Gitár és tábortűz

Tegnap este olyan buliban voltam, amilyenben nagyon régen, legalább 200 éve.

Rendben lezajlott a magasikola záróértekezlete (online), majd másnap lezajlott az informális kerti parti is (offline).

Volt gitár, volt tangóharmónika, furulya is, közös éneklés. Mérhetetlenül tudok rajongani az ilyen összejövetelekért. Képzeljetek el egy mesebeli kertet, fent, Budán, a hegyen. Mindenhol kertecskék, mindenhol zöld, semmi kétsávos dugó, semmi sétáló, rohanó emberek. A mesebeli kertben, az óriási diófa alatt már rotyogott a bográcsban a csülökpörkölt. Imádom, amikor megcsap bármilyen bográcsban főtt finomság illata (kivétel a kecskesajt). Tárcsán sült a krumpli, a kis halak és a pácolt hús, közben érkeztek a vendégek, velük a pogácsák, tábulék, padlizsánkrémek, torták, kis süti, nay süti, borok, borok, borok.
Nekem az a fixációm, ha bármilyen meghívásra megyek, olasz sütit kell vinnem*. Vittem is, nem kevesebb, mint a Dolcissima cukrászdából, az autentikus olasz cukiból. Cannolit sicilianit, pasta di mandorlét, sfogliatellét. Csak az a kár, hogy elvesztették az eredeti texturájukat, mire odaértem... kissé túlzás volt a hőmérséklet. Ezen felül volt otthon egy prosecco is, elég menő parafadugóval... ugyanis alig tudták kinyitni a fiúk. Azt mondták, finom volt (szerintem is az volt). Ideje volna megint beszerzőkörútra menni Olaszországba, de idén szerintem elmarad. Szerencsére Zoli főnök már be van sózva, mennünk kellene, csak éppen meló nincs még, így hát garantáltan maradunk itthon. Kár.

Én, amikor gyerek voltam, kórustag voltam Rómában**. Templomokba jártunk énekelni, amikor nem az iskolában kornyikáltunk. Tegnap előjöttek az emlékek, amikor a kollégáim énekeltek. Van nekik saját repertoárjuk, fellépésük is volt (kár, hogy akkor még nem dolgoztam velük, biztos, hogy én is szerettem volna velük énekelni). De milyen repertoár? Énekeltek franciául, angolul, szerbül (állati cuki volt, amikor dal közben mondták "most adja el a lovat", mert a dal arról szól, hogy mindegy mi van, buli, az kell, és ha máshogy nem megy, akkor eladjuk a lovat is, házat is, de buli, az kell). Azon meglepődtem, hogy a bemelegítődal az olasz Lasciatemi cantare volt :). Zavaromban elő kellett venni a dalszöveget a telefonomon, mert lemaradtam és nem tudtam, hol tartanak (furcsán indítottak, vagy nem volt jelen az elmém, nem is tudom, mágnesviharba kerültem, mint a vasórrú bába).

Van ebben a társaságban egy mókamester. Tudjátok, a nagydarab, göndörhajú fiú, aki ha megszólal, garantáltan üt. Mondjuk az énekhangja is figyelemre méltó. Nagyon szeretek ilyen anekdótázó embereket hallgatni, hogy mit mondott a gimnáziumi tanára. Ezek annyira jó életjelenetek.

Jó volt beszélgetni a társasággal, kicsit körvonalazni, hogy ki kicsoda. Jött pár nyugdíjas kolléga is, idősek, és én néztem a házaspárokat, hogy mennyire aranyosak, mennyire egy húron pendülnek. Megható volt.
Van egy kolléganő, aki pont ízlésemnek megfelelően szerény. Beszélget, de nem túl sokat, nem túl keveset, de mindenképpen fogva tartja az ember figyelmét.
Van egy másik kollgéganő, ő is rendkívül kedves: megkérdezi, hogy hogy van az egészségem, és kereken két másodperccel később már a másik oldalán ülővel beszélget. Vagy keresztül rajtam, a mellettem ülővel, egészen más témáról. Az ilyen emberektől régen kiakadtam, ma már magasról nem érdekelnek.

Most látom, címlapon vannak a budapesti szúnyogok. A tegnapi évzáró bulit is a szúnyogok csapták agyon (mi meg a szúnyogokat próbáltuk... agyoncsapni... kevés sikerrel). Irgalmatlan sok vérszívó van, a lábam nem túl elegáns így, hogy ennyi csípés van rajta. Mint valami himlő. 

Most rohannom kell, nem nézem át az elütéseket, holnap is jövök, mert nagyon izgulok (már kifutottunk a kolléganőmmel ruhát venni nekem, meg a bort, a holnapi bulira), és ilyenkor sokat írok. Ki kell magam ventillálni, megmondta a kommentelő. :)




* jó, hát a holnapi buliba magyar bort viszek, nem merek olasz társaságba olasz sütit, olasz bort vinni. Mert azért annyira nem értek én ehhez. Meg azt sem tudom, hányan leszünk. Közel állok a szituhoz, hogy bejelentsem, nem tudok menni, mert... az aranyhalam gyengélkedik, mellette kell lennem ilyen nehéz időkben.

** a minap hallottam a rádióban Sárközy Júliát, MTI római tudósítót, akivel együtt játszottunk az udvaron. Ő nem hiszem, hogy emlékezne rám, de én igen, mert nagyobb volt nálam, és a kislányok felnéznek a nagylányokra.
Neki sikerült, mert eleve olyan családból származik, ahol születéskor eldől a hogyantovább. Nekem meg még csak most kezd leesni a tantusz, hogy hogy kellett volna csinálni. De nem elégedetlenkedem, mert azért ez a tegnapi buli azt mondatja velem: nem éltem hiába, az ilyenekért megéri az élet. Micsoda szép végszó, nem?