, hallgass meg), de ezt a pózt kurvára nem értem. Értitek, hajókirándulason vagyunk, ülünk a tetőn páran, ő meg hopp, hasra vágja magát, bezzeg te meg fotózz. Aztán engem is le akart fotózni, mivel éppen fotós tanfolyamra jár. Mondta, vágódjak hasra, abba a lehetetlen pózba. Kizárt dolog, válaszoltam, teljesen életidegen tőlem. Lőtt hát pár átlagosan ülő fotót rólam, az ujja meg belelóg az összes fotóba. Hosszú út lesz ez a fotozás útvesztőjében... Egyébként barátságos, kedves nő, csak éppen a társalgás kimerült abban, hogy ő mesélt, én meg jó közönség voltam.

Vannak még történeteim, majd mesélek, de most megyek, úszom egyet.








Ps.: ha előfordulnának szóismétlések, vagy egyéb könnyelműségek, azt most nézzétek el nekem.

2019. június 26., szerda

Szilva az én Szabadság-szobrom

Ma éjfélkor elindulok csobbanni egyet a tengerbe. Szilva hívott. A gyereke közölte, hogy köszöni szépen a lehetőséget, de már nem csecsemő, idén már nem megy anyuval, keressen cserejátékost helyette.

Régen, mielőtt megszülettek a gyerekek, mindenhova együtt jártunk. Csak füttyentettünk, a másik meg már csomagolt. Nagyon hiányzik Szilva és az a régi szabadság.
Ritkán tudunk találkozni, együtt utazni meg már egyáltalán nem. Az ő gyereke nagy, így ő állandóan úton van, az én gyerekeim kicsik, ezért nem ugrálhatok még. Szokott ő nekem fütyülni, de nem tudom tartani az iramot. Most viszont nyári szünet van, ezért megyek. Persze bűntudatom van, hogy a gyerekek nélkül.

Az első utunk Krakkó volt, felültünk a Volán buszra a hátizsákunkkal, aztán stopoltunk, szállást nem foglaltunk, minek? Internet sem volt még akkoriban. Elindultunk úgy, hogy lesz, ami lesz. Aztán ilyenből még volt egy csomó. Meg sem tudom számolni.




2019. június 25., kedd

Vicces fiú ez az univerzum

Ma olyat tolt a képembe, hogy nem hinnétek el, ha elmesélném, azt kérdeznétek, bezz, mit szívtál, vagy mire fel kamuzol? Kinek képzeled magad, Andersennek vagy a Grimm testvéreknek? A zuniverum elvesz és párhuzamosan (!) ad. Izgalmas film. Sci-fi. Egyelőre kussolok. Elmesélem majd, ha rendeződik.



Meddig lehet mindig mindent kibírni?

2019. június 24., hétfő

Quante volte ho fissato quel cazzo di online sperando diventasse sta scrivendo

Azon töprengek, hogy vajon mennyire éheztek ti a napicukikra...

Na jó, mivel volt közületek, aki jelzett, csepegetek néhányat.


Hozott rakott krumplit, amit ő sütött, hogy ma hozzam be ebédre a gyárba, és mondjam el, ha kérdezik, vagy ha nem, akkor is, hogy ezt bizony a fiúm készítette, mert ez így oly romi*.


Elvitt moziba. Nem kevesebb, mint a A fal c. filmet tekintettük meg. Ráadásul mindketten voltunk már a koncerten is, valaha.


Hozott csavarhúzót és egy lendülettel megszerelte a kilincset. Jó, de van egy másik kilincs is, ami gyógyításra szorul, csak lévén én zavarba esek, amikor valaki velem jót tesz, így nem mertem szólni, hogy ha már ilyen figyelmes vagy, akkor ott a másik is, igaz, ahhoz nincs csavar, szóval pofázok itt a levegőbe.


A zenekari próbákat úgy igazította, hogy mindenkinek jó legyen.









* komolyan, nem tudom eldönteni, hogy ez csak irónia részéről, vagy komolyan mondja. Grrr! Ha irónia, ha komoly, mindkét verzió rendben van, végeredményben én szeretem a viccet.

Anyatejes palacsinta

Belefutottam egy videóba vlogba mittomén, mibe videóba a youtube-on, amin egy celeb (lehet, hogy nem celeb, franc tudja, honnan kezdődik a celebség, mint olyan) a saját anyatejével süt palacsintát (amerikait, azt a kis pufit, kereket, juharszirup is dukál hozzá, mutatják), és ugyan a gyerekei már tizenévesek (13 és 16), de van még bőven fagyasztott anyatej a mélyhűtőben. A tehetséges énekesnő, aki a műsorvezetője ennek a videónak (aha, megnéztem, hivatalosan vlog) köszöni, de nem akarja és nem is fogja megkóstolni a palacsintát, amit a celeb sütött és most kínálgatja. Odahívják hát a trendi webmagazin főszerkesztőjének az öccsét, aki szintén menő (mondjuk engem irritál), és ő simán megkóstolja, úgy,  hogy tudja, az bezony anyatejjel készült.

A celeb közben kifejti, mitől lenne undibb az ő anyateje egy vadidegen tehénéhez képest. Mi a különbség egy tehén és egy nő között? Jó, hát értem. Igaza van. De ettől még a gyomrom nem szűnik meg liftezni. Akármennyire is filozófikus az idegen tehén elmélete. Oké, nekem a tehéntejtől is liftezik, gyerekkorom óta, lehet, hogy egyedül ez a bajom. A tej.

