Már csak nyolcat kell aludni....

Úgy döntöttem, hogy élek a felajánlott lehetőséggel, és június 2-től a gyerekeim menni fognak az iskolába. Én pedig dolgozni. Egészen június 26-ig. Utána majd meglátjuk, ki, hova.

A gyerekek csak ügyeletbe mennek, nem igazán tanulni. Az oktatás a digitális osztályban folyik majd tovább. Majd délután, amikor értük megyek, és bevásároltam, és hazabumbliztunk, indulhat a tanulás. Mindegy nekem, csak ne egész nap hangzavarban legyek.

Szükségem van a magányra. Nem gondoltam volna, hogy idáig fajulhat a dolog. (Most is hallom a hangjukat... Ezek a gyerekek reggel felébrednek és mielőtt megreggeliznének, lenyelik a magnószalagot. Este nyolc körül, amikor már nem vagyok hajlandó nézni és hallgatni, holott nekik még mindig van mit mutatni és mondani, csodálkoznak, hogy ezt most miért nem??? /mármint ezt az utolsó most miért nem nézem és miért nem hallgatom meg?/ De aranyosak ők, sőt, egyre aranyosabbak, még a fiam is abbahagyta a lányom ok nélküli bokán rúgását. /de tudom, hogy mindennek van oka: vagy éhes, vagy féltékeny, vagy csupán az erejét fitogtatja, nem tudom, nem vagyok pszichológus/.)

Kicsit izgulok, hogy rossz anya vagyok (naná, mi más?), mert nagyon kevesen visszük a gyerekeinket iskolába. A lányom oszályából hárman (!), a fiam osztályából eleddig semennyien (!!!) rajtunk kívül. Hogy a pékbe tudják megoldani a szülőtársaim? Március 16. óta itthon dekkolunk. Augusztus 31-ig hogy tudják megoldani? Ennyire fiatalok a nagyijaik? Oké, tény, én marha későn szültem, belátom, ebből adódóan nincs pofám a szüleimre hagyni a két gyereket még kerek három hónapon át. Az azért tényleg túl sok lenne. Így is lesz két hónap, amit meg kell oldani iskolán kívül.

Én annyira szeretnék elruccanni valahova a kis makikkal... nyilván Olaszországba. Ez a lemez beakadt nálam. Oké, úgy is lehetne mondani, hogy nincs túl nagy fantáziám. De, de, van, mennék én bárhová. De egyelőre nincs merszem. Meglátjuk. Egyébként is, idén már voltunk Olaszországban, mit akarok én már megen' pont oda kirándulganti. :D (Mondjuk megint felülni a flixbuszra és 12 órát zötyögni nincs nagy kedvem... bár... meg is gondoltam magam, nem rossz az! Csak a gyerekek az utolsó egy órában elvesztették a türelmüket és elkezdtek esztetlenkedni, na köszi abból nem kérek, mert oké, hogy nem volt nagyon durva, de én nem bírom a feszültéget, meg a foga közt sziszegve sem lehet leordítani a hajukat, hogy fejezzék be, a busz nem gyűrűhinta, sem nem felemás korlát, vagy tornabak.

Most megyek, dolgozni kell... és még egy csomó feladat az iskolában.

Ímhol, előkerül az szürke szamár az ködből

Pedig akartam írni, sőt, írtam is, csak piszkozatban hagytam, mert befejezni egyik nekifutást sem sikerült. Az idő...

Pénteken mindenképpen akartam írni, amikor eufórikus hangulatba kerültem, miután koronát raktam a királyok királya fejére, vagy cseresznyét a tejszínhabos torta tetejére. Rendben lement a magasiskola digitális zh-ja és utolsó digitális tanórája is. A diákjaim azt mondták, az olasz órák voltak a szemeszter fénypontjai. Bázz! Kemény ám ilyet hallani.  (De ez most dicsekvésnek tűnhet... Nem akarom fényezni magam, mert azért nem érzem magam annyira nagy ásznak. Hm... Valahogy meg kell találni az egyensúlyt a szerénység és a jó dolgok elmesélése közt. Jó, de tény, hogy ezt mondták, és ráadásul a legutolsó óra és legutolsó zh után, amikor elköszöntünk egymástól, szóval nem volt okuk nyalizni egy jobb jegy reményében.)

