Lilaliba

Most meg elkezdtem majrézni, mert megint enni kell menni, de nem tudom milyen rongyot vegyek fel, a körmeim sem frissen festettek (azaz látható lenövés látható), a hajamat mondjuk még tudom korrigálni, de a maradék 6 kg-t hogy dobom le estig? És azt még nem is meséltem, hogy pár hete tüsszentettem egyet, miközben a szempillámat pödörítettem, erre kitépődött egy kazal értékes szempilla. Még nem nőtt ki, ezért ott is trükközni kell. 

Ezek ilyen elengedhetetlen és létfontosságú dolgok, tisztában vagyok vele. 

Az egészben az az elegáns, hogy magamban, de néha másokkal is, nagyon jól és intenzíven tudom fikázni ezeket a témákat. Forgatom a szemeimet és magamban mondom, te, ez mekkora egy hülye, felszínes piha. Üres locsogásnak tartom, amikor valaki csak arról tud napokig beszélni, hogy (példuál) jaj, jajjaj, ajjajaj, túl rövidre vágta a fodrász a göndör hajamat, nem tudok megbarátkozni vele, mi lesz így velem?!?!? (Ez egy instagramlány, ne aggódjatok.) Közben meg tessék, én sem vagyok különb. Hamut a fejemre. 

És miközben ezeket a sorokat írom, párhuzamosan futnak a gondolatok a fejemben, hogy oké, de nekem ő nem igazán tetszik. Akkor meg mit nyávogok? Nincs min izgulni, mert 1.) nem tetszik; 2.) én sem tetszem neki. Ha tetszenék neki, akkor már történt volna valami. De nem történt. 

Hála az égnek, mert így legalább azt veszek fel, amit akarok, hiszen úgysem tetszem neki. Csak érteném, hogy miért nem a többi nőismerősével csapja el az idejét. De nem értem. 

Kapaszkodjatok meg. Meséltem már, hogy voltam jósnőnél? (Sajnos nem emlékszem, hogy meséltem-e. Most mehetnék visszaolvasni, hogy ne írjam meg, ha már megírtam volna... oké, megyek, csekkolom, pillanat... itt vagyok, elvileg nem meséltem róla.)

Szóal'... voltam valódi jósnőnél. Oké, azért mégsem olyan nagy ugrás a mélybe, mert a kisfiam ovis csoporttársának az anyja praktizál jövőbelátóként. Persze nem ő maga, hanem a kártyái, meg a horrorpók (hát hiszen a horosz és a kóp sem jelent semmit, ellenben a horrorral és a pókkal), meg ilyesmik. 

Kiderült, hogy nem fogok meghalni, ellenben vár még rám a nagybetűs Szelerem és a nagybetűs Férfi. Na? Mit szóltok? Állati, nem? Úgy kezdődött, hogy ki kellett húzni a pakliból mittomén mennyi kártyát, tetszőlegesen. Erre rögtön kijött a kaszás. Megláttam, és majdnem szörnyet haltam ott a helyszínen. Mert nem elég, hogy kaszás volt, de egy csecsemőt tartott a kezében. Magamban szitkozódtam, "válogatottkáromkodások, te a gyerekeimhez nem nyúlsz", gondoltam magamban. De mondta az ovis csop.társ anyja, hogy fékezzem vissza a habzást, ne hüledezzek előre, ez nem az, aminek látszik. Csak azt jelentette, hogy vége, lezártam egy fontos kapcsolatot, mégpedig a gyerekeim apjával. Erre én libabőrös lettem, majdnem sírtam (úgy kellett visszafogni magam... ultra gáz. Mert tudom, hogy vége, persze, hogy tudom, csak mégis, azért szarul esik, hogy így jártam, de mit vártam, hát mitől lehetett volna másképp, ha mind a ketten eleve defektesek vagyunk? De azért ő jobban. Áh, mindegy, vissza a főtémához), szóval lezártam. Mentünk tovább. Dóra meghökkent. Erre én is meghökkentem. Ott néztünk egymásra, meg a kártyákra, ő értette, én nem. Azt mondta, kimondja, túl egyértelmű: itt bizony hamarosan megjelenik a szelerem. Erre kipukkant belőlem a nevetés (de szerencsére nem fröcsögős nevetés volt). Ez nem volt valami kedves tőlem, mert amíg az imént még picsogtam, hogy ajajajaj, milyen szomorú dolog, hogy a gyerekeim apja ekkora segg, most meg kiröhögöm szegény Dórát, hogy ilyen balgaságokat dumál itt nekem, hogy szerelem. Ja, azt még hozzáteszem, annyira mi nem voltunk jóban, hogy Dóra tudhatta volna, hogy mi a státuszom: van férj/nincs férj, mert amikor még ovisok voltak a gyerekek, akkor a gyerekek apja még meg-megjelent évente fixen akár háromszor is, és még ovis ünnepségen is volt, tehát úgy tűnhetett, mintha volna rendes apjuk. 

Szóval, kimondta, itt hamarosan valaki kopogtatni fog és már ismerem is. Tehát nem tinderboy lesz. 

De én mondtam Dórának, hogy alapvetően nem erre vagyok kíváncsi, hanem, hogy ez a szkl.mltx. alakul-e majd tovább, vagy megáll itt, így, ahogy most van. Azt mondta, hogy ezzel kapcsolatban semmit, de semmmmmmit nem üzennek a kártyák és a csillagok. Egészséget lát. Már csak azt kell eldöntenem, hogy merre billenjen a mérleg nyelve: hinni vagy nem hinni?

Csak ezt akartam elmesélni. Most megyek, izgulok tovább.