Aztán a celeb, aki régen egy gyalog blogger volt (mint amilyen én vagyok most), és akit én nagyon szerettem, mert állati jókat és vicceseket írt (de komolyan),  és akit most is szeretek (jó, hát néha már érezni, hogy kényszeredettek a témái, senki sem tökéletes, még Madonna sem, rólam aztán nem is beszélve), csak ne hallanám a hangját, mert én még ilyen női csipogást életemben nem hallottam, ha merném, még azt is leírnám, hogy urizáló budai miss piha (bezzeg, bezzeg, ne általánosíts!), és még az is lehet, hogy a kisujját is eltartja, rémes, persze előfordulhat, hogy csak irigy vagyok, mert ő már a magasban szárnyal, de ez meg nem állja meg a helyét, mert nekem nincsenek ilyen ambícióim, pláne megőrülnék, ha még csipognom is kellene hozzá (megen' elkanyarodtam), szóval a celeb elsüt egy kacér viccet: ő minden szart a szájába vesz - hozzá kacarászik. Aztán még egy kaján vigyor, amikor kifejti a tehetséges énekesnő (de tényleg az!), hogy az jutott eszébe az anyatejes palacsintáról, hogy a celeb mellbimbóját a szájába veszi, és szopja a tejet. Most azt hihetitek, hogy karót nyelt frigó vagyok, nincs min kiakadni, menő szexuálisan is ultralibsinek lenni. Kérdés, honnan kezdődik valaki frigó lenni. Vállalom, én most az vagyok. Erről az is eszembe jutott, hogy futottunk már egy kört itt a bloghálón, hogy a MILF lealacsonyító kifejezés-e vagy sem. Érdekes, azon nem borultam ki, ezen meg igen. Nehéz kiigazodni rajtam, nekem sem megy.

Az anyatej... kár bármikor is vitát nyitni a témáról, ezzel teljesen tisztában vagyok... de azért mégis elmesélem, hogy engem mennyire egy őshüllőnek néztek a francia nőtársaim, amikor a gyerekeimet tápláltam (igen, ufo voltam, undorodtak tőlem /nem mindenki, de sokan/), és én mennyire elrobotosodottnak néztem ugyanazon francia nőtársaimat, akik szülés után azonnal tápszerrel tápláltak. Most meg itt vagyok én, aki émelyeg a mélyhűtött anyatejtől, amivel nem a csecsemőt táplálják, hanem amiből egy menő szerkesztőségben sütnek a kollégáknak palacsintát: "vegyétek és egyétek, ez az én testem!" De értitek, mekkora mélyhűtő kell ahhoz, hogy még mindig legyen elrakva anyateje, miközben a gyerekei már 13 és 16 évesek elmúltak. Vagy lehet, hogy már csak egy zacsival volt, a kincstári. Bevallom, figyelmetlenül néztem, beletekertem, szóval úgy ugatok itt, hogy nem teljeskörűen ismerem a sztorit. Hamut a fejemre.

Mindegy is, lehet, hogy csak lájkvadászat volt, én meg jól bedőltem. Mindenesetre most befejezem, nem engedek többet a kísértésnek.

Mindeközben nagyon remélem, hogy soha nem téved ide a celeb, mert nem bántani akarom őt. Hm... akkor ezt az egészet most kellene a kukába dobni úgy ahogy van... szóval csak a háta mögött el akartam mesélni ezt a sztorit... De most gondolkozom, mi van, ha itt valaki más is hosszú évek óta tárolja az anyatejet, ami egy igenis értékes és pótolhatatlan csodaszer (?), tudom én, és magamra uszítom a haragját? Eddig azt hihettétek, hogy én egy szimpatikus ember vagyok, de most kiderül majd, hogy a nagyanyám vagyok.

2019. június 20., csütörtök

Bezz, a szupersztár

Kaptam igazgatói dícséretet az iskolában, kettőfélét is, mert minden lében kanál vagyok. Az évzárón ki kellett mennem átvenni a díjat, ott, mindenki előtt, és tapsoltak, csak hát én az ilyentől zavarba jövök, elég esetlenke voltam, mert nem számítottam rá. Azért kaptam, mert például egy AIESEC-es önkéntest fogadtam be egy hétre, főztem rá, mostam rá, adtam neki lakáskulcsot, hogy szabadon járhasson bulikázni, a szakmai napokon is mindig jelen vagyok, vöröskereszteskedem (light, még semmi komoly, de az iskola vöröskereszt bázisiskola, naná, hogy nyüzsgök ebben is), szmk-s szülő vagyok, ilyesmik. Mindenesetre 45 évet kellett várnom, hogy igazgatói buksisimit kapjak. Jó ez a 2019-es, főleg, mert a fiúm nálam hagyta a fogkefejét és az alvópólóját. Menő? Menő. Tegnap megszerelte a tévémet, mert elromlott, nem tudtam fogni rajta a szabadeurópát internetet és akkor ő két gombnyomásra megjavította, ráadásul beállította az hbo go-t a saját kódjával. Menő? Nagyon menő. Reggel még a kilincset is meg akarta szerelni, ha lett volna csavarhúzóm. Menő? Elképesztően menő. Nem elég, hogy gitározik, könyveket hoz ajándékba, moziba jön velem, rendkívül és főleg jó apja a gyerekének, állati szép, még ezek is. Én meg csak pislogok.


