Julius Caesar meghalt

Tegnap este kicsaptam a hámból, elmentem színházba Balu kapitánnyal, aki már a színházban lakik. Van, hogy a hét minden napján megnézi az soron lévő előadást.

A Vígszínházban, Julius Caesart néztük meg. Alföldi Róbert rendezést most láttam először és őt magát is most először. Nem spoilerezem le a színdarabot, csak annyit mondok, nem hagyott hidegen és végre valahára használhattam elmacskásodott agytekervényeimet.

Franciaországban éheztem az ilyen programokra, de alig jutottam el valaha is akárhova. Sűrűn gondolkozom rajta, hogy vajon egyedül miért nem sikerült elindulni. Tényleg egyszerűen nagyon ritkán sikerül. Keresem magamban a választ, de alig találom. Azt hiszem olyan végtelenül sokszor meghallgattam, hogy minden drága, hogy elhittem és már a legrövidebb távokra is azzal a tudattal indultam el, hogy ez most A Bűn. A herdálás. A pazarlás. Szépen elhittem, hogy nemcsak szaranya vagyok, de szarember is. Egyszerűen attól is, ha a szomszéd városba "kirándultunk el". Persze ez most ujjal mutogatás a másikra, hogy miatta szorongtam.

Feliratkoztam én a párizsi Opera honlapjára (többek között), a mai napig kapom a hírlevelet az aktualitásokról, de soha nem voltam előadáson. Ez nem egy olcsó hely, tudom, de azért a kakasülőn nem aranyáron mérik a helyeket. Ezzel azt akarom mondani, hogy voltak halvány próbálkozásaim, illetve még pislákolt bennem az emlék, hogy valaha kimozdultam a csigaházból.

Megmondom őszintén, anyósom mantrázza mindig ezt a "mindendrága, mindendrága" világnézetet, de annyira sűrűn, hogy már nyomást éreztem a tüdőmben, amint meghallottam. Állatira nyomasztó volt. Eszméletlenül demoralizált. Igen, pontosan ennyi elég volt. Nem, nem akartam én plázázni, sem vásárolgatni, de odáig jutottam, hogy amikor kilyukadt a farmerem, hónapokig nem vettem újat, mert elhittem, hogy nem jár. Ezért télen is szoknyába jártam, mert már nem volt nadrágom. Majd megfagytam a hülyeségtől. Azért Franciaországban is vannak olcsó boltok vagy óriási leárazások, amikor 10 Euróért lehet kapni jó farmert.
Anyósom fia egyértelműen ezt a mintát vitte tovább, tehát hiába költöztünk el 500 km-re, a gyerekeim apja még mindig eszerint élt: mindendrága, mindendrága, mindendrága.
Konklúzió: ha valaki kitartón sulykolja a másikba a saját igazát, egy napon könnyen kivégzik Julius Caesart.

A jó hír, hogy a tüdőm már nem nyom, nincs légszomjam, már kapok levegőt. És ezt nem szimbólikusan értem.


Vissza a kályhához.

Olyan jó (lett volna) felöltözni, készülődni, ahogy azt színház (=ünnep) előtt szoktam, de Balu hat óra előtt felhívott, hogy 2 perc múlva érkezik, és lám-lám, minden kapkodás nélkül sikerült 2 perc alatt kilépni a kapun. (Cö, cö, volt az 12 perc is, mert még kivasaltam a blúzt, a nadrágot, megfésülködtem, igaz alapozó vakolatra már nem jutott idő, de rúzsra igen...) Kezdés előtt beugrottunk a Szerájba enni (de csak kétféle padlizsánsalátát), ketten, egy tányérból, ami mindig kicsit bizarr számomra, nem vagyok már zsenge korban, mégsincs benne semmi romantika, mert mi csak pajtások vagyunk. 

A végén is beültünk egy cheese cakere (amit nem kellett volna) és egy borra (amit nem kellett volna). Igaz, Balu vezetett, ebből adódóan ő nem ivott alkoholt és hazafuvarozott és be is ugrott hozzánk, hogy éjfélig politizáljunk (hm, velem, aki meglehetősen csacsi vagyok a témához).