Vitriolba fulladó poszt

Dolgozni kell, de mint mindig, kisült az agyam, ezért jövök kicsit lazítani.

Pánteken már nem fértünk a bőrünkbe, és elmentünk az Urániába megnézni egy jó norvég-svéd filmet, A remémény címűt. Rajongok a skandináv fimekért, én még rosszal nem találkoztam. 

Az Uránia pedig Az Uránia, megőrülök, olyan szép minden egyes alkalommal (ott kezdődött minden a kedvesism-sel*, aki immáron hosszú napok óta azt sem mondja, szevaszmizu, zárójel bezár). 

Nem lövöm le nektek a filmet, csak annyit mondok, hogy nagyon életszerű (mármint norvég körökben biztosan, itthon azért az én köreim nem pontosan így élnek, hát mit van mit tenni, még nem ért ide a hygge, igaz, az meg egy dán truváj /fr. trouvaille/, zárójel megen' bezár), szépen íveli a feszültséget, én a magam részéről sokszor alig kaptam levegőt, annyira kellett volna hüppögnöm a sírástól, így viszont csak némán potyogtak a könnyek, megállíthatatnalul. 

Szombaton hazaugrottam a szüleimhez, lenyomtam egy tanórát, aztán masszívan nem találni a helyem. Igyekeztem olvasni, de nem ment túl jól. Aztán elkezdtem dolgozni, de az sem ment jól. Gyorsan aludtam kicsit, hogy legalább az örök álmosság-fáradtság-kimerültség háromszöget csillapítsam, az jól ment. 

Aztán kisvártatva hazaértek a gyerekeim és a szüleim az éves üdülésükből (szerencsére a szüleim elviszik őket magukkal pancsolni), de még mindig nem derültem jókedvre. Mert hát szülinapos voltam, és én a saját szülinapomon mindig törekszem valami csodálatosat csinálni, de idén nem úgy alakultak a dolgok (oh, pedig mennyi, de mennyi iszonyatosan olcsó repjegyet lehetett volna venni), de aztán el kellett indulnunk a lovardába, és én tudtam, hogy ott jó lesz. És jó is lett. Szeretem azt a közeget, szeretem a lovakat, szeretem a csacsit is, meg a pávát, a hülye pöffeszkedő kakast (nagyon komolyan veszi magát), és akkor ott megnyugodtam. A végén elmentünk a cukrászdába, tortát venni magamnak és a kisfiamnak, de úgy kígyózott a sor, hogy egy perc várakozás után feladtam, gondoltam sebaj, beugrunk a lidlibe és veszünk fagyasztott tortát, nem kell mindig kaviár, de mit ad istván mit nem, nem volt nálunk maszk. Még mindig képes vagyok elindulni bárhová maszk nélkül, aztán meg persze verem a fejem a falba. Hazamentünk, és láttam, hogy a tezsvéremék is megérkeztek. Örültünk, örültünk, egyszer csak hallom a hátam mögött, hogy jön a konyhából egy sistergő hang: a tüzijáték volt az, alatta a csodatorta. A sógornőm csinált nekem narancsos-csokitortát, a kedvencemet. Megmenekült a szülinap. 

Este a tesómék nálunk hagyták a gyerekeiket, és jót scrabbleztünk (oké, csak négyen), ezzel a cseresznye is felkerült az i-re és megnyugodtam. 

Másnap megint kisült az agyam, mert négy gyerek azért nem kettő, és a tesóm gyerekei még kicsik, pont akkorák, hogy a felnőttek idegrendszere könnyen feladja, éreztem, hogy nekem ez nem megy tovább ennyi gyerekkel, el is indultam haza Pessre, mert 7-re foglaltak a barátnőim asztalt a Leo Meglehetősen Túlárazott Rooftopba. Jót dumcsiztunk, jót ettünk, nem jót ittunk, aztán el is telt a nap. 

Mindenesetre jövőre nem akarok proccos helyre menni, sőt, lehet, hogy egy szimpla társasozás a makikkal pont elegendő lesz. 

Tegnap végre eljutottam a Vicky Barcelona spanyol tapasozóba, ahova a másik barátnőim foglaltak asztalt. A paella isteni, de irtó kicsi, de mit akarok én ennél többet enni? Egyfelől pontosn elegendő volt, másfelől nem lehet ennél tovább hízni, mint ahova én bizony felhíztam magam. De ettől függetlenül benyomtunk még két bazsk sajttortát hármasban. Mert elsőre egyet kértünk hárman, de olyan finom volt, hogy kénytelenek voltunk repetázni. Érzem, hogy a névnapom alkalmára baszk sajttortát fogok sütni a kollégáimnak, mert nálunk így szokás: az ünnepelt süt, a kollégák pedig gondoskodnak meglepetésről. 

*a vitriol itt volt, de inkább kitörlöm, olvasta, aki olvasta. Nincs értelme rágódni.