Ettől függetlenül még van egy futásom egy diákkal, de erről még nem akarok beszélni... bár feszít, mert annyira jó... a diák megcsinálta a prezentációja nyers verzióját (sima ppt), én pedig fellépő ruhába öltöztettem (a prezit). A diák megmutatta a főorvosnak, aki (elmondás szerint) hanyatt dobta magát, és azt mondta, irány Európa. Mondjuk szerintem is ütős anyag lett. Jó, hát jól körülnéztem, hogy milyen egy ilyen prezentáció egy olasz egyetemen, szóal' puskáztam. De látjátok, ezek az olaszok értenek a cicomához, mert simán elalélunk tőlük (és nincs benne semmi majomkodás begurgulázó diákkal, nem erről van szó). Majd mesélek még, ha majd valóban végzünk a vizsgával, most még kicsit gyakorolni kell.

Ezek a szuper dolgok történtek velem. Egyéb nem igazán. Itthon dekkolok és csak dolgozom (de eszelősen), a gyerekeimnek segítek tanulni (igyekszem nem kicsúszni a határidőkből, amiket a tanárok diktálnak, nem könnyű, de végeredményben sikerül. Szombat, vasárnap. Asszem' ezt nevezik mókuskeréknek. Meg kell örökítenem, hogy anyukám és apukám is sokat segít! Olykor összepattanunk, aztán kibékülünk.
A fiam, aki rémesen rossz tanuló most csupa ötöst hozott, mert rengeteg figyelmet kap, nincs kapkodás, nincs ingerültség, és ez nagyon jó hatással van rá. Állatira bánom, hogy túl korán irattam be az iskolába, és abba az osztályba, amelyikbe. Késő, már nincs visszaút. Egyszerűen nem találok a közelünkben neki való iskolát (valami gyerekbarát alternatív sulit... bár a lányom is abba az iskolába jár, és olyan tanárnőt fogott ki, amilyen nekem volt: Mary Poppins és a Muzsika hangja Mária ötvözete).

Még van valami... tépelődöm. Végre van egy szimpatikus álláslehetőség. Pont olyan, amilyenre régóta vágyom.
A kérdés az, hogy legyek-e bátor? (Természetesen megpályázom, legfeljebb azt mondják, kösz, nem.)
Határozott idejű szerződés (gondolom szülni megy, aki helyére keresnek valakit). Ez azt jelenti, hogy én kereken 50 éves leszek (ezt persze kikérem magamnak), amikor lejár a szerződés. Vajon találok munkát ötven felett? Vajon ötven felett, neadjúristván esetleg kicsit lebénulva (nem akarok én állandóan erről beszélni!!! csak azért mégis foglalkoztat ez a krónikus nyavalya) találok bármiféle munkát?
Bármikor előjöhet a betegségem (örülök, hogy kibírtam ezt a félévet! Csomószor éreztem, érzem, hogy próbálkozik, tisztán érzem a tüneteket, de egyszerűen két okból úgy összeszorítottam a fogaimat, hogy végül nem bénult le vállalhatatlanul egyik testrészem sem: semmi szín alatt nem akartam kórház közelébe kerülni a vírus idején, a szemesztert igenis ki kellett bírnom bohóckodás nélkül. Szóval, egy új munkahely izgalmakkal jár, és én az izgalmakat nem bírom (mármint az idegrendszerem bedobja a törölközőt).
Sokkal közelebb lenne az új munkahely a mostanihoz képest.
Rettenetesen tele a tököm a csentológus bagázzsal.
A fizetés... 195 ezer forint körül. (Ha egyedül élnék, urvára nem érdekelne, de én két gyereket nevelek, így viszont már nem fényes a szitu.)
A legjobb az lenne, ha elmennék az interjúra, és ott azt mondanák, köszi, nem, mert öregecske kecske vagy.
De mi van, ha felvesznek? Akkor megvalósul egy álom. (Jó, hát ez a 195 ezer nem a "merjünk nagyot álmodni" limbóléc.)
A tanárok véleményét szívesen venném, merhogy' ez egy tanári állás. Klasszikus állami.

Menni kell dolgozni holnap. Jó éjszakát!

Barberiniék

Képzeljétek mi történt ma! Írt nekem egy egyetemista, hogy "Szia, építészmérnöknek készülök, tanulmányt készítek az általános iskoládról, aminek fantasztikus története van, és most minden időszakát kutatjuk, hogy mikor, milyen lehetett. Minden infó, minden részlet, minden fotó jól jönne" - mondta. A facebookon írtam egyszer, hogy keresem a tanárnőmet, betaggeltem az iskolát, így talált rám.

Azóta is levelezünk, minden kis faldarabot megkérdez, főleg, hogy a tetőterasznak milyen funkciói voltak. Mi oda a szünetekben jártunk fel, rekreálódni. Jó magas védőráccsal volt körülvéve, hogy ki ne essünk, mégiscsak a harmadik emeleten volt. Egyszer egy papír-cellux labda lerepült focizás közben, és kitörte egy kirakat vitrinjét... volt botrány belőle.

