Helyzetjelentés

Apjuk megérkezett.

Köszönt.

Normális.

Egészen otthon érzi magát. (Belenéz a hűtőbe, például.)

De legalább levette a cipőjét, amikor bejött. (Normális esetben nem veszi le, szívbaj nélkül betrappol és még a fehér szőnyegre is rátrappol.  Oké, tudom, Fr.o-ban ciki levenni a cipőt. Olyan béna zokniban lenni szerintük.)

Megkérdezte, hgoy van-e kávé.

Most kiment enni venni, mert éhes. Ugyan mondtam neki, hogy egyen valamit (ülj le bezzeg, egyes), de inkább meleg kajára vágyik (az is van, de ő inkább kiment. Oké, engem aztán nem zavar már). A gyerekektől megkérdezte, hogy hozzon-e valamit. Kapaszkodjatok meg, tőlem is megkérdezte. Ahhoz képest, hogy két évvel ezelőtt nem köszönt és nem szólt hozzám, egészen kikupálódott.

És most először (!!!) hozott valami csekélységet a gyerekeknek. Eleddig mindig teljesen üres kézzel jött. Komolyan. Oké, itt vett neki ajándékot, de a gyerekek általában szeretik, ha a régen látott, messziről jött ember (asztmondamitakar) hoz valami csekélységet, valami szuvenírt, valami akármit.

A fiam furulyázott neki. Egészen jól furulyázik szerintem. Jó, én minden zeneszerszámhoz hülye vagyok, így aztán számomra, aki felismerhető dalt zenél, az már zseni.
Apujuk megdicsérte.




Más. Most beszéltem potom 44 percet a legnagyobb jóbarátommal, aki szombaton jött haza Szicíliából, és hopp, máris karanténban van (de csak házi), mert a cége rögtön hétfőn írt egy világköremailt, hogy aki netelántán Olaszországban járt, húzzon haza, de urvagyorsan és izibe'. Odáig jutottunk a beszélgetésben, hogy ha én most lennék egyetemista, gyötrődés nélkül tudnám, hogy miről szeretnék szakdolgozatot értekezni. Francba, hogy elsuhant feletteem az idő, a kutya mindenit.