Baglyos feljegyzés

Éjfél körül nagy robajjal elment az ablakunk előtt egy motoros, én meg jól felébredtem. Most meg nem tudok aludni. A gyerekek nem ébredtek fel, mélyen alszanak.

A baj az, hogy már éjjel két óra van. Borítékolható, hogy végig fogom kínlódni a napot. 

Elaludtam kilenc körül a gyerekekkel, és két óra alvás elég volt, hogy most nem tudok elaludni. Pedig szokott működni, hogy direkt eröltetem, direkt nem nyúlok a telefonhoz kiolvasni az internetet, de most nem akar összejönni. Így hát fogom gondoltam egyet, mesélek itt nektek. 

Az első koronavírusos nap az iskolában nem telt túl fényesen. Eleve éjfél körül kaptam információt messengeren, hogy milyen könyveket pakoljon be a fiam. Eddig az órarend szerint haladtak az online órák, tehát beraktuk (közösen, még mindig itt tartunk) a matekot, magyart, angolt. Tesit, éneket, technikát, etikát, ilyesmiket nem. Majd reggel fél nyolckor hívott telefonon az ofő, hogy látja, hogy nem láttam az üzenetet (nem láttam, mert ezek szerint nem sztatom elégszer a telefont), így elkezdte lediktálni az aznapit, de a vonal rossz volt (érthetetlen dolog 2020-ban egy recsegő telefonvonal, de úgy látszik, már ez is kezdi feladni), inkább leraktuk, én megnéztem a messenger üzenetet, és örömmel nyugtáztam, hogy aznapra környezetismeretet, fogalmazás könyveket kell bepakolni. Aztán láttam, hogy a kislányom ofője is üzent. Mégpedig az új iskolai szabályzatot. Mit lehet, mit nem. Például játékot bevinni nem lehet. Belépéskor fertőtleníteni kell a kezeket (a portás fújta be a kezüket, majd a fiam újra megfogta a kis koszos rollerét). Az csak iskola végén derült ki számomra, hogy a mikrót sem lehet használni, így esett meg, hogy a fiam a hideg spaghettit köszönte, de nem ette meg. Gondolom holnap sem fog rendes ebédet enni, amit én már el tudok engedni, mert minden embernek van valamiféle finnyáskodása, akkor neki miért ne lehetne, csak hát tudom, hogy a gyerekek szervezetének fontos a teljesértékű táplálkozás, meg ki tudja mit szólnak a tanárok, ha azt látják, hogy egész nap egy szendvicset eszik (hála az ég, hogy legalább ide eljutottunk), meg a csokikákat (próbálok egészségesnek kinézőt pakolni, pl. "csokis" műzliszeletet, ami két forintba kerül, hát tényleg igazán egészséges lehet, meg ilyen kinder feliratúakat, amin ott virít a tejes csupor, hátha így átvágom a felnőtt embertársaimat, a józan ész megáll, hogy még ilyeneken is kell trükközni... ráadásul beszéltem erről a lányom ofőjével, aki az ország legjobb tanára, és ő megnyugtatott, hogy itt aztán senki nem néz ferde szemmel rám, ha nem cukkinit küldök sárgarépával ebédre... tehát ezt a szorongásomat még bizonyára bezzegországból hozhattam magammal, ott állandóan üldöztek ezzel a csakis egészségesen szabad étkezni, különben elkárhozunk dologgal).

De nemcsak mi morfondíroztunk el ezen a mikrós dolgon, hanem mások is, akik iskolai menzát kaptak. Ezek szerint az is hideg volt. 

Egy kedves ismerősöm azt mesélte, hogy náluk az iskolában kötelezővé tették a maszk viselését a gyerekeknek, de szerencsére a tanárnőjük azt mondta, hogy fölöslegesnek látja, mert ebédelni viszonylag nehéz maszkban. 

Az iskola után beugrottunk a DM-be, mert a szüleimnél felejtettünk néhány nélkülözhetetlen dolgot, hónaljillatosítót, szempillafesték lemosót, /micsoda vicces poszt: https://helyesiras.blog.hu/2007/05/17/egybeirjuk_kulonirjuk_1/, aztán az élelmiszerboltba, végül haza. Itthon nagy terveket szőttem: főzni akartam a gyerekeknek, meg magamnak is, mert rémesen meghíztam a klasszikus magyar konyhától. Két hónap alatt hét kilót, ez rettenetes és látványosan is. Tehát vissza akarok térni a nem finom vegán életmódhoz, mert azzal csorogtak le a kilók. 

