Levágott fül, de nem van Gogh

Én nem tudtam, hogy kiket hívott meg a festő. Azt sem tudtam, hogy milyen vacsorára kell készülni. Mindenesetre vittem egy fehér bort, a kollégabarátnőm mondta, bízzak benne, majd ő megmondja, milyet kell venni. Így is történt, de ahogy mindenen, ezen is görcsöltem, hogy most mégis milyen viszonyban vagyunk (semmilyen) az olasz menő figurával (ő engem barátnőnek, una mia amicának nevez, de szerintem ez még túlzás, de oké, lehet, hogy Olaszországban ez már barátság. Persze mi mást mondhatna? Ismerőse vagyok? Mondjuk a kedves ismerős lenne a legmegfelelőbb. Elkanyarodtam). Görcsöltem hát, hogy vajon neki kell vinnie a bort? Vagy nekem is kell? Vagy az ilyen esetre mi a követendő szabály. A béke kedvéért vittem én is. Jól tettem.

Oké, készüljetek, ez urva hosszú poszt lesz, elvégre 5 óra eseményét kell valahogy idepréselni.

Nagyon kellemes és megnyugtató meglepetés volt, hogy a festő felesége egy nagyon kedves nő. Ez az elsőre taktusoknál kiderült. Ránézésre is nagyon kedves, de a mozdulatai, a mondatai mind-mind elandalítóak voltak. Azonnal jól éreztem magam a társaságában. Ez azért ritka. Arra számítottam, hogy majd órákon át görcsölök, nem tudok beszélgetni, béna leszek, ehelyett szuper voltam (ööö, le az öntömjénezéssel!).
A feleségről kiderült, hogy régész (igazából pedig mindent kicsit elferdítek, nehogy szó szerint írjam le mások életét, nem vagyok én író, hogy ezt megengedhessem magamnak). Pontosan én is régész szerettem volna lenni, miután kiderült, hogy festőművész nem lehetek. Aztán úgy adódik, régész sem leszek. Persze tudom, soha nem késő (Martinet idézem).

A festőről sejtettem, hogy közvetlen figura, ez a tárlatán is kiderült már. Látszik, hogy szinkronban van a feleségével. Állati klassz az összhang köztük. Irigylésre méltó. Sőt, hihetetlen, hogy van ilyen.

Aztán egyszer csak beállított egy család, nem kevesebb, mint hat (6!) gyerekkel. Én az ilyen nagy számoktól köpni-nyelni nem tudok. Megérkeztek, és csak özönlött a sok gyerek, be az ajtón, és én azt hittem, soha nem lesz vége a gyerekáradatnak. Nagyon jó gyerekek ők, köszöntek és azzal a lendülettel be is mentek a gyerekszobába, és onnantól nem láttuk őket, csak néha kijött egy gyerek bevinni egy tál pizzát.
Ennek a sok gyereknek a szülei pedig két szép fiatal (szerintem nálam jóval fiatalabbak). Gondolom már 20 éve együtt lehetnek, de még mindig nagyon csinosak. Micsoda történet az övék! Nem mesélek el mindent róluk, mert nem kaptam felhatalmazást. De mégsem tudok mindent magamban tartani, annyira érdekesek.
Ez a házaspár időnként fogja magát, és elrepül nyaralni a hat gyerekkel Tanzániába szafarizni, Cubába standolni, Kanadába erdőt járni és még sok más helyre.
Maga az esküvőjük is mesebeli volt, még egyetemista korukban, egy ösztöndíj alatt fogták magukat és összeházasodtak. Nem csodálatos? Szerintem álomszerű. Minden nő erre vágyik (mondjuk én hat gyerekre nem), oké, még mielőtt valaki lebaltázna: én (!) erre vágytam. Hogy nem találok elegendő szakirodalmat és ezért el kell utazni Libanonba, a fiú meg jön velem, és ott feleségül vesz és azóta is élünk boldogan, szépen, érdekesen.
A feleség egészen dögös nő (én mindenkit annak találok, aki vékony), ráadásul olyat trükköket tud (elfelejtettem a fitnessóra nevét), hogy felszólítottam, nekem ilyeneket ne mutogasson. A sárga irigyétől sárgultam meg. :D Végigmutogatta a fotóit, hogy miket tud (egy kézen állva spárgázik, például, meg madzagon lógva, fejjel lefelé mindenféle szexi trükk), és akkor én egy kicsit még mérges is lettem, hogy a nempasasomnak miért mutogatja, és akkor még egy kicsit teljesen hülyének ia éreztem magam, hogy ez maga a féltékenység csírája. A mire? A semmire. Mert még mindig nem történt semmi. Gyerekek, én nem tudom mi ez. Oké, talán majdnem lehetett volna valami, de az is lehet, hogy ez délibáb. Megint kaptam tőle ajándékocskát. Persze lehet, hogy minden nőt megajándékozza, a franc tudja.
Vissza a kályhához: ez a feleség annyit, de annyit dumált, egek, csak mesélt, mesélt, mesélt, én pedig nagyon jó hallgatóság vagyok, jókat tudok kérdezni (nőktől igen, férfiaktól nem), ezért ő megállás nélkül mesélt, és élvezte a saját társaságát. Észrevettem, hogy a férjének tetszik, hogy a feleségét hagyom szerepelni, mintha hálás lett volna. Amikor valamiért csönd lett, kértem, meséljen még, én őszintén imádtam hallgatni a sztorijait. A férj is cuki figura, a legideálisabb férj a világon (oké, elhamarkodott kijelentés ez, hiszen nem ismerem őket igazán, 5-6 órát töltöttünk csak együtt).
Azt mondjuk most sem tudom megemészteni, hogy amennyiben egy nap 24 órából áll, akkor a feleségnek hogy fér bele az idejébe napi 6 óra munka, intézi a gyerekeket, főzni, háztartást vezetni és őrült fitnessőrültnek lenni. Hogy fér bele mindez egyetlen 24 órába? Ja, és a férj is teljesen elégedettnek, boldognak tűnik mellette. Én egy utolsó jajgató pudingnak éreztem magam mellette, mert hát ti is tudjátok, mennyit nyígok itt is, hogy nem bírom szuflával.