Küldött fotókat is a diáklány... meglehetősen lerobbant az épület... nem is értem, a Barberiniék nagy mecénások voltak, még egy pápát is kineveltek, meg csomó családi intrika. Mindenesetre eléggé megható volt látni a termeket... Mindig szíven vág, amikor az isivel kapcsolatban hallok valamit.
Sajnos körülbelül 2008-ban jártam ott utoljára, azóta sem.

Nagy kár, hogy piszkosul régen volt, amikor én oda jártam, alig van valami használható emlékem, pláne építészetileg. Most egy építészmérnököt vajon mennyire érdekli, hogy irtóztam a menzától? Mennyire érdekli, hogy mentünk a Cinema Farnesebe megnézni a Pinocchiót, amitől én be voltam tojva? A mai napig kiráz a hideg a rókától meg a macskától. Hogy lehet egy kisgyereket így átvágni, komolyan, mérges vagyok.
Hogy a Quarkot kellett néznünk a TV-ben, a mai napig imádom a zenéjét (Johan Sebastian Bach, Aria sulla quarta corda... de nekem ezt nem szabad meghallgatnom, mert azonnal bömbölök, mint a szamár, feltörnek az emlékek, amikor még jó volt).
Meg meg kellett néznünk a Muzsika hangját, imádtam, imádom ma is.
Mennyire érdekli, hogy mosószappanból faragtunk szobrot?
Mennyire érdekli, hogy mi magunk varrtuk a kezünkkel a karneváli maskarát, és mentünk a Campo de' Fiorira, a Piazza Navonára és Piazza Farnesére konfettit szórni és táncolni?
Hogy mi magunk festettük ki az osztálytermet év elején, ez mennyire lehet érdekfeszítő?

Most mondjátok meg, ilyen érdekes vagyok, hogy a fiatal huszonévesek kérdeznek engem, hogy milyen volt RÉGEN. Állati!

Mindenesetre azt vizionálom, hogy felújítják az iskolát, kiadnak egy emlékkönyvet, amiben szerepelek a köszönetnyilvánító résznél: köszönöm bezzegnek, hogy küldött korabeli fotókat. (Na persze, fotók... annyira régen volt, hogy ugyan már volt színes fotó, de nem szórták, mint manapság. Jó, ha két fotót találok majd.)
Sőt, azt is vizionálom, hogy meghívnak az avatóünnepségre, fel kell öltözni csinosan, be kell bodorítani a hajat, komplett sminket kell feldobni, és beszédet kell mondani a pulpituson, hogy igen, emlékszem, amikor 1982-ben lerepült a labdacs és kitört a kirakat ablaka, és baromira be voltunk rezelve mindahányan, azok is, akik nem fociztak, hanem csak az árnyékban pletykáltak (én), és ekkor tapsvihar, ujjongás, bekiabálás, hogy evviva i Barberini**, evviva Roma! A végén pedig odajönnek hozzám, és társalognak velem, hogy újra megkérdezzék az őrült érdekes és soha nem hallott sztorit a celluxos*** labdáról.












*tudja, hogy mikor jártam oda iskolába, ennek alapján az anyja lehetnék, és mégis letegezett, ez még mindig annyira tetszik az olaszokban.
** a franc tudja, hogy mennyire lehettek népszerűek... van ez a mondás, hogy amit a barbárok nem tettek meg, azt megtették a Barberinik.
*** ipari mennyiségű celluxos labdát csináltak a fiúk, állandóan fociztak, sőt, még nekem is kellett választanom kedvenc focicsapatot: sei della Roma o della Lazio? Valamit behasaltam, akkor is annyira érdekelt a foci, mint most.

Majmok bolygója

Éppen egy záróvizsgázó anyagát rázom gatyába. Nálam van a nyersanyag, kicsit magyar, kicsit olasz. Tényleg elég nyers. Miközben finomállítok rajta, fordítom a lefordíthatatlant (aúúú, kegyetlen), eszembe jutott, hogy én akkor védtem a diplomámat, amikor ugyan már elektronikusan is le kellett adni a szakdolgozatot, de ppt még a Holdon sem volt. Ilyen csoroszlya vagyok. 

Egy ideje imádok ppt-ket készíteni. Pontosan tudom, hogy azóta, amikor gyerekeimnek az iskolájában kellett bemutatót tartanom. Az valami állati jó dolog volt, mintha narancsos csokitortát ettem volna a Daubnertől* Cake shoptól. Szerintem elég ügyes vagyok ppt-t csinálni, csak legyen idő... Nem is tudom, meséltem már valamit arról, hogy a urvaéletbe, mé' nincs nekem időm? 

