Már megint Norvégiában szeretnék élni... vagy egyszerűen csak norvég akarok lenni

 Gyerekek, hát én nem vagyok már mai csibe, hogy éjjel fél háromig nézzem a sorozatot... de az is lehet, hogy már három óra volt, amikor kényszerítettem magam, hogy vonuljak aludni. Pedig folytattam volna szívem szerint. Egyszerűen alig tudtam abbahagyni. Most meg itt ülök a munkahelyen, mint a mosott takony. Ilyenkor egészen kíméletlenül megöregszik az arcom a kevés alvástól, tényleg úgy nézek ki, mint egy grúz öregasszony. Apukám szokta így mondani, amikor rám néz és nem hisz a szemének, hogy mennyire rányomta az arcomra az öregséget az idő vasfoga. Furcsa nekem is, amikor a tükörbe nézek. Én sem hiszek a szememnek, hogy ez én vagyok. 

A sorozatot Milonka írta a blogján (köszi a tippet!), az Új barátot karácsonyra. Arra gondoltam, miközben néztem, hogy vajon mitől lehet ez a Norvégia-őrület mostanában (pár éve)? A turizmusban élő Grizzly barátnőm is odavan az észak-európai városokért, hiába, hogy reszeltek a turizmusnak, még mindig Norvégiáról, Finnországról, Svédországról álmodozik és posztolja állandóan a fotóit, nem tud leszakadni, annyira imádja, és hisz benne, hogy egyszer visszajön a régi világ. (Azért egy év alatt jól elintézett csomó iparágat ez a denevéres víruska... én nem tudom, hogy tud majd visszaállni az eredeti turizmus.) 

Szóval gondolkozom, hogy mikor ugrott be ilyen erősen a világ tudatába Norvégia. Én, hiába, hogy csak 24 órát töltöttem ott és nem is volt különösen csodálatos romantika... hm... de, az volt... (már előre érzitek, hogy most ülök fel a nosztalgiavonatra, mi?), tömény, csöpögős fluoreszkáló rózsaszín csillámporos egyszarvú pónilovas romantika volt a vikinggel. 24 órás romantika. De vajon a magyar fiúk miért nem tudnak ilyet? Oké, oké, tudnak ők is. Csak nem velem. 

Norvégia. Nem baj, hogy csak 24 órás volt a kiruccanás, sőt, jobb is, mert így most erősen vágyódhatok oda, kicsit még kirándulgatnék ott. Például én mindig feszülten várom, hogy írjon Isolde a blogjára valami érdekeset Norvégiáról. Én még azt a hideget sem bánom, ami ott van. Pedig utálok fázni. A dédi mondta mindig, inkább eszem krumplit krumplival, csak ne kelljen fázni. A háborúban állítólag piszkosul hideg volt, elviselhetetlenül hideg. 

Meg ez a lány, hát komolyan, mintha magamat látnám, csetlik-botlik (hát igen, mesélni tudnék... amiket én lerendeztem az életem során az örök szerelmet keresve, egek!), gyönyörű lány (én ugyan ennyire gyönyörű sosem voltam, de azért volt, amikor még én sem 150 éves és 150 kiló voltam), és ez a lány ott szánkózik... én is 30 éves akarok lenni és én is Norvégiában akarok szánkózni!