Aztán még beállíott egy pasas, aki egykoron itt, Budapesten volt állományban. Most pedig jódolgában él itt. Nyugdíjas és éli világát (nem írom le, hogy mivel foglalkozott, ez már magasabb fokozat, abszolút nem érzem úgy, hogy én ezt megtehetem). Elhangzott néhányszor, hogy mennyit csajozik. Budapest a paradicsom lehet számára. Mondjuk nekem mindegy.
A vacsora közben felhívta videolivechaten az egyik régvolt barátnőjét (basszus, Argentínában), hogy üdvözölje a többieket (a fent említett szép családot ismerte). Én mondjuk idiótának éreztem magam integetni egy vadidegen nőnek, akit az imént kritizálgatták, hogy micsoda bolond nő volt. Nekem ez furcsa. Egyből bevillant, hogy vajon rólam is folynak majd ilyesfajta megemlékezések, hogy bazz, ez a bezz mekkora egy furcsa nőegyed volt? Szerencsére az ilyesmik mindig a hátak mögött szoktak elhangozni, így aztán tényleg kit érdekel.

forrás: fb

Volt, amikor nem tudtam, hogy jobbra, vagy balra hallgatózzak (középen ültem). A lányos csapatban (balra) a csodálatos esküvőről folyt a mese, a különleges nászajándékról (egy pacsirtát kaptak ajándékba), a különleges ruháról, a fiús csapatban (jobbra) pedig levágott fülekről, elrabolt és három hónapig egy ásott gödörben tartott emberekről, váltságdíjakról, Falconéról beszéltek (még a 80-as években is voltak ilyesmik Olaszországban, elraboltak egy rokont, mert tudták, hogy apuka kőgazdag, és majd fizetni fog), szóval egyik oldal érdekesebb volt, mint a másik, és nagyon nehéz volt mindkét oldalt figyelmesen figyelni. Mindeközben folyamatosan töltögették a bort. Én minden erőmmel próbáltam keveset inni, mivel nem akartam ebben az új társaságban úgy bemutatkozni, hogy nini, bezzeg a trinkpricess, sőt, legyetek büszkék rám, pizzából is csak 3-4 szeletet ettem, utána megálltam. Szóval levágott fülek, maffiafőnökökről legendázás, hogy mit csinált a corleonei és mit a palermói bűnbanda. De hiszen ilyeneket csak filmben lehet látni, nem úgy, hogy elmesélik, hogy hogy volt valójában. Állati érdekes volt! Engem ez a téma mindig fogva tartott, mert egyszerűen ma is alig tudok napirendre térni azon, hogy ez egy létező jelenség: egymást seggbe lőni a pénzért. Egy civilizált országban, ahol Michelangelo Davidot farag, ahol Caravaggio megfesteti a Jövendőmondó c. képén, ahogy a jósnő lehúzza az ifjú kezéről a gyűrűt és még sorolhatnám (nem akarok belebonyolódni, mindannyian tudjuk, hogy csodálatos ország ez a Taljánia), itt még mindig képesek létezni ilyen bűnszervezetek (éppen a napokban bontották le az óriási "Le vele" lakótelepet a csodálatos Nápolyban, ami egy "focolare"* volt /van?), azaz a bűn darázsfészke. Itt, tőlünk nem is annyira rettenetesen messze.