2019. június 19., szerda

questo amore è un gelato al veleno

Minden itt kezdődött. (De csak 4:18-ig) 

Egyszer csak már nem voltam többé kisgyerek, és segítenem kellett takarítani. Például port törölni. Volt, hogy kimaradt egy-egy csík (most bezzeg nem egy csík, hanem az egész lakás egy egységes pormacska), mire fel éccsapám, akinek  meglehetősen csípős a nyelve, beszólt, "ott nem zenélt". Azóta is ezzel csesztet, ha valamit elbaszokbénázok, de már a kistesómmal karöltve, akinek ugyanolyan csípős a humora, mint a faterunknak. Ezt hallgatom 35 éve. Állítólag én akkoriban állandóan zenét hallgattam. Jó, de ki nem?

De én csak 35 éve kapom az ívet, éccsanyám meg 46 éve. Fater rezzenéstelen arccal olyat ad, hogy a fal adja a másikat, szem nem marad szárazon. A röhögéstől. Jó, persze azért előtte bevágom a durcit, hogy kerek legyen a színdarab. Egy ideje visszapofázok, észrevettem, éccsapám is igényli, mert ugyan próbál némán röhögni, de rázkódik a válla és a hasa.

A kistesóm és az unokatesóm feleségei a mai napig nem értik faterom humorát, rendesen megsértődnek. Aztán, amikor vége a partinak, mindenki haza, faterral a csajokon röhögünk. Éccsanyám nem partner ebben, ehhez atyai öreganyám szüntelen kritizáló vére kell. Jó, azért az már tényleg súlyos volt (a nagyanyám). Nem, nem sértő a humora faternak, egyszerűen csak csíp. De most mi van, hát a csípős paprikát is sokan szeretik.

De fater dumál, aki ott ült a gramofon előtt és magnókazettárra vette a kedvenceit? Amanda Lear volt a favorit.

A minap megvilágosodtam, hogy Gianna Nannini koncert nélkül igazán hülyeség lenne meghalni. Tavaly már majdnem kiugrottam, országos turné volt, nézegettem a repjegyeket. Aztán 2018 elsuhant a picsába. Most meg éppen Amerikában kirándulgat, nem koncertezik. Nem mintha idén volna rá zseton, ha találnék koncertet. Nem mintha nem találnék rá zsetont, ha mégis koncertezne. Ez az idei elég jó év.

Hallgassátok Gianna Nanninit, ha éppen elfelejtettétek. A 80-as évektől töretlen erővel nyomja tolja. Most 63 éves. Van egy kislánya, Penelope. Nezegetem a videóit, ahogy a kislánnyal buliznak otthon, kettesben. Nagyon tetszik. Jó, hát én is így az én gyerekeimmel. Sempre giovani cazzo.



Az első 25 másodpercig bírjátok ki valahogy. 


2019. június 16., vasárnap

B.Ú.É.K.

Ééés eljött az én időm. Az én énidőm. És nem tudok mit kezdeni magammal, furcsa ez a csend. Marha jó. Olyan, mintha megittam volna három kávét, fel vagyok pörögve, megzavarodok a csendtől.
Most értem haza, a gyerekeket leadtam vakációzni. Akkor most elkezdek dolgozni, van egy csomó restanciám. Hála ég a három és fél munkahelynek, soha nem szerettem unatkozni. Bemelegítésnek bedobok egy mosást, hogy ne csak a fejemben fussanak a párhuzamok. Nem tudok relaxálni, nem tudok leállni. Mondjuk az aktuálkönyvet is olvashatnám, de akkor meg bűntudatom lenne, hogy nem dolgozom.

A picsába a szabályzattal

Miután látta, hogy botrányosan csupasz a könyvespolcom, és ebből azt a következtetést szűrte le, hogy túl keveset olvasok, a gitáros fiú kezébe vette az irányítás. Így esett meg, hogy most este kiolvastam Alessandro Baricco Novecento c. könyvét*, és nem tudom lerakni Elena Ferrante Nő a sötétben címűjét.

Értitek ti ezt? Megjelenik, és kezembe nyom egy könyvet (előtte be kell csukni a szemem, ettől persze hülyére izgulom magam, mi van, ha egy békát hoz, neadjúristen egy döglött békát... Nem mintha félnék a békáktól... Akkor mondjuk egy galambot, attól elléggé undorodom, de most komoly, hogy már megint elkanyarodtam?), és hozzátette, addig megy majd ez így, míg meg nem telik a polc. Ezek alapján viszont több, mint két hétig lesz kénytelen járni velem, mert a polc ká hosszú és ráadásul emeletes is, plusz kölcsönbe is viszik a könyveket, pl. éccsanyám szeret lecsapni, mert ezek szerint a könyvtár sem győzi könyvvel... Bátor kijelentés volt ez tőle. Hogy, hogy nem, de tudja és megjegyezte, hogy elvesztettem az Elena Ferrante könyvemet. Erre tessék. Ráadásul elment egy csomó (egynél biztosan többet mondott, és akkor az úgy már egy csomó) idegennyelvű könyvesboltba, hátha meg lehet kapni eredeti nyelven. Bazz. Akárhogy gondolkozom, nem... ilyen fiúval én még nem találkoztam. Asszem' bír. Vagy csak nevel, ha már papérja van róla. Jó, de azért neki szokása könyvet ajándékozni azoknak, akiket bír, szóal azért nem egyedül nekem. Nem, nem, szerintem bír.
Piszkozatban feljegyeztem már róla csomó cukiságot  egyebet, majd mesélek, de most mennem kell olvasni.


