Túl sok só

Még mindig érzem, négy hónap hazaköltözés után is, hogy a felvágottak itthon sokkal, de sokkal sósabbak, mint Franciaországban (bezzeg Franciaországban, ugyebár).

Eddig mindig befürödtem a sonkákkal, felbontás után két (kis jóindulattal három) nappal elkezdtek taknyosodni, brrr. Most kipróbáltam a főtt, füstölt (ami eleve azt üzeni, hogy kicsit sósabb ízt fogok kapni, mint a nem füstölttel) karajt. Jól nézett ki. Ráadásul rá van írva a csomagolásra, hogy szójamentes, gluténmentes, laktózmentes, tejfehérje mentes, abszolút jól hangzik. Elkészítettem a szendvicseket és  uhh, állatira sós volt. Már-már ehetetlen. Utána nem győztünk inni. Macskaszem annyira szomjas lett, mint még soha. 

Elolvastam a csomagoláson az információt: 2,64 g só van 100 g termékben. 100 g (12 szelet) termékkel a napi sóbevite 44%-a kipipálva. 

Elolvastam a francia Fleury Michon (nagy sonkagyár) weblapját. Ott azt mondják, hogy egy felnőtt napi 6 grammnál több sót ne fogyasszon (2,4 g nátriumot). Ha jó a szemem, 1,4 g só van 100 grammban! Jó, jó, kicsit csalok, mert ez a -25% sót tartalmazó termékre vonatkozik (azt vettük). Na meg ez... Itthon nem láttam még a boltok polcain sócsökkentett felvágottakat. Léteznek, csak rossz helyre járok? Elképzelhető.
Megkerestem a francia füstölt gépsonka leírását: 1,9 g só 100 g termékben. Erről beszélek. Kinyírják a sóval az artériáinkat... Jó, hát túlzok, egy csipet sótól csak nem lehet bajunk! Hm, az egész családnak magas a vérnyomása... Az összes nőgyógyász, akikkel találkoztam kategorikusan tiltotta a sófogyasztást a terhességeim idején. Egyéb súlyos betegségről már nem is akarok mesélni, ami szintén a só számlájára írható. Persze mondhatjuk azt is, hogy a sónak semmi köze hozzá, az a stressztől volt... (Maradjunk annyiban, hogy szerintem a só nagyon is bűnös volt.)

Szombaton Lindáék voltak nálunk, nekik sütöttem egy quiche-t. Abban a szalonna volt túlságosan sós. Majdnem ehetetlen volt az is. Bár Linda nem panaszkodott és mivel beszéltünk a témáról, kiderült, ő még a paradicsomot is jól megsózza.

Az is feltűnt, hogy a gyerekeim itthon nem kívánják a felvágottakat. Elutasítják. Az elején megkóstolták, de nem ették meg. Nem úgy, mint Franciaországban. Ha ma látják a hűtőben a felvágottat, hidegen hagyja őket. Pláne a kisebbet. Meg vagyok győződve, hogy az ő ízlelőbimbóik még nincsenek tönkretéve és ezért berzenkednek a sós ízektől.

Apukám régen nem főzött sósan, de most nagyon és a családnak már fel sem tűnik. Számukra az úgy tökéletes. Szerencsére ma már visszafogja a lovakat, amikor a sót rakja bele az ételbe, de ez azért van, mert az agyára mentem. Meglehetősen kitartóan sulykoltam belé, hogy a gyerekeknek tilos sót adni, iletve tényleg törekedjünk a minimálisra. Ma már kezd hallgatni rám, a főztje teljesen jó (húha, remélem nem arról van szó, hogy a mi ízlelőbimbóink haltak meg). Azért még résen kell lennem, mert hétvégén reggel a tükörtojást is meg akarja szórni. Eleinte még nem sajnálta sót (brrr, látványra is szörnyű volt), ma már csak pár mikroszemecske sót rak rá, mert hiába mondom, hogy nem kell, neki fontos a mozdulat. Felcsippenti a sót, vagy szórni, de meglegyen a mozdulat. Vagy a tudat, hogy legalább egy ici-pici sót sikerült az ételbe csempésznie.

A hírekben láttam (TV-ben? Hírportálon? Már nem emlékszem, de itt is írnak róla), hogy jövőre számos élelmiszerben kötelező lesz csökkenteni a sómennyiséget. Ezek szerint tudják az élelmiszeriparral és az egészségüggyel foglalkozók (nem tudom, hogy kinek az asztala lehetett ez), hogy túlsózzák a magyar ember szervezetét.

Ha nem zavarodok bele a nátrium, só, szódium hármasba, soha nem találok rá erre a fenomenális blogra:  h2so4.blog.hu