Mi volt még? Egy idő után az ember, akinek sok nője volt (oké, lehet, hogy nem párhuzamosan, de olybá tűnik, hogy mégis, mert a fent említett kézenállva spárgát vető lány elmesélte nekem, vadiúj ismerősének, hogy csomószor kellett falazni ennek a Don Juannak). A vacsora közben is szólt az aktuális nőjének, hogy ugorjon fel. Fel is ugrott, és én megint megsárgultam az irigységtől. A nő csodálatosan vékony volt, és én baromira szégyelltem magam, hogy hogy nézek ki. Szép az arca, szép a haja, a dekoltázsa a köldökéig ért, nagyon ízlésesen öltözött (már, ha egy köldökig dekoltázst lehet annak nevezni, de gondolom a férfiaknak nagyon tetszett), 60 körüli nő, aki 40-nek néz ki, oké, az egyik foga le volt törve (ne is akarjátok, hogy szemet hunyjak, irigy voltam, örültem, hgoy nem tökéletes), ráadásul cégtulajdonos, el is mesélte bőségesen, hogy mekkora nagy ász ő. Nem szeretem az ilyen embereket. Persze ettől még tény, hogy ők csinálják jól, szépen elmondják, hogy mit értek el az életben, fényezik magukat, várják, hogy a hallgatótársaság térdre boruljon előttük és tömjénezze őket. Nem az én asztalom.

Az este folyamán (úgy nézem, ez egy tényleg urva hosszú poszt lesz) egyszer csak észrevettem, hogy én csak meghallgatom a sok szereplőnek a végeláthatatlan sok sztoriját, de engem nem kérdeznek, és én örültem, hogy nem kell pofáznom. Úgysem lett volna ilyesmi érdekes témám, mint a csodálatos 60 éves nőnek vagy a 6 gyerekes anyunak. vagy a régésznek, aki a szerénység megtestesítője.
Ugyan egyszer a sok nős pasas megkérdezte, hogy hol tanultam meg olaszul, de ezt röviden is el tudtam mondani, nem cifráztam. Mások nem kérdezték. Sőt, a szuper szimpi feleségnek (a legelején szerepelt) mondta a férje, a festő, hogy nekem két gyerekem is van. A nő meglepődött, hogy ezt honnan tudja.

A záróakkord nagyon jó volt. A festő egyszer csak megkérdezte, "bocs, de nem emlékszem a nevedre, hogy is hívnak?". És én az ilyen szitukra nagyon jól rá tudok csimpaszkodni, közöltem, hogy hívj aminek akarsz, majd figyelni fogok. Válassz nyudogodtan neked tetsző nevet, bármit - mondtam. Ebből jó kis húzd meg, ereszd el parolázás alakult ki, nagyon élveztem, láthatólag a többiek is jól mulattak. Mert erre nem számítottak, hogy nem csak bemodnom, hogy bezzeg vagyok, aztán viZlát. Mindenki elkezdett női neveket mondani, hogy hátha valamelyik megtetszik.

Volt még egy ciki jelenet, de ezt csak most érzem át. Valahogy szóba kerültek a franciák, hogy micsoda furcsa emberek. Elhangzott, hogy az egyetlen nép, aki megölte a saját királyát a francia. Én meg csak annyit tudtam kibökni, hogy mitől lenne a király több, mint bármelyik megölt ember. Vajon nagyobb bűn egy kiárlyt megölni, mint egy péket? -kérdeztem. A baj, hogy ott, akkor nem jutott eszembe sem nekem, sem másnak eltöprengeni azon, hogy a király rossz fát tett a tűzre és a nép kissé pipa volt a pazarlásai miatt, valószínűleg azért mentek oda kaszával, kapával rendet követelni. Ez a kalácsos sztori nem jutott eszembe, én már csak haza akartam már menni, piszok fáradt lettem ennyi sztoritól.
Biztos van, amit még el tudnék mesélni, de most nem jut más eszembe, ja de a kedves ismerősöm hazáig elkísért, ott még dumáltunk kicsit a kapu előtt, még az ajándékot is átadta, és megen' nem történt meg, aminek meg kellett volna történnie, mindensetre örülök, ha idáig elolvastad ezt a meglehetősen hosszú posztot. Köszi szépen, hogy meghallgattál! :)






*eredetileg úgy írtam, hogy fokolare. Oké, macskakarmok közé tettem. Magam sem értem, miért. Elírás? Megbuggyant az agyam? Mondjuk azt tudom és érzem is, hogy meg. Aggasztó.