Feljegyezve éjjel egy órakor.







* szarok rá, hogy van, aki kitépi a haját a csillagozástól. Majd visszanő. De ide eredetileg azt akartam írni, hogy valóban pillanatok alatt meg lehet enni ezt a könyvet, vagy - aihmé, - egy szarás alatt ki lehet olvasni. Jó, hát a rockstarok és a hippik csúnyán beszélnek.

2019. június 15., szombat

Nincs cím

Éccsapám egész életében a nyugdíjat várta, én egész évben a nyári szünetet. Erre fel tegnap, amikor eljött az utolsó tanítási nap - hallelujah -, rögtön négy gyereket hoztam haza az iskolából, és rendeztem nekik egy pizsiparti (oké, csak három gyereknek). Hát én így.

Ugyanitt: őszt akarok, hideget, esőt.

2019. június 14., péntek

Bezz felült a nosztalgiavonatra

Van egy fiú, akit nagyon szeretek. Ő az én első* szerelmem.  

1980-ban találkoztunk utoljára**, és azóta sem. Mégis úgy érzem, jó haverok vagyunk. De hogy lehetnénk mi jó haverok, mikor évente kétszer, a szülinapjaink alkalmából beszélünk csetelünk mindösszesen? Azt sem tudom, milyen lehet a hangja, milyen a hanglejtése, milyen magas. Semmit nem tudok róla, csak azt látom, hogy végtelenül szereti a családját. De tényleg látszik rajta! A lánya már 22 éves. Gyönyörű lány. A felesége édes és bájos. Annyira kerek az ő családi életük, hogy akárhogy gondolkozom, nem nagyon látok máshol ilyen összhangot (oké, lehet, hogy csak kirakat, de szerintem nem). 

Andrisék... eleve a nevük is csodálatos. Verebes Bandi, Verebes Julcsa, Verebes Andris***.

Andris a múltkor elvitte a feleségét Berlinbe****, így kipipált egy tételt a bankancslistájáról. Rögtön megragadtam a klaviatúrát, és ezzel az évi két beszélgetésünk felgyarapodott háromra. Ezt muszáj volt kiveséznünk. Áradt belőlünk a sok sztori (hát tényleg piszok sok sztori lehetett, tök kicsik voltunk, azért annyira sok emlékünk nem maradt). Mi Kelet-Berlinben töltöttük a gyerekkorunk egy részét (5 évet), és ugyan nagyon kicsik voltunk, mégis annyira meghatározó volt az a néhány év (ezt mindketten megállapítottuk)... Persze lehet, hogy csak a szüleink elbeszéléseiből tudjuk, hogy mik történtek akkoriban ott, nem tudom, lehet. Hé, de hiszen vannak saját emlékeim is! Példuál tök valószínű, hogy a szüleimnek sejtésük sincs, hogy én Andrisba szerelmes voltam (ezzel tudom bizonyítani, hogy igenis vannak saját emlékeim azokból az évekből). Az is tök valószínű, hogy ezt Andris sem tudja. Nem égetem magam, hogy eláruljam neki: helló Andris, boldog szülinapot, és tudd, én szerelmes voltam beléd 1976-ban******. Bár lehet, hogy ez a mi sziklaszilárd haverságunk ezt is elbírná. Mindenesetre nem fogom kipróbálni, ez hétszentség. Az rendben van, hogy óriási tehetségem van hülyét csinálni magamból, de azért tudatosan még én sem rohanok fejjel a falnak.

Nosztalgiáztunk hát, és én elküldtem neki a tavaly szeptemberi fotóimat, amikor Zolifőnökkel voltam az Innotranson (én már nem posztolgatok a fb-on, mert korszerű vagyok nem akartam, hogy az eredeti kollégák és főnökök lássák, hogy hol csavargok és milyen ügyben... komolyan, a tököm tele, hogy sunnyogni kell, mert valaki biztosan megsértődik, és aztán hallgathatom a durcit... le a cenzúrával! lehet, hogy veszek egy nagy levegőt és kiposztolom az elmúlt egy évet, aztán köd előttem, köd utánam, sőt, a jövőt is kiposztolom, nyugodtan hápogjanak a hápogók). Szóval, fotók. Annyira belendültünk, hogy a szüleimnél előszedtem a fekete-fehér fotókat is, és megtaláltam egy 1978 körüli közöset. A szülei közt ülünk mi ketten, Andris és én. Én telipofával és fogatlanul röhögök (ki tudja min?), ő morcos (ki tudja, miért?). Azon csodálkoztunk, hogy a fotón miért durcázik, mikor ő is mindig telepofával röhögő gyerek volt, és ma is az, legalábbis ő is azt állítja magáról, hogy ritkán van morcos kedvében, és ezt én is látom a fotóin. 
Andris szerint semmit, de semmit nem változtam az évek során, ugyanaz a kis - idézem - szélvész maradtam. Ugyanezt állítom róla én is. Az utolsó találkozásunk óta eltelt 39 év (harminckilenc!) (ismétlem: h.a.r.m.i.n.c.k.i.l.e.n.c.), és én kijelenthetem, hogy a fekete-fehér fotón a mellettem ülő gyerek pontosan ugyanúgy néz ki, mint ma, csak most kicsit kevesebb a haja, halántéknál őszül és picit mélyebbek a nevetőráncai*****. Vagy fordítva, az a felnőtt Andris ugyanúgy néz ki, mint a gyerek Andris. 

