Mások gyerekei

Tegnap találkoztam az oviban a kínai tanárnővel, aki mesélte, hogy van már egy másik francia kisfiú is, és pont Bandiék csoportjában. Ahogy beszélgettünk, jöttek is ki a csoportból a gyerekek, mentek át a "gyűjtőbe" (igen, így nevezik az ügyeletes csoportot).
Már ránézésre is látszik, hogy nem magyar kisfiú. Leguggoltam hozzá, bemutatkoztam, és onnantól nagyon cukin elbeszélgettünk, például, hogy hogy érezte magát az oviban, mi a neve, hány éves, mi a jele és a többi. A végén megkérdeztem az óvónőtől, hogy ugye mindkét szülője francia, mint a spanyol kislány esetében. Közölték, hogy az anyukája magyar. Bumm. Én meg ott produkáltam magam. De az elején azt mondták, francia. Én azt hittem, olyan, mint a spanyol-spanyol kislány, aki csak ideiglenesen tartózkodott az országban. Ott az anyuka ösztöndíjasként töltött fél évet Magyarországon, és jött az egész család vele. Azért mindezektől függetlenül nagyon jól esett franciául cseverészni. Kifejezetten hiányzik a francia nyelv és most úgy éreztem, nagyon jól ment. Amíg Franciaországban éltünk, mindig azon görcsöltem, hogy bénán beszélem a nyelvüket. Pedig sokan dicsértek, mégis szorongtam. Most itthon vagyunk és már büszkén viselem a nyelvtudásomat. Nem semmi! Csodálkozom önmagamon. 

Az is nagyon jól esik, hogy az osztrák-magyar olasz mamma legkisebb fia tisztára odavan értem. Bármikor meglát, halkan odasomfordál hozzám, megkopogtatja a vállam (mert én állandóan guggolok, ha gyerekekkel vagyok... Ezt is Franciaországban lestem el, sokkal könnyebb úgy barátságban maradni a gyerekekkel, mint fentről lefelé beszélni hozzájuk, mintha istent akarnék játszani), átölel, súg valamit a fülembe. Általában azt, hogy mikor jöhet el hozzánk és mi a teljes nevem. Azt vettem észre, hogy minden gyerek kacarászva ismétli el a nevemet. Most ilyen idők járnak, a játszótéren a gyerekek tudni akarják a nevemet, ami ezek szerint vicces. Mintha csiklandoznám őket, úgy nevetgélnek. Pedig teljesen átlagos nevem van. (Itthon átlagos. Franciaországban vérciki a keresztnevem, grrr.)
Rajta is látszik, hogy nem magyar kisfiú. Rengeteg csillogó fekete haja van. A mamma is jó fej, mert nem féltékeny erre a rajongásra meg hát elég jókat dumálunk egyébként is. 

Mostanában megint sajnálom, hogy annak idején nem sikerült bekerülnöm az óvónőképzőbe, mert egyszerűen imádom ezeket a kis makikat. 

Az úgy volt, hogy amikor hetedikes voltam, a szüleim elvittek a fóti óvónőképző iskolába elintézni, hogy majd következő évben oda mehessek tanulni. Akkor még Rómába jártam iskolába. Azt mondták, rendben, nincs akadálya. Aztán következő évben mentünk beiratkozni, és közölték, bocs, de nincs már hova leültetni a gyereket. Rohantunk Gödöllőre, ott ugyanez, bocs, nincs szabad hely, telt ház. Mehettünk Vácra a gimibe. Így nem lett belőlem óvónő. 

Itthon talán nem tűnik nagy kunszt szakmának az óvónői, nem túl nagy a reputációja, de Franciaországban szerintem klassz dolog, én ott felnéztem az óvodapedagógusokra.