A munkahelyi Mikulások

Reggel, amint futottunk a villamoshoz, saját szemünkkel láttuk a Mikulást, "éppen az óvoda felé gyalogolt". A gyerekek rá is zendítettek, hogy miért nem jön ő is villamossal, gyorsabb lenne (hm, úgy érzem csak a csokira fájt a foguk...). Reggel hét óra előtt nem vág az eszem (pfff, később sem...), így egyedül az jutott eszembe, hogy Mikulásnak nincs bérlete, ezzel leráztam őket. Az külön szerencse, hogy nem tűnt fel nekik, valami nem stimmel, ugyanis ez egy túlságosan nyeszlett Mikulás volt (nagyapám úgy mondaná, hogy gebe... minden unokája gebe volt annak idején, amikor még soványak voltunk... még én is). Milyen jó lehet gyereknek lenni és vakon hinni ilyen mesékben. Persze mi felnőttek sem vagyunk túlságosan különbek, ugyanis ma a munkahelyemen is téma a Mikulás. Milyen érdekes, hogy a felnőttek is vágynak a mesére. A titkárságon a lányok beöltöztek piros pulcsiba és mikuláscsokit, muffint osztogatnak annak, aki arra jár. Bár nem ott ülök velük, de lehet, hogy szimpatikus vagyok számukra, mert nekem is szóltak tegnap, hogy ma pirosban kell jönni, de reggel én ezt elfelejtettem, bár igazából már tegnap is tudtam, hogy szám szerint nulla piros rongy lóg a szekrényemben.  

A valódi munkahelyemen pedig hallottam a túloldalról (miniatűr open office), hogy a cuki 100 éves kollégám arról a reklámról mesél, amiben a gyerek titokban "lelesifilmezi" a Mikulást. Aztán ebből kikerekedett a sztorizgatás. Egy másik kollégám azt mesélte, hogy a tesója, amikor kicsi volt, rákérdezett az anyukánál, hogy miért van a Mikuláson az apjuk cipője. Aztán a harmadik kolléga mesélte, hogy amikor kicsi volt, azt mondta a fehérszakálúnak, hogy pont olyan a hangja, mint Feri bácsinak. Örülök, hogy itt lehetek, köztük és nem Franciaországban, ahol tavaly még a Karácsony is majdnem elmaradt.