Aria Hotel

Máris itt vagyok.

Most nem nyöszörögni fogok, ragadjuk is meg gyorsan ezt a különleges pillanatot: bezzeg végre nem károg, hanem örül. Annyira, de annyira ideális estém volt tegnap, hogy nem is emlékszem, mikor volt utojára ennyire jó. Oké, múlt pénteken is, meg kedden is, meg szerdán is, hm, nem is rossz a tendencia, most eszmélek. De az, hogy le kell írni, hogy leessen a tantusz, hogy nem is olyan rossz a szitu, hallatlan!

Tegnap délután haza kellett rohannom a főállás után, mert lejött az egyik szememről a festék. Ledörzsöltem, mert belement egy szösz, körülbelül egész nap piszkosul zavart. (zárójel bezárva) Hazamentem hát, új szemet rajzolni magamnak. Meg átöltözni kicsit. Aztán onnantól kezdve semmi, de semmi, semmi, semmi kedvem nem volt elindulni. Kicsit belepett a búbánat. De mégis muszáj volt elindulni, hiszen megbeszéltük, 6-kor találkozunk a Bazilikánál. Oda is értem pontosan (régen rémesen késős voltam, az a kamuzó típus, aki azt mondja, hogy már csak két villamosmegálló, két perc és ott vagyok, holott még csak fel sem szálltam a villamosra), leültem a lépcsőre, mert én nagyon szeretek templomlépcsőkön üldögélni, ez az egyik kedvenc elfoglaltságom: üldögélni templomlépcsőkön. Egészen haragszom a votl pasasomra, akivel csúnyán tilosban jártunk, mert ő velem valahogy nem akart templomlépcsőn üldögélni, de ma már értem, hogy miért nem akart. Jobb is, hogy így alakult, jobb is, hogy felébredtem.

Intermezzo: van egy kedvenc kollégám, szeretem, mert nagyon jókat mond és törődő, és nem tudom, hogy nála okosabb és bölcsebb ember van-e a földgolyón. Szegény, mennie kell külföldre, de kinek van mersze manapság külföldre menni, tiszta stressz. Most én voltam törődő és bölcs, megnyugtattam. Próbáltam megnyugtatni.

Valahogy vissza kellene kanyarodnom a főtémához. Üldögéltem a lépcsőn, és kisvártatva (2 percen belül) megérkezett a kedvesismerős. Aki engem egybarátnőmnek nevez. (zárójel kinyit: és párhuzamosan tudtam, hogy ülni egy lépcsőn iszonyatosan előnytelen pozíció, mert pontosan úgy nézek ki, mint egy lamantin (ezt hol, kinél olvastam?), ami/aki nem mondható csinosnak, de arra gondoltam a másik párhuzamon, hogy egyrészt a gólyalábam nem bírja már egyedül /mindig a bal lábamat terhelem, mert a jobb kiscit kakukk azóta is, pláne estére/, másrészt miért is mutatnám magam kevesebbnek, miközben annyi vagyok, amennyi, zárójel bezár.)
Elkezdtünk beszélgetni, de a lábam, az a gólyafazonú megint éreztette, hogy ez így nem kényelmes, rákérdeztem hát, hogy mégis miért ide jöttünk, a Bazilikához. (Elképesztően tudom nyújtani a rétestésztát, mi? Ezt az egészet két mondatban, egy alany állítmánnyal is el lehetne mesélni.) Azt mondta, ő szereti ezt a teret, és mi szólnék egy koktélhoz. Igazából én is szeretem azt a teret, és még a koktélt is. És akkor a kedvesismerős megkérdezte, hogy voltam-e már az Aria hotel tetején. Puff! Én nem voltam, de a tezsvérem igen, és sem engem, sem a kedves nejét nem vihette magával, mert egyedül őt hívták meg (valami business volt), mi meg (én és a tesóm neje) majd megpukkadtunk. Így történt, hogy én, aki a luxustól megijedek, és nem tudom kezelni, ott találtam magam a hallban a Bogányi-zongorával. Bogányi Gergely Vácon született, ezt fontos megjegyeznem. Mert én is ott. És ő is ott volt iskolás és én is ott. És Milonka is ott, ez is fontos.
Aztán felmentünk a tetőre, divatosan szólva a rooftopra, leültünk, és onnantól fogva este 10-ig engem nem lehetett onnan kirobbantani. Ugyan a kedvesismerős legalább háromszor mondta, hogy menjünk vacsorázni, de én valahogy nem vettem erről tudomást. Gondolom betett a két koktél (nem, csak sprizzettinót ittam, tudom, hogy halálosan unalmas, de egszerűen szégyelltem magam azoktól az áraktól... nekem nagyon nehéz levetkőznöm ezt a fajta csóróságból adódó görcsöt, és tudom, hogy mindig, de mindig ragaszkodik hozzá, hogy ő fizessen, de én képtelen vagyok "megkopasztani" embereket... aztán persze láttam a végszámlát, mert kíváncsi típus vagyok és odapillantottam, és megállapítottam, hogy bazz bezz!), szóval a két spritztől nevetgéltem, mint egy pelikán és egy hiéna szerelemgyereke, vagy csupán csak annyira jól éreztem magam, de egyszerűen én csak szerettem ott üldögélni, és mesélni, és hallgatni, ahogy mesél. Eszement jó estém volt. Vissza akarok menni.

Azért 10 órakor lemásztunk a tetőről, és még sétáltunk egyet, mert fentről láttuk, hogy valamelyik épületet "megfényfestik", és kíváncsiak voltunk. Nem találtuk meg. Aztán ezek után hazamentünk. Mindenki a saját otthonába. Nem, nem történt semmi. Valószínűleg én tényleg csak egy kedvesismerős vagyok. Kár. Mert az ember titokban, a tudatalattija legmélyebbjén reménykedik az örök szerelemben, de mit van mit tenni, van, amikor nincs.

Azért rakok ide nektek egy fotót, amin nem vagyok rajta, mert elég pocsék fotókat lehet készíteni rólam, ezért most nem is majomkodtam ezzel.

(mivel a fogyókúrás bénőm nem nagyon áll velem szóba, de ahogy elnézem, már mással sem, valahogy összeakasztotta a bajszát a világgal, kénytelen vagyok itt megbeszélni magammal, hgoy tegnap este is ügyesen nem vacsoráztam. ezekről fontos megemlékezni, hogy nyoma legyen az akaraterőmnek, muhaha.)