Apjukról

Mindent ma kellett becsomagolni a kislányomnak (már csak 10 centi van köztünk), mert hétfőn indul a 2. számú táborba. Ottalvós, sok cuccot kell bepakolni. Holnap már nem lesz rá időm, a kedvesismerős újabb találkozót gondolt ki. Most mondjátok meg! Ez valami, vagy ez semmi? 55%, hogy semmi, mert volt ő egy kiállításon, miután megnyithattak végre a múzeumok, és nem velem volt. Jó, hát egyedül is lehetett. Nem kérdeztem. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy hűha, holnap velem, és ami ennél is több, hogy engem választott  hogy menjünk együtt a festő szülinapjára. Tegnap írt, hogy tartsam magam szabadon a szülinapi dátumon. Én pedig vettem egy nagy levegőt és megkerdeztem tőle, hogy nadehát nem voltam kínos számára a múlt héten, a vacsorán? Mert nekem különös tehetségem van zöldségeket beszélni, balgaságokat kérdezni (szerintem nem, de vannak akik szerint igen... Azt mondják, furcsaságokat kérdezek). Szóval, hogy nem égettem le? - kérdeztem. És a kedvesismerős azt írta vissza: nem, sőt, nagyszerű bemutatkozás volt. (no, anzi, mi hai fatto fare un'ottima figura, ezt most nem tudom értelmesebben lefordítani, mert késő is van, meg el is ment az eszem /de nem szerelemből, hanem pl. nem azt mondom, hogy megcsíptek a szúnyogok, hanem megcsíptek a szőnyegek, meg amikor hangosan olvasok a gyerekeimnek, össze-vissza dolgok jönnek ki a számon, nem amit olvsok. Aggaszt./ Valaki tud jobbat? Talán "nagyon jó fényt vetettél rám" jobb?)

Merylla, kérdezted, hogy apuka tudott-e jönni. Tudott. Csak most nagyobb izgalmat okozott a kedvesismerős, inkább róla írtam.

Apuka jött szépen, önállóan, BKV busszal a reptérről. Szerda volt. És én aznap este lekoccoltam a magasiskola bulijába. Pénteken pedig az olasz vacsorára. Apuka pedig szépen a gyerekekkel volt. Én meg, hogy megpukkadjon, megmutattam neki a kerti dalolást, amikor franciául énekeltünk. Lássa csak, hogy... Hogy mittomen... Vége a depinek? Én annyira végtelenül magányos voltam mellette, én annyit szorongtam, én úgy éreztem, nincs tovább. Szerintem nagyjából az utolsó pillanatban és az utolsó erőmmel jöttem el tőle. Hosszú sztori. 

Most csak kétszer vesztünk össze és nem csúnyán. Egészen normálisak voltunk egymással. Végeredményben ez nem rossz felállás. Persze a gyerekeknek nem jó. De legalább nincs acsarkodás. 

A gyerekeket februárban látta utoljára. Mint mindig, most sem hozott nekik semmit. De itthon vett ezt-azt. A lányomnak ruhákat (5 póló  2 rövidnadrág, egy csomag fehérnemű). A fiamnak alsógatyát. Mondtam neki, hogy szülinapra a fiunk mit szeretne, erre közölte, hogy a karácsonyi ajándék egyben a szülinapi is  (a fiam nyári gyerek). Hm. Felakadt a szemoldokom. De már nem nagyon, mert tudom, hogy ezeket a szitukat nekem kell megoldanom. Azért ravasz voltam, elmondtam, hogy táborokban is mennek, és rakerdeztem, hogy a jó bizonyítványokert volna-e kedve hozzajarulni az ösztönzésüke, azaz befizetni őket lovastáborba (amiről végül lemaradtunk, mert betelt, így maradt a heti egy lovaglás) . Erre nem tudta azt mondani, hogy nem. Sőt, hozzatettem, hogy már az is segítene, ha egy gyerek lovaglását fizetné, de erre sem volt arca azt mondani, hogy a másiknak nem fizeti. Így történ meg, hogy végül adott a gyerekeknek 150 eurót lovaglásra. Ja meg elvitte őket a Palára strandolni. Ott lángos ettek. Meg egyik nap vett kaját. Meg magának cipőt, pólót. Azt hiszem más nem történt. Vasárnap hajnal 4:15-kor ment ki a repterre taxival, mert a repterbusz nem közlekedett még. Sírtam, amikor becsuktam mögötte a kaput. Mint mindig. Mert sajnálom, hogy így történt, ahogy.