Bezz felült a nosztalgiavonatra

Van egy fiú, akit nagyon szeretek. Ő az én első* szerelmem.  

1980-ban találkoztunk utoljára**, és azóta sem. Mégis úgy érzem, jó haverok vagyunk. De hogy lehetnénk mi jó haverok, mikor évente kétszer, a szülinapjaink alkalmából beszélünk csetelünk mindösszesen? Azt sem tudom, milyen lehet a hangja, milyen a hanglejtése, milyen magas. Semmit nem tudok róla, csak azt látom, hogy végtelenül szereti a családját. De tényleg látszik rajta! A lánya már 22 éves. Gyönyörű lány. A felesége édes és bájos. Annyira kerek az ő családi életük, hogy akárhogy gondolkozom, nem nagyon látok máshol ilyen összhangot (oké, lehet, hogy csak kirakat, de szerintem nem). 

Andrisék... eleve a nevük is csodálatos. Verebes Bandi, Verebes Julcsa, Verebes Andris***.

Andris a múltkor elvitte a feleségét Berlinbe****, így kipipált egy tételt a bankancslistájáról. Rögtön megragadtam a klaviatúrát, és ezzel az évi két beszélgetésünk felgyarapodott háromra. Ezt muszáj volt kiveséznünk. Áradt belőlünk a sok sztori (hát tényleg piszok sok sztori lehetett, tök kicsik voltunk, azért annyira sok emlékünk nem maradt). Mi Kelet-Berlinben töltöttük a gyerekkorunk egy részét (5 évet), és ugyan nagyon kicsik voltunk, mégis annyira meghatározó volt az a néhány év (ezt mindketten megállapítottuk)... Persze lehet, hogy csak a szüleink elbeszéléseiből tudjuk, hogy mik történtek akkoriban ott, nem tudom, lehet. Hé, de hiszen vannak saját emlékeim is! Példuál tök valószínű, hogy a szüleimnek sejtésük sincs, hogy én Andrisba szerelmes voltam (ezzel tudom bizonyítani, hogy igenis vannak saját emlékeim azokból az évekből). Az is tök valószínű, hogy ezt Andris sem tudja. Nem égetem magam, hogy eláruljam neki: helló Andris, boldog szülinapot, és tudd, én szerelmes voltam beléd 1976-ban******. Bár lehet, hogy ez a mi sziklaszilárd haverságunk ezt is elbírná. Mindenesetre nem fogom kipróbálni, ez hétszentség. Az rendben van, hogy óriási tehetségem van hülyét csinálni magamból, de azért tudatosan még én sem rohanok fejjel a falnak.

Nosztalgiáztunk hát, és én elküldtem neki a tavaly szeptemberi fotóimat, amikor Zolifőnökkel voltam az Innotranson (én már nem posztolgatok a fb-on, mert korszerű vagyok nem akartam, hogy az eredeti kollégák és főnökök lássák, hogy hol csavargok és milyen ügyben... komolyan, a tököm tele, hogy sunnyogni kell, mert valaki biztosan megsértődik, és aztán hallgathatom a durcit... le a cenzúrával! lehet, hogy veszek egy nagy levegőt és kiposztolom az elmúlt egy évet, aztán köd előttem, köd utánam, sőt, a jövőt is kiposztolom, nyugodtan hápogjanak a hápogók). Szóval, fotók. Annyira belendültünk, hogy a szüleimnél előszedtem a fekete-fehér fotókat is, és megtaláltam egy 1978 körüli közöset. A szülei közt ülünk mi ketten, Andris és én. Én telipofával és fogatlanul röhögök (ki tudja min?), ő morcos (ki tudja, miért?). Azon csodálkoztunk, hogy a fotón miért durcázik, mikor ő is mindig telepofával röhögő gyerek volt, és ma is az, legalábbis ő is azt állítja magáról, hogy ritkán van morcos kedvében, és ezt én is látom a fotóin. 

Andris szerint semmit, de semmit nem változtam az évek során, ugyanaz a kis - idézem - szélvész maradtam. Ugyanezt állítom róla én is. Az utolsó találkozásunk óta eltelt 39 év (harminckilenc!) (ismétlem: h.a.r.m.i.n.c.k.i.l.e.n.c.), és én kijelenthetem, hogy a fekete-fehér fotón a mellettem ülő gyerek pontosan ugyanúgy néz ki, mint ma, csak most kicsit kevesebb a haja, halántéknál őszül és picit mélyebbek a nevetőráncai*****. Vagy fordítva, az a felnőtt Andris ugyanúgy néz ki, mint a gyerek Andris. 

Egészen különös érzés tudni, hogy bírjuk egymást. Úgy, hogy 1980-ban láttuk egymást utoljára, és azóta sem találkoztunk, és nem is fogunk. Persze, egyszer-egyszer már elhangzott, hogy fussunk össze, de tudjuk, hogy nem fogunk. Megmaradunk egymásnak a két fogatlan kis hülyegyereknek, és ez így kerek, ahogy van, se több, se kevesebb.

én itt veszítettem el a 283. cumimat

Wir Kinder vom Bahnhof Zoo - Christiane F.

* de párhuzamosan volt egy ovis szerelmem is, Thomas... cééééda! rüfkeeee! 

** számoljunk közösen: nem tavaly volt

*** álnevek, természetesen

**** a fb-ról tudom... tököm tele a fb-kal, de azért mégis jó, mert legalább látom azok életét, akikkel nem tudok találkozni, ráadásul van ürügy elkezdeni beszélgetni
***** soha nem gondoltam volna, hogy valaha annyi idősek leszünk, mint amennyik vagyunk... teljesen szürreális. a saját szüleink vagyunk. vajon mit gondolhatnak rólunk a gyerekeink? azt, amit mi gondoltunk a szüleinkről annak idején? hogy öregek felnőttek vagyunk? a fiamnak ráadásul ma reggel már ciki voltam, mert feltekertem az autóban a rádió hangerejét és táncolva énekeltem, hát ez tényleg rémesen kínos... és a fiam még csak hét éves... mi lesz itt később? szerencséjére csilingelve nevetve tapasztotta be a számat.
****** muszáj leírnom: 43 év. Értitek! Negyvenhárom év... Állati, nem? Nem 10, nem 20., hanem n.e.g.y.v.e.n.h.á.r.o.m.! Nem térek magamhoz! És itt vagyunk mi, akik azt hisszük, sose halunk meg örökre fiatalok maradunk, sőt, sempre giovani, cazzo, ahogy Petros mondja.