Anna, a palindróma

Van itt valahol piszkozatban egy olyan bejegyzés(kezdemény), ami arról szólt (volna), hogy kivel szeretnék mindenáron találkozni, amint kitehetjük a lábunkat a karanténból. 

Anna. A kislányom egyik régvolt ovis csoporttárának az anyja. Nagyon bírom őt.

Az elején, amikor még csak látásból ismertük egymást, nem nagyon csíptem őt, mert távolságtartó volt, szinte miss. De mégis, a szememet vonzotta, mert furcsa, színes ruhákban járt. Nem hippi, hanem elegáns színes ruhákban. 

Aztán valami szülinapon elkezdtünk társalogni és tádám, most itt tartunk, hogy egészen jó haverok vagyunk. Felnézek rá, szeretem a tanácsait, mert bölcs és igazságos. 

Nem mellesleg különös ember is Anna, érdekes a szakmája, érdekes a hobbija is. Igen ám, de most se munka, se hobbi, hála a vírusnak. Kicsit összezuhant ő is. Ki nem? 

Ma mentünk átvenni a macaronos Dodóhoz a nyereményt, a kislányomnak a könyvet. Ahogy a sarokhoz értünk, felhívtam, hogy helló Anna, mi megyünk a Bazilikához, jöttök? És jöttek. 

A kölkök ettek két-két macaront. Mi anyuk nem, egyrészt, mert az ára kicsit pofátlanka a macaronnak, másrészt kövérek vagyunk, nincs mit szépíteni. Neki is betett a karantén. Francba. Megállapítottuk, hogy már megen' fogyókúrázunk, mert muszáj. 

Beültünk volna a Fröccsteraszra úriasszonyosat játszani, de felháborodtunk, hogy zsetont adnak a visszaváltós pohárért, ami oké, hogy bevett szokás, de 900 forintnyi zsetonnal mit kezdjek? Átmentünk hát az akváriumba, ott rendes üvegből vannak a poharak. Minden jó volt, mígnem 2 perc múlva a gyerekek közölték, hogy rögvest éhen halnak. Adtunk hát pénzt nekik, hogy menjenek fel a Digóba, vegyenek maguknak egy margheritát (azt is elmondtuk nekik, hogy kérjék úgy, hogy hárman tudják megenni). Én annyira bírom, hogy ezek a gyerekek nem ilyen beszari alakok, mint én voltam az ő korukban. Mert mennek, köszönnek, kérnek, kivárják, mint a felnőttek. 

Persze a biztonsági őrök nem engedték őket oda hozzánk, mert mi lent ültünk, oda meg nem lehet vinni fenti kaját.  Így hát felmentünk mi, nyanyák. 

Aztán megint visszamentünk a játszótérre, mert annyira jól érezték magukat a kölykök, hogy naná, hogy eszük ágába sem volt hazamenni. 

A fiam nagyon vágyott a gördeszkás fiúkkal gurulni, be is ment, és a nagyfiúk nem utálták ki őt, kis tökmagot. Mert kicsit tartottunk tőle, hogy ezek az ügyes nagyfiúk nem örülnek majd egy tökmagnak, aki elállja az útját, de semmi gond nem volt. Megállapítottuk, hogy ez egy cuki szubkultúra. 

Végül csak hazajöttünk. :D Holnap iskola, nincs mese, időben kell lefeküdniük. Meg nekem is.

Azért még összedobtam egy tortellini ebédet és egy penne ebédet a gyerekeknek (nemnormális, todom). Reggel még elkészítem a szendvicseket, nasikat. 

Apropó, az ig.hely. mondta, hogy a fiam kissé szétszórt, mert amikor vitték le őket reggelizni, még vissza akart futni a ennivalós csomagjáért, és levitte az ebédjét, amit a tanárok nem értettek. De a gyerekek ilyen szeleburdik, nincs nagy időérzékük, meg hát ő reggelizett itthon, az iskolában nem szokott, ezért biztos azt gondolta, biztos az ebéd következik, nem a reggeli. Makimajom. :D 

Ma jobb volt az iskolában, nem volt panasz a gyerekek részéről. 

Anna... én nem tudom, hogy tudunk kilábalni ebből a koronás mizériából, de remélem, mindannyian össze tudjuk kapni magunkat.