Egészen különös érzés tudni, hogy bírjuk egymást. Úgy, hogy 1980-ban láttuk egymást utoljára, és azóta sem találkoztunk, és nem is fogunk. Persze, egyszer-egyszer már elhangzott, hogy fussunk össze, de tudjuk, hogy nem fogunk. Megmaradunk egymásnak a két fogatlan kis hülyegyereknek, és ez így kerek, ahogy van, se több, se kevesebb.



én itt veszítettem el a 283. cumimat

Wir Kinder vom Bahnhof Zoo - Christiane F.



* de párhuzamosan volt egy ovis szerelmem is, Thomas... cééééda! rüfkeeee! 
** számoljunk közösen: nem tavaly volt
*** álnevek, természetesen
**** a fb-ról tudom... tököm tele a fb-kal, de azért mégis jó, mert legalább látom azok életét, akikkel nem tudok találkozni, ráadásul van ürügy elkezdeni beszélgetni
***** soha nem gondoltam volna, hogy valaha annyi idősek leszünk, mint amennyik vagyunk... teljesen szürreális. a saját szüleink vagyunk. vajon mit gondolhatnak rólunk a gyerekeink? azt, amit mi gondoltunk a szüleinkről annak idején? hogy öregek felnőttek vagyunk? a fiamnak ráadásul ma reggel már ciki voltam, mert feltekertem az autóban a rádió hangerejét és táncolva énekeltem, hát ez tényleg rémesen kínos... és a fiam még csak hét éves... mi lesz itt később? szerencséjére csilingelve nevetve tapasztotta be a számat.
****** muszáj leírnom: 43 év. Értitek! Negyvenhárom év... Állati, nem? Nem 10, nem 20., hanem n.e.g.y.v.e.n.h.á.r.o.m.! Nem térek magamhoz! És itt vagyunk mi, akik azt hisszük, sose halunk meg örökre fiatalok maradunk, sőt, sempre giovani, cazzo, ahogy Petros mondja.


2019. június 12., szerda

Szupercella vs. bárányfelhők

Kilenc órát aludtam, ezért most a tegnapi posztot tárgytalannak tekintem. Amikor fáradt vagyok rengeteget locsogok hülyeségekről.

Mi az én sztorim másokéhoz képest? Bagatell. Na most kapaszkodjatok meg! Itt a következő. Ráadásul valódi. Semmi ferdítés.

Van nekem egy nagyon kedves barátom. Nagyon szeretem őt. Sorsközösség a miénk. Cellatársak voltunk három hónapon keresztül (kereken 101 nap volt). Mivel ez egy anonim blog, és senki nem ismer senkit, ráadásul álnéven futunk, el merem mesélni a történetét. 

Ott kezdődik, hogy tegnap egy hülye cipő, ma hajnalban pedig a barátom bizakodó posztja jött szemben velem a nagy tekerős játékon* (Fb). Az ő dolgait mindig elolvasom, egyrészt, mert értelmes, másrészt, mert szeretem, sőt, egy nagy kupac szívecskét is rakok neki a posztjai alá. 

Eszter egy végtelenül kedves lány, de annyira, hogy amikor beszél hozzám, én lezuhanok alfába. Eszter egy menő helyen dolgozik, mert menő a szakmája, mellette a templomban ő a főorgonista. OR-GO-NIS-TA! Hát nem csodálatos??? Eszter mélyen hívő, de pont ideális mértékben beszél erről, ha erről beszél. Ő ikreket várt, és mint az ikresek általában, nem volt könnyű terhessége. Ment, ment az idő, és már lehetett tudni, hogy nem húzza sokáig. Aztán egyik reggel közölték a dokik, nincs tovább, az anya életét kell menteni, szülni kell (császár). Az egyik magzat túlélte, a másik nem. A házassága sem. Az ilyen történeteket ritkán vészelik át a párkapcsolatok, még statisztika is van erről, onnan tudom. Meg hát elég sokat kalapácsoltuk mi ezt a témát Laura havernőmmel, akinek szintén koraszülött az egyik gyereke (akkor írtuk a közös blogot, állandóan bújtuk a szakirodalmat). 
Eszter férje lekoccolt, amikor a gyerekük két éves volt, és azóta ő is csak évente kétszer-háromszor kerül elő és ő sem telefonál... hát tessék, ennyire nem egyedi eset az enyém. Ott maradt hát Eszter egy halmozottan sérült kisgyerekkel, és az ikertesóval, aki nem élte túl a születést (olyan értelemben, hogy ezt nem lehet elfelejteni, ott van a zsigerekben). Eszter édesapja a szülés után pár héttel halt meg. Emlékszem, a csecsemő még a PIC-en volt, akkor még élet és halál közt, Eszter minden nap jött és ott az ágyamnál fejte a tejet, amikor temetésre is kellett mennie, és rögtön dupla temetésre. Kemény volt. Felfoghatatlan. Micsoda egy filmrendező az élet.
De a sztorinak nincs vége, ha akarjuk, ha nem, az élet megy tovább. De hogy! Eszter elment megnézni a foci EB-t a barátnőivel az Akváriumhoz, és ott, a halpiacok halpiacán (hupsz, most esik le: az Akvárium és a halak... ééértitek!) összeakadt egy fickóval. Cukik** tüneményesek*** voltak. Eszter, mint ahogy én sem****, nem egy csodálatosan szép nő, aztán tessék, látjátok? Meg hát értitek, egy lány, akit azért eléggé megtépett az élet, egyszer csak feljött a felszínre, és tök jól működik, nem picsog, mint én. Oké, amikor évforduló van, mindig összeülünk és nosztalgiázunk, valamint picsogunk megitatjuk az egereinket. 
De nincs vége a sztorinak! Szakítottak ezzel az akváriumos fiúval, de sebaj, Eszter mégis túl csodálatos, mert azóta egy volt osztálytársával él együtt immáron három éve. A hangsúly nem azon van, hogy Eszter mindennek ellenére párkapcsolatban él, hanem azon, hogy bazz Bezz, a tegnapi nyafogásod röhejes volt ehhez az élettörténethez képest*****. Oké, amikor fáradt vagyok, mert csak 4 órát aludtam (ami lehet, hogy csak 3 óra volt, franc tudja), akkor mérges szupercellák lepik el a fejem. Konklúzió: végtére is néha érdemes áttekergetni a fb hírfolyamát.







