Csak mesélek

Nem történik semmi különös. Mindig ugyanaz a lemez. Itthon, iskola, iskola, munka, iskola, munka.

Hetente egyszer beugrom a munkahelyemre dolgozni relaxálni.

Tegnap eljutottam egy Aldiba (ahova soha nem járok, nem ismerem a termékeiket, nem tudom, hol keressem a sós mogyorót), vettem grillezni való élelmiszereket, hogy rendezzünk kerti partit, mert a tesóm csináltatott tesztet, kiderült, hogy negatív, és így már legalább találkozhatunk, nem kell a kerítésre akasztania a felesége készítette sk kovászból sütött jobbmintapéknél kenyereket, amikor jön. Ők sem járnak sehova, de mégis beteg lett (meg meg is gyógyult azóta).

Az Aldiba azért mentem, hogy vegyek magamnak egy rakás zöldséget, gyümölcsöt, centrifugálni. Sajnos teljesen helytelenül étkezem, amióta a szüleimnél lakunk. Most is érzem, hogy palacsintát sütnek.
Ha már bejutottam egy boltba, gyorsan vettem anyukámnak virágot anyák napja alkalmából. Egyrészt nagyon szép volt, nem tudtam ellenállni, másrészt vasárnap nem akarok tolongani a virágbolt előtt.

Most csak azért jöttem írni, mert a munka ünnepe örömére bevállaltam egy órát, ahelyett, hogy kiülnék az esőbe lányregényeket olvasgatni. Apropó, a szomszéd lánynak van függőágya, marha jól néz ki. A kert hátsó részénél van két ősrégi szilvafájuk, oda kötötte ki. Bele is szokott heveredni olvasgatni. Micsoda színtiszta idill, nem? Ha majd látok, veszek én is függőágyat, csak nekünk nincs két szilvafánk egymás mellett, francba.

A gondolatok nem állnak össze a fejemben... hallom a gyerekeket, hogy minden igyekezetük ellenére összeakasztják a bajszukat. Nem bírnak magukkal. Szerintem nem állhatok mellettük a nap 24 órájában, hogy ugorjak békét teremteni köztük, ha megtörténik a "de a Bandi rámnézett" = sikít, "de a Maris kiröhögött" = üt, Maris meg üvölt.  Pedig hányszor mondtam már nekik, hogy ne tartózkodjanak egy légtérben, kererüljék egymást. Falra hányt borsóültetvény. Nem tudom, hogy nevelhettem ilyen ellenségeket a két gyerekből. Persze, mindkettő az én figyelmemet akarja, értem én. Nincs apu, csak anyu van, ők ülnek a bizonytalanságban, hát így adják ki a frusztrációjukat. Így kell kikönyökölniük egymást, de ezzel elérték, hogy ahogy meghallom a nyávogásukat, kisül az agyam. Pedig nagyon aranyos gyerekek (voltak, amikor megszülettek), nem velük van a baj, nyilvánvaló, hogy én rontottam el valamit.

Hála a magasságosnak megjelent az interneten egy újabb vicces anyu, az anyukivan, és én legalább látom, hogy másnak is kisül az agya, és ez rajtam sokat segít, mert nem, mintha nem tudnám, de mégis, ezzel kiderült, hogy nem én vagyok az egyetlen, akinek forr az agya a saját gyerekeitől. Szóval, tudtam én, de néha mégis eltévelyedek, és úgy érzem, egyedül én vagyok ilyen elfuserált figura.