Megint bedobom magam a horgot, de most a munkapiacra

Megint érzek magamban egy kis erőt, hogy munkahelyet váltsak. Nem sokat erőt, csak valamennyicskét. 

Itt is köszi Mollynak!, hogy küldött egy álláshirdetést. Elég jó dolog ez a blog, komoly kis közösség áll mögötte, állatira csípem, csomó mindent köszönhetek neki, az ember nem is képzelné, hogy ilyen van.  

Elküldtem az önéletrajzom az álláshirdetésre, másnap már hívtak is, hogy PONTOSAN én kellek nekik. Igen ám, de mivel 97 éves vagyok, ezáltal dörzsölt, öreg róka, megköszöntem a balzsamozást, és rákérdeztem, hogy mennyi lenne a fizu (ezt Csilla barátnőmtől tanultam, hogy így kell csinálni, már az első telefonbeszélgetésnél rákérdezni a piszkos anyagiakra szívbaj nélkül, mondván ne húzzuk egymás idejét fölösleges körökkel /állásinterjúra elmenni azt jelenti, hogy kiveszek minimum egy fél nap szabit, vagy trükközök, füllententek valamit a főállásban, szóval macera). 180 ezer nettó magyar forint, mondta a nő, uhh, ez nem is rossz, ha azt nézzük, hogy mindezt négy óra munkáért, utána meg taníthatnék kedvemre. Aztán árnyalták, hogy a munka az 6 óra, de 4 órára bejelentve, és a bruttó bejelentett bér az 103 ezer volna. Hm. Mondtam, hogy ezen el kell töprengenem, de végül azóta nem hívtak vissza. Úgy volt, hogy majd menjek el hozzájuk egy elbeszélgetésre, amikor az olasz fószer itt lesz Hunországba', de ezek szerint vagy nem jött, vagy mégsem pontosan én kellek. Nem baj, nem vagyok már csitri, hogy a bruttó-nettóval trükközzenek, meg különben is, mekkora szívás lehet, ha az ember bekerül két hét kórházba, mennyi lenne annak a táppénze? Két forint két fillér? Meg a négy óra bejelentett állás a nyugdíjszámításnál félidőnek számít, ha jól tudom, hát én meg már most várom, hogy nyugdíjas legyek, 75 évesen meg majd pisloghatnék az Államkincstárban, amikor azt mondja az ügyinétéző, hogy kedves öregnéneőzikéje, nyugodtan menjen vissza a mekibe felmosni még öt évre, nincs meg a minimum elvárt ledolgozott évmennyisége. Indok: a négy órás munkaviszony szopóágra (juj, de vulgáris!) rakta kegyed. 

Aztán a főfórumomon Zsucc ajánlott egy álláslehetőséget, uhh, nagyon jó cuccnak nézett ki, kötetlen munkaidő, be sem kell menni, állati. Olyan motivációs levelet írtam, hogy a bajszukat megnyalták szerintem. Ők is lazára vették a bemutatkozást, én is viccesen írtam magamról (legalábbis úgy hiszem). Vissza is jeleztek másnap, küldtek rögtön három fordítani valót. A baj csak az volt, hogy pénteken délután 2-kor jött a levél, nekem 3-tól órám volt, onnan mindig lóhalálban futok a gyerekeimért, onnan tornára, aztán haza, vacsora, és én olyankor már kakukk vagyok, neki sem szagoltam a fordításnak, másnap szülinapi színházba mentünk a kislányommal, a fiam egy osztálytársa szülinapjára Mary Poppinsszal (mert egyidőben zajlottak az események, én meg nem tudtam szétosztani magam), a színházból (amúgy óriási, az Itt és most társulat adott elő a Ráday utcában egy álomszép épületben, az előadás szuper volt, csomót nevettünk a maszkunk alatt, még menni akarunk, csak mintha már nem lennének gyerekelőadások, :( , pedig szívem szerint minden szombaton ott ülnék), szóval a színházból haza, ebédet főzni, ja, előtte még átvettük a kislányom barátnőjét is, mivel három színházjegyet vettem, szóval haza ebédet főzni, aztán futás a szülinapi partira, amit idén a Nemzeti Múzeumba szerveztük, mivel lustaságból nem volt kedvem otthon előtte is, utána is összepakolni csillogósra a lakást, meg hát ott volt a legolcsóbb a program, meg nemcsak olcsó, de értelmes is. Vissza a kályhához: kettőkor jött a levél, hogy vasárnap este 10-ig fordítsak le három terméknek az adatlapját, megtartva a html nyelvezetet (hát ez is megérne pár mondatot, mekkora szívás). Neki is fogtam vasárnap este, de kiderült, hogy nem kompatibilis az ő excelük az enyémmel, meg is írtam nekik, hogy bocs, nem megy, adjanak időt, és egyébként mennyi lenne a munkabér? Visszaírtak, hogy félmillió. Uhh, ez nagyon jó pénz, soha nem láttam ennyit egyben. Igen ám, de 2 millió terméket kellene lefordítani + az ÁSZF-et + meg még egy egyéb tájékoztatót, mindez összesen kereken végtelen karakter (megszámoltam). Egy hónap alatt. Vissza is írtam nekik, hogy nem jön ki a matek. Aztán síri csend. Már röhögtem a markomba, hogy ezek szerint ezeknél is kicsaptam a biztosítékot a rákérdezéssel, de végül mégis írt a kishölgy, hogy majd jelentkezik, és hogy az öccá' az csak a termékek lefordítása volna. Oké, én ráérek, nézzük meg egymást (gondolom most a többieket nézik).

Aztán még Anna barátnőm szórt meg csomó, de csomó hirdetéssel, ezekre ma kell pályáznom, és száraznak kell lennem, hidegvérűnek, semmi smúzolás, semmi bratyizás. Mert ezek komoly állások, és nem olaszos dolgok. De mitől vennének fel engem, ha halál unalmas motivációs levelet küldök, ezt még nem tudom. 

Sajnos a főállásom nem tud már lázba hozni, még az olasz partnerek sem. Lépnem kell. Csak elég bátortalan vagyok. De én értem magamat, mert ha nem sikerül a váltás, akkor munkanélküli leszek, a gyerekeknek viszont enni kell adni, szóval eléggé majrézok. De benne ragadni sem lehet ebbe, amiben most vagyok. De vajon okos dolog a nagy covid alatt váltani? Dilemma dilemma hátán.