A gyerekek végül egészen tűrhetően viselkedtek ma, csak  négyszer balhéztak össze (ha jól számolom). Az igazán csekélység. Mondjuk amikor "mondatban voltam"**, akkor azért kitéptem a hajam, füstölt a fülem. De azért becsületükre legyen szólva, akármilyen majmok, amikor tanítok, akkor csöndben tudnak maradni (mondjuk ma kétszer elgyalogolt mögöttem a fiam, settenkedve,  mint a róka... vajon mit gondolt, nem látják őt? :D). Azért ez igazán tiszteletreméltó dolog tőlük, és én tisztában vagyok vele, hogy igenis ők kontrollálják önmagukat a tanítások alatt, hogy ne szabaduljon el a pokol. Micsoda önmegtartóztatás lehet. :DDD Áh, majmocskák. 

*jó a Daubner, de nálam nem élvez monopóliumot, vannak rajta őrült jó cukrászmesterek máshol is, pl. Vácon a Mihályi jobb, de én hűséges maradok Sallay Fannihoz... én őt annyira csípem! Annyira kedves, bájos, profi.

**ez annyira jó duma! Köszönet érte Mamintinek! És egy kicsit Dragománnak is. :)

Csak mesélek

Nem történik semmi különös. Mindig ugyanaz a lemez. Itthon, iskola, iskola, munka, iskola, munka.

Hetente egyszer beugrom a munkahelyemre dolgozni relaxálni.

Tegnap eljutottam egy Aldiba (ahova soha nem járok, nem ismerem a termékeiket, nem tudom, hol keressem a sós mogyorót), vettem grillezni való élelmiszereket, hogy rendezzünk kerti partit, mert a tesóm csináltatott tesztet, kiderült, hogy negatív, és így már legalább találkozhatunk, nem kell a kerítésre akasztania a felesége készítette sk kovászból sütött jobbmintapéknél kenyereket, amikor jön. Ők sem járnak sehova, de mégis beteg lett (meg meg is gyógyult azóta).

Az Aldiba azért mentem, hogy vegyek magamnak egy rakás zöldséget, gyümölcsöt, centrifugálni. Sajnos teljesen helytelenül étkezem, amióta a szüleimnél lakunk. Most is érzem, hogy palacsintát sütnek.
Ha már bejutottam egy boltba, gyorsan vettem anyukámnak virágot anyák napja alkalmából. Egyrészt nagyon szép volt, nem tudtam ellenállni, másrészt vasárnap nem akarok tolongani a virágbolt előtt.

Most csak azért jöttem írni, mert a munka ünnepe örömére bevállaltam egy órát, ahelyett, hogy kiülnék az esőbe lányregényeket olvasgatni. Apropó, a szomszéd lánynak van függőágya, marha jól néz ki. A kert hátsó részénél van két ősrégi szilvafájuk, oda kötötte ki. Bele is szokott heveredni olvasgatni. Micsoda színtiszta idill, nem? Ha majd látok, veszek én is függőágyat, csak nekünk nincs két szilvafánk egymás mellett, francba.

A gondolatok nem állnak össze a fejemben... hallom a gyerekeket, hogy minden igyekezetük ellenére összeakasztják a bajszukat. Nem bírnak magukkal. Szerintem nem állhatok mellettük a nap 24 órájában, hogy ugorjak békét teremteni köztük, ha megtörténik a "de a Bandi rámnézett" = sikít, "de a Maris kiröhögött" = üt, Maris meg üvölt.  Pedig hányszor mondtam már nekik, hogy ne tartózkodjanak egy légtérben, kererüljék egymást. Falra hányt borsóültetvény. Nem tudom, hogy nevelhettem ilyen ellenségeket a két gyerekből. Persze, mindkettő az én figyelmemet akarja, értem én. Nincs apu, csak anyu van, ők ülnek a bizonytalanságban, hát így adják ki a frusztrációjukat. Így kell kikönyökölniük egymást, de ezzel elérték, hogy ahogy meghallom a nyávogásukat, kisül az agyam. Pedig nagyon aranyos gyerekek (voltak, amikor megszülettek), nem velük van a baj, nyilvánvaló, hogy én rontottam el valamit.

Hála a magasságosnak megjelent az interneten egy újabb vicces anyu, az anyukivan, és én legalább látom, hogy másnak is kisül az agya, és ez rajtam sokat segít, mert nem, mintha nem tudnám, de mégis, ezzel kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek forr az agya a saját gyerekeitől. Szóval, tudtam én, de néha mégis eltévelyedek, és úgy érzem, egyedül én vagyok ilyen elfuserált figura.