Elmesélem a semmit

Azt mondták, éljek a mában, sőt, a mostban, és akkor majd boldog leszek. Mert az a boldogság. De ha az a pillanat éppen valami nem túl kellemes, nehéz helyzet? Nem is akarok példákat mondani... akkor az nem lehet boldog. Áh, kivagyok (de ezt külön kellene írni, nem? csak így jobban néz ki) az ilyen megmondóemberektől. Meg hülye is vagyok, hogy nem állok odébb, amikor rázendítenek. Ráadásul általában nem úszom meg fél óránál kevesebből az ilyen elmélkedéseket, a végére rendszeresen kisül az agyam.

Egyébként meg nem nagyon történik semmi... persze kitehetnék egy csomó piszkozatot, amiket elkezdtem megírni a hétköznapokról, és soha nem fejeztem be, vagy menet közben kiderült, hogy veszettül unalmasak... lehet, hogy mégis érdekes lenne, ha egyszer kiraknám az összeset, úgy, ahogy vannak, félkészen. 

Úgy tele van a naptáram, hogy lángol a fülem, és már odaáig fajultam, hogy a google naptárba írom, hogy mikor, kinek, hol kell lennie és mit kell magával vinnie, mert már nem tudok mindenre emlékezni (ma például nem találtuk a fiam maszkját, már kezdtünk megőrülni, amikor a lányom megtalálta, a kilincsre volt felakasztva, hogy el ne felejtse felvenni. Én raktam oda), és állandóan blokkol az agyam, mert tudom, hogy valamit tudnom kellene, de mit? (Például, hogy hol a maszk.)

Én, aki tisztára szervezetlen vagyok, akinek a feje felett állandóan összecsapnak a hullámok, google naptárban vezetem az életemet. Nem mintha fontos volnék, nem erről van szó, hanem hármunk életét én egyedül már nem vagyok képes átlátni. Mh1, mh2, iskola1, diák1, diák2, diák3, zene1, zene2, hobby1, hobby2 stb. 

Mh3 most nincs. Különóra1 és különóra2 nincs. Szerelmi élet nincs. Idő sincs rá, de azért valaki igazán írhatna néha, hogy szóval tartson. De nem. Mindenki lekoccolt mellőlem. 

Ez a szeptember mindig olyan strapás... volt olyan, hogy elrohantunk a dedekkel az iskolába, onnan én dolgozni, aztán délután futás a gyerekekért, loholni a zeneiskolába, ott közöltem a kislányommal, hogy most egyedül kell átmenni a tornára (azért rollerrel 10 perc körül van, gyalog meg több), én el a fiammal a tornára gurultam át, én onnan haza, tanítottam egyet, aztán beálltam a tűzhely mögé vacsorát meg másnapra ebédet főzni nekik, és amikor a dedek hazaestek már este fél nyolc volt, cipő le, kézmosás, ülj le vacsorázni, fürdés, fogmosás, alvás. Már nem is nagyon tudnak tornázni menni, mert kipurcantak, állandóan nyígnak, hogy csak ma ne kelljen. 

Még csak szeptember 21-ét írunk, de mi már tényleg a karácsonyi szünetért fohászkodunk, hogy jöjjön már el, mert lóg a belünk. 

Van egy kedves ismerőslány, aki ajánlotta (régen volt), hogy menjek tanítani az ő waldorf iskolájukba, én meg nem akartam, mert nem Budapesten lett volna, most meg megbántam, de nagyon. Hogy lehettem ilyen liba?!?! 

Lezajlott a fiam első szülinapi bulija. Jól sikerült. De azért előző nap megkérdeztem magamtól, hogy vajon normális vagyok-e, lóg a nyelvem, nem bírom szuflával, de még szombaton is rohanok a tortával, csipsszel, üdítőkkel a buliba, ahelyett, hogy a lábaimat lógantám és bámulnék ki a fejemből üveges tekintettel, álmélkodnék a bárányfelhőkön, hogy mackót ábrázol-e vagy mókust. 

Viszont van egy jó dolog. A Gazsi barátomtól kaptam egy életelixírt (he?), amit ha beveszek (kapszula), akkor utána két órán keresztül nem lehet enni, különben nem hat (mindenre jó). Na most ha nem ő adja, akkor én valószínűleg csalnék, de ő adta, ezért nem csalok. Máris elkezdtem fogyni. Ennyire puding vagyok... hogy ezt eddig nem tudtam, hogy ha nem eszem, akkor nem hízom?  

Reggelire beveszek egy ilyen kapszulát, aztán nem zabálok bele a gyerekek kajájába, amit hajnalban készítek el (ebédre rizs, hús, igen, hajnalban sütök, főzök, nemnromális, szendvicseket kenek, csomagolok, meg készen vett kekszet, pingvint, ilyesmiket bőségesen, olykor zöldséget, gyümölcsöt), és tök ciki, de amiket én befaltam reggelikészítés közben, az iszonyatosan sok kaja volt, hiszen csak egy falat, az nem számít, hm, aztán az a falat máris egy egész, komplett bivaly lisztben megforgatva, zsírban kisütve... most meg beérek a munkahelyre, elnyammogok pár korpovitot, tényleg csak  néhányat, aztán rendes, de kevés ebéd, öt körül az utolsó kajálás, hétkor (olyan is volt, hogy hatkor, és akkor négykor ettem utoljára) beveszem az életelixírt és utána már nincs se idő, se lehetőség enni, szóval tök jó, csak nehogy megen' elkurvuljak.