* mert állandóan csak tekerem, tekerem, tekerem, rémes, le kellene szokni róla egyszer és végre valahára.
** grrrrrrrr :D
*** ez azért kicsit nyálas szó, nem?
**** todom, todom, borrrzalmasan unalmas vagyok.
***** ráadásul van még egy irgalmatlan kemény sztorim, de az annyira szürreális és egyedi, hogy nem merem elmesélni, mindenesetre ott is az van, hogy nincs nyafogás, az élet megy tovább, ráadásul nem is rosszul. Csak akarni kell******.
****** szólt bezzeg, a bölcs, aki azon felül,  hogy rettenetesen bölcs, mostanában nagyon szereti a csillagokat is. Olybá tűnik. 

2019. június 11., kedd

Teleregény

Én nem tudom, hogy miként történhetett meg, de van egy ismerősöm a fb-on, aki nem az ismerősöm*. Egyáltalán nem. Látom, hogy ez a nem ismerős bőkezűen posztolgat. Én meg nem lájkolom. Minek? Hiszen nem az ismerősöm. Meg irritál is. Ma azzal, hogy egy SJP** cipőre vágyik. Mondjuk szép nő. A nem ismerősöm. Igaz, SPJ is. Hozzá még nyafog is a nem ismerős. Igazi nő. A nagybetűs. Lehet, hogy irigy vagyok rá, hogy szép és legfejlebb ilyen életproblémái vannak, nyaffnyaff, SPJ cipő kell nekem? Inkább arról van szó, hogy forgatom a szemem, hülye egy fogyasztói társadalom vagyunk. Persze, értem én, különböző kasztokhoz tartozunk.********

Miért kell nekem ilyeneket látnom? Nem vagy normális bezzeg. Megérett a világ a pusztulásra. Törlöm a nem ismerőst.





*próbálok visszaemlékezni, hogy mégis hogy eshetett meg. Nem megy. Mittomén. Az fix, hogy én utoljára az iwiwen vadásztam ismerosokre, a fb-on a kezdetek óta nem jelölök. Kivétel, akiket nagyon szeretek, egyéb esetben még azt is meggondolom, hogy visszajelölöm-e, aki bejelölt. Így esett meg, hogy a gyerekeim apja sem haverom már***. Szóval biztos ő jelölt be. Én meg ki. Jó, jó, tudom, magyarázom a bizonyítványom, de csak azért, hogy szimpatikus maradjak. Persze.

** remélem, nem mindenki tudja, hogy kiről van szó, ezért most kifejtem a borsót:. Sarah Jessica Parker, a Sex and the city c. sorozatból. Többek közt. Jó, én ezt a sorozatot a mai napig bírom, nem ezért krákogok itt, hanem azért, mert vannak emberek, akik jódolgukban nyávognak. Én meg túl kritikus vagyok. Be is fejezem. Dehogy fejezem, éppen szófosásom van...


*** naná, hogy nem*,*. Most képzeljétek el, hogy közölte, hogy jön a fiunk szülinapjára. Én meg egy pillanatra azt gondoltam, nahát, milyen rendes ember, hát hiába, hogy csak 2020-ban lesz szabija, mégis eljön a szülinapra, és még csak 2019-et írunk. Aztán kérdezte, hogy milyen gitárt vegyen a fiunknak, elektromosat vagy klasszikusat (nemtok helyesen írni, zakatol az agyam). He? Bazz, 7 éves, az is lehet, hogy klarinétra fog járni, nem gitárra. Hol van még a szeptember? Kiborulok az ilyen kérdésektől. De gondoltam, ezek szerint, ha tud jönni és bőkezű ajándékot szeretne venni, akkor sinen van. Bezzeg, Bezzeg, mikor nő már be az agyad lágya? Aztán kibökte, nem egyedül jön. Tádáááá. Mégiscsak kellene lottóznom, olyan közel vagyok az telitalálathoz. Ppppersze, hogy a frissen sült csajával jön. Én leszarom, hogy becsajozott, de azért ebből már érezhető volt, hogy csűr még a szituáción egyet vagy többet. Egyszerűen kitalálható volt: napközben a gyerekekkel lesz, míg a csaj a hotelben fog dekkolni, vagy egyedül várost nézni. Ühüm. Aztán az estét a csajjal tölti, én meg maradjak a gyerekekkel, vacsora, fürdetés, mese stb. másnap pedig menjek szépen dolgozni. Engem speciel nem érdekel, csak azért a gyerekek lelkének ezt ki adja be? "Gyerekek, apátok idejött, veletek tölti a napot, de este elmegy egy másik nővel aludni". Természetesen apjuk közölte, hogy készítsem fel a gyerekeket. Komolyan nem tudom, hogy ezek után mi a lófaszt tud még kitalálni? Ja, a csaj azért jön, mert ő finanszírozza apuka útját. Volt olyan elképzelése is apjuknak, hogy én vegyek neki repjegyet, de arról letett. Lehet, hogy felébredt a lelkiismerete, vagy valaki szólt neki, hogy kisfiam, baszod, hát öt éve a gyerekek anyja eteti, öltözteti, táboroztatja stb. a gyerekeket, ne legyél már ilyen hímringyó, hogy még egy repjegyet is le akarsz róla akasztani. A lényeg, a nő bekapta a horgot és szépen pénzeli apukát. Kíváncsi vagyok, mikor ébred fel. A nő. Mert apjuk soha nem fog. Ez fix.
Azt még nem mondta ki, hogy a csaj is ott szeretne lenni a gyerekem szülinapján, de megyek, kötök pár nagyösszegű fogadást, hogy ez lesz a következő lépése.
Egyébként továbbra is úgy beszél velem, mint egy kapcaronggyal, csak hát faterkám, Bezzeg nem fosik be tőled, és a gyerekeket mind a 10+10 körmével és 32 fogával megóvja.


