Az aferezisről

Én nem értem, miért nincs időm blogot írni. Hiszen nem dolgozom, csak itthon vakarom a valagam.

Pénteken volt az első aferezis. Ma, szerdán, a második.

Állati rossz a memóriám, nem emlékszem semmire, vagy alig valamire. Nem az van, hogy beszűkült a tudatom... De, valószínűleg erről van szó. Állandóan arra gondolok, hogy vajon hova alakul ez a betegség. Folyamatosan baromi fáradt vagyok. Ez nem túl jó. Ez ilyen ólmos fáradtság. Ellenben, ahogy túrkáltam az interneten, ma megvilágosodtam. Bekövettem (míly szép szó!) az instán egy francia sclerosisos lányt, ő lerajzolja a betegségét, és van olyan, amin ... na várjatok, megmutatom, úgy könnyebb.

Ezek alapján az ólmos fáradtság jellemző erre a betegségre. De képzeljétek, a lábam majdnem tökéletesen olyan, mint régen volt. Tudok menni, alig látszik a bicegés, sokkal könnyebben is megy. Egyértelműen az első aferezis után változott ekkorát. Remélem, az ólmos fáradtság is eltűnik. Vannak privát melóim, jó lenne megcsinálni, de nem tudok koncentrálni. A tanítás és a "jószívű" munkahelyre is kellene már csinálni valamit. Igaz, a "jószívűnek" már elkezdtem itthonról a home officet, mert hát az élet nem áll meg, hívnak, munka van, ki csinálja meg? Gondolom a jószívű (továbbra is idézőjeles) főnökeim ezt nem veszik majd figyelembe. Apropó, a furcsa főnök furcsa lánya megkérte a barátnőkolléganőmet, hogy mutassa be, hogy hogy megyek. Mert ugyan írtam neki, hogy látogasson meg a klinikán, de pont megbetegedett, ő is.  Azért hívtam, mert ő a cég minden lében kanál eü-s intézkedője, és féltem, megsértődik, ha ebből kihagyom. Be is akart jönni a klinikára, este 10 órakor, amikor már teljesen záróra van, de ő erősködött, hogy felveszi az orvosi köpenyét (nem orvos), és őt úgy beengedik. Hm. Meg hogy majd beszél az orvosommal. Aúúú. Meg majd ő kielemzi az én leleteimet. Hm. Finoman leráztam. Ebből az lett, hogy magasról leszar. Ez nem volna baj, csak hát elég jó kis szarkeverő. Gyanítom, azért kérte meg kolléganőbarátnőt, hogy mutasd csak, hogy megy ez a bezzeg, mert hát ő azt hiszi, mindez kamu, ami történik, bezzeg szimulál. Szarul esik. Persze az is lehet, hogy már mindenhol rémeket látok (cöcö, túl régóta ismerem a klánt...).

De miért nem az aferezisről beszélek?

Az elsőnél még eléggé be voltam tojva. A mainál már nem. Erre a mai kellemetlenebb volt, mert amikor az injekcióból adagolták a nemtom' mit, az a hátamat és a torkomat égette, elég kellemetlen, ismeretlen érzés volt. A "visszaáramló" tű pedig feszített. Apropó, ezek nem ilyen cuki injekciós tűk, amik meg sem kottyannak szúráskor, hanem kötőtűk. Nem csoda, hogy a szeánsz végén szorítókötéssel nyomják a vénát, amit még két órán át nem szabad levenni.

Az első alkalomkor kíváncsi voltam, ezért belestem a terembe. Két embert láttam kiterítve, mint a kísérleti békákat. Csendben, némán, csukott szemmel várták, hogy teljen az idő. Amikor én is sorra kerültem, bedugtam a fülembe a fülest, és zenét hallgattam. Csak az egyik fülemmel, a másikat valamiért, én sem tudom miért, nem dugtam be. Jól is tettem, mert arra szükség volt. Hiába ittam én ká sokat az előző napokban, mégsem volt jól felkészítve a vénám vagy a vérem, állandóan becsipogott a gép, erre kellett figyelni,  és nyomogatni a labdát. Sőt, szúrni kellett egy harmadik vénát, a csuklómnál, mert a hiába pumpáltam a labdát, a csipogás nem némult el. Mondjuk én már tök megszoktam ezt a sok szúrást. Oké, a kötőtűkők még felszisszenek kicsit, de majd ezt is megszokom. Fáj, fáj, amikor szúrnak, de igazából kibírható, mint megannyi dolog a világon.

Az én szeánszom 2 óra 10 percig tart, aztán még kicsit nem lehet felkelni az ágyból, pihenni kell, miután leszerelték azt a sok csövet rólam, végül kísérővel kell hazamenni, nehogy hanyatt találjak vágódni menet közben.

Három ágy van a teremben. Az első alkalommal egy lány volt a balomon, egy hipszter, szakállas cuki fiú a jobbomon, aki Stephen Hawkinget olvasott. Nem a szeánsz alatt. Ő is becsukott szemmel várta, hogy lejárjon a mosás. Ma már én is csukott szemmel vártam, nem bohóckodtam túl a  zenehallgatást, naná, égette a hátam, marta a torkom, mellkaksom, szenvedtem picit, de figyelmesek voltak, megkérdezték, hogy minden rendben van-e, óvó szemekkel figyelnek mindenkit az orvosok és ápolók. Sőt, nemhogy nem hallgattam zenét, de el is aludtam, piszok fáradt voltam (ezt még hányszor kell elolvasnotok?), fel is ébresztettek, hogy nincs lazsálás, nyomkodni kell a gumilabdát.
Ma két "bentlakó" volt a csoporttársam, ők pizsamában voltak. Egek, nem is tudom, mi mindent gyógyíthat ez az aferezis. De nyilvánvaló, hogy nemcsak az SM-re jó. Remélem, a többieknél is ilyen hatékony, mint nálam. Tisztára jól járok. Nem úgy, mint fénykoromban, de majdnem. Sőt, végre a hangulatom is kiegyensúlyozott, már nem bőgök annyit, sőt, már semennyit. Pár napja még állandóan elkapott, tiszta ciki volt, pláne az utcán. Meg a gyerekeimet is megviselte ez az állandó picsogás, de nem tudtam mit tenni, egyszerűen kitört belőlem. Szegény kis makik, nekik ez piszkosul nem hiányzott, most aztán rohadt nehéz lesz kiegyensúlyozni őket.

Ma jött két hallgató is, az egyik odajött hozzám, és kikérdezett. Kiderült, van itt még lehetőség. Rákérdezett, hogy volt-e lsjdfsljs kezelésem. Nem volt, de ha már ott volt a majdnemdoktor, rákérdeztem, hogy mi ez, de sajnos nem magyarázta el. Homályban hagyott.


Mára ennyit az aferezisről.