csak töprengek

Most minden találkozóról - amin nem történik semmi olyan - be fogok számolni? - szegezhetnétek nekem a kérdést.

Az a baj, hogy kezd kialakulni valamiféle ragaszkodás részemről. Ezt onnan tudom, hogy túl sokat gondolok rá. Aztán, miközben és ahogy túl sokat gondoltam rá, rájöttem, hogy én erre az emberre 2001-ben is eltöprengve néztem, amikor összetalálkoztunk az utcán. Ő mindig kutyát sétáltatott, én meg mindig csak mentem haza. Egy sarokra laktunk egymástól. Nem beszélgettünk, jó esetben köszöntünk egymásnak. De én emlékszem, hogy mindig megtorpant a szemem, amikor megláttam őt. Ő nem torpangatott.
Arra is emlékszem, hogy a szép, de rémesen nyafka barátnőm (oké, csak irigy vagyok rá, mert ő gyerekkorunkban is a szép, szőke királylány volt, és ma is az, én meg urvára csak egy sima barnahajú szimpla gyerek voltam... anyukám a hétvégén is megjegyezte, hogy a Kaposvári Andika milyen szép kislány volt...), szóval a nyiffnyaff barátnőm (de most nem tehetek róla,  hogy tényleg álladóan nyafogott, ilyen volt az alaphangja, sőt, még most is ilyan, és beköpte a többieket /engem nem, nemtom' miér'/, a felnőttek meg leaszták őket, holott nem volt jogos, meg Andika állandóan sírt, és még csak 9 évesek voltunk, de flörtölt a szemével, és az összes fiú szerelmes volt belé, és olyan barbieházat kapott, amilyen senkinek nem volt, de ez csak kicsit zavart, mert én leginkább olyat szerettem játszani, hogy mászunk az épületek falain és félünk a krokodiloktól, hogy leharapják a lábunkat combtőből, nem volt szabad leesni, másztunk, mint a pókember, meg kukáztunk, és kivettük a kukákból az újságpapírt és boltosat játszottunk, meg botokból építettünk létrát, mit nekem barbiebaba) szóval Andika azt mondta róla, hogy annnnnnyira aranyos. (Andika is mindig olasz cégeknél dolgozott, onnan ismeri őt, sőt, előbb és jobban ismerte, mint én, úgy hozzávetőlegesen kétszáz évvel).

Kezdem akarni, hogy keressen. Miközben tudom, hogy a hét hat napját másokkal tölti. Például  vacsorapartira megy egy volt kolléganőjéhez, ahol sokan vannak. Mondjuk hála az égnek, nem vagyok féltékeny. Utálok féltékeny lenni, utálom, ha rám féltékenyek.

Vasnap elutazik Taljánföldre. Cuki, mert megkérdezte, hogy mit hozzon ajándékba. Én pedig csak makogni tudtam. Pedig pont ott lett volt a jó alkalom, hogy rákérdezzek, hogy mi az eget művelünk mi? Nem vagyunk mi már vén szatyrok ehhez? Hogy Budapest összes, de összes, összes, összes kávézójában megigyunk valami kávét? Vagy csak az én agyam ilyen kocka, hogy egy pasasban rögtön (vagyis rögtön + 12 hónap) meglátja a lehetőséget, hogy ... mittomén' mit. Gyereket már nem akarok, teljesen hagyományos párkapcsolatot sem akarok (ezt az összeköltözős fajtát, ahol a nő főz, meg mos is, tereget is), újabb felszarvazásokhoz sincs kedvem (mindkét irányút), meg egy újabb nemilyenlovat akartam jelenethez sem fűlik a fogam. De akkor mégis mit akarok?

Végre megkérdezhettem volna tőle, hgoy ha csak Budapestet vesszük számításba, hány nőtől kérdezi meg, hogy mit hozzon ajándékba? És hányunkat visz ötcsillagos tetőteraszra? És vajon van olyan, hogy egy ilyen magamfajta kezdetleges kedvesismerős mindezt megérdemli pusztán haverságból?

Meg az is eszembe jutott, hogy pár éve még elsorvadtam, mert nem volt, aki megöleljen. Nagyon hiányzott a szeretet. Az, hogy valaki elringasson. Még sírtam is magányomban, pedig nem vagyok Kaposvári Andika. Most nem annyira hiányzik az ölelés. Azt hiszem, hozzászoktam a ridegtartáshoz.