******** azért gyorsan megnéztem, mert ráérek, hogy mennyibe kerülnek ezek a cipők, mielőtt hülyét csinálnék itt magamból előttetek. Tessék, nem is drága. Azt hittem, szürreálisabb ára van. Apropó, van egy másik nem ismerősöm, aki legalább a fb-on sem ismerősöm, ő mesélt,  hogy bizonyos körökben teljesen normális a mittomén milyen táska, blablablablablabla, én is unom ezt a témát, - tudtok ti egyáltalán követni engem? nem csodálom, ha nem, én sem tudok rendet tenni a fejemben, hát de mitől tudnék, tisztára kisül az agyam az ilyen faszkalapoktól, mint a gyerekek apja... vagy normális dolog megismerkedni valakivel válás után öt évvel, és bemutatni a gyerekeknek az új szereplőt? vagy én ülök fordítva a lovon? de úgy, hogy évente kétszer találkozik a gyerekekkel, és akkor most hozza a mátkáját is, az normális? és az évi két alkalom, amikor találkozhatna a gyerekekkel, akkor nem velük tölti majd az estét és éjszakát, hanem inkább a nőjével, az normális? vagy fontos a normalitáshoz ragaszkodni? de mi az, ami normális? de hiszen gyerekekről van szó. kellene valami miheztartás, nem? vagy láttak már a gyerekek elvált szülőket? és meg sem kottyan nekik? nem kell őket túlzottan félteni, mert a jég hátán is? de nem esik nekik rosszul, hogy ugyan jön az apjuk, akiről úgy tudják, hogy kurva**** sokat dolgozik (muhahahahaha, volt olyan, amikor közölte, hogy bezzegországban nem lehet túlórázni, mert tiltja a törvény... beszarok), és ezért nem tud sűrűbben jönni hozzájuk (és ők sem mehetnek hozzá), de hirtelen egy nővel jön? komolyan, én csak a gyerekek miatt tépem az agyam. vagy egyszerűen csak túldimenzionálom a dolgokat? nincs itt semmi baj, mással is előfordult már, ne locsogj ennyit Bezz, rázd meg magad és az élet úgyis megy tovább?  ja, bazz, csak azt is nekem kell cipelni. a továbbot. nem neki. nincs munkamegosztás. majd Bezz te elmondod nekik - mondá apjuk. de tudom, hogy az élet megy tovább, de nem volna jobb, ha csak három napra jönne és akkor a gyerekekkel törődne, mindent beleadva? áh, megannyi kérdés, válasz meg a Holdon.


**** már fogalmam sincs, hogy hány csillagnál tartok, de itt azt akarom beszúrni, hogy bocs, nagyon trágár vagyok, de az indulatok kihozzák belőlem a kocsist...


*,* de azért nem haverom, mert annyiszor váltott profilt, mindenféle álnéven regisztrált újra és újra, hogy egy jobb filmstudió megvenné a forgatókönyvet tőle... egyébként szerintem én egy unalmasan normális ember vagyok, nem is értem, hogy kerültem ebbe a kificamodott helyzetbe, halál égő. Ráadásul éjjel két óra van/volt, ahelyett, hogy aludnék.

2019. június 7., péntek

Gitáros fiú folyt.köv.

Hozzávetőlegesen kétszázszor hallgattam meg azt az egy perc gitározást, amit tegnap éjjel videóztam le a kaputelefon telefonommal, de nem azért, mert sono fissata fejlövést kaptam, hanem van benne egy rész, ami egy tökéletesen botfül (engem) lelkét is kitépi. Értitek, körülbelül egy másodperc gitárhúrpengés, és úgy odaszögez, mint pillanatragasztó az ujjakat. (Faszom ezekkel a kényszerhasonlatokkal, meg kéne szabadulnom tőlük.)

2019. június 5., szerda

Bezzeg, a balfácán

Dolgozni kell, de nem bírok. Irgalmatlanul fáradt vagyok, pedig éjfél előtt már aludtam, de felébredtem hajnal négykor. Egyszerűen nem bírom szuflával.

Dolgozni kellene, de én inkább jövök ide, memoárt írni. Mert ezt nem lehet nem papírra vetni.