A gyerekek feladatait is át akartam nézni, meg hát be is kellett küldeni a classroomba. A fiam otthon remekelt, soha ilyen jó tanuló nem volt, mint az otthoni karantén alatt, most meg az iskolában olyan kis ügyefogyott, hülyeségeket írt, látszik, hogy nem ült mögötte senki, nem is ellenőrizte senki, hogy mit csinál, jó az úgy, ahogy van, majd lesz valami, gondolom ezt gondolta a jelenlévő tanár, aki nem nagyon foglalkozott a 10-es csoporttal (összesen 29 gyerek ment iskolába, ezek szerint a többi, számításaim szerint 280 gyerek szülei még home officeban, vagy ... remélem nem munkanélkülivé vált, és ezért ül otthon)

Aki foglalkoztatta őket, az az iskola pszichológusa volt, egy fiatal srác. Labdázott velük, mesélték, hogy az jó volt. Ilyenkor persze elgondolkodom, hogy vajon a gyerekek mennyire valósághűen mesélik el. A fiam azért sokat nevetgélt, ezt mesélte a lányom. A fiam egy partiarc, könnyen barátkozik, állandóan az eszetlenkedő fiúkhoz csapódik, aztán együtt röhögcsélnek. 

Szóval itthon még átnyálaztam a tankönyveket, lefotóztuk, beküldtük, amit kell, aztán megettem őket vacsorával, fürdés, alvás, de már kilenc óra volt. 

Tegnap, amikor hazaértünk, nagy lendülettel minden meg akartam reformálni, de csak odáig jutottam, hogy kidobtam egy rakás kinőtt, elszakadt, kilyukadt cipőt. Nem is értem, mit gondoltam, majd valaki szívesen megveszi a gyerekeim kinőtt, elnyűtt cipőjét? Vagy én miért tartogattam a kedvenc szandáljaimat, aminek elszakadt a pántja és szét is tapostam? Csak azért, mert imádtam, még nem kell tartogatni. Nem múzeum ez! 

Tovább nem jutottam.Ja, de, a konyhát is kipucoltam, kidobtam minden olyat, ami hónapok vagy évek óta csak kerülgettünk. Ajándékba kapott dolgokat, amiket nem szeretünk. Így most a konyha és a cipős komód jól áll, a többi még fut. Kellene valami rendszert csinálni a sok gyerekrajznak. A vitrin tele van, kell még valami, de nem állíthatok fel kétszáz vitrint 18 éves korukig. Ikeás papírpapucsot vettem már, de azok is tele lettek. Majd kitalálok valamit, mert megesznek a rajzok. 

Ja, még az volt furcsa, hogy a fiam ofője is felhívott minap, hogy amikor majd ő lesz ügyeletes, akkor engedelmemmel foglalkozna a fiammal. Hm. Itt kellett volna leesnie a tantusznak, hogy akkor ez nem iskola, hanem csak gyerekmegőrző? De azért oké, mégis volt tanulás, nem mondhatom, hogy nem, csak éppen kiscit esetlenebb volt, mint amire számítottunk.

Ma még azzal is terheltem az agyam, ahelyett, hogy rendesen egy-egy dologgal foglalkoztam volna, hogy az iskolai mosdó állapotán rugóztam. Frusztrál, hogy a kislányom nem szeret oda mosdóba menni, amin egyáltalán nem csodálkozom, mert én sem szeretnék. Azon csodálkozom, hogy a tanárok ezt hogy bírják. Lassan eljön a ciklus ideje, minden kislány csupa pihe, de így, ilyen mosdóban mégis hogy lehet a dolgokat intézni. Gondoltam hát egyet, beírtam a googlebe, hogy iskolai mosdó felújítása, és meg kelllett állapítanom, hogy folyó év március 31-én zárult le egy pályázat. Isteni. Persze nem tudom, hogy részt vett-e az iskola. Nem akarok én vádaskodni. Meg meg is mondta  a matektanár, hogy 40 éve ilyenek az állapotok. De én akkor is azt mondom, hogy 2020-ban az ilyen mosdó kínos. És lehet, hogy én olcsó müzlit adok a gyerekeimnek, de az, hogy nem akar elmenni wc-re az ugyanúgy egészségtelen, plusz én nem is tudom, hogy milyen rossz lehet egész nap tartogatni (oké, maximum egyszer használja, de hát na, én csak azt látom, hogy iskola után mindig rohanni kell haza). 

Az a taktikám, hihi, hogy ezeket az infókat tovább szoktam küldeni a minden lében kanál anyunak, hogy ő intézkedjen. Ő abban a szent percben továbbította is a pályázati felhívást az igazgatóhelyettesnek, így majd ő aratja le a babért, vagy ő kapja a fikát, ki tudja. Engem nem érdekel, csak induljon el már valami. Ha meg nem indul el, akkor még teszek néhány kísérletet. 

Most újra elkezdem magam kényszeríteni az alvásra.