Toncsi

Egyszerűen, mint a vulkánkitöréskor, úgy fröcsköl az agyamban az örömhormon, amikor az általános iskolai osztálytársam lájkolja a fotómat (mindig van 2-3 ember, akinek a lájkjának szerfelett örülök). Ő egy hozzánk lebukott fiúcska volt. Cuki volt ő, a szó szoros értelmében, és már akkor szépfiú (érdekes, de nem voltam szrelmes belé, én akkoriban még csak a Plátókért rajongtam). Most is szép (és a családja is az, és látszik, hogy odavan a fiáért). 

Volt ő padtársam is. Állandóan csacsogtunk. Én, a zárkózott kislány. Aztán a tanár lepirított, hogy ne dumáljunk óra közben, de mi folytattuk. Ahogy a kislányomat is lepirította a vadiúj tanára (ezen a héten még nem kapsz egyest, de jövő héten már igen - mondta a matek tanár, mert a kislányom elmondta, hogy még mi volt a házi feladat matekból, holott nem őt kérdezte, de akit kérdezett, nem tudta a választ. Hm... hát majd most megtanulja a poroszok istenét a ded). 

Tóni most vezérigazgató egy menő cégnél, és még a hírekben is benne volt az előretörése. Tudom, ez még nem jelenti azt, hogy általában a rossz tanulókból lesz valaki, de legalább a reménycsillag csillog. Vagyis a reménysugár. Nekem jobban esik erre gondolni, amikor a döcögő gyerekeim tanulmányi eredményeire látom (a tavalyi év igazából tök jó lett, de az nem számít hagyományos tanévnek), mintsem a "tanulj, mert ha nem, utcaseprő lesz belőled" (apukámat idéztem), vagy bkv-ellenőr (Szilva barátnőmet idéztem, akinek a kisfia végül nem senki lett).

A francba, hogy nem tudok írni Tóninak, hogy helló, figyuzzámá', ha már itt lájkolgatsz, nincs valami zsíros állás nálad? (Tudom, mindig ezen rugózom... rajta vagyok az ügyön, csak hát éppen közben gyerekeket is nevelek, főzök, mosok, megállás nélkül rohanok, készülök a szeptemberi nyitásra, lobog a hajam, szóval türelem, türelem.) (Jó, meg persze kicsit bátortalan is vagyok, jól meg kell gondolnom a dolgokat, nincs itthon férfi, akinek megmentene, ha nem jól sikerülne a mhváltás... vagy csak beszari vagyok? Nem tudom.)

Amikor ezt a sztorit elmeséltem egy gyerekkori barátnőmnek, hogy Toncsi milyen volt és milyen lett, akkor még azt is hozzátettem, hogy tudod, ott lakott a szembeépületben, a legfelsőbb emeleten, erre a barátnőm azt mondta, hja, úgy könnyű (mert ebből magától értetődően fakadt, hogy jó családból származott, és tényleg, mert az anyja orvos, az apja szintén zenész és még mérnök is, szóval nem a hátulról indult a fiúcska, még ha évet is kellett ismételnie). Nem szeretem, amikor letörik a jókedvemet.