Tegnap beszélgettünk az A38-as Random tripes koncertekről. Kiderült, ő is ott szokott lenni. Én is. Minden kedden (amikor nincs iskola). Hogy, hogy nem, rákérdezett,  hogy én ilyen helyeken szoktam-e ismerkedni. De én nem szoktam, mert nem tudok. Én nem vagyok az a csodálatosan szép nő, akihez odamennek a férfiak. Én csak a karakteremmel tudom levenni a lábukról az embereket, nem a külalakommal, és miközben erről beszélgettünk, ő elküldött egy Palya Bea dalt, a Tükör címűt, amiben azt énekli Palyabeja, hogy szard la Hófehérkét és Monica Belluccit... hát az eszem megáll. Miközben én azt ecsetelem, hogy nem vagyok egy nagy ász, ő tudja, hogy melyik szám illik ide, közben pedig ráncolja a homlokát (mondta) és hozzáteszi, hogy ez bullshit, mert szerinte én ... és ezt most le sem tudom írni, mert  nekem ez nem megy, én nem hiszem, hogy szép volnék. Amúgy meg mi az a szépség? Egy szubjektív luftballon. Meg hát nem fontosabb a szépségnél a karakter? De. Ebben az a jó, hogy legutóbb már nem az önarcképemmel házaltam a tinderen, hanem egy kis zöld kávéscsészével, sőt, már humoros bemutatkozásra sem jutott erő. Ott volt a homályos kávéscsésze, akit jobbra húzott a gitáros fiú. És tessék, match lett belőle. Hogy a szálak miként akadtak össze, nem tudhatjuk. Misztifikálhatjuk is akár. Társalgás alakult ki. Dinamikus, jó társalgás. Holnap találkozunk másodjára. Az elsőt meséltem már? (Most úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy még nem meséltem). Karácsonyra kaptam ajándékba Quimby koncertjegyet, kettőt. Gondoltam, egy életem, egy halálom, megkérdezem tőle, hogy eljönne-e velem. Sajnos nem volt jó számára az időpont. Felhívtam hát Annát, jöjjön ő velem. De neki sem volt jó. Erre fel megcsörrent a telefon, a gitáros fiú volt az, de persze én nem tudtam, hogy ő az, mert nem mentettem el a telefonszámát, így csak egy számot láttam, unottan beleszóltam, hogy halló. Én vagyok az, tudod, a hörcsög*, elcseréltem a napokat, tudok jönni a koncertre - hadarta. ... és ... bezzeg csak pislogott... aztán örült. Így esett meg, hogy az első randi egy koncerten volt. Azért meglehetősen kockázatos volt, nem? Mi lett volna, ha ellenszenvesek vagyunk egymásnak a valós életben? Mert cseten azért könnyű szimpatikusnak lenni, na de az életben? De a dolgok jól alakultak. Sőt, azóta is jól alakulnak. Remélem, nem illúzió, ami történik. Remélem, nem koccol le két hét múlva. De hiszen azt mondta, ő nagyon is jó alany arra, hogy velem jöjjön a Cirkóba skadináv filmet nézni. Sőt, megkérdezte, hogy hogy iszom a kávét reggel, és mit kérek reggelire. Amire balek bezzeg azt válaszolta, hogy reggeli? Bezzeg kikel az ágyból, és rohanva elindul a bányába dolgozni, mint egy zombi. Aztán persze korrigáltam, amikor rájöttem, hogy ennél nagyobb balfácán válasz nincs a világon. Egy gitáros fiú ágyba kívánja hozni a reggelit, én meg lepattintom? Bezzeg bazze, te tisztára hülye vagy.



* van az úgy, hogy az embereknek a cuki szótól feláll a szőr a hátukon. Még itt a blogos berkekben is, ugye ;). A gitáros fiú mondta, hogy a hörcsög cuki, nem ő. Kimondtam, hogy cuki, és ő cukin kikérte magának. Ezért én őt Hörcsögnek mentettem el a telefonomban. Egyébként tűrhetetlenül szép neve van. Ő maga is tűrhetetlenül érdekes figura, ráadásul szép is. Hogy jövök én ahhoz, hogy egy ilyen fiúval fussak? Boh, ahogy az olasz mondja.

Ezt nem tarthatom tovább magamban

Úgy néz ki, van egy fiú, aki gitározik nekem, amikor felhív telefonon*. Ezen felül énekel is hozzá. Azt a dalt, amit nekem** ő írt. Ráadásul jó a szöveg, jó a dallam.
Aztán két órát beszélgettünk.
Az első randevúra Závada Péter verseskötetét hozta, ajándékba, nekem.
Akárhogy gondolkozom, biztos vagyok benne, velem ilyen még nem történt eleddig.
Holnap mindent még mesélek.






* hogy fokozzam a borzongást, elmesélem, a messengeren megbeszéltük, hogy most már hívhat, alszanak a gyerekek, és írta, hogy van egy meglepetése, menjek egy csendes helyre. Persze, sejtettem, hogy ebből gitározás lesz.

** pedig igaz. Csak nem tudom elhinni. Hogy nekem? Oké, biztos nem nekem, legfeljebb rólunk. Persze titokban mindig vágytam egy gitáros fiúra, de azért tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok én Léda, csak egy akárki, de most azt mondom, ha csak két hétig tart, már megérte ez a különös románc. Klasszik rózsaszín szemüveg van rajtam, és a bárányfelhőn heverészek.